A kortárs magyar ifjúsági irodalom elég meghatározó sorozata a Gimesi Dóra, Jeli Viktória és Tasnádi István nevével fémjelzett Időfutár. A sorozat 2012-ben indult rádiójáték formájában, majd ezt követően alig egy évre rá a Pozsonyi Pagony Kiadó könyvformájában is megjelentette. Nagyon régóta kíváncsi voltam rá, hiszen a célközönség (12-14 éves korosztály) körében elég nagy sikere van, plusz ez a többszerzős dolog is foglalkoztat, hogy vajon mennyire tud érződni az ilyesmi egy regény esetében.
Elárulom már itt az elején: nem érződött.
*
És most, hogy nem rágjátok emiatt tovább a körmötöket, inkább térjünk át a történetre:
Szóval, ott kezdődik, hogy Hanna és családja (ismét) egy új helyre költözik. Ezúttal Szegedről Budapestre. Hannának hátra kellett hagynia legjobb barátnőjét, hogy ismét egy új suliban kezdje előlről a beilleszkedést. Minden új, mindent meg kell szokni, de Hannának nem igazán van ehhez kedve.
Aztán talál egy rozsdás körzőt az utcán, és attól kezdve elkezdődnek a furábbnál furább események. Úton-útfélen egy fura öregemberbe ütközik és a számítógépe is megbolondul. És mi köze mindehhez Bécshez, egy vén ócskáshoz, a Sakkozó Törökhöz és Bujdosónéhez, a töritanárhoz?
Hanna... szóval Hannát eléggé utáltam. Nyafogós, hisztis, akaratos és bosszantóan előítéletes mindenkivel. Kezdek egyébként egyre inkább megharagudni az ilyen ifjúsági regényekre, amelyek nem hogy rávilágítanának az ilyen viselkedés hibáira, hanem még rá is erősítenek a főszereplőn keresztül, viccesnek álcázva az észrevételeit. Például, ahogy kineveti a félénk fiút az osztályában; ahogy gúnyolódik az eminens tanulón; ahogy lenézi a szép osztálytársnőit - és mindezt még azelőtt, hogy egyáltalán hozzászóltak volna. És tudom, hogy mindenkiben - főleg a tinédzserekben - sokfajta előítélet van másokkal szemben, de könyörgöm, ne ez legyen már a humorforrás egy történetben, főleg úgy ne, hogy ennek semmifajta előzménye nincs. Hanem csak simán az van, hogy Hanna mindenkinél felsőbbrendűnek gondolja magát már az első másodperctől kezdve.
Mivel egy sorozat első részéről van szó, ezért eléggé remélem, hogy azért fejlődni fog ilyen tekintetben (is) a későbbi részekben, és nem lesz ennyire kis gonosz és idegesítő.
Mert egyébként neki köszönhetően eléggé nagy hátránnyal indult nálam a történet, és csak nagy nehezen sikerült túllendülnöm rajta. De abszolút vállalom, hogy talán azért is viseltem őt nehezen, mert már sok-sok évvel elhagytam a célközönség korosztályát. Mindenesetre amikor végre sikerült egy időre elnyomnom magamban a tömény Hanna-utálatot, akkor meglepően élvezni kezdtem a történetet. Szerettem az ötletességét, a humorát, az izgalmakat és azt is, hogy egy csomó történelmi érdekességet adtak a sztorihoz, és ezek egyáltalán nem fárasztó magyarázósan vagy didaktikusan voltak belefűzve, hanem nagyon szépen bele voltak simulva az egészbe.
Valahol ott tudatosult bennem, hogy mégis csak megszerettem ezt a könyvet, amikor azon kaptam magam, hogy Kempelen Farkas titokzatos sakkozógépéről olvasok a neten. Sajnáltam is kicsit, hogy ez az egész rejtélyesdi leginkább a végére csúcsosodott ki, mert ez viszont tök jól ellensúlyozni tudta Hannát és az ellenszenvemet iránta. Plusz hangulatában is sokkal jobban tudta hozni a regény ezt a vonalat, mint a gimiben játszódóakat. Nekem - mint nagyon régóta nemgimisnek - borzasztóan mesterkéltnek, klisésnek és hát ebből fakadóan kicsit unalmasnak is tűntek azok a részek, számomra egyáltalán nem hozta azt a feelinget, amit a gimis történetektől elvárnék. Jön az új lány, vannak klikkek, az osztálytársak mind egysíkúak és durván karikírozottak ( a stréber, a laza, a szép stb. - és igen, pont úgy viselkednek, ahogy a klisék megkívánják) - röviden ez Hanna új iskolája.
Meglepő egyébként, ahogy most utánagondolok a dolgoknak, mennyi negatívum jut eszembe a könyvvel kapcsolatban, pedig alapvetően azért kellemes olvasmányélményként gondoltam rá. Talán azért, mert a végére mégis csak felhozta nálam magát. Mindenesetre, most hogy így átgondoltam, kicsit vegyes lett nálam a végeredmény. Az biztos, hogy a folytatást is ki fogom kölcsönözni a könyvtárból, mert hát végre élvezni kezdtem és arra is nagyon kíváncsi vagyok, hogy vajon Hanna továbbra is ennyire idegesítő marad vagy azért változik a történet során. Őszintén remélem, hogy az utóbbi.
Mindettől függetlenül én azért maradok annál, hogy inkább ajánlom a célkorosztálynak, mint nem. Hiszen tényleg sok izgalmat és érdekességet tartogat a történet, biztosan lehetne velük miről beszélni olvasás után. És abban is biztos vagyok, hogy jobban csúszna mint egy Légy jó mindhalálig vagy egy A kőszívű ember fiai.
Gimesi Dóra - Jeli Viktória - Tasnádi István: A körző titka
Tilos Az Á Könyvek
399 oldal
Elárulom már itt az elején: nem érződött.
*
És most, hogy nem rágjátok emiatt tovább a körmötöket, inkább térjünk át a történetre:
Szóval, ott kezdődik, hogy Hanna és családja (ismét) egy új helyre költözik. Ezúttal Szegedről Budapestre. Hannának hátra kellett hagynia legjobb barátnőjét, hogy ismét egy új suliban kezdje előlről a beilleszkedést. Minden új, mindent meg kell szokni, de Hannának nem igazán van ehhez kedve.
Aztán talál egy rozsdás körzőt az utcán, és attól kezdve elkezdődnek a furábbnál furább események. Úton-útfélen egy fura öregemberbe ütközik és a számítógépe is megbolondul. És mi köze mindehhez Bécshez, egy vén ócskáshoz, a Sakkozó Törökhöz és Bujdosónéhez, a töritanárhoz?
Az új osztályomat elnézve azt hiszem, hivatalosan is kijelenthetem: Pesten mindenki idióta. Van például három lány, képtelenség őket megkülönböztetni, és valami olyan frekvencián visítanak, hogy én olyat még nem hallottam. Előző életükben nyilván denevérek voltak.
Hanna... szóval Hannát eléggé utáltam. Nyafogós, hisztis, akaratos és bosszantóan előítéletes mindenkivel. Kezdek egyébként egyre inkább megharagudni az ilyen ifjúsági regényekre, amelyek nem hogy rávilágítanának az ilyen viselkedés hibáira, hanem még rá is erősítenek a főszereplőn keresztül, viccesnek álcázva az észrevételeit. Például, ahogy kineveti a félénk fiút az osztályában; ahogy gúnyolódik az eminens tanulón; ahogy lenézi a szép osztálytársnőit - és mindezt még azelőtt, hogy egyáltalán hozzászóltak volna. És tudom, hogy mindenkiben - főleg a tinédzserekben - sokfajta előítélet van másokkal szemben, de könyörgöm, ne ez legyen már a humorforrás egy történetben, főleg úgy ne, hogy ennek semmifajta előzménye nincs. Hanem csak simán az van, hogy Hanna mindenkinél felsőbbrendűnek gondolja magát már az első másodperctől kezdve.
Mivel egy sorozat első részéről van szó, ezért eléggé remélem, hogy azért fejlődni fog ilyen tekintetben (is) a későbbi részekben, és nem lesz ennyire kis gonosz és idegesítő.
– Szakkör vagy egylet, tök mindegy! Most meg kell tanulnom csipketerítőt hímezni! – fakadt ki Hanna. Sándor nyögve feltápászkodott.
– Remek. Akkor hát első óra: a csipkét azt nem hímezzük…
Mert egyébként neki köszönhetően eléggé nagy hátránnyal indult nálam a történet, és csak nagy nehezen sikerült túllendülnöm rajta. De abszolút vállalom, hogy talán azért is viseltem őt nehezen, mert már sok-sok évvel elhagytam a célközönség korosztályát. Mindenesetre amikor végre sikerült egy időre elnyomnom magamban a tömény Hanna-utálatot, akkor meglepően élvezni kezdtem a történetet. Szerettem az ötletességét, a humorát, az izgalmakat és azt is, hogy egy csomó történelmi érdekességet adtak a sztorihoz, és ezek egyáltalán nem fárasztó magyarázósan vagy didaktikusan voltak belefűzve, hanem nagyon szépen bele voltak simulva az egészbe.
Valahol ott tudatosult bennem, hogy mégis csak megszerettem ezt a könyvet, amikor azon kaptam magam, hogy Kempelen Farkas titokzatos sakkozógépéről olvasok a neten. Sajnáltam is kicsit, hogy ez az egész rejtélyesdi leginkább a végére csúcsosodott ki, mert ez viszont tök jól ellensúlyozni tudta Hannát és az ellenszenvemet iránta. Plusz hangulatában is sokkal jobban tudta hozni a regény ezt a vonalat, mint a gimiben játszódóakat. Nekem - mint nagyon régóta nemgimisnek - borzasztóan mesterkéltnek, klisésnek és hát ebből fakadóan kicsit unalmasnak is tűntek azok a részek, számomra egyáltalán nem hozta azt a feelinget, amit a gimis történetektől elvárnék. Jön az új lány, vannak klikkek, az osztálytársak mind egysíkúak és durván karikírozottak ( a stréber, a laza, a szép stb. - és igen, pont úgy viselkednek, ahogy a klisék megkívánják) - röviden ez Hanna új iskolája.
Meglepő egyébként, ahogy most utánagondolok a dolgoknak, mennyi negatívum jut eszembe a könyvvel kapcsolatban, pedig alapvetően azért kellemes olvasmányélményként gondoltam rá. Talán azért, mert a végére mégis csak felhozta nálam magát. Mindenesetre, most hogy így átgondoltam, kicsit vegyes lett nálam a végeredmény. Az biztos, hogy a folytatást is ki fogom kölcsönözni a könyvtárból, mert hát végre élvezni kezdtem és arra is nagyon kíváncsi vagyok, hogy vajon Hanna továbbra is ennyire idegesítő marad vagy azért változik a történet során. Őszintén remélem, hogy az utóbbi.
Mindettől függetlenül én azért maradok annál, hogy inkább ajánlom a célkorosztálynak, mint nem. Hiszen tényleg sok izgalmat és érdekességet tartogat a történet, biztosan lehetne velük miről beszélni olvasás után. És abban is biztos vagyok, hogy jobban csúszna mint egy Légy jó mindhalálig vagy egy A kőszívű ember fiai.
De a kalandot ki kell élvezni, nem csak úgy túlesni rajta! Az életben olyan ritka, szép, sűrű pillanatok ezek!
Gimesi Dóra - Jeli Viktória - Tasnádi István: A körző titka
Tilos Az Á Könyvek
399 oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése