Ebben a két részes bejegyzéssorozatban tulajdonképpen a mesterdiplomás szakdolgozatom fő témáját igyekszem bemutatni, azaz Manderley két asszonyának személyiségét, valamint azt, hogy milyen titkok hordozói lehetnek - már amennyire ezt persze a blog műfaja engedi. Emma Watson könyvklubja, az OurSharedShelf szeptemberi választása apropóján vettem idén elő ismét Daphne du Maurier regényét, és ez nyilván újra előhozta belőlem ezt a sok évvel ezelőtti rajongást Manderley iránt. Úgy gondoltam, hogy az újraolvasásom dokumentálása csakis úgy lehet teljes, ha ezt a szerelemmunkámat valahogy átköltöztetem a blogomra is. A spoilerveszélyre mindenképp szeretném felhívni a figyelmedet az írás kapcsán - spoilermentes ajánlóért kérlek, látogasd meg EZT a bejegyzésemet.
Rebecca, azaz a néhai Mrs. De Winter volt a Manderley-ház első asszonya, aki már a regény kezdete előtt eltávozott az élők sorából. Személyiségét, történetét - akárcsak Bertha Mason esetében - , szintén csak mások elbeszélése alapján ismerhetjük meg. Ugyan Rebecca szellemességét, szépségét még férje, Maxim sem tagadta, ám az ő elbeszélése szerint a látszólag okos, kedves asszony nem volt más, mint egy könyörtelen manipulátor, aki az ördöghöz volt hasonlatos. A szövegből nem derül ki, hogy mik voltak azok a dolgok, amelyek ennyire elborzasztották a fiatal férjet, hogy már a házassága elején a gyilkosságot fontolgassa – erre talán csak következtethetünk abból, amit Rebecca későbbi viselkedésével kapcsolatban említ: az alkoholizmus egyre jobban eluralkodott rajta az évek során, kétes hírű barátai voltak, akik nem éppen a legmegfelelőbb társaság voltak egy előkelő származású hölgy számára. S persze ott volt még Rebecca fékezhetetlen szexualitása, aminek leplezése a közvetlen környezete előtt a legnehezebb volt számára: nem csupán egy alkalmazottjával, hanem sógorával is kikezdett.
Tehát, ezzel az ördögi lénnyel kötött monte carlo-i nászútjukon Mr. de Winter egy fausti szerződést, melynek értelmében hajlandó elnézni felesége kicsapongásait, nem illendő viselkedését, ha Manderley-t cserébe felvirágoztatja, és az előkelő társaság előtt a boldog házasság és a tökéletes feleség látszatát fenntartja. Az alku megköttetett, ám Rebecca nem volt képes sokáig ilyen szigorú keretek közt tartani vad mulatozásait, hisztérikus rohamait. Ahogy telt az idő, egyre óvatlanabb lett, egyre kevésbé érdekelte házassága és férje hírneve – s ezzel elvetette a sulykot. Mr. de Winter– nek nem maradt több oka arra, hogy életben hagyja: gyűlölte feleségét, ahogy gyűlölte tetteit is.
Ám valóban hinnünk kell Mr. de Winter elbeszélésének? Mi van akkor, ha valójában Mr. De Winter története hazugság – egy féltékeny férj nézőpontja -, és Rebecca valójában nem ilyen volt? Vagyis pontosabban: mi van akkor, ha nem Rebecca volt az ördögi figura a történetben? Természetesen, ez a kérdés egy újabb értelmezésnek ad lehetőséget, és a szövegben megbúvó utalások Shakespeare Othellojára nagyobb jelentőséget nyernek, hiszen így már könnyű párhuzamot vonni e két mű között.
És így Rebecca ez alapján nem csupán egy gyilkosságnak, hanem a házasságnak az áldozata is. Mrs. Danvers Rebeccája is ezt az elméletet látszik alátámasztani, ugyanis a regény tizennyolcadik fejezetében egy teljesen más nőt fest le a narrátor előtt, mint amit később Mr. de Winter fog. Rebecca szépsége nála sem kérdéses, de itt ez a tulajdonság egy teljesen más színezetet kap: nem a rossz tulajdonságok leplezője, hanem a tökéletességéhez elengedhetetlen dolog. A hajdani Mrs. de Winter persze Mrs. Danvers elbeszélésében is mentes az olyan keresztényi tulajdonságoktól mint az alázat, a szerénység és a szolgálatkészség – de ő Mr. De Winter -rel ellentétben ezeket nem is hiányolja. Vadsága, megzabolázhatatlansága, akaratossága egy különleges, karakteres nőnek a képét jelenítik meg, akit képtelenség keretek közé szorítani. Mrs. Danvers szemében Rebecca az, aki előtt nincs akadály, aki bármivel képes megbirkózni, aki mindig győz.
Mint az előző bejegyzésemben is említettem, Rebecca és Manderley két elválaszthatatlan fogalom mind a férj, mind a narrátor számára. Ám halála után személyisége valamelyest visszaszorult a ház terében, nem annyira erős a jelenléte mindenhol. Bár bizonyos helyiségek továbbra is az ő uralma alá tartoznak, szinte kegyhelyként funkcionálnak. Úgy vélem, Rebecca megmaradt terei érdekesen tükrözik hajdani tulajdonosuk személyiségét, illetve utalnak Manderley-ben való életére. Első ilyen helyszín a dolgozószoba, azaz a sárga szoba, amely a narrátor szerint valamiféle hideg céltudatosságot áraszt magából. A gondosan rendben tartott íróasztal, a különböző mappákkal a tetején, melyek mind gondosan fel voltak címkézve – ezek a dolgok Rebecca precizitásáról árulkodtak. Kézírása a címkéken, a jegyzeteken, monogramja a levelezőpapíron még mindig érintetlenül megtalálható ebben a szobában, azt az érzést keltve a narrátorban, mintha a ház asszonya éppen csak kiszaladt volna elintézni valami fontos dolgot. Az alaposan megtervezett, jó ízléssel berendezett szobában Manderley legdrágább és legértékesebb dolgai kaptak helyet. Ezeket maga Rebecca válogatta, – ezzel téve dolgozószobáját az egész ház legértékesebb pontjává. S valóban, ha belegondolunk, ez tényleg igaz erre a szobára, hiszen itt igazgatott mindent, amitől Manderley az a híres és csodált Manderley lett, amit mindenki ismer. Ebben a szobában folytak a levelezések, a telefonhívások a bálokkal, vendégségekkel vagy éppen a hétköznapi étkezésekkel kapcsolatban – ez volt Manderley szíve.
Rebecca másik nagyon fontos helye a házban, a nyugati szárnyban található - ez pedig Rebecca hálószobája. Ide a halála óta, Mrs. Danvers -t kivéve, nem lépett senki. Az öltözőasztalán még mindig ott sorakoznak a kefék és a fésűk, a sminkkészlet, a parfüm – az első feleség nőiségének szimbólumai. A hatalmas párnákkal és takarókkal bevetett ágy is szintén a szexualitást jelképezik. Ám Rebecca hálószobája még egy plusz jelentést is kap a regényben: ez egy átmeneti helyszín, egy öltözőszoba, ahol felöltötte magára a jó feleség és a gondos háziasszony álarcát, amit a környezetének mutatott Mr de Winter -rel való szerződés értelmében, és elnyomta magában a vad, tomboló énjét. Ezt az álarcot hivatott jelképezni a sminkkészlet és a rengeteg, jelmezszerű ruha. Rebecca életének ezen részének színházszerűségét a legerősebben a fényekkel való játék érzékelteti. A narrátor, amikor belép a szobába sötétség fogadja – hiszen a zsaluk be vannak csukva - , ezért felkapcsolja a villanyt. A villanykörte fénye mesterkéltséget visz a szobába, úgy világítja meg a szobát, mintha színpad lenne, és a szobában található dolgok pedig a díszlet. Egyedül a színésznő hiányzik. Mikor a főszerepő kinyitja a zsalukat, beáramlik az ablakokon a napfény: „... a napfény életet varázsolt a falak közé. Elfeledkeztem a dohos szagról, és a többi ablak bezárt zsalujáról is. Vendég vagyok ebben a házban, hívatlan vendég.” A napfény tehát, a kísértethistóriák szokásával ellentétben nem hogy megszüntetné a narrátor félelmét, hanem még inkább csak fokozza, hiszen az egész szoba olyan hatást kelt így, mintha már nem is díszlet lenne, hanem igazi és élő volna. Majd Mrs. Danvers miután becsukta a zsalukat, a szoba elsötétül, és vele együtt a látvány is – akár a színpad előadás után. Az ajtó becsukása közben a narrátor még egy utolsó pillantást vet a sötét szobára, a jelenet véget ér, a függöny legördül.
A harmadik fontos helyszín – s talán mind közül a legfontosabb – a házon kívül esik. Ennél a helyszínnél nagyon fontos az elrejtettség és az, hogy szinte erődként veszi körbe a meredek sziklafal. Ezen a helyen található ugyanis Rebecca magánvillája, ahol életében nagyon sokszor tartózkodott. Itt élte valódi életét, itt lehetett olyan, amilyen valójában volt. A korábbi helyszíneknél egyértelmű volt a női kéz nyoma, kétség sem férhetett hozzá, hogy azok a hajdani asszonyhoz tartoztak. De itt már más a helyzet. A nőiség háttérbe szorul – vagy inkább azt mondanám, hogy egy másfajta nőiség kerül előtérbe: nem a törékeny, védtelen háziasszony szerep kap itt díszletet, hanem az, amiről Mrs Danvers beszélt Rebecca kapcsán. A vad és megzabolázhatatlan Rebecca, aki kihívásnak tekintette egy olyan ló betörését, aminek a megszelídítése kudarcba fulladt mindenki számára, vagy a tengeren uralkodni akaró Rebecca, aki egy vihartól sem riadt vissza, aki úgy hitte magáról, hogy még a leglehetetlenebb dolgokat is képes engedelmessé tenni számára – ennek a Rebeccának az otthona ez a tengerparti ház. A helyszín, ahol végül Maxim végzett feleségével, és ami azóta az enyészetté lett. Az egyáltalán nem művi, valaha kényelmes és talán (?) barátságos otthont birtokba vette a természet, a tenger és a doh szaga.
Megfelelő volt-e Rebeccának ez az élet, hogy valódi énje Manderley-ből - egy így házasságából is - ki volt tiltva? Milyen kapcsolatról árulkodik ez Maxim és Rebecca között? Maxim számára ugyanis Rebecca csak addig volt jó, amíg engedelmeskedett, amíg elnyomta valódi személyiségét a látszat érdekében. Fair kapcsolat-e az, ahol nem lehetünk önmagunk? Ahol az önállóságot ördögtől való dolognak tartják, és ahol a lázadást keményen megbüntetik? Számomra Maxim de Winter alakja ezek tükrében igenis félelmetes, még akkor is, ha narrátorunk előtt egészen meggyőzően tudja alakítani a spleennel teli hősszerelmes figurát. Rebecca szerintem egészen mást és máshogy mesélne Maximról, Manderley-ről és saját magáról is, ha nem némították volna el.
Mert egy erős női karakternek nincs helye Manderley-ben. Ott csakis Maxim de Winter uralkodhat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése