Az angolszász irodalom népszerűsége már több mint kétszáz éve - kisebb, nagyobb döccenőkkel ugyan, de mégis - rendületlen idehaza, illetve szerte a világon. Különösen az utóbbi pár évtizedben érezhető az, hogy az európai irodalmi és popkulturális életnek igencsak szerves része az angolszász kultúrához kötődik. Ennek sokféle oka van, de talán az angol nyelv világnyelv mivolta a legfőbb mind közül.
Bevallom, én például az angol és amerikai irodalomban sokkal otthonosabban mozgok, sokkal inkább képes vagyok a benne való lubickolásra, mint mondjuk a magyar irodalomban. Ezt elég súlyos hiányosságomnak tartom, amin azért igyekszem változtatni és nyitott szemmel járni, de valljuk be őszintén, hogy a nagy számok törvénye alapján is hamarabb találhatunk egy érdeklődésünket felkeltő könyvet egy ilyen széles, világméretű piacot lefedő irodalomban, mint egy szűk, alig pár milliós réteg számára írt könyvekben, ahol a megjelenő címek is lényegesen kevesebbek.
Sokáig nem zavart a szinte kizárólagosan brit és amerikai irodalmon nevelkedő könyvmolylelkem, de egy idő után mégis csak kezdtem azt érezni, hogy igenis jó lenne nyitni tudatosan más nemzetek felé is. Megnézni az őket foglalkoztató témákat; megismerni, hogy ők hogyan látják a világot vagy csak látni, hogyan telnek a hétköznapjaik, milyen más, általam ismeretlen szokások köszönnek vissza regényeik lapjain.
Külön említést érdemelnek még azok az irodalmi művek, amelyek a bevándorlásról szólnak. Nem tudom, miért, de az egyik kedvenc témám az utóbbi években. Roppantul érdekel a migráció lelki oldala, hogy a hazájuktól távol élő emberek hogyan élik meg idegenségüket, hogyan őrzik magukban régi hazájukat, és hogyan próbálnak asszimilálódni az új környezetükbe.
Sok bepótolni valóm van még ezen a téren, de évről évre növekszik azon olvasmányok száma, amik más nemzetek irodalmából kerülnek ki. Bár az európai irodalmakból nehezen tudok kilépni, de egyelőre ez nem is feltétlenül szempont számomra.
Ha téged is vonzanak az idegen népek irodalmai, szívesen megismerkednél más kultúrákkal, szeretnéd kicsit tágítani a komfortzónádat, akkor most mutatok pár fantasztikus kortárs regényt, amik jó kedvcsinálók lehetnek további irodalmi utazásokhoz. Próbáltam olyan regényeket válogatni, ahol valamennyire jellegzetes a történet helyszíne vagy maga az atmoszféra olyan, ami merőben más az angolszász regényekétől.
Elena Ferrante: Briliáns barátnőm
(Olaszország)
Sok bepótolni valóm van még ezen a téren, de évről évre növekszik azon olvasmányok száma, amik más nemzetek irodalmából kerülnek ki. Bár az európai irodalmakból nehezen tudok kilépni, de egyelőre ez nem is feltétlenül szempont számomra.
Ha téged is vonzanak az idegen népek irodalmai, szívesen megismerkednél más kultúrákkal, szeretnéd kicsit tágítani a komfortzónádat, akkor most mutatok pár fantasztikus kortárs regényt, amik jó kedvcsinálók lehetnek további irodalmi utazásokhoz. Próbáltam olyan regényeket válogatni, ahol valamennyire jellegzetes a történet helyszíne vagy maga az atmoszféra olyan, ami merőben más az angolszász regényekétől.
(Olaszország)
Számomra Ferrante regénye minden listán ott szerepel, és úgy gondolom, hogy abszolút megérdemelten, mert annyi mindenről szól és eközben maga a szöveg is delejező hatású. Képtelenség letenni.
A helyszín a háború utáni Nápoly egyik szegénynegyede, amelynek fojtogató légköréből két lány próbál kitörni. Ferrante Olaszországa nem hozza a dolce vita érzést. Itt minden erőszakos és vad. A szürke, agyat bénító szegénység fonja körbe ezt a világot. Bepillantást enged ennek a társadalomnak a szigorú patriarchális rendjébe, ahol a nő anyaként vagy utcanőként létezhet.
Ez az Olaszország nem feltétlen az, ahova az ember most rögtön el akarna utazni, ugyanakkor olvasás után mégis nehéz szabadulni ennek a ferrantei világnak a légkörétől.
(kép forrása: newyorker.com)
Khaled Hosseini: Egyezer tündöklő nap
(Afganisztán)
Hosseini regénye az 1980-as évek Kabuljában játszódik, a tálibok, a terror és a háború uralta Afganisztánban, ahol sok ember próbálja átvészelni ezt az időszakot. Az emberélet fogyó eszköz, ahogy a személyes szabadság is. Bár az utóbbi már a tálibok előtt se létezett mindenki számára. Bizonyos nők számára legalábbis semmiképpen.
Dühítő volt olvasni a nők ottani helyzetéről. Amit ugyan eddig is tudott az ember - vagy körvonalaiban vagy részleteiben, de Hosseini annyira közel hozta ezt a világot, és közben nem engedte becsukni az olvasó szemét. És ennél talán még dühítőbb volt látni azt a lemondó beletörődést ebben a hihetetlenül igazságtalan világban. Hogy a férjek tulajdonképpen bármit megtehetnek az asszonyaikkal. Bármit. Mert nem többek egy puszta berendezési tárgynál.
Ez a regény brutálisan húsbavágó sok szempontból. Mind a szereplők sorsát tekintve, mind az országgal történt események miatt. Képtelenség ezt a könyvet csak úgy letenni és továbblépni. Meggyűri az ember lelkét ez a sok kegyetlenség, ami nem hatásvadász módon van jelen, hanem a háború és a vallási fanatizmus, valamint az emberi könyörtelenség természetének okán. Ám ebben a vérrel teli sötétségben, ha felbukkan mégis valami szép, az egyezer tündöklő nap fényességével ragyogja tele a lapokat.
(fotó: Steve McCurry)
Thi Bui: The Best We Could Do
(Vietnám)
Thi Bui képregénye egyszerre letaglózó és felemelő. Ez az illusztrált memoár a szerző vallomása a szülei számára: olyan dolgokat szeretett volna ebben elmondani nekik, amiket szavakkal képtelen volt. Például hogy mennyire nehéz volt olykor számára olyan szülők gyerekének lennie, akik olyan sok kegyetlenséget és borzalmat tapasztaltak meg hátrahagyott országuk háborús évei alatt. Ennek az érzésnek az elbeszélésének szükségességét Thi Bui fiának születése váltotta ki belőle. Hiszen a gyermekből immáron szülő (is) lett, és fontosnak tartotta, hogy rájöjjön, milyen emberek voltak a szülei, mit hagytak maguk mögött és az ő életükben megtapasztalt dolgok hogyan formálták a szerző személyiségét, a szülők által megélt dolgok milyen hatással voltak az ő későbbi életére.
Nagyon érdekes volt olvasni a Vietnámi háborúról, amiről nem valami sokat tudtam azelőtt, azt a keveset is csak az amerikai filmekből, sorozatokból, tehát úgymond egy nézőponton keresztül. Érdekes és tanulságos volt most ezt az egészet egy vietnámi család szemén keresztül megélni, nagyon másként csapódott le, mint korábban és elég sok dolgot megtudtam az akkori helyzetekről. Érződött a mögötte meghúzódó alapos kutatómunka, és lenyűgöző volt megtapasztalni ennek az alapos háttértudásnak a képkockákba való sűrítését. Rengeteg mindent átadott velük. Thi Bui az egyik vele készített interjún még azt is elmondta, hogy a mostani menekültválság idején kiemelten fontosnak tartotta, hogy a menekültek szemszöge is helyet kapjon a történetben. Hogy átérezhessük, mennyire nehéz is hátrahagyni azt az otthont, ami már nem biztonságos többé. Átutazni a világon, hogy egy élhetőbb világba kerüljenek, ahol a rettegés, a terror nem üldözi őket nap mint nap. És fontos tudnunk azt is, hogy ezek a történetek a mai napig meg- és megismétlődnek, csak más nevekkel, más országokban. De a történet ugyanaz.
(kép forrása: flickr.com)
Emile Ajar: Előttem az élet
(Franciaország)
A regény főhőse és elbeszélője Momo, aki egy prostituált gyermekeként látta meg a napvilágot. Nem sokkal születése után Rosa mamához került, sok más sorstársával egyetemben. A "szakmából" kiöregedett zsidó nő - aki még a Holokausztot is túlélte - prosituáltak gyerekeinek neveléséből tartja fent magát. Momo hamar önállósághoz szokik e furcsa környezetben, s úgy segít magán, ahogy tud: lop, csal, vagányokkal és prostituáltakkal barátkozik, de Rosa mamához gyengéd szeretet fűzi. Hogy e nyomorgó, társadalmon kívüli réteg összetartása milyen erős, az Rosa mama életének utolsó hónapjaiban derül ki.
Érdekes volt ez a miliő, ami Momot körülvette. Bevándorlók különböző országokból és háttérrel, különböző vallással, akikben igazából csak egy közös dolog van: mindannyian a társadalom perifériáján vannak. S minden különbségük ellenére mégis jól megférnek egymás mellett, sőt: ha kell oltalmat és támogatást is nyújtanak egymásnak.
Isabel Allende: Kísértetház
(Chile)
Allende leghíresebb regénye egy chilei család négy generációjának történetét követi nyomon a XIX. század végétől a XX. század második feléig, miközben Chile történelme is megelevenedik a lapokon.
Ebben a kegyetlenséggel teli mágikus-realista világban végzetszerű események, generációkon átívelő örök körforgás alakítja a család történetét visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul.
Egy chilei száz év magány, aminek atmoszférája sokáig nem ereszti olvasóját.
(kép forrása: flickr.com)
Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék
(Svédország)
Adott egy istenháta mögötti svéd kisváros, ahol az ott élő emberek szívósak, mint az erdő és makacsak, mint a jég. Björnstadban nincs szinte semmi a munkanélküliségen, a kegyetlen természeten, a jéghidegen és a hokicsapaton kívül. Ez utóbbi az egyetlen örömforrás a helyiek életében. Sőt, még ennél is több: a hoki maga a remény. A tizenévesekből álló junior csapattól várják, hogy visszahozzák a város régi dicsőségét, és ezután fellendüljön minden, eljöjjön a Kánaán. Backman ebben a regényében sok mindenkiről mesél: a sztárjátékosokról, a kitörni vágyó fiatal tehetségekről, az elhanyagolt gyerekekről, a szegényekről, a bántalmazottakról, az elhagyottakról... egy város lakóinak története ez, egy közösségé, amely mindent alárendel a játéknak. És ezért képes elnézni olyan dolgokat is, amiket sose volna szabad semmilyen körülmények között.
(kép forrása: blog.eurail.com)
+1: Shaun Tan: The Arrival
Az ausztrál művész különleges művét a legvégére hagytam. Hiszen ez a szöveg nélküli, csakis képekből álló történet nem egy idegen kultúráról szól, hanem magáról az idegenség érzéséről. Arról az idegenségről, amit bevándorlóként érez az ember, amikor kénytelen hátrahagynia saját hazáját, hogy egy teljesen más világban éljen és boldoguljon.
Shan Tan illusztrációi egyszerűen elképesztőek. Hihetetlenül részletgazdagok, sokszor szinte fényképszerűek. Filmszerűen peregnek a kockák a szemünk előtt, ahogy haladunk a történetben. Az idegen világ környezete ezzel pedig széles kontrasztot alkot, hiszen a sokszor szürreálisnak ható képek élesen elkülönülnek a fényképszerű rajzoktól. A kivitelezés egyszerűen mesés, ritkán találkozik az ember ennyire igényes kiadvánnyal.
A többiek bejegyzése a témában:
Theodora
PuPilla
Zakkant
Mandi
Utóvéd: Sister
A helyszín a háború utáni Nápoly egyik szegénynegyede, amelynek fojtogató légköréből két lány próbál kitörni. Ferrante Olaszországa nem hozza a dolce vita érzést. Itt minden erőszakos és vad. A szürke, agyat bénító szegénység fonja körbe ezt a világot. Bepillantást enged ennek a társadalomnak a szigorú patriarchális rendjébe, ahol a nő anyaként vagy utcanőként létezhet.
Ez az Olaszország nem feltétlen az, ahova az ember most rögtön el akarna utazni, ugyanakkor olvasás után mégis nehéz szabadulni ennek a ferrantei világnak a légkörétől.
(kép forrása: newyorker.com)
Khaled Hosseini: Egyezer tündöklő nap
(Afganisztán)
Dühítő volt olvasni a nők ottani helyzetéről. Amit ugyan eddig is tudott az ember - vagy körvonalaiban vagy részleteiben, de Hosseini annyira közel hozta ezt a világot, és közben nem engedte becsukni az olvasó szemét. És ennél talán még dühítőbb volt látni azt a lemondó beletörődést ebben a hihetetlenül igazságtalan világban. Hogy a férjek tulajdonképpen bármit megtehetnek az asszonyaikkal. Bármit. Mert nem többek egy puszta berendezési tárgynál.
Ez a regény brutálisan húsbavágó sok szempontból. Mind a szereplők sorsát tekintve, mind az országgal történt események miatt. Képtelenség ezt a könyvet csak úgy letenni és továbblépni. Meggyűri az ember lelkét ez a sok kegyetlenség, ami nem hatásvadász módon van jelen, hanem a háború és a vallási fanatizmus, valamint az emberi könyörtelenség természetének okán. Ám ebben a vérrel teli sötétségben, ha felbukkan mégis valami szép, az egyezer tündöklő nap fényességével ragyogja tele a lapokat.
(fotó: Steve McCurry)
(Vietnám)
Thi Bui képregénye egyszerre letaglózó és felemelő. Ez az illusztrált memoár a szerző vallomása a szülei számára: olyan dolgokat szeretett volna ebben elmondani nekik, amiket szavakkal képtelen volt. Például hogy mennyire nehéz volt olykor számára olyan szülők gyerekének lennie, akik olyan sok kegyetlenséget és borzalmat tapasztaltak meg hátrahagyott országuk háborús évei alatt. Ennek az érzésnek az elbeszélésének szükségességét Thi Bui fiának születése váltotta ki belőle. Hiszen a gyermekből immáron szülő (is) lett, és fontosnak tartotta, hogy rájöjjön, milyen emberek voltak a szülei, mit hagytak maguk mögött és az ő életükben megtapasztalt dolgok hogyan formálták a szerző személyiségét, a szülők által megélt dolgok milyen hatással voltak az ő későbbi életére.
Nagyon érdekes volt olvasni a Vietnámi háborúról, amiről nem valami sokat tudtam azelőtt, azt a keveset is csak az amerikai filmekből, sorozatokból, tehát úgymond egy nézőponton keresztül. Érdekes és tanulságos volt most ezt az egészet egy vietnámi család szemén keresztül megélni, nagyon másként csapódott le, mint korábban és elég sok dolgot megtudtam az akkori helyzetekről. Érződött a mögötte meghúzódó alapos kutatómunka, és lenyűgöző volt megtapasztalni ennek az alapos háttértudásnak a képkockákba való sűrítését. Rengeteg mindent átadott velük. Thi Bui az egyik vele készített interjún még azt is elmondta, hogy a mostani menekültválság idején kiemelten fontosnak tartotta, hogy a menekültek szemszöge is helyet kapjon a történetben. Hogy átérezhessük, mennyire nehéz is hátrahagyni azt az otthont, ami már nem biztonságos többé. Átutazni a világon, hogy egy élhetőbb világba kerüljenek, ahol a rettegés, a terror nem üldözi őket nap mint nap. És fontos tudnunk azt is, hogy ezek a történetek a mai napig meg- és megismétlődnek, csak más nevekkel, más országokban. De a történet ugyanaz.
(kép forrása: flickr.com)
(Franciaország)
A regény főhőse és elbeszélője Momo, aki egy prostituált gyermekeként látta meg a napvilágot. Nem sokkal születése után Rosa mamához került, sok más sorstársával egyetemben. A "szakmából" kiöregedett zsidó nő - aki még a Holokausztot is túlélte - prosituáltak gyerekeinek neveléséből tartja fent magát. Momo hamar önállósághoz szokik e furcsa környezetben, s úgy segít magán, ahogy tud: lop, csal, vagányokkal és prostituáltakkal barátkozik, de Rosa mamához gyengéd szeretet fűzi. Hogy e nyomorgó, társadalmon kívüli réteg összetartása milyen erős, az Rosa mama életének utolsó hónapjaiban derül ki.
Érdekes volt ez a miliő, ami Momot körülvette. Bevándorlók különböző országokból és háttérrel, különböző vallással, akikben igazából csak egy közös dolog van: mindannyian a társadalom perifériáján vannak. S minden különbségük ellenére mégis jól megférnek egymás mellett, sőt: ha kell oltalmat és támogatást is nyújtanak egymásnak.
(Chile)
Allende leghíresebb regénye egy chilei család négy generációjának történetét követi nyomon a XIX. század végétől a XX. század második feléig, miközben Chile történelme is megelevenedik a lapokon.
Ebben a kegyetlenséggel teli mágikus-realista világban végzetszerű események, generációkon átívelő örök körforgás alakítja a család történetét visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul.
Egy chilei száz év magány, aminek atmoszférája sokáig nem ereszti olvasóját.
(kép forrása: flickr.com)
(Svédország)
Adott egy istenháta mögötti svéd kisváros, ahol az ott élő emberek szívósak, mint az erdő és makacsak, mint a jég. Björnstadban nincs szinte semmi a munkanélküliségen, a kegyetlen természeten, a jéghidegen és a hokicsapaton kívül. Ez utóbbi az egyetlen örömforrás a helyiek életében. Sőt, még ennél is több: a hoki maga a remény. A tizenévesekből álló junior csapattól várják, hogy visszahozzák a város régi dicsőségét, és ezután fellendüljön minden, eljöjjön a Kánaán. Backman ebben a regényében sok mindenkiről mesél: a sztárjátékosokról, a kitörni vágyó fiatal tehetségekről, az elhanyagolt gyerekekről, a szegényekről, a bántalmazottakról, az elhagyottakról... egy város lakóinak története ez, egy közösségé, amely mindent alárendel a játéknak. És ezért képes elnézni olyan dolgokat is, amiket sose volna szabad semmilyen körülmények között.
(kép forrása: blog.eurail.com)
Az ausztrál művész különleges művét a legvégére hagytam. Hiszen ez a szöveg nélküli, csakis képekből álló történet nem egy idegen kultúráról szól, hanem magáról az idegenség érzéséről. Arról az idegenségről, amit bevándorlóként érez az ember, amikor kénytelen hátrahagynia saját hazáját, hogy egy teljesen más világban éljen és boldoguljon.
Shan Tan illusztrációi egyszerűen elképesztőek. Hihetetlenül részletgazdagok, sokszor szinte fényképszerűek. Filmszerűen peregnek a kockák a szemünk előtt, ahogy haladunk a történetben. Az idegen világ környezete ezzel pedig széles kontrasztot alkot, hiszen a sokszor szürreálisnak ható képek élesen elkülönülnek a fényképszerű rajzoktól. A kivitelezés egyszerűen mesés, ritkán találkozik az ember ennyire igényes kiadvánnyal.
A többiek bejegyzése a témában:
Theodora
PuPilla
Zakkant
Mandi
Utóvéd: Sister
4 megjegyzés:
Éssss ide is eljutottam végre. Már amióta megjelent a blogodon meg van nyitva egy tabon... :D
Bennem az az érzés szokott előjönni, hogy angolul sokkal jobban élvezem az olvasást, és ez furcsának hangzik, meg talán kaphatok érte pár felhúzott szemöldököt is, de sokáig így éreztem. Azóta árnyalódott a kép persze, meg nem mindegy mit olvasok épp, és milyen nyelven, de az angol eredetit mindig preferálom a fordításhoz képest. A magyar nyelv persze gyönyörű, de ne egy Kemény Zsófi szint legyen, hanem Szabó Magda.
Ferrante tényleg delejező. Árad belőle az őserő.
Ajar és Hosseini könyvét is nagyon szerettem én is. ♥
Hú ez a Shaun Tan kötet igazi kuriózumnak tűnik, nagyon szép és érdekes lehet!
Jaj, ilyenkor úgy megnyugszom, hogy nemcsak nekem vannak hetek óta elkönyvjelzőzött bejegyzések, amiket olvasni szeretnék :D
Szerintem amúgy ez totál érthető, főleg azon a szinten, ahogy te olvasol angolul. Sokkal inkább átjönnek a különbségek, az árnyalatok. És hát tényleg, valljuk be, nem minden magyar fordítás díjnyertes. :/ vannak kedvenc fordítóim, de azért lássuk be, sok kiadó nem feltétlen a jó minőségű munkára megy a fordítás tekintetében (sem), hanem hogy olcsó legyen... :/
Én ezzel kicsit vegyesen vagyok, de igyekszem én is többet olvasni angolul most már tudatosan.
Meg amúgy én úgy vagyok vele, hogy minden nyelv egyformán gyönyörű - ugyanazok a finomság, játékosság, választékosság megvan mindenhol. Én pl. a falnak tudok menni egyébként az olyan kijelentésektől, hogy a "magyar nyelv páratlan" meg a "nincs még egy ilyen nyelv, mint a magyar, ami..."-kezdetű monológoktól. Ezt szerintem általában tipikusan azok mondják, akik nem beszélnek jól másik nyelvet - max a középfokú nyelvvizsgához szükséges szinten.
Na, szóval csak azt akartam ezzel mondani, hogy totál megértem, hogy az angol eredetit preferálod a legtöbbször, ne is szabadkozz emiatt :)
Igeeen, Shaun Tan könyve bámulatos, és tényleg hogy szavak nélkül annyi mindent mond ezzel a történettel, elképesztő...
Ó, ne aggódj, nekem számtalanszor van ilyen, most is várakozik még kettő régebbi blogbejegyzés, amit mindenképp el akarok olvasni, és ha úgy esik, kommentelek is. :)
Köszi, igen, lehetséges, hogy kell egy bizonyos szint hozzá, sőt szinte biztos, és igazad van, szerintem sem lehet kijelenteni, hogy a magyar mindenek felett áll, mert annyira cizellált és irodalmi és utánozhatatlan. Van, amit meg magyarul nem lehetne visszaadni soha, de a franciának, az angolnak, a németnek van rá egy ütős szava. Meg hát a szavak mondattá formálásának is mennyi módja van, mennyi lehetőség, és mennyi szépség lehet bármelyik nyelvben - határtalan.
@PuPilla: így van ahogy mondod! Én mindig a falnak megyek az egy nyelvet piedesztálra emelő kijelentésektől. Szerintem minden nyelv szép a maga módján, az persze már más kérdés, hogy érzelmileg mi áll az emberhez közelebb :)
Megjegyzés küldése