Szép remények

A Szép reményekkel már régóta tartoztam magamnak. Ez a könyv jó példája a terveim és a cselekedeteim közötti disszonanciának. Még jó pár évvel ezelőtt tervbe volt véve, ugyanis kötelező olvasmány volt az egyik egyetemi előadásomhoz, de aztán az idő szűkösnek bizonyult, így ott maradt olvasatlanul a polcomon. Aztán tavaly is elhatároztam, hogy előveszem, és ezzel ünneplem meg Dickens kétszázadik születésnapját, aztán ismét csak maradt, ahol volt eddig is. Elárulom, ebben az évben csupán a hirtelen felindulásból elkövetett olvasásnak köszönhetően jutottam ide, hogy végre az elolvasott könyveim között tudjam.

Dickens regényének első részlete 1860. decemberében jelent meg az író saját folyóiratában, s az olvasók több mint fél éven keresztül követhették nyomon Pip történetét, aki manapság már közvetlenül Twist Olivér és Copperfield Dávid mellett foglal helyet a népszerű Dickens hősök palettáján. A Karácsonyi történet vagy a Feljegyzések fiatal párokról című műveket már korábban az olvasmányaim között tudtam, ám az igazi nagyregényeihez még nem volt szerencsém - talán, mintha a Twist Olivért olvastam volna egyszer egy messzi-messzi galaxisban, de könnyen meglehet, hogy csak a képzeletem játszik velem. A Szép remények igazából teljesen megtestesítette azt a Dickens-regényt, amit mindig is elképzeltem magamban a nagyregényeivel kapcsolatban.

Sok helyen olvastam, hallottam korábban, hogy tulajdonképpen Dickens volt az első brit író, aki felfedezte az irodalom számára a szegényebb rétegek nyomorúságos életkörülményeit - s mindezt mindenféle romantika nélkül, csakis a zord valóságra koncentrálva ábrázolta. A korábbi irodalmi művek főként olvasóközönségük életkörülményeit vették alapul, így a külvárosokban létező nyomorra a jótékony feledés fátyla borult. Dickens azonban pont a nyomorban élők, a bűnözők, a kispolgárok vagy éppen a lelencek életét állította művei középpontjába, megismertetve olvasóival, hogy  egyesek számára az élet nem fenékig csipke és tejes tea.

Pipből, a regény főhőséből, a szegény körülmények között élő árva gyermekből egy szép napon egyszer csak egy igazán szép reményű úriemberré válik. Titokzatos támogatójáról mit sem tudni. Talán élete pálfordulása a több évtizeden keresztül elfoszlott menyasszonyi ruhájában üldögélő, a múlttól szabadulni képtelen Havisham kisasszonynak köszönhető? Vagy életének egy másik emlékezetes szereplője kívánt javítani a fiú sorsán?
Pip mindenesetre maga mögött hagyja azt a kisfalut, ahol eddigi életét töltötte erőszakos nagynénje házában, és Londonba költözik, hogy az úriember-lét minden pillanatát megtapasztalhassa, remélve, hogy ezáltal közelebb kerülhet szíve hölgyéhez Estellához, Havisham kisasszony fogadott lányához.

Dickens humorát már a Feljegyzések fiatal párokról címmel megjelent novelláiban is megtapasztalhattam, ám el kell mondanom, hogy az szinte sehol sincs ehhez a regényéhez képest. Komolyan mondom, én olyan sokat - és jó hangosan -  nevettem míg olvastam, hogy olykor párom megütközve nézett rám, mert nem értette mi lehet olyan vicces egy klasszikus könyvben. jaj, ezek a sztereotípiák! A történet egyébként E/1 -ben van elbeszélve, mely hűen követi Pip kiművelődésének folyamatát, illetve mértékét: kezdetben az a tipikus egyszerű ember jelenik meg a lapokon, aki képtelen megérteni az urak és előkelő hölgyek kacifántos gondolkodásmódját - szerintem ennek a Pipnek a fogalmazásmódjában, reakcióiban vagy éppen csínytevéseiben rejlik a regény jó humora, legalábbis én ez idő alatt nevettem a legtöbbet.  Az idők során ez az egyszerű Pip a szemünk láttára alakul át: nagyra törő vágyai, álmai miatt egyre inkább kezd kilógni környezetéből, egyre kevésbé ért szót velük. Jó ideig az egyszerű emberek és az előkelőségek közt tátongó hatalmas űrben létezik, a "már nem" és a "még nem" közti állapot kínzó bizonytalanságában, mire végül eljut oda, hogy olyan kacifántos gondolkodású, finom úriemberré válik, akit a regény elején megismert egyszerű Pip soha meg nem érthetett.

A főhős története mellett Havisham kisasszony különös figurája is rabul ejtett, akinek a házában mintha megállt volna az idő. Szétfoszlott esküvői ruháját még mindig viseli, egyik cipője már több évtizede arra vár az öltözködőasztal tetején, hogy végre felhúzzák; pókhálók lógnak mindenütt, az asztalon a hajdanvolt ünnepi étel szépen lassan az enyészetté lett, s a megterített asztalon heverő tányérok, poharak is érintetlenül hevernek az egyre vastagabbá váló pókhálóréteg alatt. Mintha egy gótikus regény színterébe kukkantanánk be: leírhatatlan hangulata volt ezeknek a részeknek. Havisham kisasszony időtlen otthona még ma is élénken él a képzeletemben, szerintem ez volt az egyik leghangulatosabb helyszín, amivel csak találkoztam.

Összességében a Szép remények számomra az idei év egyik legjobb könyvélménye - mondom ezt úgy, hogy még jócskán az elején járunk. Csupa olyasmivel volt tele, ami szem-számnak ingere, és mindez olyan lebilincselően olvasmányos stílusban volt megírva, hogy nem is csodálkozom különben, hogy alig három nap alatt elolvastam. Ám érzem én, hogy van még benne potenciál - így biztos vagyok benne, hogy legalább egyszer újra fogom még olvasni. És most már aztán tényleg ideje a többi nagy Dickens-regénnyel is megismerkednem.

Charles Dickens: Szép remények
Great Expectations
Fordította: Bartos Tibor
Kiadó: Magvető
Oldalszám: 496 oldal
Eredeti ár: 2841 Ft






u.i.: és ha nagy leszek, és gazdag leszek, akkor én aztán úgy összegyűjtöm ezt a Penguin Classics -sorozatot, hogy csuda!