2010. május 24., hétfő

Fürtrablás


Sophie Gee: Botrányos viszonyok
kiolvastam: 2010. május. 23.

Már sokadjára jött velem szembe ez a gyönyörű borító az egyik könyvtárunk polcán, s mindannyiszor megálltam megcsodálni, néha a fülszövegét is újra és újra elolvastam, s mindig alaposan meggondoltam, hogy vajon visszategyem-e a polcra vagy csapjam a kezembe levő könyvkupac tetejére. Jó pár hétig kacsingattunk egymásra, aztán végül mégis az én táskámban utazott át a könyv a könyvtár kijáratán.

A regény a XVIII. századi Angliában játszódik, s első lapjain Alexander Pope- pal találkozhatunk (ha esetleg a neve nem lenne ismerős: Anglia leghíresebb költője, akinek legfőbb műve ma is kötelező olvasmány az ottani középiskolákban, s az angol történelem során ő volt az első költő, aki saját könyveinek eladásából vagyonra tett szert. De természetesen a regény az ezt megelőző időkről szól.), aki elhatározza, hogy barátnőihez Martha-hoz és Teresahoz hasonlóan felköltözik egy kis időre Londonba, hogy bekerüljön egy kicsit a vérkeringésbe. Itt fontos ismeretségeket köt: többek közt megismerkedik Jonathan Swift-tel, Richard Steel -lel, a Tatler és a Spectator magazin szerkesztőjével és John Gay- jel, a Koldusopera szerzőjével, s mindeközben igyekszik egyik régi barátnője, Teresa szívét elnyerni, egészen sajátos módszerekkel, szellemi sziporkázásaival.

Ez lenne az egyik szál. A másikon is egy szerelem kibontakozását kísérhetjük figyelemmel, ami nagyobb sikerekkel kecsegtet, mint Pope-é: Arabella Fermor, London Szépe, s mellesleg Teresa unokatestvére keres magának potenciális férjjelöltet, ám a keresésbe belefáradva, Lord Petre, London ügyeletes szépfiúja karjai közt pihen meg. Plusz ez a szál még egy kis jakobinus összeesküvéssel is meg van fűszerezve, hogy a hatásfoka még nagyobb legyen.

Szóval lehetne ezzel bőven mit kezdeni, de az írónő valahogy nem jó oldaláról ülte meg a lovat, szerintem. Sokkal érdekesebb lett volna a történet, ha valóban Pope szemén keresztül látjuk az eseményeket, s nem kukkantunk bele a történet során valamennyi szereplő fejébe, mert az elveszi a találgatások, olvasói spekulációk lehetőségét, s egy mondatba besűrítve, készen megkapjuk hogy mit kell gondoljunk erről és erről a szereplőről. Valahogy nekem nem tetszett ez a dolog. Én olvasás közben szeretek találgatni, meglepődni, besorolgatni szereplőket, majd húsz-harminc oldal után átsorolgatni őket stb stb. De itt erre sajnos nem volt lehetőségem, ahogy feltűnt egy szereplő, rögtön betekinthettünk a gondolataiba, illetve a narrátor még azt is megmondta, hogy milyen emberrel van most éppen dolgunk. Egy szereplő esetében nem tette ezt az írónő, de ezek után nem is igen volt rá szükség, mert emiatt tudtam, hogy nem stimmel vele valami, s az összes titokzatos dolog hátterében ő állhat. Így ennek a varázsa is elveszett.

Maga a nyelvezete se okozott katarzist: egyfelől sokszor voltak felesleges párbeszédek, és sokszor indokolatlanul ment le a vulgaritás szintjére egy-egy szereplő. Érdekes volt, hogy egyik pillanatban még nagyon körmönfontan, körülírón, választékosan fogalmazták meg a mondanivalójukat, s két-három sorral lentebb már olyan szinten lesüllyedt a stílusuk, hogy nem volt különb egy utcalány és egy strici párbeszédénél. Persze vannak olyan regények ahol ez nem zavarna, de ott nem, vagy nagyon ritkán fordulna elő olyan kifejezés, hogy „elragadó szépség”. Helyette csak a „jó nő” szerepelne, s a párbeszédek jól meg lennének tűzdelve a különböző és kihagyhatatlan töltelékszavakkal, mint az a bizonyos b -vel vagy a k-val kezdődő. Na, ilyen szövegkörnyezetben nem hatna meg különösebben. De itt, a sok finomkodás és körülményesen megválasztott szavak között igenis zavaró volt. Olyasmi érzés volt ezeket olvasni, mint ha egy pipacsokkal teli mezőn sétálva, a tájban gyönyörködve hirtelen egy tehénlepénybe lépnél a vadiúj szandáloddal. Ugye, hogy nem is olyan kellemes?

De általánosságban a párbeszédekről azt tudnám mondani, hogy ennek ellenére voltak nagyon szép és szellemes részei, amik viszonylag ellensúlyozni tudták számomra az oda nem illő részeket. Különösen Pope beszédei tetszettek a legjobban: mind képi világban, mind mondanivaló tekintetében.

Érdekesek voltak a szerelmi szálak is: egyfelől Pope és az ő olthatatlan vágya Teresa irányában, aki viszont inkább az érvényesülést és a látszatot tartja fontosnak, s minden vágya bekerülni ebbe a hideg, számító és rosszindulatú világba, ami folyton a csillogás arcát mutatja. Arabella, a másik szerelmi szál főhősnője, pedig pont ebből igyekszik kikerülni az egyetlen tiszta, ám ott fel nem lelhető érzés segítségével, melyet Lord Petre oldalán talál meg. A lányok, és a szereplők többsége, akik ebbe az elit körbe tartoznak vagy akarnak tartozni, időnként kénytelen felülni a hírnév hullámvasútjára, ami hol a siker és népszerűség égéig utaztatja őket, s hol a megalázottság és a lenézettség mélységeibe. Ennek a társaságnak egy szabálya van: tartsd fenn a látszatot, s akkor nem lesz baj.

Persze lehet belőle némi klisészerű mondanivalót kihámozni, de igazából nincsenek nagy mélységei a könyvnek. De ez nem is mindig fontos, nem vágyhatunk állandóan magvas gondolatokra. Valamikor elég csak a szórakozás. S azt hiszem egy kikapcsoló olvasmánynak ez megteszi.

Fülszöveg:

Egyesek azért kockáztatnak, mert azt hiszik, ki tudják játszani a sorsot
Mások azért, mert a szerencse fiai
És megint mások egyszerűen csak imádják a veszélyt…

Robert Petre, Ingatestone hetedik lordja elcsábítja a gyönyörű és talpraesett Arabella Fermort. Arabella tudja, hogy egy ilyen viszony egy életre tönkreteheti, hiszen ördögien csábos szerelmese jakobita összeesküvő, akit ha lelepleznek, vérpadon végzi. A pár titkos viszonyát egy kívülálló lesi meg, egy önjelölt költő, aki nem más, mint Alexander Pope. Hírnévre és vagyonra áhítozva érkezik Londonba. Ha kudarcot vall, nyomorba jut, de ha Arabella és Lord Petre titkos viszonyáról híres költeményt ír, sikeres és gazdag lehet. London, 1711 – mocsok és pompa, álarcosbálok és politikai intrikák, kártyacsaták és orgyilkosságok és a kor leghíresebb géniuszainak botrányos világa.
A báli szezon regénye – szex és álarcok, botrány és pletykák a tizennyolcadik századi angol főurak és hatalmasok szűk és kirekesztő körében.



Összegzés:

Bevallom, a híresztelések alapján én sokkal, de sokkal rosszabbra számítottam. Ez kellemes meglepetés volt részemről, de ennek ellenére mégse tartom nagyra az egészet, mert ez nekem inkább a várakozások könyve volt: végig vártam, hogy lesz benne valami nagy rejtély, de nem volt; vártam, hogy lesz valami nagy csavar, de nem volt; vártam, hogy lesz valami nagy finálé, valami katartikus befejezés, de... azt hiszem ezt már ti is tudjátok. Könnyed olvasmány, ami kikapcsolódásnak jó volt, de nem hiszem hogy máskor is magammal viszem a polcról. Az értékelésemben 5 pontot kap.

Vélemények:

4 hozzászólás:

Nima írta...

úgy tűnik, semmit nem vesztettem vele, hogy elkerültem a könyvet.:)

Heloise írta...

hát, nem :-) erről biztosíthatlak ;-) szerintem Neked még ennyire sem tetszett volna (bár ez csak megérzés)

Amadea H. írta...

500 Ft-ért megvettem (álarccal!), remélem, annyit megért:)

Heloise írta...

Wow! igazi álarcot is kaptál mellé? Az tök jó! Szerintem annyit bőven megér, de 3500-at már nem adnék érte (azt hiszem ennyi az eredeti ára). Egyébként nem borzalmas könyv, lehet rajta szórakozni, de az Amber-nek a közelébe se ér.

Related Posts with Thumbnails