"Az álmodozás fontos, Minou. Fontos, hogy az ember hagyja a gondolatait útra kelni..."

Néha vannak olyan könyvek, amelyekbe csak úgy spontán belebotlik az ember, nem is tudja, hogy hol vagy mikor volt az a pillanat, amikor először érezte azt, hogy szívesen belemerülne a világába. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én hiszem, hogy az ilyen könyvek nem ok nélkül találnak ránk. Talán csak én keresem betegesen a rejtett összefüggéseket, de higgyétek el, ahogy olvastam Mette Jakobsen regényét, éreztem, ahogy hozzám beszél, suttog nekem. Igazából, egészen falhoz kent az élmény.

Előre szólok, hogy A kis herceghez vagy a Végtelen történethez semmi köze nincs a könyvnek... Sokkal inkább marquez-i világba csavart Flaubert regény. Ám ennél többet nem mondok.

Szóval, képzelj el egy szigetet, amelyet pár perc alatt körbesétálhatsz. Békés, nyugodt kis hely, ahol mindenfajta izgalom és újdonság olyan ritka, akár a fehér holló. Egyeseknek ez talán ijesztőnek tűnhet, de ha jobban belegondolunk, mégis van ebben valami megnyugtató és varázslatos. Hát ezen a helyen él Minou édesapjával, aki sétája közben, szobájának magányában is a nagy Igazságot keresi, mint oly' sok filozófus előtte. Kicsit hóbortos figura ő, aki sokkal inkább az elméjében él, mintsem úgy igazából.
A szomszédságukban lakók - Ládás és Tiszteletes -  sem éppen hétköznapi emberek, az ő életüket is átszövi valamifajta melankolikus hóbort vagy görcsös kényszeresség, amitől mindig Marquez regényének hősei jutottak eszembe. Mert hogy valamifajta varázslat lakik itt az emberekben és a Nevenincs névre hallgató kutyában... talán a soha el nem fogyó perecek, vagy a legváratlanabb helyeken felbukkanó almaillat tehet mindenről.

Talán, a sziget elzártsága, állandó lakói már önmagukban elegek ahhoz, hogy megteremtődjön ez a furcsa atmoszféra. De tudjátok, folyton eszembe jutott az, hogy tulajdonképpen mi is szigeteket alkotunk életünkben: valahol belül, bennünk... távol a világ sürgésétől és forgásától megteremtjük a családunkkal és/vagy barátainkkal a saját kis mikroközösségünket, amelyben csak mi létezünk velük, s amely csak ritkán fogad be magába váratlan látogatókat. De vajon néha vágyhatunk-e ennél többre? Vajon szabad-e szabadulni vágynunk szigetünk határaitól?

"Senkit sem arra szánt a sors, hogy örökre egyetlen szigeten maradjon. A hetedhét tengerekből, kicsim, legalább hármat meg kell pillantanunk életünk során."

Számomra Minou édesanyja volt a regény kulcsfigurája, s nem a partra sodort halott kisfiú - pedig az elején biztos voltam benne, hogy ő lesz az. Minou anyukája volt a legkülönösebb és legszívfájdítóbb szereplő, akit nem arra teremtett az élet, hogy egy pár perc alatt körbejárható furcsa szigeten élje le az életét: folyton elvágyódott, ám elmenni valójában mégse mert. Hogy gyáva volt-e vagy inkább felelősségteljes, vagy esetleg mindkettő egyszerre? Ki tudja? Mindenesetre folyton csak őrlődött és őrlődött magában, s végül a teljes boldogtalanságba süllyedt. Annyira más volt, mint a többiek a szigeten; egy igazi álmodozó, aki nyitott volna a világ felé, ha nem vette volna körül a végtelen kékség.

Mette Jakobsen: Minou szigete
The Vanishing Act
Upor László fordítása
Libri Kiadó
250 oldal

Jane Austen élete

Jane Austen már régóta ott van kedvenc szerzőim palettáján, a teljes életművéből már csupán az Értelem és érzelem, illetve a rövidebb írásai vannak hátra. Tinédzser voltam még, amikor felfedeztem őt magamnak: minden A klastrom titkával kezdődött, aztán nem is olyan sokára követte azt a Büszkeség és balítélet (ez utóbbi aztán többször is előkerült nálam), s mérhetetlenül szerelembe estem nem csupán Mr. Darcyval, hanem Jane Austen stílusával is. Ha visszagondolok, mindig megállapítom magamban, hogy régebben mennyire másért és másként szerettem az írásait, akkoriban mindig csak a szívdobogtató romantikát láttam bennük, és csak sóhajtoztam és sóhajtoztam a lapok felett. Persze, ezek a romantikázós pillanataim olykor még mindig megvannak - például Wentworth kapitány levelénél nem tudtam megállni a szerelmetes rágondolászásokat - , de manapság már inkább az iróniáját és a karikatúráit értékelem. 

S már nem is tudom, hol volt az a bizonyos pont, amikor érdekelni kezdett az a hölgy, akinek a fejéből kipattant Elizabeth Bennet, Emma Woodehouse, Anne Elliot vagy éppen Fanny Price. Mindenesetre amikor így lett, rendesen meg is lepődtem, hogy bizony milyen családi körülmények között élt - régebben, mikor az internet nem volt ilyen elérhető közelségben, és eszembe nem jutott könyvtárban utánanézni,  én abban a hitben voltam, hogy egy igazán jómódú kisasszony írogatta ezeket a regényeket, mert nem tudott mit kezdeni magával. S persze, amint kiderült, hogy ez egészen távol áll az igazságtól, és hogy tulajdonképpen Austen egész életét valami mérhetetlen titokzatosság övezi, akkor aztán még inkább rákattantam, hogy minél több mindent megtudjak róla. Clare Tomalin Austen-életrajzát már kicsit később, még tavaly nyáron zsákmányoltam egy eszeveszett Európa-akcióban, és csak azért került most sorra, mert... mert nincs mentségem, hogy miért. Mindenesetre pár héttel ezelőtt ott tartottam, hogy olyan szívesen olvasnék könyvben Austenról valamit. Bármit. Lekaptam a polcról a Jane Austen naplóját, majd sutba vágtam, aztán jött a Stephanie Barrons-féle Austen nyomoz sorozat első része, és az is ment vissza a polcra. Én nem tudom amúgy, hogy miért kell naplós fikcióban írni, mikor nyilvánvalóan nem tudnak mit kezdeni a naplóval, mint formával. Komolyan mondom, a falnak megyek ettől, hogy valaki nem függő beszédet használ ilyen esetekben, hanem rendes párbeszédeket. Na mindegy. Szóval, mikor már teljes volt az elkeseredés, akkor jutott eszembe, hogy itt van a polcomon a Tomalin-féle Austen életrajz... szóval, így szerettünk mi egymásba. 

Jane Austen gyűrűje

Tomalin tényleg olyan részletesen mesél Austenékről és környezetükről, amennyire csak lehet - és valóban szükséges is szerintem egy olyan írónő esetében, akiről ilyen kevés hiteles információ maradt fent. Az életrajzban lassan kibomlik előttünk Steventon és Hampshire világa. Szinte észrevétlenül utazunk a térben és az időben vissza a postakocsik és a főkötők századába, minden Austen rokon alakja szépen-lassan kirajzolódik előttünk - van, akivel szimpatizálunk, van akit csak simán nem értünk, aggódunk sorsukért, hiszen olvasás közben körbevesznek minket, akárcsak egy nagy család. De Jane valahogy továbbra is a háttérben marad, megfoghatatlanul, kiismerhetetlenül, csupán az a néhány fennmaradt pár szavas leírás lebbenti fel alakjáról a fátylat, de ezek is olyan ellentmondásosak, és szűkszavúak, hogy tényleg zavarbaejtőek, hiszen teljesen úgy éreztem, mintha az életéből csupán egy-egy másodpercre láthattam volna őt. S ezek a másodpercek vajon mennyiben fedik a valóságot? Persze, már a Flush kapcsán filozofáltam arról egy bekezdésnyit, hogy úgy egyáltalán az életrajzok mennyire tekinthetők valóságnak és mennyire fikciónak, szóval még ha Tomalin esetleg több információ birtokába tudott volna jutni Jane-nel kapcsolatban, akkor is ott lennének a kételyeim, de így csupán a zavartság és a még nagyobb titokzatosság vesz körül, ha kedvenc írónőmre gondolok. Hiába ültem ott vele az íróasztalánál, mégsem tudtam megismerni, csupán egy árnykép maradt belőle számomra - csak most már annyi a különbség, hogy sokkal jobban fájlalom ezt a tényt, mint azelőtt. De persze, ez nem az ő hibája. Ő - hiszem - összegyűjtött minden információt, amit csak tudott és lehetett és létezett. Egész egyszerűen és sajnálatos módon, Jane nővére, Cassandra túl alapos munkát végzett az írónő iratainak megsemmisítésénél.

Szóval Tomalint csak dicséret illeti részemről, mert hihetetlen, hogy ezzel az alapvetően száraz műfajjal miket művel! Nem csupán a mindenre

kiterjedő információkra értem vagy a korszak és az Austen család alapos bemutatására, hanem a stílusa, az érzékenysége, ahogy ehhez a témához nyúlt, mind-mind ámulatba ejtő.  S bár voltak köztünk apró nézeteltérések egy-egy regény értelmezését tekintve, de ez már csak így van ha olvasók összetalálkoznak - de mindemellett új értelmezési távlatokat is megnyitott előttem Austen szövegeivel kapcsolatban, szóval az újraolvasásoknál biztosan elő fogom még venni. Meglepő amúgy, hogy legalább annyira és olyan módon élveztem Tomalin művét, ahogy egy jó regényt szoktam, és a végén - életrajztól szokatlan módon - még meg is hatott Jane halála. Valahogy az utolsó oldalakat olvasva furcsa ürességet éreztem... ez is bizonyítja, hogy Tomalin micsoda zseniális mesélő!

Szerettem, hogy ilyen kedvesen meginvitált ez az életrajz az Austen-lakba, hogy bepillantást engedett az apró-cseprő mindennapokba, a pletykákba és a családi drámákba, Jane szárnypróbálgatásaiba, illetve a regényeinek keletkezésébe is (már amennyire lehetett), és irigyeltem Jane testvéreit és barátait, akik hallhatták azt, ahogy maga Jane felolvassa egy-egy művét nekik. Ez az életrajz szerintem egy alapolvasmány (méghozzá milyen!) minden Austen-rajongónak, szóval olvassátok, forgassátok bátran, ha még nem tettétek. Színes, érdekes és alapos könyv, és még az is kiderül belőle, hogy Jane Austennek korántsem volt olyan "egyszerű és unalmas" élete...sőt!

Claire Tomalin: Jane Austen élete

Jane Austen - A Life

Fordította. Sipos Katalin

Kiadó: Európa

Oldalszám: 598

A kék hajú lány

Ha Patricia nem hívja fel a figyelmem erre a könyvre, számomra biztosan elsikkadt volna a megjelenések között. Pedig igazán kár lett volna érte! Szerintem egy igazán belevaló és szeretnivaló ifjúsági regény ez, Lakatos István illusztrációi pedig még rátesznek erre az egészre egy lapáttal. A Könyvhét utolsó napja amolyan uborkaszezon volt: kiültünk a szökőkút mellé, és vártuk az esőfelhőket, amiket nem tudom hány időjárással foglalkozó weblap ígért. Addig is, bele-belelapoztunk a standunkon levő könyvekbe, én pedig leragadtam Dóka Péter ifjúsági regényénél.

A kórházak nekem igazi mumusok, még így érettebb fejjel is: kiskoromban sok időt töltöttem ott, és mindig hatalmas trauma volt számomra (meg a nővérek számára is), ha bent kellett maradnom. Még mindig bennem van, ha belépek egy ilyen épületbe egyszerűen görcsbe rándul a gyomrom, és legszívesebben ajtót feltépve rohannék minél messzebbre onnan. Szóval, néhány szereplővel nagyon együtt tudtam érezni.

A történet kezdetén egy Olivér nevű kisfiú leesik egy magas fa tetejéről, és ezért kórházba kerül, ahol kénytelen pár napot ott tölteni. Megismerkedik a csehovi 6-os kórteremben levő gyerekekkel, és persze, a furcsa, nem igazán kedves kék hajú lánnyal is, aki a kerekesszékében ülve morcoskodik a világra. S hogy ki is ő? Mi az ő története? Ez derül ki nagyrészt a regényből, amelyben Olivér megpróbál megváltást hozni számára.

Nem volt semmiféle előítéletem a regénnyel kapcsolatban, talán csak annyi, hogy icipicit (de tényleg csak icipicit) féltem, hogy hatásvadász lesz, de ez a hangyányi félelmem teljesen alaptalan volt. Vannak benne szomorú részek vagy momentumok szép számmal, mint például az unokáját váró nagypapa, de ezeken mégsem csámcsog oldalakat, inkább csak finoman megmaradnak a háttérben, elegánsan mélyítve a történetet - s így belőlem sokkal erősebb érzelmeket váltott ki, mint ahogy gondoltam volna. Tetszett, ahogy az álomvilágot és a valóságot össze-összemosta: ahogy Olivér álmai lassan  bekúsztak a történetbe, és belekavarodtak a valóság szeletébe. Ezek abszolút lendítettek az egyébként is nagyszerű történeten. Amolyan ifjúságisan könnyed, humorral átszőtt regény ez, amelyben igenis komoly témák kapnak helyet, mint például a halál kérdése vagy éppen a depresszió, és ezt mindenféle szépítés nélkül. A könnyed és a nehéz határán egyensúlyozik, s a végeredmény valami egészen különleges hangulat. Szívfájdalmam csupán a mellékszereplők miatt van talán, én nem nagyon éreztem a "súlyukat", és név szerint nem is tudnám megmondani, hogy melyikük is a csajozós Don Juan, melyik a kövér és melyik a nyeszlett. Kicsit haloványak maradtak nekem, annak ellenére, hogy mindegyiküknek megvolt a maga drámája, de emellett azért azt is hozzátenném, hogy a történet terjedelme miatt ezért valahogy mégsem tudok haragudni. És hát ott van Mira karaktere, aki azért ezt mind el tudta feledtetni velem.

Örülök, hogy megjelent ez a könyv, és még nagyobb öröm, hogy elolvashattam. Kellett ez itthonra, én is azt mondom. Remélem, a célközönségnek is (kiskamasz/kamasz korosztály) legalább ennyire tetszeni fog Dóka Péter története , és még sok-sok ilyet kívánok.

Dóka Péter: A kék hajú lány
Illusztráció: Lakatos István
Kiadó: Móra Könyvkiadó
Oldalszám: 88

A lány, aki körülhajózta Tündérföldet

A meséknek szokása arcot váltani. Rakoncátlan, nyakas holmik, vétségre és radírdobálásra hajlamosak. Ezért kell őket vastag, szilárd könyvekbe zárni, hogy ki ne szabaduljanak és ne kavarjanak bajt.

Ez volt az egyik könyv, aminek hihetetlenül és elmondhatatlanul vártam a megjelenését a Könyvfesztivál idején. Még a télen elkezdtem olvasni angolul, és már akkor tudtam, hogy ez egy nagyon nekem való történet. Ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy alakultak végül az elfoglaltságok miatt, akkor már angolul elolvastam volna, de aztán hosszabb időre félre kellett tegyem a könyvet, s aztán már csak a Könyvfesztivál előtt nem sokkal ocsúdtam fel - akkor meg már igazán úgy voltam, hogy megvárom a magyar kiadást. De továbbra is tervben van, hogy befejezem angolul is. Aztán meg majd újra és újra előveszem ezt vagy amazt a kiadást, mert igen, ez nekem tényleg annyiradenagyonnagyon történet volt.
Bár azt hiszem, sok újat nem tudok mondani vele kapcsolatban.

A történet főhősnője egy Szeptember névre hallgató kislány, aki egy napon ugyancsak megunta szülei házát, ahol minden áldott nap ugyanazokat a rózsaszín és sárga teáscsészéket meg a hozzájuk illő mártásos tálakat mosogatta, és ugyanazzal a barátságos kiskutyával játszott. Ekkor a Zöld Szél megszánta őt, és a lány tizenkettedik születésnapját követően az ablakához repült, és egy igazi mesés kalandra invitálta, mégpedig nem máshová, mint Tündérföldre, ahol boszorkányok, sárkánygyíkok, gólemek, manócok és vad velocipédek lettek kalandjának szereplői. No, és a Márkinő, akitől minden alattvalója retteg. 

Úgy gondolom, hogy Valente regénye sokkal több, mint egyszerű ifjúsági regény. Annyira mély gondolatiság van benne, hogy őszinte legyek, nagy bajban vagyok a korosztály-besorolásnál. Nem tudom, milyen időseknek szánta ezt a könyvet valójában, és hogy hány éves kortól lehetne ezt a könyvet bátran ajánlani, de az biztos, hogy fontos és igazán nem mindennapi regény, amiről beszélni kell - főleg, ha az olvasó még gyerek. amúgy tényleg kíváncsi lennék, hogy mi csapódik le nekik belőle Nehezen szabadul meg tőle az ember - már ha értitek mire gondolok. Hiába fejeztem be a könyvet, folyton folyvást felbukkannak előttem jelenetek, gondolatok, érzem, hogy még mindig féllábbal a történetben vagyok, még így, ennyi idő elteltével is. Nem irigyeltem egyetlen utána következő regényt sem, hiszen ilyen erős könyv után nehéz is lett nekem megfelelni. Sokan nem is tudták megugrani ezt a lécet, ezért visszavándoroltak a könyvespolcom tetejére.

Én azt mondom, hogy kicsit sötét történet ez -  és örültem, hogy Valente egy ilyen "igazi" mesét gyúrt össze. Nem szépítgetett, nem cicomázott, és pont ezért megmaradt igaznak. Nagyon egyet tudok érteni azokkal, akik Szeptember kalandjait az Oz, a csodák csodájához vagy éppen az Alice Csodaországban - hoz hasonlították bocsánat, már nem tudom kiknél olvastam anno és hol, sok-sok ismerős elem bukkan fel, mint például a Zöld Szél mint Dorothy tornádója, aki Szeptembert elviszi szürke kis világából a színekkel és kalandokkal teli Tündérföldre,  vagy ott vannak még az idegen világ furcsa szabályai, vagy éppen a véresen kegyetlen, zsarnokoskodó uralkodó, és a........ nem mondom el, mert spoileres. Amúgy még a három boszorkány miatt a Macbeth is eszembe villant egy jelenet erejéig, és még jónéhány korábbi olvasmányom, de mindemellett - vagy éppen pont ezért - mégis megmaradt számomra valami hihetetlenül eredeti történetnek.

Gyönyörű allegóriája ez az ártatlanság elvesztésének, tele irodalmi párhuzamokkal és filozófiai gondolatisággal: tényleg egy igazi csemege ez a meseregény, és ha tehetném, én bizony azt kívánnám, hogy bárcsak sose érne véget. És ha a Zöld Szél egyszer értem jönne, akkor.... azt hiszem, nemet mondanék. Inkább csak olvasok róla, az mégis azért biztonságosabb.

De egy sárkánygyíkot azért boldogan elfogadnék barátomnak. 

Catherynne M. Valente: A lány, aki körülhajózta Tündérföldet
The Girl Who Cirumnavigated in a Ship of Her Own Making
Fordította: Kleinheincz Csilla
Kiadó: Ciceró Kiadó
Oldalszám: 273

Egy hobbit utazása

Nem olyan régen a fejembe fészkelte magát az a gondolat, hogy lehetséges, hogy a Gyűrűk Urát már csupán nosztalgiából szeretem. Félreértés ne essék: Tolkien mitológiáját továbbra is csodálatosnak és lenyűgözőnek tartom, ám majdnem bizonyos, hogy ha a trilógiát mostanában vettem volna először kezembe, nem lennék annyira jó véleménnyel róla, mint most. Aztán gyorsan hálát adtam, hogy anno belekezdtem, és megszerettem. 

No, de A hobbittal már más a helyzet. Vagyis a közös történetünk. Amikor erőteljesen Tolkien-lázban égtem, természetesen nem maradhatott ki ez a regény sem (bár akkor még A babó néven volt kapható). De megsúgom: egyáltalán nem szerettem. Nem tudom, milyen következtetéseket lehet ebből a tényből levonni a gyerekszobám milyenségére (vagy egyáltalán létére) vonatkozóan, mindenesetre ez így volt. Emlékszem, ahogy cöccögtem és hümmögtem, meg olykor bezzegagyűrűkuráztam olvasás közben.... visszagondolva, talán a nagy igyekezetemben, hogy minél előbb átlépjem lélekben a felnőttkor küszöbét, lehet arra esély, hogy valahol tudatalatt úgy voltam vele, hogy A hobbit inkább visszaparancsol a gyerekszobába, ahonnan éppen szabadulni kívántam. Tisztára sértve éreztem magam, hogy engem, mint olvasót az a könyv gyerekként kezel, mert hát az voltam. De marhára nem akartam.

S most már bizonyosan felnőttem lelkileg is, bár ebben nem vagyok biztos.... mindenesetre a személyi igazolványom tanúsítja, hogy a társadalom megítélése szerint már jócskán benne vagyok a felnőtt korban, s valószínűleg ezért nem is bánom (sőt: sokszor el is várom), ha egy könyv visszahív a régen elhagyott gyerekszobába; hogy újra gyerek legyek, és képzelhessek milliónyi csodát, soha nem volt világokat, és higgyem újra, hogy a jó elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig megbűnhődik. Mert jó ezt újra elhinni, még akkor is, ha csak pár órányi illúzió.

Így találtunk hát egymásra én és A hobbit. Másodjára, de valójában most először.

A Köd-hegység. J. R. R. Tolkien illusztrációja.

Sokáig vártam arra, hogy írjak róla, azt hiszem, kicsit féltem is. Mindig félek az ilyen "beleélős" könyveknél, mert olyankor olvasás közben sosem gondolkodom... csak fekszem az ágyban, és képzeletben kinyitok egy hatalmas kerek ajtót, hallom szinte ahogy nyikorog, és kész: már ott is vagyok a Megyében, vagy éppen Völgyzugolyban, vagy valahol a Köd-hegységben rovom a végtelennek tűnő utat, s rettegek az ismeretlenségtől.

Látjátok, hát ezért félek én erről írni, mert olyan elcsépelt dolog ez a "benne-voltam-a-történetben", és ennek tetszőleges variációi, pedig hát tényleg ez történt...! De amúgy nyugodtan forgassátok csak a szemeteket, én se tennék másképp.

Inkább megpróbálom máshogy megközelíteni.

Amúgy van itt valaki olyan, aki ne ismerné a történetet? Csak mert akkor inkább hagynám ezt a történetleírást, most semmi kedvem nincs hozzá. Annyi a lényeg, hogy van egy hobbit, aki bár nem keresi a kalandot, mégis rátalál. Egy tucatnyi törppel és egy varázslóval egyetemben.  

Azt hiszem, amit a Gyűrűk Uránál legutóbb elvesztettem, azt megnyertem A hobbiton. Valahogy mintha Tolkiennek jobban menne az ifjúsági regény műfaja: teljesen eltalálta a karaktereket, a hangnemet, a stílust... tényleg minden klappolt. Bilbó alakja végre érdekes, izgalmas és kellően pepita: kicsit önző meg gyáva, de van jópár szimpatikus tulajdonsága is. S persze fejlődik is a regény során, nem is keveset. Bilbó számára az út szerintem valahol egy belső, lelki utazás is. Olyan dolgokat lát, olyasmiket él meg, ami a legrejtettebb, vagy talán előtte nem is létezett énjeit is előcsalogatja vagy éppen megteremti. Bilbó az út végére már saját maga is tisztába jön azzal, amit Gandalf már az utazás előtt sejtett: ő nem egy átlagos hobbit. 

Sok hasonlóság, áthallás van a Gyűrűk Urával, ami persze, részemről nem baj. Nem egyszer volt olyan, hogy egy-egy jelenetet olvasva, rögtön beugrott egy hasonló szituáció vagy éppen helyszín a trilógiából. Jó volt ez, jó volt ez: egyfajta nosztalgia, s valahol - a regény idejének szempontjából - pedig jövőbe tekintés. Kicsit meghasítottam ilyenkor az idő szövetét. 

Szóval, röviden és közhelyesen: imádtam ezt a könyvet. Bilbó története nem akar grandiózus lenni, s talán éppen ezért olyan jó, ezért annyira szerethető.

J. R. R. Tolkien: A hobbit

The hobbit

Fordította: Gy. Horváth László

Kiadó: Európa Kiadó

Oldalszám: 309

Eredeti ár: 2990 Ft

Az Archívum

Képzeld el, hogy létezik egy olyan hely, ahol a halál után nem vész el semmi: minden ölelés, mozdulat, kimondott szó, emlék megmarad. Minden elhunyt ember életének minden pillanata Történetté lesz, amely egy hatalmas könyvtár, az Archívum polcain pihen - többnyire békességben. Azért mondom, hogy többnyire, mert azt is tudnod kell, hogy vannak olyan Történetek, amelyek képtelenek megmaradni a helyükön. Felébrednek.

Kijutnak az Archívumból, és a Sikátorban bolyonganak, ahonnan már csak egy ajtó választja el őket az Odakitől - vagyis a mi világunktól. Egy Történet minél tovább van ébren, annál inkább kétségbeesik, és megtébolyodik, s ha kijut onnan a mi világunkba, annak végzetes következményei lesznek. Ezért vannak az Őrzők - ők azok, akik a felébredt és eltévelygett Történeteket visszavezetik  oda, ahova haláluk óta tartoznak: az Archívumba.

A regény főhősnője, Mackenzie Bishop is Őrző. Mindent, amit tud a Sikátorról, az Archívumról és a Történetekről  a nagyapja tanította meg számára, mielőtt végleg elbúcsúzott volna. Mac most már teljesen magára van utalva a világunkon túli folyosókon. Öccse halála után családjával új helyre költöznek: az ódon Coronadóba, amely nagyon úgy tűnik, hogy sötét titkokat őriz a múltból. De hogy pontosan mik is ezek, és hogy kapcsolódnak össze a gyanúsan sok Sikátorban bolyongó Történettel, Macnek kell kideríteni.

Az Archívum szuggesztív hangulata szinte a bőröm alá is bekúszott olvasás közben. A folyton felbukkanó visszaemlékezések, Mac öccse miatti gyásza egy olyan alaphangulatot teremtett, amely mellett képtelenség észrevétlenül elmenni, mindig ott lebeg a sorok között. És ez jó - szeretem az ilyen könyveket, amelyek képesek burkot vonni az olvasója köré. 

A külvilág zajai csupán tompa csengések voltak, néha úgy éreztem, hogy teljesen megszűnt minden

Inspiráló kép az írónő oldaláról. Valami ilyesmi hely a Sikátor

körülöttem, s a regényben lépkednék; például amikor  a lépcsőházunkon keresztül vágtam, eszembe jutott, hogy akár a Sikátorban is lehetnék, s mindig mikor egy-egy újabb sarkon fordultam be, szinte vártam, hogy mikor bukkan elő egy Történet, aki a kivezető utat keresi - s az egyik szomszéd kislány rám is hozta amúgy a frászt, aki pont akkor tartott hazafele, mikor ezen gondolkodtam.
Note to self: meg kell tanulnom  nem furán viselkedni az ilyen helyzetekben. 

Miután a kislány bizonyosan megállapította magában, hogy van egy buggyant szomszédja, eszembe jutott, hogy inkább egy Történettel találjam szembe magam, mint Mackel, mert mindezek után én biztos pofon vágnám. kiegészítő magyarázat: akkor éppen egy olyan fejezetnél tartottam, ahol húúú... Tudom, tudom: szinte tipikusnak mondható YA-főhősnő, és biztos a közöttünk levő korkülönbség miatt nem annyira tolerálom az érzéseit és a gondolatait, mint kellene, de akkor sem tudtam őt megkedvelni. 

Még szerencse, hogy a mellékszereplők olyan szórakoztatóra és szeretni valóra sikerültek, hogy simán kompenzálni tudták nálam ezt a dolgot: Roland a piros tornacipőjével,  az életmódmagazinjaival és a veleszületett jófejségével már a második találkozásunkkor belopta magát a szívembe. Amúgy Bridge kolléganőtől megtudtam, hogy Roland ihletője az egyik leghíresebb doktor volt, persze beleszámítva Dr. John Carter és az orvosként-még-szexibb George Clooney-t is, méghozzá a David Tennant -féle Doki a Dr. Whoból. S igen, ezt tekintsétek mézesmadzagnak :-)

S még ott volt Wesley is, akit először csak egy fura emós fiúnak tartottam a fekete gönceivel meg a kihúzott szemeivel, és szinte biztos voltam benne, hogy majd löki itt nekem a rizsát a világfájdalomról meg az ilyesmikről, de... ne higgyetek a látszatnak ti sem. Wesley amúgy a legeslegeslegszórakoztatóbb, legjófejebb szereplő itt, akit legszívesebben kiemelnél a lapok közül, hogy jól megölelgethesd. De tényleg.

A Sikátor, az Archívum és az Odaki világa engem abszolút megvett magának, s hiába tartja Mac elképzelhetetlennek, hogy miért is akar bárki Könyvtáros lenni az Archívumban, én szívesen bevállalnám amúgy a dolgot: bolyongani a végtelennek tűnő, követhetetlenül kacskaringós folyosókon; Történeteket olvasni és felügyelni az Őrzők munkáját - ennél érdekesebb és izgalmasabb munkát nem nagyon tudok elképzelni. Kíváncsi vagyok, hogy a következő részekben mik derülnek még ki erről a misztikus helyről - mert hiába lezárt ennek a résznek a vége, azért nem egy megválaszolatlan kérdés maradt bennem.  

A könyv megjelenik a Könyvfesztiválra.

Az első fejezetet a kiadó közzétette a Facebook-oldalán,  ITT beleolvashattok

Victoria Schwab: Az Archívum

Eredeti cím: The Archived

Fordította: Hudácskó Brigitta

Kiadó: Főnix Könyvműhely

u.i.: itt pedig az írónő vlogos bejegyzése arról, mikor először foghatta könyv formájában a regényét. Szerintem irtó aranyos :-)

"Kint a zordabb ég alatt" - Emily Brontë versei

Akárhányszor belegondolok, mindig elképedek azon, hogy csupán harminc évet élt, ám e rövid élete alatt - hozzáteszem: egyetlen regényével - is olyan nyomot hagyott az irodalmi univerzumban, hogy neve a mai napig nem merült feledésbe. A Brontë-nővérekkel kapcsolatban az életrajz és a műalkotások összefüggéseit vizsgáló irodalomtudósok valahogy mindig a fejvakarásnál kötnek ki végül. Hiszen hogy lehet az - mondják ők -, hogy három ilyen ingerszegény környezetben élő, szerelmi afféroktól, botrányoktól, éjszakai tivornyáktól elhatárolódó papkisasszony mégis ilyen realisztikusan és mély érzéssel volt képes írni a szerelemről. 

"Magányos hegyormok ugyan mit érnek?

Rajtuk mondhatatlan kín s üdv honol - 

s a földön, hol csak egyetlen szív ébred

érzésre: egyesül Menny és Pokol"

(Stancák - Ferencz Győző ford.)

Ennek a titoknak a nyitjára valószínűleg én sem fogok rájönni, bár szerintem nem kell feltétlen megtapasztalni mindent, amiről írni akar az ember - elég az is, ha jó megfigyelő.  Ám én a testvéreket nem is emiatt csodálom elsősorban, hanem azért, hogy tudtak és mertek szakítani a lányregényes konvenciókkal: nincsen rózsaszín, cukormázas szerelem; nincs lélegzetelállító szépségű főhősnő vagy makulátlan múltú álomlovag sem. Merték bírálni az érdekházasságokat, és a szerelemnek nem csupán a szívdobogtatós oldalát mutatták. Modernségük, komorságuk és szókimondásuk miatt - az akkori nőirodalom tükrében - valahol nem is csodálom, hogy a korabeli olvasók valóban férfinak gondolták őket.

S ez a "férfiasság" szerintem többszörösen igaz Emily lírájára. Verseit olvasva valahogy nem éreztem a nőiséget, a lágyságot, s a bennem megszólaló dallam is egészen más volt mint eddig, amikor nők verseit olvastam. Nem mondom, hogy rossz - inkább csak meglepő. A verseskötet némely darabját inkább el tudnám képzelni egy Byron-Shelley-Keats kötetben, mint..... akármelyik női lírikus mellett.

Verseinek nagyon gyakori témája az elmúlás, a halál - a kései munkáira ez fokozottan igaz -, a veszteség, melyet hol szinte sztoikus nyugalommal szemlél, hol pedig kiérezni belőle a mély fájdalmat. S ebből következően az uralkodó hangulat itt leginkább a zordság, komorság - ritka a kellemes hangulatú verse. Ám minden sorából süt a természet élménye, mely gyanítom, hogy Emily-nél nem annyira a korszak divatját hivatott képviselni, hanem ennél sokkal többről szólt: az őt körülvevő vidék, amelyet oly' szívesen járt be nap mint nap akár órákon keresztül, szinte beleivódott a bőre alá, a lelkébe - s ez köszön vissza regénye, versei soraiból.

Charlotte annak idején rajongva beszélt Emily lírikusi képességeiről, én azonban nem is tudom hova soroljam a magam véleményét. A Gondal-ciklust valahogy képtelen voltam megkedvelni, mint verseket - bár érdekesnek tartottam ez az iciripiciri betekintést a testvérek közös képzeletbeli világába még úgy is, hogy nem nagyon tudtam ezeket hova helyezni. S voltak még emellett olyan versek, amelyek nem annyira jöttek be (S mint én magam, oly magányosan; Az éji szél vagy A hónapra hónap... stb.), mert azoknál úgy éreztem, hogy inkább talán az írhatnék dominált, mintsem a valódi - vagy éppen egyedi - mondanivaló; mintha csak stílusgyakorlatokat olvastam volna. S végső soron nem tudhatjuk: lehet, tényleg azok is voltak. De szerencsére ezek mellett jó pár olyan vers is akadt, melyeket igazán megkedveltem, és többször is elolvastam. (Erdők zordan ne nézzetek; Csak értem nem fog sírni szem; Kedvet nem álmodom; Nem érhet kétségbeesés vagy a Stancák) Ezek szerintem képileg is, mondanivalóban is szépek és feledhetetlenek - legalábbis számomra. Ám amiért leginkább érdemes volt ezek között a versek között tölteni azt a közel egy hónapot az az, hogy valahogy úgy érzem, picit jobban megismerhettem, közelebb kerülhettem ehhez a titokzatos papkisasszonyhoz. S ez számomra tényleg sokat jelentett.

A kötetet pedig nagyon-nagyon szépen köszönöm itt is az én karácsonyi angyalkámnak! :-)

Emily Brontë válogatott versei - Lyra Mundi

Fordítók: Csengery Kristóf, Ferencz Győző, Gergely Ágnes, Hárs Ernő, Kiss Zsuzsa, Radnóti Miklós, Szegő György, Tandori Dezső, Tapfer Klára, Tótfalusi István

Kiadó: Európa

Oldalszám: 166 

Tündér Lala

Az álarcosbál nagy csalódás volt nekem tavaly a számomra túlzott didaktikussága miatt, méghozzá annyira, hogy el is tántorított Szabó Magda többi ifjúsági könyvétől. Aztán a Tündér Lala a héten mégis csak a kezembe került, Szegedi Katalin csodás illusztrációi pedig teljesen elbűvöltek. Gondoltam, csak kíváncsiságból átlapozom, aztán mégis olvasás lett a vége, mert már az első oldalaknál éreztem, hogy ez valami olyasmi lesz, amit imádni fogok. 

A történet Tündérországban játszódik, ahol mostanában egyre több galiba akad. A csalafintaságok mögött általában Lala, a tündérkirályfi áll: elcseni a királynő szárnyait, elcsavarog Tündérország határain túlra, s most legutóbb az uralkodói jogarnak is nyoma vész. Édesanyja, Írisz királynő tíz évvel ezelőtt a koronázásának napján, a csoda-fügefától kapta kisfiát ajándékba, aki már a kezdetek kezdetétől különbözik a többi tündérgyermektől: túlságosan is eleven és kíváncsi, egyszerűen képtelen nyugodton maradni. Bár tanárai szerint Lala nagyon okos és jó tanuló, a viselkedése mégis némi aggodalomra ad okot. Aterpater, Tündérország rosszindulatú varázslója pedig csak arra vár, hogy mikor tud királynőjének keresztbe tenni, hogy magához vehesse a hatalmat. 

Annyira látszódik, hogy Szabó Magda mennyire női író különben (ezt abszolút pozitívumként mondom), mert a meseregényben megjelenő összes érzés, üzenet közül én az anyai szeretet állhatatosságát, mindent megmozgatni képes erejét éreztem ki legerősebben a sorok közül, mintha az egész történetet Írisz féltő-óvó, önmaga boldogságáról lemondani képes szeretete irányítaná, amit tényleg csak egy nő, egy anya tud megérteni igazán. Ennek az érzésnek az ellenpontja pedig Beátánál, az ember lánynál figyelhető meg, aki nem régiben elvesztette szüleit, s így az anyai szeretet nélkül kell folytatnia tovább életét, ami hihetetlen űrt hagy maga után a kislány lelkében. Bár biztosan, akárcsak minden könyv esetében, itt is az olvasó korosztályától függ az, hogy vajon a történet melyik rétege tud hozzá a legközelebb eljutni. A fiatalabb olvasók lehet, hogy Lala gyermeki kíváncsiságát, felfedezni vágyását értik meg, élik át leginkább. 

Emellett nagy szerepet kap még a humánum, az emberség kérdése, ami úgy tűnik, hogy Szabó Magda egyik vesszőparipája - legalábbis Az álarcosbálban és az Abigélben is nagy szerepet kapott. A Tündér Lalában az emberek kegyetlenségét, gyarlóságait hangsúlyozza ki legtöbbször, ám nem ostorozó módon, inkább egyfajta kérésként, hogy nézzük magunkba egy kicsit, hogy próbáljunk jobbak lenni... a könyv végén azonban mégiscsak kapunk egyfajta feloldozást, hiszen - mint írja - a sok rossz dolog ellenére azért mégis csak lenyűgöző az emberiség. "Szállni már tudnak, mint mi, az űrben kalandoznak, tűzzel fűtik a világukat, parancsszavuktól megváltozik az időjárás, termővé lesznek a sivatagok, más utat vesznek a folyók, csodaszereikkel még egyre hosszabbá teszik egymás életét. Tudnak távolba látni, távolba beszélni, mint mi, mennydörgést is előidéznek, ha akarnak, mesterséges villámokat. És holott csak néhány évtizednyi életük van, s abban is akad bánat, csalódás, kudarc éppen elegendő, nagy és nemes célokért szó nélkül odaadják ezt az egyetlen, kurta kis életüket." 

A történet szerintem elég kalandos, nem igazán lehet rajta unatkozni, hiszen a kevésbé fordulatos részeknél pedig rácsodálkozhatunk Tündérország csodáira, különleges szokásaira, történetére vagy az ott lakók roppant szórakoztató jellemére - nekem személyes kedvencem Csill és Kencefice asszonyság volt. Lala különben nekem az elején túlságosan is furcsa kisfiú volt, akihez nehéz volt közel férkőznöm - őt inkább csak a végén sikerült úgy igazán a szívembe zárnom. 

Mindenesetre én bátran ajánlom bármilyen korosztálynak ezt a csodálatos meseregényt, hiszen fordulatos, fantáziadús és mindemellett nagyon szabómagdás. Sajnálom, hogy azt a kötetet már nem lehet kapni, amelyben Szegedi Katalin illusztrációi kapnak helyet... pedig olyan szép az, hogy csak na!

Szabó Magda: Tündér Lala

Illusztrátor: Szeged Katalin

Kiadó: Európa Kiadó

Oldalszám: 246

Eredeti ár:

Könyvek az elfogadásról - gyerekeknek

A Csimota Kiadó Tolerancia-sorozata szerintem hiánypótló hazánkban. A különböző szerzők nevével jelzett kötetek más-más történeteket rejtenek magukban, de mégis ugyanarról szólnak: az elfogadásról és a másság értékeiről. A hat történetből ugyan még csak hármat olvastam, de a többire is hamarosan sort kerítek szerintem. Az óvodás korosztályt megcélzó rövid kis történetek gyorsan elolvashatók, ám annál több beszélgetni valót hagynak maguk után. 

Először Szegedi Katalin Lenka című könyvére figyeltem fel még tavaly - akkor még nem is tudtam, hogy ez egy sorozat része lenne. Az illusztrációk olyan megkapóak voltak, hogy akárhányszor a közelembe került muszáj volt fellapoznom. Imádtam ezt a piros-bézs-fehér letisztult megjelenést, illetve azt a különleges technikát, amit a rajzoknál használt.

A történet egy duci kislányról szól, akinek nincsenek barátai, így naphosszat csak rajzolgat. Egy napon anyukája leküldi játszani, hogy barátkozzon másokkal is. Ám a gyerekek nem hajlandóak bevenni őt a játékba, inkább csak csúfolják a ducisága miatt. Lenka végül a sokadik próbálkozás után feladja az ismerkedést, és leül az aszfaltra rajzolni, amit aztán egy kisfiú álmélkodva elkezd csodálni...

Az édesbájos Lenka története tehát a kövérség miatti kitaszítottságot dolgozza fel, szerintem még a felnőttek által is teljesen elfogadható didaktikus formában.  Akár a csúfolódó gyerekeknek, akár a ducibb gyerekeknek is jó szolgálatot tehet ez a könyv: előbbiek ennek segítségével megérthetik, hogy mit éreznek át a kitaszítottak, s talán nagyobb elfogadással viszonyulnak majd a későbbiekben hozzájuk; utóbbiaknak pedig reményt adhat, hogy majd lesz (vagy esetleg már van) valaki, aki felfedezi a bennük rejlő értékeket. 

Agnes Lacor és Gwen Le Gac Lili című könyvének narrátora egy olyan kisfiú, akinek a húga Down-szindrómával született, s azt meséli el, hogy milyen örömöket és bánatokat él meg ebből kifolyólag a családja. Ahogy néztem a könyv értékeléseit, ez a történet egy kicsit megosztóra sikerült: volt aki igénytelennek tartotta mind a szöveget, mind az illusztrációt; és volt olyan is, akinek teljes mértékben elnyerte tetszését. Szerintem fontos témát vállalt fel ez a kötet, és abszolút jó dolognak tartom, ha egy szülő beszélget csemetéjével az ehhez hasonló (talán tabunak is nevezhető?) témákról. Szerintem a Lili szövegvilágával nincs baj: a hihetetlenül egyszerű nyelvezet mentes mindenféle giccstől és hatásvadászattól - én amondó vagyok hogy ezt a témát, ebben a műfajban, ennek a célközönségnek máshogy nem is lehetne megírni. Sok sűrítéssel dolgozik (mint ahogy a mesék általában), és csak a legfontosabb mondanivalóra koncentrál: Lili így született, más mint a többiek, de ezzel a másságával együtt egy csodaklassz kislány, s ő ölel a legjobban a világon. 

Az illusztrációk bevallom nem igazán jöttek be nekem sem: sem az alakok nem nyerték el tetszésemet, sem a színezés... 

Benedek Elek meséit már kicsiként is imádtam, ha jól emlékszem elég sok gyönyörűen illusztrált mesekötete volt meg otthon a polcaimon. A csúnya királyfi és a szép királykisasszony  szerintem is meglepően modern ahogy a fülszöveg állítja, nem csupán azért mert itt a külső megjelenés nem a belső értékek hordozója, hanem azért is, mert a csúnyaság alól itt nem kap feloldozást a királyfi, s mégis kitartásával végül sikerül elnyernie a világszép királykisasszony szerelmét.

Szerintem nagyon aranyos és tanulságos mese ez is, a hozzá készült illusztrációk pedig hihetetlenül bájosak. Azt hiszem, Rippl Renáta is felkerült a favorizált illusztrátoraim listájára.

Cinder

Már a megjelenése előtt is nagyon érdekelt ez a könyv, mert a fülszövege alapján nem annyira szokványos meseátdolgozásnak tűnt, szóval úgy gondoltam, hogy a csavarok, huzalok, olajfoltok sem tántoríthatnak vissza attól, hogy majd elolvassam. Persze, aztán mégis kicsit berezeltem a sci-fiszerű világtól, meg a finnyásságom is úgy érzem néha, hogy zavaró méreteket ölt, így inkább arra a bölcs döntésre szántam el magam, hogy megvárom azoknak a véleményét, akikre hallgatni szoktam. Bár meg kell mondjam, nem kerültem könnyebb helyzetbe, mert nem aratott osztatlan ovációt. 

Lehet, régen olvastam már YA-t, vagy csak lejjebb adtam az elvárásaim - nem tudom. De az is elképzelhető, hogy nekem egyébként is tetszett volna - na mindegy, felesleges is találgatni, mert már úgysem fog soha kiderülni. A lényeg viszont az, hogy iszonyatosan jól esett ez a könyv - és tudom, unásig írt sablonos duma, de tényleg: kirángatott a hétköznapokból. Akárhányszor elővettem, szinte féloldal után rögtön bele tudtam feledkezni a történetbe - és ezzel minden jelenlegi vágyakozásomat felülmúlta.

A történet valahol a nagyon távoli jövőben játszódik, pontosan 126 évvel a IV. világháború után vagyunk, a Földön kicsit átrendeződtek a viszonyok, hiszen különféle nemzetközösségek konföderációi léteznek az országhatárok helyett, akik egy közös ellenséggel állnak szembe: ezek pedig a holdlakók, akik mentálisan képesek manipulálni szinte mindenkit. A Föld vezetői velük igyekeznek olyan békeszerződést kiharcolni, ami minden fél számára előnyös. Ám a hataloméhes Levana, a holdlakók uralkodója nagyon úgy tűnik, hogy nehezen adja be a derekát. Eközben Új-Peking városában sem rózsás a helyzet, hiszen az emberek és kiborgok lakta városban tombol a leutomózis nevezetű betegség, amely száz s ezer számra szedi áldozatait.

Hát ilyen körülmények közt él főhősünk, Cinder aki egyébként kiborg, és nem mellesleg csak púp mostohaanyja hátán, annak ellenére hogy híres műszaki szakértelmének köszönhetően ő szerzi meg a napi betevőfalatot családja számára. Egyik munkanapján nem más látogat el hozzá, mint maga a herceg, aki az egyik robotját szeretné megjavíttatni - Cinder úgy sejti, hogy nem csupán egy mezei robotról van szó, hiszen a herceg túlságosan is ragaszkodik hozzá. Valószínűleg súlyos államtitkokat őriz...

 Hamupipőke, mint kiborg... nos, ez a két lehető legtávolibb dolog, amit egymás mellé rakva nehezen tudtam volna elképzelni az én szegényes fantáziámmal, de meglepő módon abszolút működött a dolog! Szerintem tényleg érdekes volt ahogy a szerző összehozta ezt az első pillantásra igen távoli univerzumot, és véleményem szerint egy igazán menő Hamupipőkét alkotott. Cinder mint szereplő nekem hiteles volt (szimpatikus nem, de viszonylag hiteles), néhány döntésével ugyan nem értettem egyet, de azért olyan sok fejfájást okozó tette mégsem volt, hogy képtelen legyek élvezni az olvasást vagy ilyesmi. Mondjuk most hogy jobban belegondolok, igazából egyik szereplő se lett nekem szimpatikus, még a kötet végére sem... eh, de egye fene! Úgy tűnik, mostanában nem tudok jó kapcsolatot ápolni a fiktív karakterekkel.

Mindenesetre azt hiszem, ez a kiborgoktól, holdlakóktól és fura kütyüktől hemzsegő, mesével összefont világ ragadott inkább magával mintsem a szereplők, ami éppen annyi technikai blablát tartalmazott, amennyivel én még jelen elmeállapotomban elbírok. azaz szinte semmit  Na, jó azért lehetett volna egy kicsit jobban részletezni a dolgokat - mármint a világfelépítést illetően - , de eh... tudjátok mit? Jó volt ez így is, remélem a következő részekben majd ez is bővebb kifejtésre kerül. Mindenesetre kíváncsian várom, hiszen az is egy újabb klasszikus mesét dolgoz össze a (YA stílusú) sci-fi műfajával - én abszolút bizakodó vagyok továbbra is, és még mindig csak "hűű"-zök meg "háá"-zok hogy milyen tök jól összehozta ezt. Mondjuk, azért annyit tudnék tanácsolni a szerzőnek, hogy ne próbálkozzon meg a krimi műfajával, mert a titkolózás meg a "nyomok" elrejtése nem igazán jött össze. 

Ja, meg még annyit, hogy aki valami tökös kiborg regényre vágyik sok-sok verekedéssel meg véres akciókkal, az szerintem ne itt kezdje a keresést...

A könyvet pedig nagyon-nagyon szépen köszönöm Amadeának! :-)

Marissa Meyer: Cinder - Holdbéli Krónikák 1.
Fordította: Bujdosó István
Kiadó: Alexandra
Oldalszám: 432
Eredeti ár: 3499 Ft

Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől

Az e-könyvek, e-könyvolvasók rohamos terjedésével talán jogosan teszi fel a kérdést a könyvmoly, hogy vajon hova vezet ez az út? Az olvasmányok ennyire különböző médiumai mennyi ideig lesznek képesek egymás mellett élni? Vajon előbb-utóbb kiszoríthatja-e egyik a másikat? Mindenki kedvenc Umberto Ecoja barátjával, Jean -Claude Carriére -rel beszélgetett erről ebben a kötetben - de szerencsére, azért más dolgok is szóba kerültek. 

Azért mondom, hogy szerencsére, mert bár volt benne egy-két kifejezetten érdekes dolog, de ennél a témánál legtöbbször vagy nyilvánvaló vagy éppen üres frázisokat csattogtattak (esetleg mindkettőt egyszerre) - és az ismétlés is elég sok volt.. S mindennek a tetejében én ezt túlságosan is vezetett beszélgetésnek éreztem. A későbbi témákhoz képest itt jóval kevésbé szárnyaltak Ecoék. Végig az motoszkált a fejemben, hogy annyira nem is szívesen beszélnek erről, mintha ez csak valami kötelező bemelegítés lett volna, hogy aztán végre érdekesebb témákra térhessenek rá. Legalábbis nagyon reménykedtem benne, hogy a következő részek bőven kárpótolni fognak ezért. Mert komolyan erősen csábítani kezdett harminc oldal után az a gondolat, hogy szépen kivegyem belőle a könyvjelzőt és egy laza mozdulattal valamelyik felső polcra elrakjam. 

Valahol az emlékezésről, a kollektív emlékezetről szóló eszmefuttatás során kaptam fel legelőször úgy igazán a fejemet. Azt hiszem itt volt az a pont, ahol az elégedetlenségem már végleg elhagyott, mert itt vette igazán kezdetét az a fajta bölcsészkedős diskurzus, amit én igazán szeretek.

" [...]a kollektív emlékezetnek, azaz a kultúrának kettős szerepe van. Az egyik valóban az, hogy megőrizzen bizonyos adatokat, míg a másik az, hogy engedje feledésbe merülni azokat, amelyek csak feleslegesen terhelnék az agyunkat. [...] Számos modern tanulmány olvasható erről a jelenségről, amelynek a lényege a hallgatólagos lemondás a múlt bizonyos emlékeiről, s egyúttal a kultúra más elemeinek egyfajta fagyasztóládába zárása a jövő számára." - bár ez a megállapítás is valóban közismert, ám amikor a modern világ ezzel kapcsolatos problematikájára világított rá, na akkor ott... húúú! Hiszen ma az internetnek köszönhetően mindenféle információ elérhető bárki számára - szűretlenül, hierarchia nélkül vagy egyáltalán bármiféle rend nélkül. Manapság, akár úgy is mondhatjuk, az információk káoszában sodródunk. Képtelenség hát a jövő nemzedéke számára úgy megszűrni ezeket az emlékeket, ahogy az elődeink tették; s ez azért problematikus, hiszen így a kollektív emlékezet mint olyan, a mai formájában megszűnhet előbb-utóbb létezni -  bár aztán ugye ki tudja... Mindenesetre akár ezt az emlékezet dolgot nézzük, akár bármi mást: elképzelhetetlenül hatalmas változások előtt toporgunk.

Szerintem ez a könyv legalább szól annyira a kulturális átalakulásokról; a régi idők, a jelen és a jövő kapcsolatáról vagy éppen különbségeiről, mint - a címből sejthető -  irodalomról. S tudjátok ez nem is baj, hiszen az irodalomban vagy a könyv életében végbemenő változásokat butaság lenne csak úgy magában vizsgálni, hiszen ezek mind-mind a kultúránk részei. Részek pedig nem alakulnak csakúgy át, mert attól az egész kép megváltozik. S igazából ezért is csodálom ennyire Ecot persze iszonyatos műveltségét is beleértve, mert az sem semmi - illetve most már barátját, Carriére -t is - , mert hol aprólékosan, hol globálisan nézi a dolgokat, és keresi közöttük az összefüggéseket, s ebből következőleg olyasmiket tud mondani, hogy elalélok.

Igazán tetszettek még az emberi butaságról, idiotizmusról szóló okfejtéseik, mert ez is egy olyan téma, ami engem iszonyatosan érdekel, mert hát ez is egy fontos mozgatórugója a kultúrának, bármennyire is szeretnénk ha nem lenne. A másik dolog pedig, hogy bármennyire is arculcsapósan idegesítő dolog, azért azt ne felejtsük el hozzátenni, hogy épp' annyira szórakoztató is. Azt hiszem, hamarosan el is fogom olvasni Ráth-Végh István emberi butaságról szóló trilógiáját, mert most egészen rákaptam a témára. 
Eco és Carriére a butaságot sem csupán globálisan vizsgálják mint olyat, hanem kitérnek a történelem vagy éppen az irodalom idekapcsolódó pontjaira is, mint például hogy hány ma már klasszikusnak számító szerzőt utasítottak el a kiadók, és milyen indoklásokkal - s ezek az érvek, a szóban forgó költők, írók mai irodalomban elfoglalt helyüket tekintve, eléggé nevetségesen hatnak.

A későbbiekben még szó esett e két bibliofil uraság elképzelhetetlenül hatalmas és értékes könyvtáráról, amikhez foghatókat én még csak el sem tudok képzelni. Könyvritkaságok sokasága sorakozik polcaikon különböző századokból (vannak XIV. , sőt XII. századi kézirataik is! Elképesztő, komolyan!). Ahogy itt ülök életem és ízlésem összevisszaságát reprezentáló könyveim között, és belegondolok, hogy ez a két zseni bizonyos gyűjteményeinek köteteit (jah, mert hogy nem úgy kell elképzelni a könyvtáraikat, hogy egy-két szoba és hello... házak!! Értitek? Külön házak a könyveiknek) micsoda tudatossággal válogatják össze, hát..... nem is tudom mit gondoljak. Úgy értem, mekkora jó dolog már ha az ember a világon teljesen egyedülálló mese-és mítoszgyűjteménnyel rendelkezik-  a világ minden tájáról és mindenféle korokból! Ez a lehető legmenőbb dolog a Supermanköpeny után.

Ha egyszer okos és művelt leszek, akkor én Umberto Eco barátja szeretnék lenni. Erre jutottam a könyv elolvasása után.

Jean-Claude Carriére- Umberto Eco: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől
N' espérez pas vous débarrasser des livres
Fordította: Sajó Tamás
Kiadó: Európa Kiadó
Oldalszám: 290
Eredeti ár: 3200 Ft

Szép remények

A Szép reményekkel már régóta tartoztam magamnak. Ez a könyv jó példája a terveim és a cselekedeteim közötti disszonanciának. Még jó pár évvel ezelőtt tervbe volt véve, ugyanis kötelező olvasmány volt az egyik egyetemi előadásomhoz, de aztán az idő szűkösnek bizonyult, így ott maradt olvasatlanul a polcomon. Aztán tavaly is elhatároztam, hogy előveszem, és ezzel ünneplem meg Dickens kétszázadik születésnapját, aztán ismét csak maradt, ahol volt eddig is. Elárulom, ebben az évben csupán a hirtelen felindulásból elkövetett olvasásnak köszönhetően jutottam ide, hogy végre az elolvasott könyveim között tudjam.

Dickens regényének első részlete 1860. decemberében jelent meg az író saját folyóiratában, s az olvasók több mint fél éven keresztül követhették nyomon Pip történetét, aki manapság már közvetlenül Twist Olivér és Copperfield Dávid mellett foglal helyet a népszerű Dickens hősök palettáján. A Karácsonyi történet vagy a Feljegyzések fiatal párokról című műveket már korábban az olvasmányaim között tudtam, ám az igazi nagyregényeihez még nem volt szerencsém - talán, mintha a Twist Olivért olvastam volna egyszer egy messzi-messzi galaxisban, de könnyen meglehet, hogy csak a képzeletem játszik velem. A Szép remények igazából teljesen megtestesítette azt a Dickens-regényt, amit mindig is elképzeltem magamban a nagyregényeivel kapcsolatban.

Sok helyen olvastam, hallottam korábban, hogy tulajdonképpen Dickens volt az első brit író, aki felfedezte az irodalom számára a szegényebb rétegek nyomorúságos életkörülményeit - s mindezt mindenféle romantika nélkül, csakis a zord valóságra koncentrálva ábrázolta. A korábbi irodalmi művek főként olvasóközönségük életkörülményeit vették alapul, így a külvárosokban létező nyomorra a jótékony feledés fátyla borult. Dickens azonban pont a nyomorban élők, a bűnözők, a kispolgárok vagy éppen a lelencek életét állította művei középpontjába, megismertetve olvasóival, hogy  egyesek számára az élet nem fenékig csipke és tejes tea.

Pipből, a regény főhőséből, a szegény körülmények között élő árva gyermekből egy szép napon egyszer csak egy igazán szép reményű úriemberré válik. Titokzatos támogatójáról mit sem tudni. Talán élete pálfordulása a több évtizeden keresztül elfoszlott menyasszonyi ruhájában üldögélő, a múlttól szabadulni képtelen Havisham kisasszonynak köszönhető? Vagy életének egy másik emlékezetes szereplője kívánt javítani a fiú sorsán?
Pip mindenesetre maga mögött hagyja azt a kisfalut, ahol eddigi életét töltötte erőszakos nagynénje házában, és Londonba költözik, hogy az úriember-lét minden pillanatát megtapasztalhassa, remélve, hogy ezáltal közelebb kerülhet szíve hölgyéhez Estellához, Havisham kisasszony fogadott lányához.

Dickens humorát már a Feljegyzések fiatal párokról címmel megjelent novelláiban is megtapasztalhattam, ám el kell mondanom, hogy az szinte sehol sincs ehhez a regényéhez képest. Komolyan mondom, én olyan sokat - és jó hangosan -  nevettem míg olvastam, hogy olykor párom megütközve nézett rám, mert nem értette mi lehet olyan vicces egy klasszikus könyvben. jaj, ezek a sztereotípiák! A történet egyébként E/1 -ben van elbeszélve, mely hűen követi Pip kiművelődésének folyamatát, illetve mértékét: kezdetben az a tipikus egyszerű ember jelenik meg a lapokon, aki képtelen megérteni az urak és előkelő hölgyek kacifántos gondolkodásmódját - szerintem ennek a Pipnek a fogalmazásmódjában, reakcióiban vagy éppen csínytevéseiben rejlik a regény jó humora, legalábbis én ez idő alatt nevettem a legtöbbet.  Az idők során ez az egyszerű Pip a szemünk láttára alakul át: nagyra törő vágyai, álmai miatt egyre inkább kezd kilógni környezetéből, egyre kevésbé ért szót velük. Jó ideig az egyszerű emberek és az előkelőségek közt tátongó hatalmas űrben létezik, a "már nem" és a "még nem" közti állapot kínzó bizonytalanságában, mire végül eljut oda, hogy olyan kacifántos gondolkodású, finom úriemberré válik, akit a regény elején megismert egyszerű Pip soha meg nem érthetett.

A főhős története mellett Havisham kisasszony különös figurája is rabul ejtett, akinek a házában mintha megállt volna az idő. Szétfoszlott esküvői ruháját még mindig viseli, egyik cipője már több évtizede arra vár az öltözködőasztal tetején, hogy végre felhúzzák; pókhálók lógnak mindenütt, az asztalon a hajdanvolt ünnepi étel szépen lassan az enyészetté lett, s a megterített asztalon heverő tányérok, poharak is érintetlenül hevernek az egyre vastagabbá váló pókhálóréteg alatt. Mintha egy gótikus regény színterébe kukkantanánk be: leírhatatlan hangulata volt ezeknek a részeknek. Havisham kisasszony időtlen otthona még ma is élénken él a képzeletemben, szerintem ez volt az egyik leghangulatosabb helyszín, amivel csak találkoztam.

Összességében a Szép remények számomra az idei év egyik legjobb könyvélménye - mondom ezt úgy, hogy még jócskán az elején járunk. Csupa olyasmivel volt tele, ami szem-számnak ingere, és mindez olyan lebilincselően olvasmányos stílusban volt megírva, hogy nem is csodálkozom különben, hogy alig három nap alatt elolvastam. Ám érzem én, hogy van még benne potenciál - így biztos vagyok benne, hogy legalább egyszer újra fogom még olvasni. És most már aztán tényleg ideje a többi nagy Dickens-regénnyel is megismerkednem.

Charles Dickens: Szép remények
Great Expectations
Fordította: Bartos Tibor
Kiadó: Magvető
Oldalszám: 496 oldal
Eredeti ár: 2841 Ft






u.i.: és ha nagy leszek, és gazdag leszek, akkor én aztán úgy összegyűjtöm ezt a Penguin Classics -sorozatot, hogy csuda!

Soulless - Lélektelen

Nagyon úgy tűnik, hogy újra kezdenek rám találni a sorozatok, ami igazán szuper dolog, mert annyira szeretem a megjelenések előtti izgatottságot - persze, csak bizonyos mértékig. Először jött a Leviatán, és alig egy hónapra rá Gail Carriger regénye repült a kezembe. S minő véletlen, mindkettő a steampunk műfaj szülötte! Jó, persze: tudom, hogy sokan már jóval korábban magukévá tették a sorozat első részét, és már a második könyvet bújják vagy esetleg túl vannak rajta, szóval tisztában vagyok lemaradásommal.  Avagy akár úgyis mondhatnám: szerencsére, van mit bepótolnom.

Főhősnőnk, Alexia Tarabotti egy félig talján és egészen lélektelen vénkisasszony, aki az egyik estélyen egy igen erőszakos és pimasz vámpírra bukkan, aki a legalapvetőbb illemszabályokkal sincs tisztában. Mindenféle bemutatkozás nélkül megharapni egy magányos hölgyet? Hát még mit nem! Még szerencse, hogy Miss Tarabottinak kéznél volt a napernyője, amely e kellemetlen incidens esetében igen hasznosnak bizonyult. Ám akármennyire is faragatlan volt a vámpír viselkedése, a halálesetet ettől függetlenül ki kell vizsgálni. Így hát színre lép rögvest a kisasszonyszívek megdobogtatója, a finomkodást hírből sem ismerő Lord Maccon, a londoni vérfarkasfalka vezére, akiről hamar kiderül, hogy nem közömbös Tarabotti kisasszony irányában.
Ám Londonban nem csupán ez az egy furcsa eset történt... vámpírok, farkasemberek tűnnek el, majd ismeretlen újszülöttek bukkannak fel. Miss Tarabotti úgy dönt, hogy a végére jár a sok furcsaságnak.

Alexia történetét olvasva, már rögtön az első fejezetnél biztosra vettem, hogy én ezt imádni fogom, és szerencsére ez nem is változott. Nem a vámpírok, a farkasemberek vagy más csodalények miatt, az az igazság, hogy engem a könyv stílusa fogott meg igazán (na, jó: meg ez a viktoriánus éra is). Azt hiszem, nekem is be kell állnom a Jane Austen művekhez hasonlítgatók sorába, hiszen Gail Carriger regénye is jó nagy adagnyi finom iróniával van nyakon öntve, amitől ez az egész - valljuk be őszintén - alapjában véve tucattörténet igazán egyedivé, szórakoztatóvá és intelligenssé válik. És most halálkomolyan mondom, de ez volt az első olyan regény, ahol még az erotikus leírások is tetszettek: mentesek mindenféle önkényességtől, nem mennek a történet rovására (tényleg elhanyagolható mennyiségű ilyen jelenet van benne), és ami még fontosabb nem süllyednek le közben a Júlia-füzetek sötét bugyrainak szintjére ahol a kéjrúd a farmerbörtönéből szabadul :-D és társaik , hanem megmarad ezekben a jelenetekben is a regény egészére jellemző szórakoztató, ironikus stílus. Igazából ezt csak azért emeltem ki, mert ez volt az első olyan regény, ahol nem fintorogtam az ilyen jelenetek megfogalmazásán, és nem kaptam tőle röhögőgörcsöt vagy lapok útján terjedő nemi betegséget. Oké, nevetés az volt, csak nem kinevetés.

kép forrása: envyxo.tumblr.com

S hát Tarabotti kisasszony mellett sem mehetek el csak úgy, szó nélkül, hiszen ismét egy talpraesett, határozott és kellően nyakas főhősnő került utamba az ő személyében. Aki simán kinyír egy vámpírt a napernyője hegyével; aki kétségbeesésében nem csak sikítozik, ha elrabolják, hanem jó pár erős rúgást is bevisz ellenfelének hegyes orrú csizmájával; s aki ha igazán nagy vészhelyzetbe kerül, nem azon siránkozik, hogy "úristen, meg fogok halni, valaki mentsen meg!", hanem szinte sztoikus nyugalommal, ám kissé szomorúan konstatálja, hogy az ezüst hegyű napernyője éppen nincs kéznél... Alexia mellett a másik nagy kedvencem Lord Akeldama, ővámpírsága volt, aki alighanem a legjobb ismerője - és amellett legnagyobb rajongója - a rokokó divatnak és a fantáziadús kajás becézéseknek.

Bár a Lélektelen egy teljesen kerek történet volt, ami nem feltétlen kiált a folytatásért (s ez részemről megint egy pluszpont), de biztosak lehettek benne, hogy a második részt is meg fogom venni hamarost! Igen, tényleg ennyire jó!


Gail Carriger: Soulless - Lélektelen
Eredeti cím: Soulless
Fordította: Miks-Rédai Viktória
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 376
Eredeti ár: 2999 Ft

Emlékfoltozók

Ez a hatalmas, gyönyörű mesekönyv Mikulás napján költözött be hozzánk. Nem hozott magával hófuvallatot, de még csak pelyheket sem. Egész egyszerűen kényelmesen elhelyezkedett a csizmámnak dőlve, s csak arra várt, hogy felkapjam, és berohanjak vele a szobába. Be a puha takaró alá. Alig várta, hogy mesélhessen nekem a tündérrigólányokról. Tudjátok, a faodúbarnáról és a limonádéhajúról. Mert hogy kettejük történetét rejtik a lapok. Ők azok, akik megfoltozzák az emlékeket; akik erdőt szelídítenek; akik kinyitják a fűtengert vagy akik a kerítés tetejére mászva, fütyülve várják a lyukas kendőket hozó postást, miközben a házuk előtti nyári porok leppenését bámulják...

Azt hiszem, mindenféle túlzás nélkül állíthatom, hogy ez a legigényesebb és legművészibb mesekönyv, ami eddig a kezembe akadt. Máté Angi prózája a lírai kifejezésmód és az ízes szavak gyönyörű keveréke, s emellett a képisége egyszerűen elképesztő - komolyan mondom, hogy ez a szöveg úgy, ahogy van: szép. Nem öncélúskodóan, nem elefántcsonttoronyba zárkózóan, hanem inkább olyan elringatóan, ízlelgetve szép. Biztos vagyok benne, hogy a gyerekek megértését sem akadályozza ez a sok szövegbeli különlegesség, hanem sokkal inkább ad még valami pluszt nekik a történeten túl is - bár ehhez mindenféleképp szükséges egy előzetes mese- vagy olvasáskultúra a gyerekek részéről (szerintem), hogy igazán bele tudjanak feledkezni. Rofusz Kinga illusztrációi pedig még tovább emelik a könyv művészi értékét. A rajzok már önmagukban véve is csodálatosak; légiesek, kicsit elvontak, s szerintem a szöveg nélkül is abszolút megállják a helyüket. De persze, ez nem azt jelenti, hogy elrugaszkodottak lennének: Máté Angi meséjével tökéletes szimbiózisban élnek, sokszor kiegészítik azt, vagy éppen még jobban ráerősítenek a szövegek különleges, már-már szürrealisztikus hangulatára.

Rofusz Kinga illusztrációja

Az Emlékfoltozók szerintem mindenféleképpen egy igazi anya-lánya könyv, amely a közös esti meséléseknél felolvasva kapja meg igazi értékét. A rövid történetek szövege is inkább az élőszóhoz hasonlatos, tényleg nehezen állja meg az ember, hogy ne hangosan olvassa fel, hiszen a mondatok szinte maguktól adják meg ritmusukat, dallamukat. Ha egyszer lesz egy kislányom, ez bizonyosan be fog kerülni az esti mese-repertoáromba.

Egy igazi kincs ez a mesekönyv! Nem hiába húztam-halasztottam eddig a befejezését, s szerintem még egy jó darabig ott fog pihenni az éjjeliszekrényemen, hogy esténként, ha úgy hozza kedvem, különösebb erőfeszítés nélkül elő tudjam venni, hogy újra és újra rácsodálkozzam a limonádéhajú és a faodúbarna csodálatos mindennapjaira.

Máté Angi: Emlékfoltozók - Mesék a szeretetről
Illusztrálta: Rofusz Kinga
Kiadó: Magvető Kiadó
Oldalszám: 70

Aki kíváncsi rá, néhány könyvből vett idézetet felvéstem az Idézetek menüpontomba. 

u.i.: és köszönöm a páromnak, aki Mikulás napján meglepett vele. 

Mandragóra utca 7.

Szécsi Noémitől még semmit sem olvastam ezelőtt, de a Mandragóra utca 7. igen jó kezdetnek bizonyult az ismerkedésünket tekintve. Még tavaly ajándékoztam meg magam ezzel a kötettel a nagy Európa Kiadó-akció keretein belül, mert megint valami jó kis paplanba burkolózós, kakaó szürcsölgetős ifjúsági regényre vágytam. Úgy tűnik, mostanában egyre többször van ilyesmire igényem. És hát hozzá kell tennem, hogy még szerencse, hogy ilyen időszakokban is van miből válogatnom.

A két barátnővel, Idával és Tamarával meglehetősen furcsa dolgok történnek: először is, mintha a jelzőlámpa mindig kiszagolná, hogy mikor odaérnek a zebrához, és akkor gyorsan pirosra vált, majd olyan hosszú ideig várakoztatja ott a két barátnőt, hogy emiatt folyton elkésnek az iskolából. Aztán arról a különös, fekete kabátos  idegenről meg ne is beszéljünk, aki mindig ott sündörög Ida anyukája körül; valamint arról a furcsán viselkedő kutyáról, aki ott lohol Ida és Tamara nyomában, s a lányoknak az az érzésük támad, mintha az állat kihallgatná a beszélgetéseiket. S ha a sok titokból még mindig nem lenne elég, még ott van a háztömb földszinten levő 1. lakása, amelyben nem lakik senki... elméletileg. A két barátnő nem hagyhatja csak úgy ezt a rengeteg rejtélyt. Szörnyű kíváncsiságtól hajtva, igen komoly kutatómunkába kezdenek, hogy végre a végére járjanak mindennek. Mert határozottan nincs minden rendben. 

Ismét csak kimondhatatlanul jól esik azt írnom,  hogy a regény mindenféle izgalmán, rejtélyén felül képes volt valami sajátságosan hazai atmoszférát teremtenie. Tényleg azt éreztem olvasáskor, hogy ez csakis itt, Magyarországon játszódhat és nem máshol. Nem azért mert a szereplők magyar nevet viselnek meg Budapest a helyszín vagy ilyesmik, én ezekben nem hiszek - mármint hogy az ilyen dolgok idéznék meg egy-egy ország vagy térség atmoszféráját. Szerintem ez sokkal összetettebb dolog a nevesítésnél. Igazából, ez a regény olyan jól hozta ezt az egészet, hogy én olvasás közben tényleg el tudtam hinni, hogy valahol Budapesten van egy Mandragóra utca, ahol ilyen különös dolgok történnek. S emellett még valami kis nosztalgiázós hangulat is megcsapott: eszembe jutottak az általános iskolás szakkörök; vagy ahogy hazafelé úton húztam magam után a tornazsákomat; ahogy kicsit meggörnyedt a hátam a nehéz iskolatáskától; és egy régi, ismerős érzés kerített hatalmába, mikor az osztálytársak titkos, egymás közti karácsonyi ajándékozásáról olvastam vagy éppen a félévi lezárás izgalmairól. 

Maga a történet mindemellett szerintem épp' eléggé titokzatos és izgalmas, szóval biztos vagyok benne, hogy a célközönség is (10-14 éves korosztály) csak nagy nehézségek árán lesz képes letenni a kezéből a könyvet. Legalábbis velem ez volt. Imádtam ezeket a rejtélyeket, a nyomozást meg a kalandokat - őszintén megmondom nektek, ha nem lettek volna benne a mai kor popkultúrájára tett utalások, én amolyan tipikus retros (abszolút jó értelemben mondom) ifjúsági regénynek tituláltam volna, mert hangulatában engem az Égigérő fűre emlékeztetett kicsit. Meg nem tudom mondani miért... talán a társasház meg a gyerekek önálló akciója miatt... de csak talán. 

Az illusztrációk néha nekem se voltak a szívem csücskei - azt hiszem, erről már mások is panaszkodtak. Nem csupán arról van szó, hogy az én ízlésemtől tényleg nagyon távol álltak, hanem véleményem szerint nem is egy olyan volt, aminek igazából értelmét se láttam a helyfoglaláson kívül (pl. a mobilt tartó kéz a 82. oldalon). Szegény Ida anyukáját sajnáltam a legjobban, aki inkább egy drogos macára emlékeztetett, mint egy fáradt anyukára. Mindenesetre azért volt egy vagy két illusztráció, amire azt mondtam, hogy oké. Mondjuk, a képi világ is - akárcsak az olvasmányok esetében -  nyilván ízlés dolga, szóval én nem szállok vitába senkivel, aki azt mondja, hogy neki igenis tetszik. 

Mindent összevetve kellemes élmény volt, örülök, hogy levadásztam. Minden előzetes elvárásomnak megfelelt a regény, és hát őszintén remélem, hogy a célközönséget is éppúgy rabul képes ejteni, mint engem. S azt hiszem, ezek után óvatosabb leszek a házmesternőkkel... elvégre ki tudja.

Szécsi Noémi: Mandragóra utca 7.

Kiadó: Európa

Oldalszám: 288

Eredeti ár: 2900 Ft