Morrigan Crowról tudni kell, hogy el van átkozva, ugyanis Napszálltakor született. Ezek a gyermekek okoznak aztán minden rosszat a világban és az emberek életében. Akaratlanul is. Ha szívrohamot kap a kertész, vagy ha valaki mégsem nyeri meg a betűző versenyt, akkor tudható, hogy Morrigan Crowt kell érte okolni.
Morrigan Crowról még emellett azt is tudni kell, hogy csupán tizenegy éves koráig fog élni. Mert pontban Napszálltakor meg kell halnia.
Azonban mielőtt ez bekövetkezne, mielőtt éppen éjfélt ütne az óra egy különös alak jelenik meg a Crow család birtokán, és életet ajánl Morrigannek. A lány, mivel egyáltalán nincs kedve meghalni, kíváncsian követi őt Nevermoorba. Ahhoz azonban, hogy maradhasson, és felvételt nyerjen a Csudálatos Társaságba, a lánynak négy próbát kell kiállnia.
Az élete a tét: ha sikerül, biztonságban élhet tovább Nevermoorban, ha nem, el kell hagynia a várost, és szembenéznie a végzetével.
Elképzelhető, hogy párszor említettem mindenféle platformon, hogy mennyire odáig vagyok a jó ifjúsági regényekért, és hogy ezeknek a felkutatása egyik szent célkitűzésem olvasói létemben. Ha esetleg erről lemaradtál volna, hát akkor most neked írom, hogy ez bizony így van.
Jessica Townsend könyve pedig egyszer csak berobbant a könyvpiacra, és mindenki róla beszélt. Arról ment a suttogás, hogy megvan Harry Potter méltó utódja Morrigan Crow kisasszony személyében. Persze, ezt már sokan ígérték sok könyv esetében. Olyanoknál is, amelyeknél még csak a célközönség sem egyezett. A Rowling által írt regények valahogy mindig felmerülnek, ha egy ifjúsági sorozat sikeres lesz - de még akkor is, ha csak szeretne az lenni. A radaromra végül nem a sokak által emlegetett párhuzam miatt került fel, hanem sokkal inkább a rengeteg elismerő vélemény adta meg számomra a végső lökést.
De vajon tényleg olyan, mint a Harry Potter? Igen is meg nem is. Nem tagadható és eléggé szembetűnő a hasonlóság sok tekintetben, gondolok itt például a történet szerkezetére, valamint bizonyos karakterek mintha valóban egy kicsit átgyúrt másai lennének Rowling alakjainak. Hawthorne Swiftben a humoros és hamar hűségessé váló, valódi barátban én folyton Ron Weasley-t láttam, igaz egy kicsit talpraesettebb és magabiztosabb kiadásban. A kissé kívülálló, morcos, olykor kissé kioktató és folyton a könyvei felett görnyedő Jackről pedig egy-egy pillanatban beugrott Hermione, akit az első könyvben egy jó ideig csupán egy kis idegesítő, mindenlébenkanál stréberként láttak Harry-ék.
Bár ezek miatt nem gondolnám a könyvet se szolgai másolatnak, se egy új Harry Potternek. De Townsend kétségtelenül merített Rowling regényéből, viszont ez kétségtelenül előnyére vált.
Morrigan egyébként egy nagyon szerethető karakter, akit már az első fejezetek után legszívesebben megölelgettem volna. Nagyon szomorú volt látni, ahogy egy ilyen kislányt hibáztatnak minden rossz dologért, és az a rövid kis élete másról sem szól, csupán a bocsánatkérésekről. Mellesleg ez az átok dolog nagyon jól leképezi a kissé eleven, ám alapvetően jószándékú gyerekek lelkivilágát valamint azt, hogyan is érezhetik magukat, amikor a szokásosnál gyakrabban előfordul esetükben, hogy valami balül üt ki. Biztosan sokan vannak, akik lelki rokonságban állnak Morrigannel, és könnyen azonosulnak ezzel az elátkozott gyermek titulussal.
Mindemellett sajnos azt kell mondanom, hogy engem a világ felépítése korántsem ragadott annyira magával, mint vártam volna. Talán, ez betudható annak, hogy kevésbé volt itt kibontva, szinte csak skicceket láttunk - de mivel egy sorozat első kötetéről van szó, ezért én úgy vélem, hogy megbocsátható. Mindenesetre így is volt pár dolog, amit zseniálisnak tartok, mint az, hogy Jupiter North által birtokolt hotelben a szobák az ott élők jellemének függvényében rendeződnek be és alakulnak ki. Legkedvesebb szereplőm Morrigan mellett pedig természetesen Fenestra, a macskarizma volt, aki minden macskaságot magán hordozott és ezáltal nekem még szerethetőbbé tette a történetet. Oké, macskákkal nekem mindent el lehet adni, ezt vállalom.
Szóval, Jessica Townsend regénye egy ígéretes kezdet egy fantáziadús middle-grade sorozathoz. A stílusa igazán remek, a cselekménye pedig fordulatokkal teli, és sok jó ötletet valamint izgalmat tartogat. Biztos vagyok benne, hogy a célközönséget könnyen magával ragadja. Úgyhogy ha 10-14 évesnek keresnétek könyvet, a Nevermoort mindenképpen vegyétek fel a listátokra.Azonban mielőtt ez bekövetkezne, mielőtt éppen éjfélt ütne az óra egy különös alak jelenik meg a Crow család birtokán, és életet ajánl Morrigannek. A lány, mivel egyáltalán nincs kedve meghalni, kíváncsian követi őt Nevermoorba. Ahhoz azonban, hogy maradhasson, és felvételt nyerjen a Csudálatos Társaságba, a lánynak négy próbát kell kiállnia.
Az élete a tét: ha sikerül, biztonságban élhet tovább Nevermoorban, ha nem, el kell hagynia a várost, és szembenéznie a végzetével.
Egy mesterséges család. Életre szóló testvérek.
Most már értette. Jupiter azért viselkedett úgy, mintha király lenne, mintha láthatatlan buborék venné körül, ami megvédi minden rossztól az életben: mert tudta, hogy vannak emberek a világban – valahol odakint –, akik szeretik. Akik mindig szeretni fogják. Akármi történjék is.
Ezt ajánlotta fel neki. Mintha csak egy tál forró húslevest nyújtana tálcán az éhezőnek – hiszen Morrigan semmire sem vágyott jobban.
Elképzelhető, hogy párszor említettem mindenféle platformon, hogy mennyire odáig vagyok a jó ifjúsági regényekért, és hogy ezeknek a felkutatása egyik szent célkitűzésem olvasói létemben. Ha esetleg erről lemaradtál volna, hát akkor most neked írom, hogy ez bizony így van.
Jessica Townsend könyve pedig egyszer csak berobbant a könyvpiacra, és mindenki róla beszélt. Arról ment a suttogás, hogy megvan Harry Potter méltó utódja Morrigan Crow kisasszony személyében. Persze, ezt már sokan ígérték sok könyv esetében. Olyanoknál is, amelyeknél még csak a célközönség sem egyezett. A Rowling által írt regények valahogy mindig felmerülnek, ha egy ifjúsági sorozat sikeres lesz - de még akkor is, ha csak szeretne az lenni. A radaromra végül nem a sokak által emlegetett párhuzam miatt került fel, hanem sokkal inkább a rengeteg elismerő vélemény adta meg számomra a végső lökést.
De vajon tényleg olyan, mint a Harry Potter? Igen is meg nem is. Nem tagadható és eléggé szembetűnő a hasonlóság sok tekintetben, gondolok itt például a történet szerkezetére, valamint bizonyos karakterek mintha valóban egy kicsit átgyúrt másai lennének Rowling alakjainak. Hawthorne Swiftben a humoros és hamar hűségessé váló, valódi barátban én folyton Ron Weasley-t láttam, igaz egy kicsit talpraesettebb és magabiztosabb kiadásban. A kissé kívülálló, morcos, olykor kissé kioktató és folyton a könyvei felett görnyedő Jackről pedig egy-egy pillanatban beugrott Hermione, akit az első könyvben egy jó ideig csupán egy kis idegesítő, mindenlébenkanál stréberként láttak Harry-ék.
Bár ezek miatt nem gondolnám a könyvet se szolgai másolatnak, se egy új Harry Potternek. De Townsend kétségtelenül merített Rowling regényéből, viszont ez kétségtelenül előnyére vált.
Morrigan egyébként egy nagyon szerethető karakter, akit már az első fejezetek után legszívesebben megölelgettem volna. Nagyon szomorú volt látni, ahogy egy ilyen kislányt hibáztatnak minden rossz dologért, és az a rövid kis élete másról sem szól, csupán a bocsánatkérésekről. Mellesleg ez az átok dolog nagyon jól leképezi a kissé eleven, ám alapvetően jószándékú gyerekek lelkivilágát valamint azt, hogyan is érezhetik magukat, amikor a szokásosnál gyakrabban előfordul esetükben, hogy valami balül üt ki. Biztosan sokan vannak, akik lelki rokonságban állnak Morrigannel, és könnyen azonosulnak ezzel az elátkozott gyermek titulussal.
Mindemellett sajnos azt kell mondanom, hogy engem a világ felépítése korántsem ragadott annyira magával, mint vártam volna. Talán, ez betudható annak, hogy kevésbé volt itt kibontva, szinte csak skicceket láttunk - de mivel egy sorozat első kötetéről van szó, ezért én úgy vélem, hogy megbocsátható. Mindenesetre így is volt pár dolog, amit zseniálisnak tartok, mint az, hogy Jupiter North által birtokolt hotelben a szobák az ott élők jellemének függvényében rendeződnek be és alakulnak ki. Legkedvesebb szereplőm Morrigan mellett pedig természetesen Fenestra, a macskarizma volt, aki minden macskaságot magán hordozott és ezáltal nekem még szerethetőbbé tette a történetet. Oké, macskákkal nekem mindent el lehet adni, ezt vállalom.
Fenestra hallgatott egy ideig. Morrigan azt hitte, állva elaludt, de akkor egy meleg, nedves és smirglis valami végignyalta a jobb orcáját. Megint szipogott, mire Fen szeretettel hozzádörgölte nagy, szürke fejét a vállához.
– Kösz, Fen – mondta halkan. Hallotta, hogy a macska az ajtó felé caplat. – Fen?
– Mm?
– A nyálad szardíniaszagú.
– Ja, hát macska vagyok.
– Most szardíniaszagú az arcom.
– Nem érdekel. Macska vagyok.
– Jóccakát, Fen.
– Jó éjt, Morrigan.
Jessica Townsend: Nevermoor 1. - Morrigan Crow négy próbája
Nevermoor - The Trials of Morrigan Crow
Fordította: Pék Zoltán
Kolibri Kiadó
380 oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése