1941. Pearl Harbor-i japán támadás sorsdöntő volt az U.S.A. számára, hiszen ezután döntött úgy, hogy belép ő is a II. világháborúba. Azonban ennek volt egy olyan következménye is, amelyről csak az utóbbi időben kezdtek diskurzusokat folytatni. Ez pedig az, hogy a háborúba való belépést követően a katonai vezetés akkor úgy döntött, hogy az U.S.A.-val hadban álló országok ott élő állampolgárait vagy azoknak leszármazottait koncentrációs táborokba záratja. Ennek a döntésnek az értelmében több százezer japán származásút - akár amerikai állampolgárt is - szakítottak ki otthonaikból, és minden vagyonuktól, egzisztenciájuktól, jogaiktól megfosztva táborokba zárták őket, mint az ország ellenségeit.
Nem olyan régen olvasgattam pár fejezetet Bruno Bettelheim: Elég jó szülők című könyvéből, és ott az egyik részben arról beszélt, hogy mennyire tudják befolyásolni a szülők azt, ahogy a gyermek a világra tekint. London bombázását hozta fel Bettelheim példának, hogy amikor évekkel később szemtanúkat kértek, hogy meséljenek arról, mire emlékeznek ezzel kapcsolatban, érdekest megfigyelést tettek. Akik gyerekként élték át a bombázásokat, azok közül nem mindenki megrázkódtató eseményként emlékezett rá vissza, volt aki képes volt ebben a szörnyű dologban is meglátni a csodát. Egy férfi élete egyik legviccesebb élményét is ehhez köti, amikor a parkban arra lett figyelmes, hogy egy fa gyökerestül repülve átszeli a parkot. Anyukájával utána még perceken keresztül alig tudták abbahagyni a nevetést. Vagy az a férfi, akit gyerekként egy este felébresztett az anyukája, hogy együtt nézzék a szemben levő kigyulladt ház lángjait. Anyukája nyugalma rá is rögvest átragadt és alapvetően szép élményként emlékszik vissza arra, hogy a szomszédos ház a tűz martaléka lett. Ezzel szemben akiknek pánikoltak a szülei, maguk is traumaként emlékeznek a bombázások idejére.
George Takei édesanyja is egy ilyen nyugalmat árasztó szülő volt. Neki köszönhetően a kis George csupán egy ártatlan táborozásként élte meg az amerikai japánok koncentrációs táborokba zárását a II. világháború idején. Számomra ő volt a történet igazi hőse, hiszen ő aztán tényleg bármilyen körülmények között otthont tudott teremteni a családjának. George és a testvérei neki köszönhetően gyerekek tudtak maradni akkor is, amikor sokaknak idő előtt fel kellett nőniük. Elképesztő nő volt, akit végig csodáltam olvasás közben. Anyaságának lényege fonta körbe a történet nagy részét, alakja még ha háttérben is maradt sokszor, végig érződött a hatása, mint egy megnyugtató dallamnak.
A gyermeki szemszög ellenére persze megszólal elbeszélőnk felnőtt hangja is. Magyarázza a körülményeket, a közhangulatot, illetve hogy pontosan mit is jelentett az számukra, hogy állampolgári jogaiktól megfosztva egy internáló táborba deportálták őket családostul. Háttérinformációkat ad hozzá a narratívához és olyan formán tálalja őket, hogy igazából bármilyen származásúként és akár tinédzserként is felfogható az, amin a Takei család sokezer sorstársával együtt keresztülment ebben az időszakban.
Már Lucy Strange: A világítótorony legendája című regényében is mélyen megdöbbentett, hogy egyes országok hogyan álltak a bevándorlóikhoz háború esetén. És itt most nem a pár hónapja kivándoroltakról, hanem az évtizedeket ott élő, vagy akár már eleve odaszületett, elvileg teljes jogú állampolgárokról beszélek, akiket egy háború miatt máris jogaiktól megfosztva, népellenségként felcímkézve elkülönítik a lakosságtól. Ez rávilágított számomra arra, hogy bár élhet az ember bármennyire demokratikus országban, elég valami rajtunk kívül álló ok, és máris kívül találjuk magunkat a körön. Hogy sose szűnünk meg idegennek lenni, bármennyi éve is élünk valahol, és ki tudja, hány odaszületett generáció kell ahhoz, hogy az ország is a sajátjának tekintsen minket minden körülménytől függetlenül.
De George Takei mégsem erre a következtetésre jut, ő sokkal pozitívabban, megbocsátóbban áll ehhez az időszakhoz. Bár évek kellettek hozzá, hogy utólagosan is (amikor felnőttként már tudomást szerzett a velük történt megalázottságról és kisemmizésről) feldolgozza azt, amin átment ő és a családja. Graphic novelje azonban nem egy gyászfolyamat, hanem sokkal inkább egy kerek egész, önmagában lezárt történet. Amiben ott a düh, majd végül a megbocsátás. George Takeiben már letisztázódtak ezek az események, történetének célja inkább a megismertetés. Hogy ez is hozzáíródjon a történelemhez, el legyen beszélve, ki legyen mondva, hogy sok-sok évvel ezelőtt az amerikai japánokra ellenségként tekintettek és ennek megfelelően is bántak velük.
George Takei: They Called Us Enemy
Illustrations: Harmony Becker
Top Shelf Production
224 oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése