Pages

Eleanor Oliphant köszöni, jól van

2020. május 22., péntek

Gail Honeyman regényét, ha egy szóval kéne jellemeznem, talán a keserédes lenne a legmegfelelőbb rá. A középpontjában egy különc hölgy áll, aki legtöbbször nem igazán van tisztában a társadalmi szokásokkal, azokkal a kimondatlan dolgokkal, amiknek a segítségével valaki képes betagozódni az őt körülvevő környezetbe. Ez számos komikus jelenetben meg is mutatkozik a történet során. Ám mindemellett végig ott van az az érzés - hol gyengébben, hol erőteljesebben -, hogy rettenetesen magányos. Nem azt értve ezalatt, hogy nincsen párkapcsolata. Eleanor egy sokkal mélyebb, sokkal kilátástalanabb magányt él meg minden egyes nap, amikor végez a munkával. Nincsenek barátai, senkije sincs - amikor péntek délután végez a munkában és hazamegy a lakására, ő egészen hétfő reggelig nem szólal meg, mert nincs kihez.
Az erőteljes városiasodás következtében sok fiatal lehet Eleanorhoz hasonló helyzetben, akik messzire kerülve családjuktól, idegen környezetben kezdve újra életüket - főleg, ha introvertált, esetleg szociálisan szorongó típusok - magányosan élnek. Akik számára a hétvége egyedül telik, akik ha éppen nem dolgoznak, valóban nincsenek emberek között. Eleanor történetét egy, a fiatalok magányáról szóló cikk ihlette, amit az írónő rendkívül érdekesnek talált. Ám jópár évnek kellett még eltelnie ahhoz, hogy Eleanor annyira kikristályosodjon előtte, hogy valóban beszélni kezdjen Honeymanhez.

Úgy tűnik, nincs olyan Eleanor-formájú nyílás a közösségben, amelybe éppen beleillenék.

Eleanor a regény elején köszöni, jól van. Bár kicsit magának való, az állása fizethetne kicsit jobban, illetve azt is megtudjuk, hogy a munkája is kicsit túl hétköznapi egy valamirevaló hősnőhöz képest: irodista. Nem mintha baj lenne ezzel, de lássuk be, nem pályázhat érte senki a legizgalmasabb állás címért. Ám ahogy Eleanor mesélni kezd magáról, rájövünk, hogy mégsincs annyira rendben minden az életével, sőt. Ahogy mélyebbre és mélyebbre ássuk bele magunkat Eleanor életébe, rájövünk, hogy nagyon-nagyon nincs rendben itt semmi sem, és főhősnőnk sincs jól.
Eleanorral egy terápiás beszélgetéshez hasonlóan megjárjuk életének sötét, rejtett völgyeit is, megkapjuk a miérteket különcségére, és közben észrevétlenül belebújunk a bőrébe. Megtapasztaljuk azt a fajta magányt, amiről sokunknak eddig elképzelése se lehetett.

Ám mindezek ellenére nem szabad azt gondolni, hogy Honeyman regénye olyan olvasmány lenne, ami napokon keresztül lehozná az embert az életről. Valahogy olyan jól lavírozik a humoros jelenetek és gondolatok, valamint a komoly dolgok között, hogy alapvetően mégis egy könnyed regény benyomását kelti nagyon sokáig, ami mégis nyomot hagy bennünk. Amin olvasás közben fuldokolva nevetsz, ám ha nincs a kezedben a könyv, mégse bírod kiverni a fejedből, hogy Eleanor helyzete mégis mennyire szomorú.
És hát mindemellett nemcsak főhősünk számára terápiás ez az olvasás, hanem mi olvasóként is kapunk ezáltal egy alapos leckét arról, hogy mennyire nem érdemes bárkit is felszínesen megítélni. Mert hogy sose tudhatjuk, mi történt vele, mit élt át, mi vezetett odáig, ahol most van. Sokszor változik az, ahogy Eleanorra tekintünk a történet során: fokozatosan mélyül előttünk a karaktere, és a végére eljutunk egészen odáig, hogy teljesen megértjük őt, például hogy miért táplál kissé elrugaszkodottan plátói szerelmet egy vadidegen iránt vagy miért is szinte betegesen szűkmarkúskodik a pénzzel, ami szintén számtalan vicces helyzetet teremt. Nem azért, mert Eleanor változik, hanem azért, mert olyan dolgokba nyerünk bepillantást, olyan lelki mélységeket járunk meg Eleanorral karöltve, hogy azok után már tényleg nem is tehetünk másképp. Hiszen végre teljesen megismerjük.

Honeyman egy olyan modern Jane Eyre-t alkotott meg ebben a történetben, aki ugyan Rochester híján van, ám ez nem válik kárára, hiszen az önmegismerése és önelfogadása kerül jobban a középpontba. És zseniális könyvnek tartom ezért is, mert gyönyörűen modernizálta ezt a klasszikus nőalakot, aki finom utalások szintjén bújik meg a szövegben - ugyanakkor Eleanor mégis kapott egy sajátos színezetet is, ami miatt mégis túllép a "csak" modernizáláson.

Nem igazán szoktam olyasmit írni, hogy ezt a könyvet mindenkinek el kellene olvasnia, ám ha valaha írnék is ilyet, akkor az Eleanor Oliphant köszöni, jól van című regény kapcsán biztosan megtenném. Mert a főhősnő szórakoztatóan különc és a legbátrabb ember egyszerre. Mert a történet nem fél lerántani olvasóját a mélységekbe, ugyanakkor tudja, hogyan kell nevetésre is késztetni. És ezt igen gyakran meg is teszi.
Számomra maradandó élmény volt. Ha jelenik meg még valaha Honeymantől történet, én biztosan az olvasói között leszek. Hiszen ha egy szerző első könyve ilyeneket tud, akkor el nem tudom képzelni, hogy a továbbiak már miket.

Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van
Eleanor Oliphant is Completely Fine
Fordította: Szalai Virág
Ventus Libro Kiadó
398 oldal

4 megjegyzés:

bolyhoska írta...

Én, gondolom, sikongató lábrázást kapnék tőle...

Heloise írta...

Hát amúgy... Erre sajnos most nem tudok válaszolni. Lennének benne momentumok, amiktől szerintem igen ( bár ezeknek később meglesz a miértje), de alapvetően én ebben nem lennék olyan biztos, hogy agylobot kapnál tőle. Itt most tényleg nem tudom, mennyire Györke-kompatibilis ez a könyv :D

PuPilla írta...

Olyan szépek sallangmentes egyszerűségükben ezek a képek! :) ♥
Nagyon örülök, hogy szeretted a könyvet! Valóban a keserédes jó szó rá, jó az egyensúly benne, mert tényleg vicces is tud lenni helyenként, aztán néha fejbekólint és meg is ríkat, de nem nyomasztó.
Jane Eyre nem jutott eszembe, érdekes párhuzam.
Jó lenne, ha olvashatnánk még mást is Honeymantől, én is kíváncsian várom, mit alkot még. ;)

Heloise írta...

@PuPilla: ó, bocsánat ez a megjegyzés elkerülte a figyelmemet mobilról! Nagyon szépen köszönöm a dicséretet <3 :-*
Sajnálom, hogy eddig húztam az olvasását, mert tényleg elképesztő könyv, benne lesz az idei top 5 listámban, az tuti.
A Jane Eyre párhuzam nekem valahol a közepe felé kezdett derengeni, és hát ha belegondolunk, tényleg sok hasonlóság van köztük: mint a nem annyira vonzó külső jegyek, a tragikus múlt és a kívülállóság, a magány folytonos érzése. De egyébként a szöveg is utal magára a Jane Eyre-re, vannak belőle idézetek is kicsit átalakítva. :)
Igen, jó lenne, ha hamarosan jelenne meg tőle valami, nagyon szuper ez első könyvnek - szinte hihetetlen is, hogy csak első könyve.

 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS