2010. január 18., hétfő

Nem elég jónak lenni...


Kurt Vonnegut: Éj anyánk

kiolvastam: 2010. január 15.


Mi mindenre képes a háború? Azt hiszem erre a kérdésre a válasz még sokaknak az emlékezetében él, s néha egy-egy történet erejéig mi is bele tudjuk képzelni magunkat ebbe a szörnyűségbe: milyen lehetett éjszakánként a bombázásokat hallgatni, vagy egy félig leszakadt szoba ajtaján benézni, fejadagra venni az ételt, vagy egy rettegett levelet kapni a frontról amiben értesítenek egy közeli hozzátartozónk elvesztéséről...

S hallunk sok-sok gonoszságról, amit társaink követtek el mások ellen, sokszor emberi mivoltukat meghazudtolva. Ám belegondoltunk-e valaha is, hogy a háború alatt bizony felborul a megszokott rend és így az ember értékrendje is: ott nem azok a szabályok érvényesek, mint manapság. Aki túl akarta élni, annak bizony küzdenie kellett érte. S ennek a küzdésnek annál kegyetlenebbnek kellett lennie, mennél jobban elvadult a világ.

Vonnegut könyvének a középpontjában is egy olyan figura áll, aki a második világháború alatt két teljesen ellentétes szerepet játszott: egyfelől a nácik nagyon fontos propagandistája volt: mint a könyvből kiderül rengeteg ideológiai eszme az ő fejéből pattant ki, s lelkesen buzdította hallgatóságát a zsidó gyűlöletre. Ám emellett az amerikai kémrendszer beépített tagja volt, aki rádióadásain keresztül különféle kódjelek segítségével üzeneteket közvetített a szövetségesek felé. Hogy lehet két, egymással szemben álló szerepet tökéletesen összehangolni? Csakis valamiféle tudathasadással, amivel minden valamire való kémnek rendelkeznie kell, hogy magában valóban külön tudja választani e kettőt, s így lehetősége van rá, hogy az eljátszott szerepét lassan maga is igaznak gondolja.

S vajon aki ennyi gonosztettet végrehajtott, még ha szavakkal is és saját bevallása szerint nem őszintén, valóban csak a jó érdekében tette? Valóban megbocsátható bűnöket követett el a titkos információkért cserébe? Vagy egy másik oldalról vizsgálva a kérdést: lehet-e gonosznak nevezni azt, aki csak túl akarta élni biztonságban azokat az időket?

Hiszen a háború sok mindent kihozhat az emberekből: ott van például annak a zsidónak a története, aki nem akart munkatáborba vonulni, így inkább meghamisította az iratait és beállt SS-katonának... mindezt azért hogy életben maradjon. Vonnegut válasza a fentebb említett kérdésekre már az előszóban olvasható, miszerint nem elég jónak lenni, annak is kell látszani, hogy valóban az legyél.

A regényben ennek az egésznek az utóhatásaként a szereplőkön leginkább a fásultság, a mindenbe beletörődés, az érdektelenség vesz erőt. Ennyi szörnyűség és hazugság után már nem tudnak úgy élni ahogy ezelőtt: kiveszett belőlük az élet. Elszívta tőlük ez az öt hosszú év. Vonnegut főhősének csak a feleségével alkotott „kétszemélyes birodalma” hozhatta meg számára az oltalmat a mindennapok borzalma ellen, s amikor a háború ezt is elveszi tőle, akkor ő is belezuhan a világ fásultságába. Már semmi se számít ezután.


Vonnegut a totalitárius eszméknek a fonákságaira is rámutat művében, még pedig az Amerikában élő kis neonáci csoportosulás ellentmondásaival: azt hirdetik, hogy a zsidók, a katolikusok és a négerek az állam meggyengítésén fáradoznak, miközben ebben a neonáci kompániában egy katolikus pap illetve egy néger, vagyis a Fekete Führer is helyet kap. Vonnegut a következőképpen magyarázza meg, hogy ez a két ellentétes dolog hogy férhet össze egymás mellett:

„A klasszikus totalitárius elmében az a kétségbeejtő, hogy hiába sérültek a fogaskerekek, mindegyiknek a kerületén van olyan ív, ahol minden fog tökéletes, ahol minden simán gördül[...] A hiányzó fogak az egyszerű, nyilvánvaló igazságok, azok az igazságok, amelyek legtöbbször még egy tízéves gyermeknek is elérhetőek és érthetőek. A fogaskerék fogainak szándékos lereszelése, bizonyos információk szándékos kirekesztése...”

Azt hiszem még oldalakon keresztül lehetne ecsetelni Vonnegut könyvének kérdéseit, és az arra adott lehetséges válaszait, hiszen egy nagyon összetett művel van dolgunk. A fülszöveg által beharangozott fekete humort nem igazán találtam meg a könyvben, de lehet hogy csak az én humorérzékem ilyen csalóka...

Fülszöveg:
Howard W. Champbell Jr. hírhedett amerikai náci, Hitler propagandagépezetének fontos beosztású munkatársa. És az USA németországi titkos ügynöke. Rádióműsora a legrosszabb fajta háborús uszítás, népirtásra való buzdítás. És persze nélkülözhetetlen információforrás az amerikai hírszerzés és hadvezetés számára. Így azután Howard W. Campbell Jr. meg sem próbál eligazodni és dönteni az emberi lét legnagyobb kérdéseiben. Vonnegut vérfagyasztó humora ezúttal a feketénél is sötétebb.

Summa sumarum:

Első Vonnegut regényem volt, és azt kell mondjam, az író valóban megérdemli a jó hírét az olvasói berkekben, mert nagyon jól ír, könnyen emészthető, mégis elgondolkodtató. Korhatárra való tekintet nélkül, mindenkinek bátran ajánlom! Az értékelésemben 8 pontot ért el!

Vélemények:

0 hozzászólás:

Related Posts with Thumbnails