2011. április 11., hétfő

A kapcsolatok szabályai

Jodi Picoult: Házirend

kiolvastam: 2011. április 10.

Jodi Picoult nem rég megjelent regénye ismét egy beteg gyermek (vagyis itt már 18 éves) és családja történetét dolgozza fel, ismételten meglehetősen szélsőséges körülmények között. A fiú, Jacob Asperger-szindrómás, ami az autizmus egy enyhébb formája. Ez a betegség leginkább a szociális életben okoz nehézséget, de diagnosztizálása, felismerése nagyon nehéz, sokan úgy élik le az életüket, hogy fogalmuk sincs róla, hogy ők aspergeresek lennének.
Jacob erre utaló tünetei hároméves korában kezdtek jelentkezni, addig teljesen normálisan fejlődött, olyan volt, mint a többi gyerek. Édesanyja ezután mindent megtett, hogy fiát kirángassa belső kis világából: gyógypedagógusokat fogadott, különleges étrendet fejlesztett ki a számára, és később az iskolában is elérte, hogy egyéni nevelési program keretében segítsék a beilleszkedését a többi gyerek közé.

Ám Jacob egyik segítője, a fiatal gyógypedagógus brutális gyilkosság áldozatává válik, és Jacob egyre gyanúsabb lesz a rendőrök számára. Mániákus bűnügy-felderítése, a kriminalisztika iránti fokozott érdeklődése, szenvtelen hangneme, szemkontaktus kerülése - mind-mind már önmagában is gyanús. És ha még ehhez hozzávesszük azt is, hogy Jacob a bűntény helyszínén járt a gyilkosság napján, és a szemtanúk elmondása szerint az áldozattal korábban nyilvános helyen összeszólalkoztak - hát, ez már még gyanúsabb...
Szóval: vajon bűnös-e vajon Jacob Hunt? És ha igen, vajon a betegsége miatt kaphat-e felmentést a vád alól? Hát, röviden valami ilyesmiről szól Picoult regénye.

Vannak, akik Picoult-t szenzációhajhásznak tartják, amit persze elismerek, de szerintem nem szenzációhajhászabb a többi bestseller-írónál. Nekem igazából semmi bajom nincs a regénye témáival, és azzal sincs, hogy olykor valószínűtlenül kihegyezi a dolgokat - hiszen ez csak fikció, miért ne lehetne kicsit jobban összeütköztetni a dolgokat, hogy a társadalmi, jogi problémákat még jobban észrevegyük? Persze, ez nem meggyőzés akar lenni, mindenkinek szíve joga, hogy áll a könyveihez - én csak egyszerűen ezt érzem.

"Amikor meghal valaki, az embernek olyan érzése támad, mintha kiesett volna egy foga. Rágni, enni attól még tud, hiszen a többi foga megmaradt, a nyelve mégis örökké odatéved az újonnan keletkezett kis lyukba, ahol még mindig tompán fájnak az idegvégződések"


Ennek a könyvnek a fő kérdése számomra az volt, (ez független Jacob bűnösségének kérdésétől, szóval nem spoiler) hogy vajon tényleg van-e különbség egy hidegvérű gyilkos és a betegségéből adódóan szociálisan beilleszkedni képtelen ember gyilkossága között, aki egyáltalán nem képes arra, hogy átérezze mások fájdalmát, bánatát?Lehet-e gyilkosság esetén egyenlőségjelet tenni közéjük? De ha nem, akkor mégis hol van a határvonal? Mi alapján mondjuk azt, hogy az egyik hidegvérű gyilkos, a másik meg beteg ember?
Az egész regény olvasása közben ezen gondolkodtam, és én képtelen voltam ebben a kérdésben egyik vagy másik oldalnak igazat adni.

Picoult ugyanazt a regényfelépítést használja, azaz több narrátoron keresztül ismerjük meg a történetet és a különböző álláspontokat, rajtuk keresztül ütközteti össze az ellentétes (vagy éppen csak más árnyalatú) álláspontokat, hogy aztán olvasó döntsön a kérdésben, vagy éppen még tanácstalanabbul csukja be a könyvet.

"Talán ezt érezheti a fiam, amikor újra és újra hiába próbál meg kapcsolatot teremteni a külvilággal. Az autistákat a nem autistáktól talán nem is annyira az a bizonyos képlékeny elektronfelhő választja el, hanem inkább valami átlátszó fal, ami valódi érzések helyett csak az érzések illúzióját ereszti át."


Az egyetlen negatívum a szöveget tekintve az az, amit már előttem is emlegettek páran, hogy a krimiszál tényleg nem igazán ment az írónőnek, elég gyorsan ki lehetett találni, hogy tulajdonképpen mi is történt a gyilkosság napján. Valahogy ennek az információnak az elrejtése egyáltalán nem jött össze, szinte rögtön leesik a tantusz.

A másik probléma kicsit spoileres, szóval ezt a bekezdést csak azok olvassák, akik már túlvannak a történeten: szóval a másik dolog, ami nagyon idegesített, az volt, hogy ha tudták, hogy Jacob képtelen hazudni, akkor miért, de miért nem kérdezték meg egyszer sem egyenesen, hogy ő ölte-e meg? Tudom, hogy féltek a választól, de nem értem, hogy miért volt jobb bizonytalanságban lenni, ahelyett, hogy tudnák, valójában hányadán is állnak vele. Szóval, számomra érthetetlen volt...

A tetszési-faktort tekintve, szerintem ezt a könyvet is messze felülmúlja A nővérem húga. Úgy látszik, ezt az írónő már sosem tudja túlszárnyalni. Igazából azt a könyvet nem is a téma teszi annyira jóvá az én szememben, hanem az a stílus, amit ott használt... ez még más általam olvasott Picoult regényben sem köszönt vissza, pedig örültem volna. De a Törékenynél viszont szerintem is sokkal jobb (talán ezt Amadea említette), ez nem taszított se depresszióba, ideges se voltam olvasás közben, és igazából egyik szereplőből se volt elegem.

Aki szerintem szereti Picoult könyveit, az ebben se fog csalódni, de aki nem igazán szívleli, azt nem ez a könyve fogja megnyerni magának, ez is biztos.
Az értékelésemben 8 pontot ért el!

Viszont, a kisfiú szerintem nagyon ijesztő a borítón... én tényleg féltem tőle.

Kiadó: Athenaeum
Eredeti cím: House rules
Fordító: Mallász Rita
Eredeti ár: 3490 Ft
Oldalszám: 596

Vélemények:

6 hozzászólás:

Elliot írta...

Valószínű, én is tanácstalanul csuknám be a könyvet, nehéz ebben okosnak lenni. Az ember manipulatív, főleg ha gyerek, bármit el lehet hitetni, könnyű megtéveszteni embertársainkat.
Én mondjuk képtelen lennék majd' 600 oldalon keresztül ilyen stílusban íródott regényt olvasni. Egyszer belelapoztam valamelyik könyvébe, hát... na mindegy. Egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy szenzációhajhász. Egyetlen könnyedebb hangvételű, "egyszerű" könyvéről sem hallottam, nem értem, miért foglalkoztatja ennyire az emberi (gyermeki) nyomorúság.
Na, most jó hosszan megkritizáltam, pedig egy darab könyvét sem olvastam, bocsánat.:) Mondjuk A nővérem húga érdekes téma, talán majd egyszer.
(OFFolnék is! Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi a véleményed a Fry könyvről, imádom azt a pasit. Remélem írsz majd róla!:)

Heloise írta...

Nem kell bocsánatot kérned, én kíváncsi vagyok a véleményedre :-)
Igen, egyébként a szenzációhajhász voltát én sem tagadtam, csak nekem nem üti ki a biztosítékot ez a dolog - de lehet, hogy nagyobb a tűrőképességem ilyen téren vagy nem is tudom :-)
Hmmm... mondjuk, én sose úgy fogom fel, hogy beteg gyerekekről ír, hanem inkább a jogszabályok idiótaságait vadássza, amiken lehetne változtatni, és ezt mindig valami extrém eseten (legtöbbször beteg gyereken) keresztül mutatja be. És szerintem ami másik nagyon fontos dolog a regényeiben, hogy sose áll egyik vagy másik oldalra, mindkettőnek az álláspontját igyekszik megértetni - és valahol ez nekem tetszik, hogy nem fekete vagy fehér a világ.
Én legalábbis valahogy így fogom fel, azt hiszem :-)
Stílusa: hát, igen. Picoult az, ami. Szórakoztató irodalom, azon belül is a bestseller kategória, és ő ennél szerintem nem is akar több lenni. Igazából, nekem nem kedvenc íróm meg semmi ilyen, de olykor azért jól esik így is kikapcsolódni - nekem :-)
Persze, a Fry könyvről feltétlen lesz értékelés - elöljáróban: eddig nagyon tetszik ;-)

f-andi írta...

Én is pont ezt hiányoltam: a személyre (Jacobra) szabott kérdésfeltételt!

Heloise írta...

Igen, igen: ez tényleg nagyon dühítő volt számomra. Néha fájdalmasan dühítő...

Manton Jager írta...

Hát, én ezt olvastam tőle először, és IMÁDTAM, csak a börtönös rész volt olyan... kilógó nekem... Persze, van benne csomó hiba, meg minden, de azért egy nap alatt túl voltam rajta, és... Hogy mondjam. Jacob, az Jacob, és semmi, de semmi más nem érdkelt, csak ő! amúgy is érdekel mondjuk az Asperger, ezért is vettemm meg a könyvét, és valszeg ezért tetszett... De hogy P. szenzációhajhász? lehet. De nem érdekel. Nem az a lényeg sztem, hogy mit hogy ír, hanem hogy rávilágít, hogy vannak beteg emberek, akiket nem értünk, akiktől félünk, akiket sajnálunk, mikor egyik sem jogos! És kezdenünk kell velük valamit. És ezt ő megcsinálta, szóval... engem igenis elvitt az egész, illetve elvitt jacob, (és persze Theoooo, úristen, de szeretem!), ez a 2 karakter eléggé kidolgozott már hozzá, h agyalhass rajtuk, és elviszik a sztorit is a hátukon.

A nővérem húga kimondottan untatott. Először is, ki a francot érdekel annak a libának a nyavajgása, mikor ő se tudja, mit akar? Brrr... rühelltem a kiscsajt:D Aztán, valahogy az egész sztori olyan volt nekem, hogy baromi érdekes téma, de... enm,ár! ennyi lélektan összvissz? Komolyan?... Hát, ebből milliószor többet ki lehetett volna hozni sztem! Szóval, nagyon nem tetszett... Ezzel együtt nagyon durván ugyanaz a kaptafa, mint a Házirend, nem csak stílusban, de szerkesztésben, történetvezetésben, mindenben - uh én asszem nem olvasok többet tőle. Nem éri meg nekem, nem akarom harmadszorra is ugyanazt hallgatni:D
(nemnéztemát, hejesirássér botsánattXD)

Heloise írta...

Igen, többek is pontosan ezt a hibát róják fel Picoult-nak, mint amit Te is írtál az utolsó bekezdésedben, hogy "nem akarom harmadszorra is ugyanazt hallgatni". Amivel persze, igazából egyetértek, de szerintem azért maga a téma mindig más, és ebből következik, hogy más kérdéseket is tesz fel az olvasónak. Vagyis én legalábbis így éreztem :-)ezért nekem olykor-olykor becsúszik egy -egy Picoult könyv.

A Házirend igazából nekem a bejegyzésemben említett kérdésfeltevés miatt volt igazán érdekes (hidegvérű gyilkos vagy beteg ember kérdésköre), illetve engem is érdekel az Asperger-szindróma.
Mondjuk, ahogy hallottam, sokan megkérdőjelezték, hogy mennyire hitelesen mutatja be ezt a betegséget, voltak, akik szerint túlzásba esett az írónő. Ezt mondjuk, megítélni nem tudom - csak könyvekből ismerem ezt a betegséget.
Igen, Theo karaktere nekem is tetszett :-)

Related Posts with Thumbnails