Örömhozó, bánatrontó

Szabó Magda életművével még csak az ismerkedési fázisban vagyok szégyenszemre, ám az Abigél óta iszonyatosan eltökélt vagyok. Az ezévi töltött káposzta zabálós, mézeskalácsillatú karácsony alkalmából pedig ezt a könyvet kaptam Édesapámtól ajándékba, ami higgyétek el ennél jobb helyre nem is kerülhetett volna. A boldog, ám kissé fárasztónak mondható kétnapos szocializációt ezzel a könyvvel pihentem ki ma délután a kanapénkon elterülve, miközben a két cicám a hasamon/fejemen elhelyezkedve hangos dorombolással nyugtázta, hogy ezt a napot már semmiféle idegen embertömeg meg nem zavarja, s egy roppant idilli, csendes délutánnak nézhetünk elébe.  

Az Örömhozó, bánatrontó tulajdonképpen nem is regény, mégcsak levélregény sem, sőt még csak nem is könyvnek készült eredetileg. Csak a sors - és az olvasók szerencséje - hozta úgy, hogy végül mégiscsak azzá lett. Szabó Magdáék még 1960-ban költöztek a Júlia utcába cicájukkal, Évukával együtt, ahol amarosan jó barátságba kerültek a szomszéd házaspárral, akik szívesen gondoskodtak Évukáról, mikor az írónőék bokros teendőik miatt kénytelenek voltak elutazni; még egy pallót is tettek a két erkély közé, hogy ilyen alkalmakkor Évuka akárhányszor egyedül érzi magát, át tudjon menni a szomszédba. Szabó Magda jó néhány levelet írt nekik cicája nevében, megköszönve óvó gondoskodásukat és hogy olyan fantasztikus pótgazdik Évuka számára. A kötet nagyrészt ezeket a leveleket tartalmazza, de helyet kapnak még benne Konstantin - az írónő későbbi cicája - levelei is, melyeket a Pomogáts házaspárnak küldött.

Bevallom, korábban fogalmam sem volt arról, hogy Szabó Magda ennyire állatbarát volt - így már még jobban tisztelem őt. Hihetetlen megértéssel és szeretettel ír ezekben a levelekben kedvenceiről, ahogy csak egy igazán jó gazdi képes. Kicsit intimebb élmény is olvasni ezeket a sorokat, hiszen itt nem írónőként szól, s ráadásul nem is nekünk, olvasóknak... s emiatt lehet, nincs akkora irodalmi értéke, mint a Régimódi történetnek vagy Az ajtónak, mégis ott van benne az a megfoghatatlan báj és kedvesség, amely engem, mint fanatikus állatbarátot és boldog cicatulajdonost, rögtön levett a lábamról. Sokszor nyerítve nevettem fel egy-egy számomra is ismerős szituáción, különösen a cicák vízipálmák iránti gyengéd vonzalmaikat ecsetelő részeknél - Marcipán cicámnál ez már-már beteges méreteket öltött. Szegény Peti! tudniillik ő a vízipálmánk. Mármint a Peti - vagy éppen azon, hogy a macskák vajon mit gondolnak a ruhákon jelentkező hatalmas cicaszőr mennyiségről. Bár őszintén hiszek abban, hogy minden állat egyedi és megismételhetetlen személyiség, azért Évuka leveleit olvasva néha-néha bizonyos lelki rokonságot is felfedeztem közte és az én paMacskáim között. 

Minikém a kissé fóbiás, s rettentő manipulatív cicám

Szó mi szó, igazán csodás olvasmány volt, amely még közelebb hozta hozzám Szabó Magdát; azt a Szabó Magdát, akit szerető állatok vettek körül egész életében, beleértve az utolsó napjait is.  A kötetben található számos fénykép még jobban erősítik az írások intim jellegét, s a Tasi Géza által írt bevezetőt elolvasva jól el tudjuk helyezni magunkban Szabó Magdának ezen írásait. Én amondó vagyok hogy akár állatbarátok, akár Szabó Magda-rajongók vagyunk, mindenképp élmény olvasni ezt a kis könyvecskét - persze nyilván más szempontok vezérlik ilyenkor az embert, az biztos hogy így vagy úgy, de különleges... 

No, be is fejezem mert már kezd rám jönni a késztetés, hogy a cicáimról szóló történetekkel traktáljalak titeket, amit szerintem csak én élveznék. Mégis úgy érzem, ez az a könyves bejegyzés, ahová abszolút nyugodt szívvel és indokoltan berakhatom az én csodás kedvenceim fényképét még ha csak én egyedül olvadozom ettől a dologtól , hiszen olvasás közben olyan sokszor eszembe jutottak, hogy nem átallottam két oldalanként megölelgetni őket, amit ők roppant kegyesen fogadtak. Ez a mi könyvünk volt, a mi délutánunk.

Marcipán, a vízipálmazabáló. Itt éppen ártatlan cica benyomását kelti.

Szabó Magda: Örömhozó, bánatrontó - Levelek a szomszédba
Kiadó: Európa
Oldalszám: 132

u.i.: s végezetül pedig álljon itt az a vers a kötet végéről, amelyen én annyit, de annyit sírtam... A könyv alapvetően vidám különben, csak hát itt... itt törött el a mécses.

Sírfelirat Ifinek

Én sose jártam nélküled,

Csak most jöttem előre;

Az ifjúságod elgurult,

Azt őrzöm itt a földbe.

A szál, mely fogta lelkemet,

A fényes szál kibomlott,

Ne sírj, ha e kövek felé

Hajolsz, s nevem kimondod.

Mert jössz te is. Úgy várlak itt,

Mint otthon, odafenn,

S nem tudta más, hogy közeledsz,

Csak szívem és fülem.

Majd rád nézek, mint annyiszor,

Hogy mit hoztál nekem,

Ó, hozd magaddal a napot!

Hideg van idelenn.