Sue Monk Kidd regényére régóta kíváncsi voltam, különösen azóta, hogy rájöttem, mennyire imádom az amerikai Dél világát. De természetesen, akkor már a kaphatatlan könyvek közé számított: ugyan most is itt-ott fel-felbukkan egy elárvult példány, de általában horrorösszegekért vesztegetik, így végül a könyvtárra szavaztam. A történetről ebben az esetben sem tudtam sokat, csak úgy nagyjából ezt-azt, így hát kellemes meglepetésként értek a fordulatok és az a sok csodaszép, igaz gondolat, ami megbújt a sorok között. A méhek titkos élete azon olvasmányaim sorát gyarapítja, amik pont jó időben és jó helyen találtak meg.

Az amerikai Délen játszódó regényeknek van egy sajátos hangulatuk, amivel egyszerűen rabul tudnak ejteni. Bár rendszerint elég komoly témák húzódnak meg a hátterükben, mint például a szegregáció, ennek ellenére körülöleli őket valami megmagyarázhatatlan, varázsos atmoszféra – különösen igaz ez a kisvárosokban, ültetvényeken játszódó regényekre, ahol a családi összetartás, a hagyományokhoz való görcsös ragaszkodás és a bigott vallásosság általában kéz a kézben jár. Az amerikai Dél sohasem idealizált (vagy csak nagyon ritka esetekben): a társadalom, az emberek kegyetlenkedése, kirekesztő viselkedése ugyanúgy helyet kap, akárcsak méltóságuk és emberségességük is. Minden éremnek két oldala van – ez szinte kiélesítetten igaz erre a területre, ahol a különös kettősség szinte lépten-nyomon fellelhető. Sue Monk Kidd regényében sincs ez másképp. 

Eltitkolt, megbánt életek fonódnak itt össze minden elszalasztott vagy éppen égetően fájó pillanatukkal együtt, miközben egymás számára vigaszt nyújtva felvillantják a boldogságban és harmóniában leélhető élet lehetőségét. A regény főhőse, Lily a tizennégy éves lány, aki éppen kamaszkorának küszöbén toporog. Egyedül él hirtelenharagú és agresszív édesapjával, aki minden csalódását és fájdalmát lányán vezeti le. Lily nem tapasztalhatta meg otthon, hogy mi a boldogság: édesanyja sok évvel ezelőtt meghalt, nincsenek barátai, folyton magányos, s mindemellett édesapja kegyetlenkedéseit is el kell tűrnie. Egy nap úgy dönt, hogy ezt nem tűri tovább: útnak indul. Úticélja pedig nem más, mint Tiburon, amely valamilyen rejtélyes okból édesanyjához köthető – legalábbis a padláson levő ládában talált fekete Madonna kép hátuljára ennek a kisvárosnak a neve van felírva. Útitársául szegődik hozzá dadája, Rosaleen, aki a rasszista támadások és a raboskodás elől menekül. Végül a megnyugvást a méhészkedéssel foglalkozó nővérek otthonában találják meg, ahol olyan sok mindent tanulnak az emberi kapcsolatokról, az elengedésről és magáról az életről. 

A regény leginkább Lily alakja köré szerveződik, aki serdülőkorának elején jár. Ez az időszak mindenki életében nagy változásokat hoz testileg és lelkileg is: gondoljunk csak az ébredező szexualitásra vagy az identitáskeresésre... Lily ekkor kezd el igazán gondolkodni édesanyjáról: vajon milyen ember is lehetett ő. Szinte megszállottan veti rá magát a padláson talált emléktárgyakra, amelyekből erőt tud meríteni, ha kell, s eközben a hátramaradt emlékek és édesanyja élete romhalmainak közepette próbálja visszaidézni mosolyát, szavait, mozdulatait. Nem csoda, hogy szinte kapva kap az első jelként értelmezett dolgon – a fekete Madonna feliratán –, és elhatározza, hogy felkutatja édesanyja múltját. Lily a könyv végére komoly változásokon esik át: a nővéreknél töltött idő alatt felnő. Megtanulja kezelni az élet fájdalmait és veszteségeit, s megtanulja azt is, hogy hogyan törekedhet egy boldogabb, harmonikusabb életre. 

Bár Lily szálát éreztem a leghangsúlyosabbnak, de másféle emberi sorsok is helyet kaptak, amelyek mind-mind számtalan különböző életutat és boldogságot rejtettek magukban. Külön tetszettek a fejezetek elején található méhészeti szakirodalmat mímelő idézetek, melyek hol Lily életének egy pontjára reflektáltak, hol pedig az emberi társadalomra vagy pedig a család működésére. Ezen idézetek között a méhkirálynő személyét, mint a kas uralkodóját többször is említik: s ha már ezek az idézetek és a regénybeli történések ennyire parallel viszonyban vannak egymással, óhatatlanul is felmerült bennem a kérdés, hogy vajon kit is szimbolizálhat a regényben? Lily édesanyja az a méhkirálynő, aki meghalt, aki magára hagyta a kast, és emiatt felborult az egyensúly a családban, ahol képtelenség betölteni az általa hagyott űrt. Nem is csoda hát, hogy Lily végül úgy dönt, útra kel, ahogy az anyátlan méhek is teszik ilyen esetekben. Az új méhkirálynő, aki ezt az űrt végül betölteni látszik a lány életében pedig a méhészettel foglalkozó három nővér egyike, August. Hiszen ő az, aki megtanítja Lilynek hogyan is kell szembenézni a veszteségekkel, hogyan lehet rá képes, hogy elfogadja a múltat, hogy végül egy boldogabb, élményekkel teli jövő elé nézhessen. 

Számomra Sue Monk Kidd regénye a boldogságkeresés története volt, amely különböző emberi sorsokon keresztül megmutatta, hogy mindegy honnan is indul az ember és milyen terhet cipel a hátán, mindenki megtalálhatja a saját boldogságát az életében. Csak tudni kell, mely' terheket kell lerakni vagy éppen magunkon tartani, és persze azt is, hogy merre kell kezdeni a keresést.

Sue Monk Kidd: A méhek titkos élete

Eredeti cím. The Secret Life of Bees

Fordította: Barta Judit

Kiadó: Terricum

Oldalszám: 425

Eredeti ár: 2750 Ft

Bramare, azaz vágyakozni

Na, ez az a bejegyzés, amit még akkor kellett volna megírnom mielőtt elutazok Toszkánába. jaj, az az állandó lustaságom Mert  most az van, hogy abszolút összefolytak a saját benyomásaim és a szerzőé erről a vidékről. Oké, azt tudom, hogy tutira nem vettem ott nyaralót, és nem jártam hivatalokba hivatalososkodni, meg nem találkoztam mesteremberekkel és nem műveltem földet sem vagy ilyesmi...


De ezt Frances Mayes mind megtette- mindezt azért, mert Itália már az első pillanattól fogva elbűvölte, és elhatározta, hogy vesz ott egy nyaralót, mert megteheti. Persze, aztán kiderül, hogy ezen a csodálatos helyen már nem olyan egyszerű az élet, ha az ember nem csupán egy átutazó turista. De azért bevallom, valahogy mégse tudtam sajnálni az írónőt, hiszen ha az ember bármiféle bosszantó vagy éppen megoldhatatlan probléma után le tud ülni a kertben illatozó hársfája alá, és az ott elhelyezett óriási ebédlőasztalon hamisíthatatlan olasz ételeket ehet, akkor szerintem nem létezhet olyan gond, ami miatt szomorkodni kéne.

Igazából ezt a könyvet használtam hangulatalapozónak, és meg kell mondjam, nálam abszolút működött: ahányszor csak kinyitottam, éreztem a toszkán napfény melegét és tényleg alig vártam, hogy végre indulhassak én is oda. Oké, nem egy alig-bírom-kivárni-a-végét típusú történet, sokkal inkább impressziók és útirajz keveréke. Szerintem Mayes nagyon jól át tudta adni az ottani emberek sajátosságait és Toszkána hangulatát - az itt (is) felcsipegetett morzsákkal indultam útnak, és egyáltalán nem csalódtam.

Mindemellett bevallom hősiesen azt is, hogy azért nem csupán mókáról és kacagásról szólt viszonyunk, akadtak köztünk problémák is. Így például eléggé feszegette a tűréshatáromat a rengeteg ismétlés, amikor ugyanazt, de tényleg ugyanazt elmondja vagy negyvenkétszer, és hát tök jó, tök jó - gondoltam mindig - de azért lendüljünk már ezen tovább. Mert tudom magamról, hogy feledékeny vagyok, no de azért ez mégis csak túlzás. Én amondó vagyok egy kicsi szerkesztői munka ebből a szempontból még ráfért volna a könyvre. A másik dolog meg a receptek elhelyezése. Pont a valaminek a közepén, ami igazából eszméletlenül megakasztotta az olvasást - szerény véleményem szerint sokkal szerencsésebb lett volna, ha ezek a végére kerülnek. Már csak azért is, mert ha mondjuk teszem azt, ki akarom próbálni a recepteket - igen, ki fogom! - , akkor ne kelljen már ide-oda lapozgatnom, hanem csak sitty-sutty a végére, és kész. 

De mindezt leszámítva jól esett akkor a lelkemnek ez a könyv, és igazán élvezetes volt Toszkánában időzni Mayes társaságában, aki nyitott és hihetetlenül lelkes útitársnak bizonyult. Azt hiszem, ha eljön az idő, amikor menthetetlenül visszavágyom oda - és ez biztos hamarosan eljön - , akkor előveszem a folytatását. Kíváncsi vagyok.


Frances Mayes: Napsütötte Toszkána
Fordította: Sümegi Balázs
Eredeti cím: Under the Tuscan Sun
Kiadó: Tericum Kiadó
Oldalszám: 332
Eredeti ár: 3170

Az élet megy tovább...

Cecelia Ahern: U.i.: Szeretlek
kiolvastam: 2011. április 23.

Cecelia Ahern első regénye, az U.i.: Szeretlek hatalmas sikert aratott világszerte, és első megjelenése után három évvel már a mozivásznat is meghódította. A megírása idején huszonegy éves írónő ezzel a regényével lépett be a köztudatba, amit a mai napig rengeteg olvasó dicsér, és ez alól hazánk sem kivétel.

A történet elején a regény főszereplője, Holly nem régiben elhunyt férjét gyászolja, akinél pár hónappal korábban agydaganatot diagnosztizáltak. Férje halála után Holly lába alól kicsúszik a talaj, úgy érzi, nem képes tovább élni Gerry nélkül. Munkájából kirúgták, egész nap otthon gubbaszt az ágyban, nem akar senkivel se találkozni, aludni, enni képtelen – szinte csak vegetál. Barátnői, szerető családja hiába próbálnak rajta segíteni, Holly-t képtelenek kimozdítani a csigaházából. Ám egy nap csomagja érkezik: tíz darab lezárt boríték, és mellettük egy rövid levél – Gerry-től. A borítékokon egy-egy hónap neve áll, amik a felbontás dátumát jelzik, és bennünk egy-egy apró feladat, amit Gerry hagyott hátra szeretett feleségének, hogy végigsegítse őt a gyász időszakán. Holly férje segítségével újra megtanulja élni az életét: visszatalál családjához és barátaihoz, igyekszik levetkőzni félénkségét, hátrahagyni depresszióját, sőt még munkát is talál – igaz, ezt most már mind Gerry nélkül kell megélnie. S ez a legnehezebb lecke mind közül.

Ahern regényének ötlete szerintem zseniális: olyan igazi zsebkendőitató, szívszorító, romantikus történet, ami megmutatja, hogy mi van a „nincs tovább” után. Így hát, amikor elkezdtem olvasni, ennek megfelelően készítettem magam köré a dolgokat, hogy kéznél legyenek, amikor szükség van rájuk. Őszinte leszek: egyszer sem vettem elő papírzsepit, nem szorongatta a torkomat a sírás, de azt hiszem, még csak sóhajok se hagyták el a számat olvasás közben. Szerintem nem arról van szó, hogy érzéketlen lennék, mert én igenis szeretni akartam ezt a történetet, én tényleg meg akartam hatódni, de nem jött össze. Pedig a történet maga tényleg jó, érdekes, fájdalmas – akkor mégis mi lehetett a hiba?

Talán, az okot abban lehet keresni, hogy számomra nem ez volt az első regény, amit az írónőtől olvastam, hanem egy érettebb, kiforrottabb története került először a kezembe, és ez kicsit magasra tette a lécet. Pedig, igazából gondolhattam volna, hogy egy első könyv mindig tartogat hibákat, ritkán lehet nevezni tökéletesnek. Nos, az U.i.: Szeretlek valóban csupán Ahern szárnypróbálgatása a szórakoztató irodalomban – és ha ennek megfelelően olvastam volna, biztos vagyok benne, hogy nem ért volna ekkora csalódás.

Ami nagyon zavart ebben a könyvben, az a stílustalansága. Egy idézetet, gondolatot se tudnék kiemelni belőle, ami önállóan is megállná a helyét, illetve egyről se tudnám azt mondani, hogy „ez milyen szépen van megírva”. Persze, tisztában vagyok vele, hogy ezt nem mindenki igényli, ez inkább egy szubjektív probléma részemről. A regény közepefele már a helyére került számomra, és ezután már nem is volt vele gondom. Inkább egy kis könnyed, nyári olvasmánynak mondanám, ami kikapcsolódásra tökéletesen megfelelő.

Azért a külföldi kritikákkal szemben mégis úgy érzem, hogy meg kell védenem a könyvet. Megjelenése idején ugyanis sok kritikus panaszkodott arra, hogy a regény rossz üzenetet közvetít az olvasók felé, vagyis: a gyászon vásárlással, bulizással túl lehet lépni, képesek feledtetni a fájdalmat. Úgy gondolom, hogy ez a regény egyáltalán nem ilyen üzenetet közvetít, inkább arról van szó, hogy az ember hiába próbálkozik élni tovább az életét, mintha mi se történt volna, és hiába jönnek jobb időszakok, hiába a nevetés és a mosoly - a hiányt, a fájdalmat nem lehet soha hátrahagyni. Örökké ott marad, az idő sem mulaszthatja el soha. De könnyebbé teheti – ha mi is akarjuk.

Az U.i.: Szeretlek tökéletes regény a kikapcsolódásra egy unalmas délutánon, és ha az olvasó nem teszi túl magasra a lécet az írónő legelső könyve számára, egy kellemes élménnyel lehet gazdagabb. Ám a többi regényének fényében mégis azt kell mondanom, örülök, hogy Ahern nem ragadt le ennél a stílusnál, mert akkor nem biztos, hogy kezembe venném a többi könyvét. Egyszer még talán elnézhető, azonban többször biztosan nem. Szerintem.

A filmről röviden: miután elolvastam a könyvet, nem hagyhattam ki a filmet sem, főleg azért, mert sokan mondták, hogy sokkal jobb, mint a könyv. Hát, meg kell mondjam, hogy nem fogom ezt a csoportot gyarapítani, mert legyen bármennyire is stílustalan a könyv számomra, azért még mindig klasszisokkal élvezhetőbb, szerethetőbb, mint a film. És nem, most ezt nem azért mondom, mert pár dolgot megváltoztattak rajta a könyvhöz képest. Például, nekem enyhén bizarr volt az, hogy a filmbeli Holly halott férje urnáját folyton magával hordja, még a szórakozó helyre is - most komolyan....! Illetve, a másik problémám a film befejezése volt... Túl amerikai, túl cukormázas, túl giccses. Szerintem. S arról meg már ne is beszéljünk, hogy egy csomó érdekes, színes karaktert elhagytak, megváltoztattak. Szóval, a filmmel viszont tényleg nem voltam megelégedve. Bár Gerard Butler még mindig helyes pasi.

Kiadó: Tericum
Fordító: Pavlov Anna
Eredeti cím: Ps, I Love You
Oldalszám: 510
Eredeti ár: 3170 Ft

képek forrása:
1. http://browse.deviantart.com/?q=p.s.%20i%20love%20you&order=9&offset=72#/d1fhya

Tanácsok a múltból

Robin Maxwell: Boleyn Anna titkos naplója
kiolvastam: 2010. március 31.

Ismét egy történelmi regény, ismét a Tudor-korból. Bevallom, nagyon szeretem ezt a korszakot, annak ellenére vagy éppen azért, mert véres, tele intrikákkal, cselszövésekkel. Korábban Lady Jane történetét ismerhettem meg Alison Weir könyvéből, s ez a regény, melyet most olvastam körülöleli azt a korszakot.

Robin Maxwell művének első oldalain I. Erzsébettel találkozhatunk, aki épp frissen került az angol trónra: az udvari intrikák még nem teljesen ülepedtek le, de népe szeretetét már magáénak mondhatja. Tanácsosai folyton előhozakodnak a külföldi kérőkkel, melyek a diplomáciai kapcsolatokat erősíthetnék meg, de Erzsébet erről hallani sem akar. Annál is inkább, mert egy régi gyerekkori barátja iránt táplált érzelmei egyre csak erősödnek, s végül a szerelem eluralkodik rajta, természetesen nem kis megbotránkozást keltve ezzel az udvari körökben.

Egy éjjel azonban egy különös látogató érkezik hozzá egy idős hölgy személyében, aki nem kisebb meglepetéssel szolgál az újdonsült királynőnek, mint édesanyja, Boleyn Anna naplójával, amit tinédzserkorától egészen kivégzéséig vezetett. Erzsébet ezek után a kis könyvecske segítségével, minden egyes lopott pillanatában belemerül édesanyja lelkébe, rejtett titkaiba, úgy ahogyan senki ezelőtt. Megismeri édesanyját, úgy ahogyan ezelőtt nem tehette, átérzi szerelmét amely Anglia elszakadását eredményezte Rómától, s megtudja hogyan jutott el a tróntól a vérpadig. S a napló nem csupán ezt a célt szolgálja, hanem a jelenre is igyekszik útmutatóval szolgálni számára.

Bevallom, valamilyen szinten jobban tetszett ez a könyv, mint a fentebb emlegetett Lady Jane története, mert itt a szereplők közelebb álltak a valódi emberekhez: voltak hibáik, természetes emberi érzéseik, reakcióik, nem voltak annyira papírmasé-figurák. Sok történet, mendemonda felbukkant itt is, akárcsak Alison Weir könyvében, így tudtam, hogy ezek nem az írói lelemény szüleményei, hanem történelmi forrásokon nyugszanak.

Tetszett a naplóforma is, ez nekem a szívem csücske. Valahogy sokkal közelebb érzi magához az olvasó a szereplőt, jobban betekinthetünk a lélek mélységeibe, habár ne felejtsük el a hátrányát az elbeszélés szempontjából: nem szolgálhat objektív narrációval, s véleményünket igen nehezen különböztethetjük el a naplóíróétól.

Ami viszont csalódást okozott: kicsit komolyabb regényre számítottam, valami nagyobb volumenű történelmi regényre, de pár oldal után nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ez elsősorban romantikus regény, csak a múlt idők köpenyébe bújtatva. Persze, semmi gond nincs ezzel, mert kikapcsolódásnak tökéletesen megfelelt egy-egy fáradt délutánomon, mikor komolyabb agymunkára képtelen voltam, de ennél többre szerintem senki ne számítson.

A regény végével pedig az volt a gondom, hogy az én meglátásom szerint túl szentimentálisra sikeredett, valahogy ez a Towerben felbukkanó Boleyn Anna szelleme, aki még egy utolsó pillantást vet trónra került gyermekére, eléggé giccses befejezés véleményem szerint, amit képtelen voltam felhorkantások nélkül fogadni... (mielőtt valaki lecsap, hogy spoilerezek, elárulom a történet szempontjából nem releváns ez a zárókép).

Fülszöveg:
Nem sokkal azután, hogy Erzsébet trónra lép, megjelenik nála egy titokzatos öregasszony, aki Boleyn Anna bizalmasa volt a tragikus sorsú királynő utolsó napjaiban. Egy bőrbe kötött könyvecskét ad át Erzsébetnek: Boleyn Anna titkos naplóját. Erzsébet királynő a napló lapjain ismerkedik meg édesanyjával, akitől kisded korában elszakították. Az amerikai írónő nagyszerű korrajzot nyújt Anglia legizgalmasabb korszakairól: VIII. Henrik és lánya, I. Erzsébet uralkodásáról. A magával ragadó történelmi regény témája örök: a szerelem és hatalom.

Összegzés:

Egy könnyed délutáni olvasmánynak felelt meg a könyv - ennél nem több. Nagyon zavaróak voltak az elütések, helyesírási hibák, amik sajnos elég gyakran előfordultak nagy bosszúságomra. A könyvet azoknak ajánlom, akik szeretnének kicsit kikapcsolódni, és szeretik a romantikus regényeket. Az értékelésemben 5 pontot ért el.