Sue Monk Kidd regényére régóta kíváncsi voltam, különösen azóta, hogy rájöttem, mennyire imádom az amerikai Dél világát. De természetesen, akkor már a kaphatatlan könyvek közé számított: ugyan most is itt-ott fel-felbukkan egy elárvult példány, de általában horrorösszegekért vesztegetik, így végül a könyvtárra szavaztam. A történetről ebben az esetben sem tudtam sokat, csak úgy nagyjából ezt-azt, így hát kellemes meglepetésként értek a fordulatok és az a sok csodaszép, igaz gondolat, ami megbújt a sorok között. A méhek titkos élete azon olvasmányaim sorát gyarapítja, amik pont jó időben és jó helyen találtak meg.
Az amerikai Délen játszódó regényeknek van egy sajátos hangulatuk, amivel egyszerűen rabul tudnak ejteni. Bár rendszerint elég komoly témák húzódnak meg a hátterükben, mint például a szegregáció, ennek ellenére körülöleli őket valami megmagyarázhatatlan, varázsos atmoszféra – különösen igaz ez a kisvárosokban, ültetvényeken játszódó regényekre, ahol a családi összetartás, a hagyományokhoz való görcsös ragaszkodás és a bigott vallásosság általában kéz a kézben jár. Az amerikai Dél sohasem idealizált (vagy csak nagyon ritka esetekben): a társadalom, az emberek kegyetlenkedése, kirekesztő viselkedése ugyanúgy helyet kap, akárcsak méltóságuk és emberségességük is. Minden éremnek két oldala van – ez szinte kiélesítetten igaz erre a területre, ahol a különös kettősség szinte lépten-nyomon fellelhető.
Sue Monk Kidd regényében sincs ez másképp.
Eltitkolt, megbánt életek fonódnak itt össze minden elszalasztott vagy éppen égetően fájó pillanatukkal együtt, miközben egymás számára vigaszt nyújtva felvillantják a boldogságban és harmóniában leélhető élet lehetőségét. A regény főhőse, Lily a tizennégy éves lány, aki éppen kamaszkorának küszöbén toporog. Egyedül él hirtelenharagú és agresszív édesapjával, aki minden csalódását és fájdalmát lányán vezeti le. Lily nem tapasztalhatta meg otthon, hogy mi a boldogság: édesanyja sok évvel ezelőtt meghalt, nincsenek barátai, folyton magányos, s mindemellett édesapja kegyetlenkedéseit is el kell tűrnie. Egy nap úgy dönt, hogy ezt nem tűri tovább: útnak indul. Úticélja pedig nem más, mint Tiburon, amely valamilyen rejtélyes okból édesanyjához köthető – legalábbis a padláson levő ládában talált fekete Madonna kép hátuljára ennek a kisvárosnak a neve van felírva. Útitársául szegődik hozzá dadája, Rosaleen, aki a rasszista támadások és a raboskodás elől menekül. Végül a megnyugvást a méhészkedéssel foglalkozó nővérek otthonában találják meg, ahol olyan sok mindent tanulnak az emberi kapcsolatokról, az elengedésről és magáról az életről.
A regény leginkább Lily alakja köré szerveződik, aki serdülőkorának elején jár. Ez az időszak mindenki életében nagy változásokat hoz testileg és lelkileg is: gondoljunk csak az ébredező szexualitásra vagy az identitáskeresésre... Lily ekkor kezd el igazán gondolkodni édesanyjáról: vajon milyen ember is lehetett ő. Szinte megszállottan veti rá magát a padláson talált emléktárgyakra, amelyekből erőt tud meríteni, ha kell, s eközben a hátramaradt emlékek és édesanyja élete romhalmainak közepette próbálja visszaidézni mosolyát, szavait, mozdulatait. Nem csoda, hogy szinte kapva kap az első jelként értelmezett dolgon – a fekete Madonna feliratán –, és elhatározza, hogy felkutatja édesanyja múltját. Lily a könyv végére komoly változásokon esik át: a nővéreknél töltött idő alatt felnő. Megtanulja kezelni az élet fájdalmait és veszteségeit, s megtanulja azt is, hogy hogyan törekedhet egy boldogabb, harmonikusabb életre.
Bár Lily szálát éreztem a leghangsúlyosabbnak, de másféle emberi sorsok is helyet kaptak, amelyek mind-mind számtalan különböző életutat és boldogságot rejtettek magukban.
Külön tetszettek a fejezetek elején található méhészeti szakirodalmat mímelő idézetek, melyek hol Lily életének egy pontjára reflektáltak, hol pedig az emberi társadalomra vagy pedig a család működésére. Ezen idézetek között a méhkirálynő személyét, mint a kas uralkodóját többször is említik: s ha már ezek az idézetek és a regénybeli történések ennyire parallel viszonyban vannak egymással, óhatatlanul is felmerült bennem a kérdés, hogy vajon kit is szimbolizálhat a regényben? Lily édesanyja az a méhkirálynő, aki meghalt, aki magára hagyta a kast, és emiatt felborult az egyensúly a családban, ahol képtelenség betölteni az általa hagyott űrt. Nem is csoda hát, hogy Lily végül úgy dönt, útra kel, ahogy az anyátlan méhek is teszik ilyen esetekben. Az új méhkirálynő, aki ezt az űrt végül betölteni látszik a lány életében pedig a méhészettel foglalkozó három nővér egyike, August. Hiszen ő az, aki megtanítja Lilynek hogyan is kell szembenézni a veszteségekkel, hogyan lehet rá képes, hogy elfogadja a múltat, hogy végül egy boldogabb, élményekkel teli jövő elé nézhessen.
Számomra Sue Monk Kidd regénye a boldogságkeresés története volt, amely különböző emberi sorsokon keresztül megmutatta, hogy mindegy honnan is indul az ember és milyen terhet cipel a hátán, mindenki megtalálhatja a saját boldogságát az életében. Csak tudni kell, mely' terheket kell lerakni vagy éppen magunkon tartani, és persze azt is, hogy merre kell kezdeni a keresést.
Sue Monk Kidd: A méhek titkos élete
Eredeti cím. The Secret Life of Bees
Fordította: Barta Judit
Kiadó: Terricum
Oldalszám: 425
Eredeti ár: 2750 Ft
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése