Minden poklokon keresztül

Thomas Hardy: Egy tiszta nő

kiolvastam: 2011. január 7.

Hardy könyve, ahogy a molyon és más blogokon levő véleményekből sejthettem, sok ellentétes érzést váltott ki belőlem. Imádtam Hardy stílusát, leírásait, sokszor belefeledkeztem a szavaiba, de a történet néha annyira beletaszított a szomorúságba, hogy ez az érzés napokig rám telepedett, nem tudtam szabadulni tőle. Ám ahogy múlnak a napok, megszépül a szememben Tess kálváriája, s egyre inkább erősödik bennem az az érzés, hogy nagyon örülök neki, hogy elolvashattam. Történetet direkt nem írok most a bejegyzésemben, mert nem tudom, hogy kinek-kinek hol van a spoilerhatár e tekintetben. Szóval, aki kíváncsi arra, hogy miről is szól nagyjából a történet, a poszt legvégén elolvashatja a hivatalos fülszöveget.

Mint írtam fentebb, Hardy remekül ír: olyan érzékletes tájleírásai vannak, hogy az ember szíve szinte belesajdul a gyönyörűségbe. Még a legegyszerűbb, legunalmasabbnak tűnő táj is csodásan széppé varázsolódik az író keze nyomán. Színárnyalatok egész kavalkádjával, növények és állatok számtalan fajtájával telítődik meg a tér: szinte éreztem a friss, hajnali levegőt, magam előtt láttam a legcsodálatosabb napfelkeltéket és naplementéket, a csillagos eget és a zöld mezők végtelenjét. Ám Hardy számára a táj, mint ahogy a legtöbb kortársa számára, nem pusztán díszletként funkcionál, hanem annál jóval több: szimbólumok sokaságát rejti egy-egy jól eltalált helyen, és a főhősök lelki világa jelenik meg rajta keresztül.

Hardy sokszor az alakjait is úgy írja le, mintha csak egy festményt látna maga előtt: a szereplői tesznek-vesznek, majd egyszer csak az író kimerevíti őket egy pillanatban, s úgy "festi le" őket az olvasói előtt. Gyönyörű, sokszor egészen idilli képek! Ha festőnek ment volna, biztos szépséges beállításokat kreált volna. Érdekesek voltak a fókuszváltásai is, amik még szintén sokszor előfordultak a szövegben - egy egészen különös "filmet" hoztak létre a fejemben. Egyszer felbukkan egy nagyon távoli alak a dombtetőn, akihez egy pillanat múlva már olyan közel voltam, hogy akár a szempilláit is megszámolhattam volna. Különös megoldások, különleges hatások - s engem ezzel meg is nyert magának.

"... mit ér megtudnom, hogy láncszem vagyok egy hosszú-hosszú sorban, rájönnöm, hogy egy régi könyvben már leírtak valakit, aki egészen olyan, mint én vagyok, ha aztán megtudom, hogy magam is csak annak a szerepét fogom újra eljátszani, megszomorít csak, ennyi az egész. Legjobb, ha az embernek eszébe se jut, hogy a jelleme és minden, amit csinál, éppen olyan, mint amilyen ezreké és ezreké volt már, és hogy jövendő életünk és cselekedeteink mind olyanok lesznek csak, mint ezreké és ezrekéi."

De bármennyire is csodálatot keltő Hardy minden egyes leírása, amely az elején már-már szinte elandalított volna, azért jócskán éreztem szomorúságot és dühöt - igen, még hozzá szenvedélyes dühöt - olvasás közben. Haragudtam mindenkire, aki annyira igazságtalanul bánt szegény Tess -szel, és őszinte szomorúság kerített hatalmába miatta, aki sose érdemelte volna azt a mostoha sorsot, amit neki szántak. Ő az egyetlen tiszta szereplő mind közül - aki bármennyire is kiszolgáltatott, megalázott helyzetbe kerül, mindig tiszta marad a lelkében. Egy poklokat bejárt tiszta lélek.

Talán, az egyetlen komikus rész, amely azért egyben szánalmas is volt, az az, hogy Durbefield -ék, Tess szülei a porban, a mocsokban mennyire ragaszkodnak a nemesi címükhöz, s mennyire különbnek érzik magukat, ennek tudatában, mindenkinél. Hardy itt is nagyon jó kontrasztokat alkalmazott: néha már-már tényleg mosolyra fakasztó volt számomra.

"Sokszor nagyon kegyetlen tud lenni a rászedett becsület, ha felnyílik a szeme…"

Számomra regény fő kérdése az volt, hogy vajon hol van a megbocsáthatóság határa? Ki lesz erre méltó és ki nem? Ki képes arra, hogy valóban megbocsásson a másiknak vagy egyáltalán saját magának? S vajon a cselekedeteink határoznak meg minket vagy inkább a gondolataink, a szándékaink? Ez mind mind olyan kérdés, amin rengeteget lehet gondolkodni, de mindenki által elfogadott és egyszerű választ találni nem lehet.

Hogy a narrátor mit gondol erről a kérdésről, azt hiszem, szépen kiviláglik a regényből. Hiszen ő egyfajta erkölcsi útmutatóként szolgál az olvasónak: mindig megmondja mi a helyes és mi nem, mit kellett volna máshogy tenni, hogy jó legyen. A szereplők nem mindig járnak ezen az úton, de segítségével mi, legalább a könyv soraira letekintve, megtudjuk, hogy mi lenne a helyes út számukra.

"Minél több szellem él valakiben, annál több embert talál eredetinek. A közönséges emberek nem látnak különbséget az emberek között."

Hardy regénye minden komorságával, igazságtalanságával együtt belopta magát a szívembe. Bár, ezt nem így gondoltam, mikor elolvastam az utolsó sorokat - akkor még dühöngtem. Azóta csillapodtak az indulataim, eszembe jutnak a csodás leírások, az írói megoldások, s egyre jobb regényként gondolok rá. Bár, teljesen megértem azokat is, akiknek nem nyerte el a tetszését. Azt hiszem, Hardy regénye olyasmi, mint az Üvöltő szelek : olyan tekintetben, hogy nagyon megosztja az olvasóközönségét. Vagy utálják, vagy szeretik. Én most az utóbbi csoportot gyarapítom.
Számomra 8 pontos regény lett

Kiadó: Ulpius-ház Kiadó
Eredeti cím: Tess of the D'Urbevilles
Fordította: Szabó Lőrinc
Oldalszám: 494 oldal
Eredeti ár: 3499 FT
ISBN: 9 789632 540214

Hivatalos fülszöveg:
Tess, a tiszta lelkű, romlatlan lány egy nagy hírű, nemesi család elszegényedett ágának a sarja. Becsületes, sugárzik belőle az életöröm. A boldogság ígéretét felvillantó igaz szerelmet szolgaként találja meg, csakhogy az idill hamisnak bizonyul: Tess végzetes döntésre, végső leszámolásra szánja el magát...