A blogolás és recikönyvek apropóján 1.

Először a blogról, blogolásról...

Mikor anno - lassan már három éve, te jó ég! - elindítottam a blogomat, igazából nem is tudom, mi volt vele a szent célom pontosan, vagy hogy egyáltalán: volt-e, és nem csak merő unaloműzésből kötöttem ki itt végül. de tegyük fel, hogy egy magasabb eszmeiség vezetett, mert az olyan szépen hangzik Mindenesetre valamikor ekkortájt jöhettem rá arra, hogy mi hiányzott eddig az olvasásból: hogy alaposabban átgondoljam a regényeket, és részemről hogy ne csupán egy hebegős-habogós diskurzus alakuljon ki egy-egy fantasztikus, világmegváltó és hi-he-tet-le-nül jó könyv kapcsán. Mert a bejegyzések írása - jó esetben - sokat segít ezekben a dolgokban. (ó, ez elmehetne egy teleshopos reklámnak). És igazából, nekem ennyi a blog - lehet, hogy ez így most leírva kevésnek tűnik, és mellőz minden fennköltséget, de nekem ezek a dolgok baromi sokat számítanak. És végül is ez utóbbi a lényeges, nem?

Aztán itt-ott felbukkant ez a kérdés, - bár nem ebben a formában, de én ezt (is) leszűrtem belőlük - , hogy most a blog van az olvasásért vagy van olyan eset, hogy az olvasás van a blogért. Érdekes kérdés. Még mielőtt belemennék, leszögezném, hogy szerintem egyikkel sincs probléma: van, aki így, van, aki úgy - ez sok mindentől függ, pl. ki hogy gondol a blogjára. Hát, én most elmondom, hogy én hogy vagyok: teljesen felesleges álszenteskedés lenne részemről tagadni azt a tényt, hogy mennyire jól esik, ha valamelyik bejegyzésem a többihez képest kiugróan magas látogatottságra tesz szert, vagy hogy mennyire imádom azokat az embereket, akik veszik a fáradtságot és nemcsak hogy elolvassák a gondolataimat az adott könyvről, hanem valamilyen formában még visszajelzést is küldenek (akár csillagozásként, akár hozzászólásban), hogy jelzik: tetszik nekik amit csinálok, vagy ne adj' Isten bepötyögik, hogy meghoztam a kedvüket valamelyik könyvhöz (vagy éppen nem), vagy csak úgy egyáltalán: beszélgetnek velem.
Én ezeket mindig megtiszteltetésnek érzem - bármilyen hivatalosan hangzik is -, és ezek a visszajelzések képesek arra, hogy bearanyozzák a napomat, még akkor is, ha az a nap életem egyik mélypontja. S tudom, ez meg túlzásnak hangzik, de higgyétek el, így van.

De mindezek ellenére én mégis olyan egoista és önző dög vagyok, hogy csak és kizárólag magamnak olvasok. Amikor elolvasok egy könyvet, és írok róla, az a legfontosabb, hogy csak én vagyok, a gondolataim és a könyv, nem pedig én és az olvasók. Sajnálom, ez van. bár nem gondolom, hogy e kijelentésem miatt egy egész tömeg fog majd az utcákra vonulni.
Valószínűleg ez is az egyik ok a több száz közül, hogy miért is nem tudok világuralomra törni.
Hogy valami felkapott és divatos, nem azért olvasom el, mert felkapott és divatos, hanem ettől teljesen függetlenül, valamivel felkeltette az érdeklődésem. Bár egyre kevesebb ilyen olvasmányom csúszik be (a mostani szórakoztató irodalmas megjelenések nagy része, mintha nem igazán akarna jó lenni, inkább csak olyan nesze nektek - tisztelet a kivételnek - . Vagy csak én látom így? Mostanában csak kevés friss megjelenés tud felcsigázni, pedig pár évvel ezelőtt nem győztem kívánságlistára pakolni a könyveket...).

Ha az utóbbi időben figyelemmel kíséritek a blogomat, láthatjátok, hogy mostanában nem bővelkedem divatkönyvekben - és ezt ismételten nem pozitív vagy negatív tulajdonságként mondom, ez csak egy egyszerű megállapítás - , néha becsúszik egy-egy, meg azért vannak szórakoztató irodalmi olvasmányaim is, de azt hiszem kezdek visszatérni a szépirodalmi, illetve a klasszikus berkekbe, ahonnan még a blogolás előtt jöttem (ami nem valami népszerű téma). Sőt, az elméleti szövegek is egyre jobban hiányoznak, amik régebben szintúgy szerves részét képezték az olvasmányaimnak (ez meg még úgysem). Most jelenleg ez van - vannak ilyen időszakaim- , ami nem tudom meddig fog tartani, de még egy darabig biztosan.



Bár most egyébként is visszahúzódó korszakomat élem. Persze, nem mintha előtte hihetetlenül népszerű és folyton nyüzsgő moly lettem volna, de érzem, hogy mostanában egyre inkább magamba fordulok. Igazából a moly.hu -t közel féléve nem használom már szinte semmire csak magánlevelezésre. Eltűnt ennek az egésznek a varázsa. Nem olvasok ott frisseket (mert minek, úgyis van egy rakattal, és ennek kb. csak a 2% érdekelne. A blogokat pedig egyébként is a readeremből követtem), szöveges értékelést se írok már oda egy jó ideje, karcok írásához sincs kedvem, igaz az olvasmányaimat néha bejelölgetem, amikor épp' eszembe jut, de igazából azt is csak azért, hogy meglegyen az olvasmánylistám. (mert listamániás vagyok - mondtam már?) Ez az egész már jó ideje csendesen érlelődött bennem, még azelőtt, hogy a tömeges elégedetlenkedés elindult volna. Végül egy ottani januári dolog - amit most inkább nem részleteznék, de eléggé rosszul esett - hozta meg számomra azt a végső lökést, hogy azt mondjam, a moly és én végleg végeztünk egymással. Bár nem fogom magam törölni onnan, mert nem vagyok híve a látványos cyberharakirinek, de az nekem már azóta csak egy levelezőfelület maradt.

A nyár folyamán majd szeretném, hogy a molyon található tartalmaim (polcok, kívánságlista, várólista stb. - mondom én, hogy listamániás vagyok) átkerüljenek a blogomra valahogy, valamilyen formában és szerkeszthető tartalomként, hogy itt legyen nálam minden egy helyen, az én saját és kizárólagos online otthonomban. Ehhez majd egy kis kinézetváltásra lesz szükség, hogy ez a jó pár új tartalom szépen és rendezetten épüljön be a blogom struktúrájába. Szóval, ezt az egészet igazából csak ezért mondtam el, hogy tudjátok majd lesz hamarosan egy ilyesmi is. Meg - bár gondolom, nem hiányoztam a molyos közösségi életből sok mindenkinek, de - hogy azért mégis tudjátok, hogy ez az "ott vagyok, de mégsem" igazából ezért van.

És azt hiszem, első körben csak ennyit akartam megosztani veletek.
Hát, ez van srácok!

Ez egy - kissé elrugaszkodott - körbeposzt első fele volt, amit Nima és Lobo indított útjára a könyvesblogosok között. A második résszel még a héten jelentkezem (ha nem leszek nagyon lusta)

Az első kép forrása: INNEN