Tíz évvel ezelőtt ha volt könyv, ami minden akkori magyar könyves blogon megjelent és rajongásig szeretve volt, akkor az tutira vagy Audrey Niffeneggertől Az időutazó felesége volt vagy pedig Carlos Ruiz Zafóntól A szél árnyéka. Pontosabban mindkettő. Niffenegger regénye engem is teljesen magával ragadott anno, sokáig ott volt a képzeletbeli legjobbjaim között. Persze, aztán kopott az érzés, a rajongás. Tíz év távlatából már nem is emlékeztem, pontosan miért is szerettem annyira ezt a történetet. Így amikor újra a látóterembe került Lobo korábbi évtized könyvei listájának köszönhetően, akkor elkezdett bennem újra motoszkálni az az érzés, hogy jó lenne megint megismerni ezt a regényt. Kicsit más fejjel, más ízléssel, legalább tíz évvel idősebben. Hogy megtudjam, mit tud adni ma nekem ez a történet. 

– Volt már déja vu élményed? – kérdezem tőle.
Henry sóhajt.
– Az egész életem egyetlen hosszú déja vu .

Niffenegger regénye Henry és Clare történetét meséli el nekünk. Henry egy különleges genetikai rendellenességnek köszönhetően képes az időben utazni. Az időutazás sosem tervezett, sosem kiszámítható és egyáltalán nem kellemes. Henry egyik pillanatban összeszedetten látja el könyvtárosi teendőit, hogy aztán egy szempillantással később anyaszült meztelenül tizenöt évvel ezelőtt találja magát egy forgalmas sztráda kellős közepén. Lássuk be, ha az ember képtelen magával vinni a ruháit ezekre az utazásokra, hamar elvész a dolog romantikája. Az időutazás váratlanul és teljesen irányíthatatlanul csap le Henry-re, aki ilyenkor életének valamilyen szempontból egy-egy fontos momentumához utazik vissza vagy olyan emberekhez toppan be, akik fontos szerepet játszottak az életében. Így ismerkedett meg az akkor hatéves Clare a harmincéves Henry-vel. Mikor összeházasodtak, Clare már huszonkét éves volt, Henry viszont még mindig harminc. 

A regény egyaránt szól kettőjükről, ahogy arról is, hogy egyenként hogyan is élik meg Henry nem mindennapi betegségét. Hogyan igyekeznek mindezek ellenére mégis az átlagos párok mindennapi életét élni.

Számomra is meglepő módon az újraolvasással kicsit vegyes érzések maradtak bennem.  A hangulat, az időutazás misztikuma és Henry élete ezzel a betegséggel úgy, ahogy van teljesen magával ragadott. Tetszett az írónőnek ez a naturalista elképzelése az időutazással kapcsolatban: hogy Henry szervezetét mennyire megviseli egy-egy út, hogy egy-egy ilyen "roham" sok szempontból mennyire hasonlít az epilepsziás rohamokhoz. Tényleg érdekesnek és nagyon eredetinek tartottam ezt az egész vonalat a történetben, amit valóban alaposan átgondolt. 

Persze, a misztikum mellett az emberi kapcsolatok, illetve az ott febukkanó problémák, megélt helyzetek mégis teljesen hétköznapiak - olykor a maguk tragikus módján is. Hogy milyen érzés olyan emberrel élni, aki a múltban ragadt és nem a jelenben létezik. Vagy hogy mennyire mámoros tud lenni egy olyan pillanat egy valóban hosszú kapcsolat során, amikor a másikat nézve felsejlik lelki szemeink előtt az az önmaga, akit első találkozásunkkor megismertünk. Hogy az együtt töltött idő miképp rétegződik bennünk; hogy egy kapcsolat nem csak linearitásában létezik, hanem az együtt töltött napok, hónapok, évek mind egyszerre vannak velünk, így léteznek bennünk. Örvénylenek, hullámzanak közöttünk az emlékek, az érzések, s mindaz, ami az idők során ránk rakódott. Hogy a megélt, belénk épült idő teljesen másként működik, mint amit az órával mérünk.

Ugyanakkor mindezek mellett Henry és Clare kapcsolatának egy-egy momentuma bőven okozott nekem szemöldökráncolásokat. A való életben teljesen hihetetlen és életképtelen történet - vagyis hogy a rossz fiúból egyszer csak a Végzetnek köszönhetően mégis szerető, gondos férj válik, aki probléma nélkül hagyja ott egyik napról a másikra a Nagy Ő kedvéért az alkoholt, a drogokat és a kicsapongó életmódot - egyáltalán nem illik ehhez az egyébként szép megoldásokat és jó meglátásokat közvetítő, bizonyos szempontból szépirodalmi vágányon haladó könyvhöz. 

S emellett bár értem azt is, amit Henry mond a történet során, hogy az ő életében az ok és okozat kapcsolata teljes mértékben értelmét veszti, de mégsem tudok eltekinteni attól, hogy kettejük esetében a könyv mégis olyan ódivatú felfogást képvisel, amit picit talán jobban át lehetett volna gondolni vagy nem is tudom. Nekem az egyáltalán nem volt oké, hogy míg Henry élhette világát a házassága előtt, addig Clare teljesen arra lett predesztinálva, hogy csakis egyedül Henryé legyen. Se előtte, se utána neki nem lehetett senkije, mert Henry úgy alakította a dolgokat. Clare élete alapvetően a várakozás már hatéves korától kezdve, ahogy először megpillantotta majdani férjét. Ez is egy olyan vonal ebben az alapvetően szuper történetben, amiért én azt mondom, hogy nagyon kár. Mert ez nem végtelenül romantikus, hanem... hát nem is tudom, mi a jó szó rá, de nekem ez távol áll a romantikától. És ez így számomra sok mindent megkérdőjelez kettejükkel kapcsolatban. Úgy mint, hogy Clare valóban szabadakaratából választotta így Henry-t? És honnan tudja, hogy Henry az Igazi, ha semmiféle összehasonlítási alapja nincs? És számomra néha az is megkérdőjeleződött, hogy ők ketten alapvetően jól működnének együtt, hiszen sok-sok elhallgatás, meg nem beszélt probléma bukkant fel náluk.

Szóval Niffenegger könyve vegyes érzéseket hagyott bennem. Igaz, hogy teljesen beszippantott a stílusa, az elképzelése, bizonyos meglátásai az emberi kapcsolatokról, de ezek a filléres romantikus könyveket idéző vonulatok a történetben kicsit elkeserítettek. Mindenesetre örülök, hogy újraolvastam, mert még így is rengeteg szép pillanatot okozott.

Utálok ott lenni, ahol ő nincs, amikor ő nincs. Mégis mindig elmegyek, és ő nem képes utánam jönni.

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége
The Time Traveler's Wife
Fordította: Gálvölgyi Judit
Athenaeum Kiadó
564 oldal

Tizenkilenc perc

Szóval vannak azok az írók, akiknek a könyveinél fixen tudod, hogy mire számíthatsz. Van egy bevált recept, aminek mentén haladva nem nagyon érezhető színvonal csökkenés. Sablonos könyvek ezek? Valahol igen. De talán nem is baj ez olykor; nem kell olyan sokszor fogyasztani, és akkor nem un rá az ember. Talán. Hanem évekre lebontva elég elcsámcsogni egy-egy kötetet, és az jól eső ismerős érzésként tölti el az olvasót. Picoult pontosan ilyen szerző, akit sokan és sokszor is szidnak regényei felépítése miatt, de én mégis szeretek bizonyos időközönként visszatérni hozzá. Szeretem a témaválasztásait, ahogy azt is, hogy új nézőpontokkal tud megismertetni velük kapcsolatban.

A Tizenkilenc perc például az iskolai lövöldözéseket veszi górcső alá, és pár fejezet után eléri azt az egyébként nem várt dolgot, hogy együttérezzek a lövöldözővel.

"...emlékezzünk meg mindarról a sok ezernyi gyerekről, akik egy kicsit mások, kissé riadt tekintettel járnak ebben a világban, és kevésbé népszerűek, mint társaik: ez a könyv róluk, és nekik szól."

Történetünk egy olyan tipikus kisvárosban játszódik, ahol nem történik soha semmi. Ám egy nap egy iskolai lövöldözés rázza meg Sterling életét. A regény pontosan ennek a tizenkilenc percen át tartó pokolnak az utolsó perceiben veszi fel a történet fonalát, majd ahogy haladunk előre az elkövető, Peter tárgyalásáig, egy másik szálon Peter korábbi életét ismerhetjük meg egészen addig a pontig, amíg egy nap fegyverekkel a kezében besétált az iskolájába.
Ahogy Picoult regényeinél megszokhattuk, nemcsak Peter nézőpontját ismerjük meg ezalatt, hanem sok más, szorosabban vagy éppen lazábban kapcsolódó emberek sorsait is megismerhetjük ezalatt, illetve az ő viszonyukat a történtekhez.

Azonban a Tizenkilenc perc sokkal inkább szól arról, hogy milyen szerencsétlenül összetett folyamatok vezettek egészen a lövöldözés napjáig. Itt most nem nagyon van véleményütköztetés, nem - úgy - pedzeget morális kérdéseket az üggyel kapcsolatban, ahogyan azt korábbi regényeiben tette. Itt tulajdonképpen arról van szó, hogy beláttassa velünk, hogy Peter is ugyanúgy áldozata volt annak a napnak.
Ezt a kissé félénk, visszahúzódó fiút már azon a napon kipécézték maguknak agresszorai, amikor az iskola első napján felült supermanes uzsonnadobozával a buszra. Onnantól kezdve fizikai és lelki bántalmazással kellett szembenéznie nap mint nap, ami elől nem tudott menekülni. Picoult persze nem állítja, hogy minden bántalmazottból lövöldöző lesz, de az állandó félelem, megalázottság és kiszolgáltatottság érzése, ha olyan bizonyos történésekkel találkozik egy illető életében, akkor bizony megindulhat egy láncreakció, ami végül odáig vezet, hogy az áldozat a maga kétségbeesett módján fellázad agresszorai ellen. Nehéz ezt meglátni, időben észrevenni, ahogy az is örök kérdés marad, hogy Peter személyisége önmagában is mutathatott ilyen cselekvésre hajlamokat, vagy tényleg csupán a sok szerencsétlen körülmény összejátszása változtatta őt végül gyilkossá?

Nehéz megmondani, hogy mi lehetett vagy egyáltalán volt-e egy olyan pont, ahol Peter élete elkezdett egy ilyen irányba folytatódni. Vajon amikor az anyja annyira forszírozta és kvázi kényszerítette, hogy szálljon szembe bántalmazóival? Az, hogy az anyja elbagatellizálta azt a minden napos agressziót, amivel fiának szembe kellett néznie? Az, hogy folyton a népszerű, mindenben kiváló bátyjához hasonlítgatták szülei? Vagy amikor az édesapja megismertette a fegyverekkel? De az az igazság, hogy valószínűleg nincs egy konkrét pont, ami a leejtő felé vitte őt - vagy legalábbis ott és akkor ez nem volt felismerhető. Nyilván nem mindenkiből lesz gyilkos, aki hasonló nehézségekkel néz szembe élete folyamán - de ott vannak Peter esetében azok az apró többlet dolgok, amelyek miatt az otthoni hátországa sem egy biztonságos menedék. És ehhez már csak egy szikra kellett, ami az egészet lángra lobbantotta a megfelelő pillanatban.

Picoult regénye ezzel a történettel elsősorban arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy mennyire nincs megfelelő stratégia az iskolai bántalmazások kezelésére - se az iskolában, se odahaza. És ez nem csak Amerikában probléma, hanem itthon is. Egy 2015-ös magyarországi felmérés* szerint a felsőtagozatos diákok több mint kétharmadát bántalmazták már fizikailag, verbálisan vagy virtuálisan az iskolában. A felmérésből az is kiderült, hogy a diákok egyáltalán nem elégedettek a tanárok reagálásával, és nem tartják eredményesnek az érintettekkel való beszélgetést. Nemcsak Peter esetében nem orvosolták ezt a helyzetet tehát, rengeteg gyerek szenved az iskolai bántalmazástól nap mint nap különböző mértékben - nyíltan vagy láthatatlanul.
Sokan egy legyintéssel elintézik, mondván, ez mindig is része volt az iskolai életnek. De miért hunyunk szemet olyasmi felett, ami miatt a felnőtt világban már súlyos következményekkel kéne számolnia az illetőnek? Miért kell támogatni - akaratlanul is - az agresszív viselkedést? Nagyon fontos lenne valóban hatékony megoldást találni ezekre az esetekre és jó lenne, ha az áldozatok számára külső segítséggel sikerülne kialakítani megfelelő és eredményes defenzív magatartást. És megtanulni ezt kezelni szülőként is. Hozzáértéssel és megfelelő érzékenységgel közelíteni ehhez a kényes témához, valóban partnerként kezelve a bántalmazott gyereket.
És szerintem mindezek felismeréséhez egy jó kiinduló alap lehet ez a regény, amely bár nem kínál megoldásokat, de hatásosan felhívja a figyelmet erre a problémára. Nagyon fontos - bár korántsem hibátlan -  történetnek tartom tehát, amit el tudnék képzelni akár ajánlott irodalomként is az iskolákban. 
 

Jodi Picoult: Tizenkilenc perc
Nineteen Minutes
Fordította: Kocsis Anikó
Athenaeum Kiadó
552 oldal

* adatok forrása: ITT

A tizedik kör

Volt bennem valami ismerős, régi izgatottság, amikor először fellapoztam ezt a könyvet. Ismét eljött az idő, amikor vártam egy Jodi Picoult megjelenést. Volt ugyanis egy időszakom, amikor egymás után, viszonylag gyorsan pár regényét elolvastam az írónőnek - talán vagy hat évvel ezelőtt. Eléggé szerettem a könyveit - a témákat, amiket választott és az is, ahogy bemutatta őket. Aztán... fogalmam sincs, mi történt. Jöttek más könyvek, más világok, meg talán a könyveinek későbbi témái már nem annyira ragadtak magukkal, nem tudom. Mindenesetre most ismét felkerült a radaromra A tizedik kör című regényével, hiszen elég fontos és bizony nem könnyű témát jár körül: a nemi erőszak témáját.

A nemi erőszak az egyik legkegyetlenebb, legalattomosabb és legmegbocsáthatatlanabb bűn, amit valaki elkövethet embertársa ellen. Tovább bonyolítja a dolgot, hogy a bizonyítása sokszor nehézkes, még abban az esetben is, ha esetleg nem a jelenlegi áldozathibáztató légkör venne minket körbe. Hiszen legtöbbször csupán két ember tudja az igazságot, és mind a ketten az ellenkezőjét állítják. Mi alapján ítélünk? Hiszen a szoknya hosszúsága és a közmegbecsültség tengelye mentén hozott ítéletek  könnyen rossz irányba vihetnek minket. Ugyanis egyik sem releváns dolog az esettel kapcsolatban. De akkor mégis honnan tudjuk, ha mindketten hasonlóan meggyőzően állítják a maguk igazát? 

Trixie Stone esete a kívülállók számára például határozottan a bonyolult esetek kategóriájába sorolható: Trixie-t mióta elhagyta első szerelme, kétségbeesetten igyekszik őt visszakapni. Minden követ megmozgat ezért a célért, még egy házibuliban is hajlandó kicsit kivetkőzni önmagából. Ám ahogy hazaér, édesapját egy megdöbbentő kijelentéssel sokkolja: megerőszakolták a házibulin. Az elkövető pedig nem volt más, mint Trixie volt barátja, Jason. Szülőként mit tennél?

Daniel, Trixie apja, például rögtön kórházba viszi lányát nőgyógyászati vizsgálatra. Ami azonban nem hoz egyértelmű eredményt: a leletek alapján nem állapítható meg teljes bizonyossággal a nemi erőszak ténye. Annyiban hagynád itt a dolgot? Kamaszhisztinek tituálnád vagy kiállnál a lányod állítása mellett? Daniel az utóbbit választja, és ezzel az egész város haragját magukra vonja.

Nehéz ilyenkor a megszokott mederben folytatni az életet még akkor is, ha a megszokottság mindenki lelkét képes lenne megnyugtatni. Ám semmi sem lehet olyan ezután, mint eddig volt. A rossz dolgok, mintha befagyasztanák az időt - a fájdalom és a kétségbeesés, a bűntudat mind-mind odafagy a pillanatba, és nem mozdul. Körbeöleli a végtelenség. Mikor jöhet el végre az a pont, amikor az idő ismét felolvad? Mikor lódulhat meg ismét az óra mutatója? Mikor hagyhatóak az ilyen dolgok magunk mögött?

A nemi erőszak témájához érdekesen asszociálva kapcsolt még sok más dolgot is, amit szintén jól bontott ki a lapokon. A hűtlenség, az idegenség érzése, a magunk mögött hagyott múlt, az eltemetett régi énünk... mind-mind elszigetelnek minket, magányosság tesznek, akárcsak Trixie-t, akit szintén kivet magából a közösség a történtek után.
Persze, ezek mind-mind különböző háttérrel, különböző tőről fakadó nehézségek, de ezek is képesek megteremteni a magunk személyes poklát. Szereplőink valamivel szembenéznek, valami elől elmenekülnek és van olyan is, hogy nem vesznek róla tudomást, hátha úgy könnyebb lesz ezzel élni. Trixie vajon melyik utat választja majd? Hogy lehet túlélni a nehézségeket? És a többiek képesek lesznek felolvasztani majd a saját poklukat?

Picoultnak ez a regénye nagy mértékben különbözött az általam korábban olvasott könyveitől. Határozott írói fejlődést éreztem a szövegen, amit tovább színesítettek a képregény betétek, amelyek izgalmasan reflektáltak a regény történéseire. Akár konkrét fordulópontokat, akár a szereplők lelki világát értve ezalatt. Izgalmas kísérlet volt szerintem ezt a két műfajt így összekapcsolni - a végefele ugyan voltak pontok, amikor kicsit döcögött vagy kevésbé volt ötletes a megvalósítás, de alapvetően sokat tett hozzá szerintem. Tetszett még Dante Isteni színjátékának ez a nagy mértékű megidézése, amely folyton fel-felbukkant a sorok között. Újabb dimenziókat nyitott meg ez is a történet számára, még azt is meg merném kockáztatni, hogy olykor már-már szépirodalmi irányt is vett a dolog.
Szóval, alapvetően izgalmas volt olvasni, nem csupán a témái miatt, hanem az elbeszélés megoldásait tekintve is. Azonban valahol, valami mégis csak félresiklott a végefelé részemről, nem éreztem már benne azt a szuflát, ami korábban hajtott oldalakon, fejezeteken keresztül. Kicsit talán összecsapottnak tűnt számomra a vége, annak ellenére, hogy őszintén szurkoltam mindenkinél, hogy ismét nekilódulhasson az óra mutatója, hogy mindenki ismét tovább tudja folytatni az életét az átélt szörnyűségek ellenére.
Olykor viszont arra gondolok, hogy talán csak túl szigorú voltam a végén a könyvhöz, és valójában semmi gond nincs vele. A könyvből készült filmet szerintem majd megnézem, kíváncsi vagyok hogy sikerült vászonra vinni. 

Jodi Picoult: A tizedik kör
The Tenth Circle
Fordította: Babits Péter
Athenaeum Kiadó
400 oldal

Csábítás

A Csábítás az a regény volt, ami szerintem ékes példája annak, hogy ugyan az elvárások elvihetnek minket rossz irányba az aktuális könyvvel kapcsolatban, és emiatt az okozhat csalódást, ugyanakkor ennek ellenére képesek lehetünk észrevenni az erényeit, és ezért mégsem keserű szájízzel csukjuk be az utolsó oldalaknál.

Thomas Cullinan könyve valamilyen szinten mindig is vonzott, de nem a film miatt, hanem sokkal inkább a pszichothriller címke volt számomra a hívószó. És szerintem itt rontottam el a dolgot, ugyanis ez a regény - szerintem - a legkevésbé sem pszichothriller, sokkal inkább pszichológiai regény. A könyv egyetlen thrilleres impulzusát a fülszöveg adja, ami ígér valamit, és emiatt az olvasó folyamatosan várja, mikor is szabadul el a pokol, mikor kezdődik el az őrült vérengzés, mikor bomlik meg a lányok elméje... És persze, ezek valamilyen szinten megtörténnek, ugyanakkor mégsem teljesen. A fülszöveg szerintem kicsit becsapós.

A történet szerint a polgárháború zilálja össze Amerika hétköznapjait: puskaporral teli mindenhol a levegő, csapatok masíroznak hol erre, hol arra, amikor megütköznek egymással, akkor pedig ágyúdörgéstől és csatakiáltásoktól hangos minden. Ebben a megváltozott világban helyezkedik el magányos sziklaként, Miss Harriet és Miss Martha leánynevelő intézete, akik a háború szörnyűségei ellenére próbálják a megszokott mederben folytatni hétköznapjaikat, nevelni az ott élő lányokat, és a világ jelenlegi őrültségéből a lehető legkevesebbet beengedni a falak közé. 

Igen ám, de egy nap az egyik növendék, Amelia egy sebesült ellenséges katonát talál az intézettől nem messze. Úgy dönt, hogy nem hagyja ott meghalni, így hazaviszi, hátha nevelői segítenek ellátni a sebesültet. A fiatalember viszont hamarosan fenekestül felforgatja az ott élők életét.

A Csábítás amúgy olyan, hogy baromi lassan indul be - sőt, a klasszikus értelemben igazából ez a beindulás csupán a vége felé következik be. A történések nem igazán a cselekményben érhetők tetten, hanem a szereplők lelkében, amibe Cullinan részletes betekintést enged a monológokkal és a szereplők közötti interakciókkal - és ezek szinte soha nem hoztak gyors eredményeket. Cullinan nem sajnálta rá az időt, hogy felépítse azt a gyönyörű ívet, hogy szereplői eljussanak A pontból B pontba. És ezzel nincs is semmi gond, mert visszatekintve ez a regény hibátlan bizonyos szempontból, egy valódi pszichológiai tanulmány a zárt közösségek dinamikájáról és persze a benne élő egyénekről vagy éppen azok típusairól is. Bár eközben azt is szeretném bevallani, hogy bizony olvasás alatt nem egyszer túlírtnak éreztem. 

Furcsa kettősség ez most bennem, mert ebben a két mondatban ellent mondtam önmagamnak, de én mind a kettőt igaznak érzem, ugyanakkor nem látom azt a dolgot, ami feloldja ezt az ellentétet. Talán csak az eltelt idő vagy éppen a távolság lehet az. 

Hogy szerintem miért hazudott a fülszöveg és egyéb erősen spoileres dolgok olvasásáért jelöld ki egérrel az itt következő üres részt, hogy a szöveg látható legyen:

Szóval, mint említettem, a fülszöveg szerintem hazudott. Hogy miért? Mert a lányokat úgy állította be, mintha titokban dühöngő, vérengző őrültek lennének, de szerintem koránt sem erről van itt szó. A tizedes már ott létének másnapja óta elkezdte kavarni a dolgokat. Igyekezett minél többet megtudni a házban mindenkiről, hogy aztán később, a szép lassan kiépített magához édesgetések után lelki - valakinél fizikai - terrort alkalmazzon minden ott lakón. A tizedes egyáltalán nem tekintette egyenrangúnak a lányokat, sem a nevelőket, nem vette őket komolyan, csak a játékszerének vagy a háborúból való menekülés lehetőségét látta bennük. 
És ezzel persze, nem azt akarom mondani, hogy a végkifejlet egészséges emberi mércével normális volt. Mert nem volt. Miss Martha beteges hajlamú volt, kicsit kontrollmániás is, és szinte mindegyik lányka lelkileg sérült volt valamelyest a családi háttér vagy a polgárháború következményei miatt. De a végkifejlet ilyenformán teljesen logikus volt. Logikus volt, hogy ez a zárt, világtól elzárt közösség előbb-utóbb fellép agresszoruk - vagy még tovább megyek: fogva tartójuk - ellen, méghozzá drasztikusan. 

Cullinan regényét nem igazán szerettem olvasni, ugyanakkor szerettem róla gondolkodni. Nagyon ellentétes ez a könyv nekem, amit nem tudom, mikor fogok feloldani magamban vagy egyáltalán kell-e ezt feloldani valaha. De egy biztos: így vagy úgy, de emlékezetes maradt.

Thomas Cullinan: Csábítás
The Beguilded
Fordította: Szieberth Ádám
Athenaeum Kiadó
528 oldal

Harry August csodálatos élete

Veszélyes dolog lehet az elvárás, ami óhatatlanul is kialakul az emberben. Például a Harry August csodálatos élete kapcsán elvitt egy olyan irányba, ahova jobb lett volna, ha nem megyek. Másnak képzeltem a könyvet: többnek, mélyebbnek, és vártam, hogy valami nagy hatást gyakoroljon rám. Ezt a prekoncepciót a közepe után valamikor tudtam elengedni, és akkor már végre tudtam élvezni az olvasását.
Addig meg csak a csalódást éreztem. 

Mert szerintem Claire North könyve igazából egy könnyed, szórakoztató regény. Amivel abszolút nincs baj - főleg, ha erre számít az ember. Amikor a könyvtári céltalan keresgélésem során ráakadtam a könyvre, jobb ötlet híján, gyorsan végigpörgettem a molyos értékeléseket róla, és az a kép alakult ki bennem erről a történetről, hogy ez bizony olyan elementáris hatással lesz rám, hogy juj...! Alig vártam ezt a katartikus élményt, amit hetekig kell majd feldolgoznom meg emésztenem meg minden, és aztán, mikor úgy éreztem, én erre tényleg felkészültem, elkezdtem olvasni magát a könyvet. Mint az elején írtam, kétszázötven oldalnak kellett eltelnie, hogy végre levetkőzzem ezt az elvárást.
Bevallom, addig dühös voltam a regényre: nem szerettem a narrátort, aki olyan szenvtelenül beszélt mindenről, és egyáltalán nem engedett belehelyezkedni a történetbe; nem szerettem a szereplőket sem, akiken sohasem éreztem semmiféle fejlődést, ugyanolyanok maradtak sok élet után is. A történeten pedig nem tudtam kiigazodni, nem éreztem, hova fogunk tartani vele. 

De miután csupán egy könnyed, szórakoztató regényként kezdtem kezelni, és az események is elkezdtek kicsit felpörögni benne, akkor végre megbékéltem. A fentebb említett nem-szeretem dolgok nagy része maradt egyébként, csak már nem hőbörögtem rajtuk. És egyébként nagyon tetszett a regény alapötlete, hogy vannak bizonyos emberek (kálacsakrák), akik ugyanazt az életet élik újra és újra, azaz miután meghalnak újjászületnek régi életükben, emlékeikkel együtt. Érdekes volt látni, hogy egy életben mennyi lehetőség lehet vagy hogy ugyanaz az élet hányféleképp élhető. Jó lett volna, ha a kálacsakrák mibenlétére kicsit jobban kitér, mert engem tényleg érdekelt ez a téma. Ahogy persze, azt se sajnáltam volna, ha jobban kifejti, hogy pontosan mi is az a szerkezet, amit a főgonosz  készít, és hogy ez miért is veszélyes pontosan a világra.

Kikapcsolódós, laza könyvnek teljesen jó szerintem, ami remek ötleteket tartogat és különösen a közepétől kezdve válik izgalmassá. Én meg igyekszem ezentúl leépíteni magamban az előzetes elvárásokat, mert óhatatlanul is csalódásokhoz vezethetnek olyan könyvek esetében is, amiknél nem feltétlen kéne.

Claire North: Harry August csodálatos élete
The First Fifteen Lifes of Harry August
Fordította: Szieberth Ádám
Athenaeum Kiadó
480 oldal

Campari reggelire

Sara Crowe regényére egyik könyvtári nézelődésem alatt bukkantam rá. Rögtön be is ugrott róla, hogy PuPilla mennyire kedvcsináló posztot írt róla anno. A borító és a cím valóban egy kicsit másfajta műfajt sejtet (ahogy ezt PuPilla is írta), ám ez sokkal inkább egy igényesen megírt young adult (vagy new adult? fene tudja.. ) regény. Oké, érzem, hogy most sok ember felszisszen, de higgyétek el, tényleg a jobb fajtából való: vicces és bájos. Ugyan hosszútávon kicsit felejthető szerintem, de azért így is kellemes olvasmányként él tovább az emlékezetemben.

Sue Bowl, a regény főhőse mindössze tizenhét éves, ám máris nagyratörő vágyai vannak: híres író szeretne lenni, és a Nagy Szerelem is a bakancslistáján van.  Szeretett édesanyja váratlan öngyilkossága fenekestül felforgatja az életét. Érzi, hogy környezetváltozásra van szüksége, így elfogatja Coral nénikéjének meghívását vidéki birtokára. És ezzel kezdetét veszi Sue vicces és olykor fájdalmas önkeresése, amely során komoly leckéket tanul a szerelemről, az írásról és az életről; valamint végre sikerül megismernie édesanyja halálának körülményeit.

Sara Crowe regényének igazi bája bizonyára abban keresendő, ahogy Sue alakját megformázta: egy olyan tipikusan átlagos tinédzserlány képe bújik meg a lapok között, aki mindent túlgondol, túldramatizál maga körül, és emellett minden vágya nyomot hagyni maga után a világban. Bármilyet. De igazából még mindig nem tudja magáról, hogy kicsoda is valójában. Sue szemén keresztül látni a világot igazán szórakoztató volt: minden roppant fontos és mindennek óriási a jelentősége nála, különösen Icarust - Sue plátói szerelmét - tekintve. A srác fotóját pontosabban a csoportképről levágott szemét párnája alatt őrizgető Sue momentumai hihetetlenül viccesek, és olyan tinédzseresen elmebajosak. Biztos mindenkinek voltak hasonló élményei tiniként vagy nem? á, nekem sem , amikor éppen halálosan komoly plátói szerelembe esett az erről természetesen mit sem tudó sráccal, és mindenféle nem létező tulajdonsággal felruházta, és bárcsak-pillanatokban létezett a közös szerelmi életük. Crowe hihetetlenül hitelesen és szórakoztatóan ábrázolja a fiatalkornak szerelmetes reménykedéseit. Egyértelműen sírva nevetős kategória. Coral néni régi naplójának részletei is érdekesek voltak, kicsit komolyabb hangvételükkel jó kontrasztot alkottak Sue csetlés-botlásaival.

Ám így jó pár héttel visszatekintve erre a könyvre  - amit persze, olvasáskor is sejtettem - , hogy nem ez lesz az év legnagyobb durranása részemről; jó volt meg minden, de nem hagyott bennem mély nyomot, így az idő távlatából nézve. Hogy őszinte legyek már vajmi kevés konkrét dologra emlékszem, csak arra, hogy kellemes volt olvasni meg megnevettetett. És hát igazából az ilyen könyvek is kellenek néha. Sara Crowe regénye engem pont jókor talált meg, üdítő színfolt volt a fáradt estéimen, és megfelelő instant orvosságként működött.

Sara Crowe: Campari reggelire
Campari for Breakfast
Fordította: Beke Zsolt
Athenaeum Kiadó
328 oldal

Amnézia

Azt hiszem, ezzel a kötettel kezdődött az igazi rákattanásom a thriller műfajára. Úgyis mondhatnánk, hogy van az "Amnézia előtt" és "Amnézia után" korszak az olvasói létemben: ez az a könyv, ami után egyre több és több kevésbé kedves regény került a kezeim közé - lassan talán thriller-függőnek is definiálhatnám magam.

"Mindnyájan ezt tesszük. Folyamatosan változtatunk a tényeken, átírjuk visszamenőleg a történteket, hogy igazoljanak bennünket, hogy jobban illeszkedjenek a vágyainkhoz, ahhoz, amit szerettünk volna, ahelyett, ami valójában volt. Ez egy automatikus mechanizmus. Kitalálunk magunknak emlékeket. Anélkül, hogy tudnánk róla. Ha elég sokszor mondjuk magunknak, hogy valami így vagy úgy történt, elkezdünk hinni benne, és innen már csak egy lépés, hogy emlékezzünk is rá."


Emlékszem, totálisan véletlenül került a kezembe az egyik könyvesbolti polcrendezés közben, és valamiért meg akartam tudni, hogy miről is szól. Elolvastam a fülszöveget, utána az első oldalt, és kész, egyszerűen éreztem, ahogy szinte beránt magába a történet és nem ereszt. S miután mintegy kábulatból feleszmélten csuktam be a könyvet, tudtam, hogy nekem ezt egyszerűen el kell olvasnom. 

Azt hiszem, még sose olvastam hasonlót előtte. Mármint nyilván, voltak Stephen Kinges horror regények, lélektani drámák, Agatha Christie-féle szolid gyilkolászós krimik a repertoáromban, no de ekkora feszültséggel, félelemmel és WTF-élménnyel talán én még nem találkoztam könyvben ezelőtt. Meglepett. Egyszerűen meglepett, hogy nekem ez tényleg bejön. Sose gondoltam volna. 

Christine minden reggel idegen ágyban ébred fel, egy idegen férfi mellett. Belenéz a tükörbe, és döbbenete tovább fokozódik: egy középkorú nő arca néz vissza rá. Az ágyból időközben előkászálódó férfi minden reggel elmagyarázza neki, hogy ő Ben, a férje, hogy Christine negyvenkét éves, és két évtizeddel ezelőtt egy szörnyű balesetben szerzett fejsérülése miatt képtelen megjegyezni az új emlékeket. Christine mindennap hihetetlen harcot folytat azért, hogy visszaszerezze emlékeit, vagyis rajtuk keresztül önmagát. Kiderül, hogy semmi és senki nem az, mint aminek látszik, így a nyugodt tempójú, visszafogott történet hamar vérbeli thrilleré változik…

Igen, ez az Adam Sandleres 50 első randi című film történetére hajaz, csak annál jóval darkosabb és kb. 0% adamsandlert tartalmaz szerencsére, viszont annál több fojtogató feszültséget és őrületes döbbeneteket. Christine-nel együtt mi is folyamatosan rakjuk össze a múlt apró darabkáit, mint egy óriási puzzle-t, hogy végül a nagy fináléban összeálljon előttünk egy nagy egésszé, és egy amolyan igazi földbe döngölős ráismerést okozzon. Azt hiszem, kevés félelmetesebb dolog van annál, mint az, hogy akiben megbízunk, akinek testileg-lelkileg kitárulkozunk, aki a legjobban ismer minket, és úgy hisszük, hogy mi is őt, egyszer csak ellenünk fordul.

Manapság amúgy egyre inkább a köztudatba jönnek a házassági élet árnyoldalait mutató könyvek, hol több, hol kevesebb thrilleres benyomással. Mintha a Holtodiglannal kezdődött volna mindez - mármint nyilván nem Flynn találta fel a spanyolviaszt, csak éppen divatba hozta. Szerintem totálisan megvan ennek a műfajnak is a létjogosultsága; és tök jó, hogy ezek valamilyen szinten lélektani szempontból is bepillantást engednek az igazán nagyonnagyon rossz házasságok kulisszái mögé. Érdekes és letaglózó, hogy az ember mennyire ki van szolgáltatva a párja előtt, hiszen annyi mindent tud róla, mint talán senki más.

Ahogy a kezdeti lassú folyású, sejtelmes elbeszélést átveszik Christine töredékes, olykor félbehagyott naplóbejegyzései, annál inkább nő a feszültség az olvasóban, annyira, hogy szinte csoda, hogy nem robban szét a végére. Ez a könyv tényleg még az olyanabbnál is olyanabb - képes belemászni az agyadba, és tényleg nem eresz napokig. Néha hónapokig sem.



S. J. Watson: Amnézia

Before I Go To Sleep
Fordította: Gellért Marcell
Athenaeum Kiadó
464 oldal

Vidéki üzletember tisztességes nőt keres

Ezt a könyvet még a nyáron pillantottam meg a könyvtár egyik polcán, s ahogy elolvastam a borítón a feliratot, miszerint egy "Vidéki üzletember tisztességes nőt keres házasság céljából", úgy gondoltam minden bizonnyal egy izgalmas történet bújhat meg a lapok között. El is határoztam, hogy a fülszöveget direkt nem olvasom el, hadd legyen az egész meglepetés. Miközben hazasétáltam egy hatalmas stócnyi könyvet egyensúlyozva a két karomban, próbáltam szabadjára engedni azt a szegényes fantáziámat, és azon agyaltam, hogy vajon milyen történetről is szólhat Robert Goolwick könyve. Magamban arra jutottam, hogy valami Ida regényéhez hasonló sztori lehet, de aztán ahogy elkezdtem olvasni úgy kb. a harmadik fejezet környékén rájöttem, hogy nem igazán erről van szó.

1907 -et írunk, és egy Isten háta mögötti hóval vastagon borított vasútállomáson kezdődik a történetünk. Ralph Truitt, a gazdag vidéki üzletember reménykedve várja, hogy végre befusson a vonat, és megpillanthassa jövendőbelijét, aki az általa feladott hirdetésre jelentkezett. Ralph Truitt már évtizedek óta magányosan tengeti napjait Wisconsinban, ott ahol az elképesztő hideg és sötétség őrületbe kergeti a város lakóit.
Catherine Land a vonaton ülve robog végcélja felé az ismeretlenségből. Ahogy Ralph Truittnak, úgy neki is gyakorlatiak az indítékai, ám szándékai már korántsem tisztességesek. A hölgynek ugyanis egy arzénes fiola lapul a zsebében...

Szeretem a kezdéseket. Ha engem kérdeztek, szerintem egy könyv első fejezete sok mindenről árulkodik. Érdekes figyelni, hogy ki hogy kezd meg egy történetet, hogyan helyezi el az alapköveket a nagy ismeretlenség közepén... A kezdések számomra nagyon fontosak. Goolrick pedig igazán jól indult: ha nem időzött volna el feleslegesen bizonyos számomra érdektelen dolgoknál, biz' Isten beválogattam volna a kedvenc kezdéseim listájába. De sajnos azt kell mondanom, amilyen jó volt az első két fejezet, a többi rész.... nos, számomra igazán mélyrepülés volt.

Szerintem ha tartotta volna azt a színvonalat, és nem lendült volna át egy Romana-füzethez illő erotikázásba, akkor egy kellemes kis szórakoztató olvasmány lett volna. Igazából úgy éreztem, hogy Goolrick szinte élvezkedve dagonyázik az erotikus fantáziálgatások több oldalakon keresztül tartó leírásában, s mindezt  - mondanom se kell - totálisan öncélúan. Jó volt az alaptörténet, nem lett volna szükség ilyesmikkel "feldobni". Sőt, a gótikus regényekre emlékeztető jellegzetességek már önmagukban bőven elegek lettek volna. De vessetek nyugodtan a mókusok elé, ha nem értetek velem egyet.

Lehettek volna érdekes karakterek, érdekes élettörténetekkel, benne volt a potenciál, de végül mindenki a saját szexuális vágyálmában hemperegve fetrengett az izzadságtól nedves lepedőn, jesszus. nem hiszem el, hogy leírtam miközben életük olyan fordulatokat vett, amelyeket bármely szappanoperahős megirigyelt volna.

Hát igazából ennyi. Nem is tudom mit mondjak. Egy picit csalódás volt ez nekem így utólag meggondolva - nem is az előzetes elvárásaim miatt, inkább a jó alaptörténet kissé félresiklott megvalósításáért. Mindenesetre azért voltak jó pillanatok, meg nem súrolta az olvashatatlanság határát. Sőt, egy kicsit félretéve a saját ízlésemet én azt mondom, hogy ez még a jobbfajta harlekinregények közé tartozik.

Robert Goolrick: Házasság céljából
Eredeti cím: The Reliable Wife
Fordította: Mallász Rita
Kiadó: Athenaeum Kiadó
Oldalszám: 361
Eredeti ár: 2990 Ft

Ha túl hangos a csend

Már lassan féléve olvastam ezt a könyvet, szóval mondhatjuk úgy is, hogy jól elhúztam a beszámoló írását. Igazából azért volt ez, mert nem tudtam mit is írhatnék róla: most törekedjek arra, hogy azt írjam le, hogy általánosságban véve hogy tetszett nekem, vagy inkább koncentráljak arra, hogy akkor és ott mit adott, mit jelentett számomra. Mert bár gyakran egyezik ez a két dolog, de megesik, hogy nem annyira. Például most.

Még ma is tisztán emlékszem arra a napra, mikor elkezdtem olvasni. Hogy is felejthetném el? Már vagy egy napja feküdtem az ágyban, teljesen magamra húztam azt a jó vastag, puha takarót, és igyekeztem nem tudomást venni arról a tényről, hogy ott kint, az ablakon túl megy tovább az élet. Én inkább csak tocsogtam az önsajnálat mocsarában, és úgy gondoltam, nincs az a pénz, hogy kibújjak a takaró alól. De a Borzalmas Napok másodikján egyre inkább elfogott az az érzés, hogy szükségem van valamire. Valami könnyűre, valami megnyugtatóra... tudjátok, valamire. Cecelia Ahern jutott eszembe először, nem tudom miért. Egyszerűen, ahogy megfogalmazódott bennem, hogy mit is szeretnék, rögtön az ő neve ugrott be.

"Egy júniusi péntek reggelen lettem Luke legjobb barátja. Éppen 9.15-kor. Azért tudom ilyen pontosan, mert ránéztem az órámra. Nem is tudom, miért, mert sehová nem készültem időre. De hiszem, hogy mindennek oka van, és talán azért pillantottam az órámra akkor, hogy a történetet pontosan mondhassam el. A részletek pedig fontosak a történetekben, nem igaz?"

Ez a bekezdés akkor hihetetlenül jól esett, mintha egy válasz lett volna a fel nem tett kérdésemre. Mindennek oka van. S általában visszatekintve az eddig történt eseményekre, mintha ez tényleg igaz lenne. Mintha nem random módra vágna hozzánk az élet ezt meg azt, hanem az idő múlásával felfedezhetjük az események közötti ok-okozati láncot: mintha egy jól megkomponált történet szereplői lennénk. Semmi sem céltalan.
S aztán ez a párbeszéd köztem és a könyv között egészen a legutolsó oldalig folytatódott - no, nem mintha épp' egy láthatatlan barátommal akadtak volna problémáim. Hanem csupán annyi, hogy néhány mondat, bekezdés rám talált. Ott és akkor.
Tudom különben, hogy vannak ennél sokkal szebben megírt, eredetibb gondolatokkal teletűzdelt történetek, és azt is tudom, hogy Ahern sokszor abszolút nyilvánvaló vagy kissé elcsépelt gondolatokat mond ki, de hé, azért vannak ezek az időszakok - legalábbis nálam biztosan - amikor pont ezekre a nyilvánvaló dolgokra van szükségem. Mert amikor az ember ennyire maga alatt van, hajlamos rá, hogy elfelejtse. S jó, ha van valami, ami emlékezteti ezekre.

Maga a történet - az Ahol a szivárvány véget ér -nél - egy kedves, bájos romantikus vígjátékra emlékeztetett. A főszereplő, Elizabeth egy kissé merev, végtelenül precíz nő, aki egyedül neveli húga kisfiát. S váratlanul betoppan az életébe egy Ivan nevezetű titokzatos férfi, aki hamar megmutatja számára, hogy mik az igazán fontos dolgok az életben.


Szóval, mondom: a történet kicsit hollywood-i - ez gondolom, most nektek is leesett. Lehet, sőt egészen elképzelhetőnek tartom, hogy ha nem egy olyan időszakomban futunk össze csupán egy kellemes, de felejthető élmény lett volna. Így viszont annál jóval több lett: egy teljesen saját bőrön megtapasztalt példa arra, hogy a könyvek tényleg vigaszt tudnak nyújtani. És tudom, ez most tök nyálas gondolat, de ez van. nem hiába halogattam ezt a bejegyzést, mert éreztem, hogy ez lesz
És köszönet érte Amadeának, jobbkor nem is jöhetett volna egy ilyen szép ajándék.

u.i.: imádom ezeket az ír kisvárosokat!

Cecelia Ahern: Bárcsak láthatnál
Eredeti cím: If You Could See Me Now
Fordító: Dávid Anna
Kiadó: Athenaeum
Oldalszám: 280
Eredeti ár:


(kép forrása: girlscene.nl)

Zene és szöveg

Jodi Picoult neve nálam összefonódott a - populáris köntösbe bújtatott - megrázó, elgondolkodtató történetekkel. Az elmúlt években magyar nyelven megjelent regényei alapján elmondható, hogy az írónő rendre ugyanazt a felépítést használja, hasonló elemekkel operál, és a karakterizáció szintjén sem hoz újdonságokat. Vannak, akik szerint könyvei szenzációhajhászok, kiszámíthatóak, mások meg inkább azt vallják, hogy Picoult könyveiben nem lehet csalódni: pontosan azt kapod, amire számítasz. Én inkább az utóbbi meggyőződést vallom. Ugyan képtelen lennék tonnaszámra falni az ilyen típusú könyveket, de évente egyszer pont jól esik. S külön öröm számomra, hogy ilyen alkalmakkor sosem kell csalódnom Picoult regényeiben: mielőtt kezembe venném, tudom mit várok, illetve mit várhatok el, hogy milyen élmény lesz olvasni – s az elvárásaimnak mindig eleget tesz. Vagy úgy is felfoghatom a dolgot, hogy Picoult az én guilty pleasure-öm :-)

A Gyere haza című kötetének első lapjain egy házaspár küzdelmeibe nyerhetünk bepillantást, akik már sokadjára próbálkoznak azzal – sikertelenül –, hogy gyermekáldásban lehessen részük. Hosszú évek után a megpróbáltatásokkal teli, szinte megfizethetetlenül drága lombikbébiprogramnál kötöttek ki, ami ugyan némi reménysugárt jelent, de talán pont emiatt még fájdalmasabb kudarcokkal ér véget. Mikor Zoe a babaváró ünnepségen veszíti el következő magzatát, Max belátja, hogy képtelen ezt tovább folytatni: nem akar többet próbálkozni, nem szeretné többet így látni feleségét. Ám Zoe nem hajlandó lemondani az anyaságról, ő a végsőkig próbálkozna: ez az ellentét végül váláshoz vezet. Házasságuk felbontása és legutóbbi vetélése után Zoe úgy érzi, nem lesz képes kimászni a gödörből, ám végül rátalál egy barátra, Vanessa személyében. Barátságuk később mély és őszinte szerelemmé alakul. Ám boldogságuk nem lehet felhőtlen, hiszen a társadalmi kirekesztés és megbélyegzettség égető billogként hagyja ott nyomát közösen töltött hétköznapjaik legharmonikusabb pillanatain is.

S ahogy a bevezetőben említettem: Picoult újabb könyve teljesen olyan, mint az eddigiek. Fejezetről fejezetre váltogatott nézőpontokon keresztül ismerjük meg a teljes történetet, s ezek az elbeszélések olykor nem is különbözhetnének jobban egymástól. Picoult pont ezekre az ellentétekre hegyezi ki regényét. Miközben olvassuk, mindhárom elbeszélőnek – Zoe-nak, Max-nek és Vanessának – teljesen, vagy éppen részben igazat adunk, vagy csak hajlandóak vagyunk megérteni álláspontjukat. Ám Picoult karakterei sajnos itt sem lesznek igazi karakterek: szereplői legfontosabb attribútumai nem is annyira a tulajdonságok, inkább a velük történt események – a történések határozzák meg őket. Klasszikus értelemben felfogott karakterizációról inkább a mellékszereplők esetében – pl. Clive tiszteletes, vagy Angela Moretti – lehet szó, ám ők kicsit meg mintha túl sztereotípra sikerültek volna.



Mindenesetre a Gyere haza is feldobott pár remek témát olvasmányos köntösbe csavarva, amiken érdemes elgondolkodni, s a felmerült – olykor provokatív – kérdésekre megadni a magunk válaszait. Ám véleményem szerint Picoult a szexualitás kérdésében mintha átlendült volna egy kicsit a ló túloldalára: némely kijelentésében úgy fogalmazott, hogy egy homoszexuális kapcsolat mennyivel jobb, kellemesebb, mint egy heteroszexuális kapcsolat, és hogy csak a homoszexuális pároknál képzelhető el a partnerek közötti egyenlőség (most perpillanat nem találom az idevágó idézetet, de ez majdnem szó szerint így hangzott el). Ami szerintem ugyanúgy nem fair, mint teszem azt egy homoszexuális kapcsolat el nem ismerése. Miért kell az egyiket jobbnak, egyenlőbbnek kikiáltani a másiknál egy olyan könyvben, aminek az egyik üzenete – szerintem – mások elfogadása lenne?

Eh, na szóval láthatjátok: ez tényleg guilty pleasure nálam a javából. Tudom és érzem a hibáit meg minden, de mégis... mégis szeretem olvasni. Persze csak bizonyos időközönként, nagy szüneteket beiktatva. Én amondó vagyok, aki már olvasott Picoult-tól és jó élmény volt számára, az ebben se fog csalódni. Aki viszont nem kedveli, azt ez a könyve se fogja meggyőzni az ellenkezőjéről. (részemről ez pedig egy tipikus Captain Obvious-féle kinyilatkoztatás volt. Köszönjük Emese! )

u.i.: az idézetek jelölgetéséhez most lusta voltam, szóval azért nincs most a posztban.

Jodi Picoult: Gyere haza
Eredeti cím: Sing You Home
Fordította: Sóvágó Katalin
Kiadó: Athenaeum
Oldalszám: 474
Eredeti ár: 3490 Ft

(kép forrása: http://www.freehdwall.com/2011/10/book-music-violin-key-wonderful-hd.html)

"Atyaúristen, ki írja a forgatókönyveteket?"

Szóval, van ez a habos-babos kis szívecskés borító, ami gúnyos pillanataimban csöppet ellenérzéseket váltott ki belőlem (mert hát most komolyan.... pink szívecskevirágok...ne már), és ezért már számolni se tudom hányszor tettem vissza a könyvtári polcra majdnem ugyanazzal a lendülettel, ahogy leemeltem onnan. És igen, tudom, hogy rengetegen csudajókat mondtatok róla, meg szinte mindenkinek ez a kedvence - vagy legalább az egyik kedvence - az írónőtől, szóval ezt mind nem felejtettem el egy percre sem, meg tudom, hogy a borító meg a hátul levő szövegrészlet (mert az is eléggé elrettentő szerintem) nem minden. No, de nem is magyarázom tovább a bizonyítványomat, inkább ugorjunk át arra a részre, hogy pár hete nem csupán leemeltem a polcról, hanem haza is vittem magammal, és pár napra rá bele is kezdtem.

Öhm... és hát az úgy volt, hogy az első tíz oldalnál én komolyan gondolkodni kezdtem azon, hogy én ezt inkább visszaviszem a könyvtárba olvasatlanul, mert tökre gagyinak tűnt. Ó, és tudom, most túl szigorúnak tűnök meg utáltok meg minden (de azért várjátok ki légyszi a végét! És még ne utáljatok :-) ), de szerintem a levélformátumokkal Ahern -nek igenis volt problémája: sokszor tűnt úgy nekem, mintha nem tudná úgy használni, ahogy azt kéne, hiszen inkább mini-elbeszélések voltak azok, mintsem levelek.
De oké, ennyit a problémázgatós énemről. Igazából egész hamar kikapcsolt - mármint az ilyesmiken való fennakadásom... sőt, annyira, hogy szerintem elég, ha csak annyit mondok, hogy például egyik reggel annyira belemerültem a könyvbe, hogy majdnem rossz megállónál szálltam le a villamosról.

"Valami hiányzik, tudod? Az életnek az a különleges varázsa, amit éreznem kéne."

Ja, de azért írjak valamit a történetről, ugye? Szóval: Alex és Rosie kisgyerekkoruk óta a legjobb barátok, és sülve-főve együtt vannak. Aztán még az érettségi előtt messze sodorja őket egymástól az élet, mert Alexnek Bostonba kell költöznie a családjával. Azonban kapcsolatuk nem szakad meg, így a messzi távolból is részesei lesznek egymás életének; bár az idők folyamán különböző akadályok gördülnek eléjük, próbára téve barátságukat.
Történetüket pedig leveleken, képeslapokon, e-maileken, illetve chateléseken keresztül ismerjük meg.

Igazából az egész könyv egy cuki romantikus vígjátékra hasonlít, amiben Hugh Grant is tutira szerepelne. Minden egyes olvasása amolyan igazi felüdüléses kikapcsolódást jelentett - komolyan, már csak a popcorn hiányzott néha a teljes hatás eléréséhez. Kedvenc szereplőm egyértelműen Ruby volt, Rosie legjobb barátnője, akinek a szövegein tök jókat lehetett derülni, és emellett az is tetszett benne, hogy mindig jól látta a dolgokat, és ezt soha nem félt elmondani Rosie-nak - akármilyen fájó volt is az igazság, vagy akármennyire is kritikus volt a véleménye bizonyos dolgokról. Bár nem is tudom, néha úgy éreztem, hogy Alex-szel együtt olykor elvetették a sulykot, amikor Rosie életéről vagy éppen aktuális döntéseiről mondtak véleményt, általában azzal érvelve, hogy "ez egyáltalán nem jellemző rád, Rosie" vagy "ez nem te vagy". De ilyenkor mindig csak arra tudtam gondolni, hogy az ember nem változhat? Ugyanannak az embernek kell maradnia örökre, aki négyéves korában volt? Feltétlen a lemondással kell párosítanunk azt, ha valami később már nem lesz annyira fontos az életünkben? Persze, Rosie esetében nyilván nem erről volt szó, ez csak amolyan zárójeles megjegyzés volt részemről, zárójel nélkül.

"...otthagytam csodálatosan intelligens családomat, elmerültem egy kád vízben, és fontolgattam, hogy bele is fojtom magam. Viszont akkor eszembe jutott, hogy még maradt egy kis csokitorta tegnapról, így mégis feljöttem levegőt venni. Van, amiért érdemes élni. "

Néha kissé klisések a benne fordulatok, és bár teljesen kiszámítható a vég, de tudjátok... mégsem ez itt a lényeg. Jó volt olvasni olyan emberekről, akik ennyire törődnek egymással, meg addig is hinni abban, hogy vannak elválaszthatatlan, életre szóló barátságok is, amelyeket nem fakít ki az idő. Tudjátok, nem is olyan régen, talán pár hónappal ezelőtt, visszaemlékeztem életem eddigi szereplőire, akárcsak Rosie Dunnie tette ezt a könyv végén, és hihetetlen melankólia szállt meg, mikor belegondoltam, hogy hány ember hány éven keresztül mennyire fontos része volt az életemnek, és most azt se tudom mi van velük. Mintha nem is lettünk volna egymásnak. Azt hiszem, erre szokták mondani, hogy C'est la Vie, ugye?
Szóval azért attól, hogy ilyen kis könnyed, csajos-romantikus regény ez, mégis sikerült egy-egy amolyan Rodin- pózba vágott gondolatommal azonos hullámhosszra kerülnie. Azért megjegyzendő: enélkül is maximálisan tetszett volna. Csak mert.

p.s..: I Love You ugye, ha megfilmesítenék, tuti, hogy Hugh Grant-nek is szerepelnie kéne benne? Ne kérdezzétek miért, de nekem folyton ő jutott eszembe olvasás közben. (na, jó - néha egyébként is szokott...)

Cecelia Ahern: Ahol a szivárvány véget ér
Eredeti cím: Where the Rainbow's End
Fordító: Morcsányi Júlia
Kiadó: Athenaeum
Oldalszám: 448
Eredeti ár: 2990 Ft

A százéves ember, aki kimászott az ablakon, és eltűnt

Oké, őszinte leszek: ilyen ordenáré borítót adni ennek a könyvnek bűn rossz választás volt. Ez az óriási, színes betűtípus, ami agresszíven nyomul bele az ember látómezejébe egyszerűen kikészített, akárhányszor megláttam. A szintén az ízléstelenség fogalmát kimerítő rajzolt dinamitról meg aztán ne is beszéljünk, aminek köszönhetően rögtön Tréfi törpre asszociáltam a Hupikék Törpikékből. Bármennyire is szerettem ezt a mesét gyerekkoromban, azért valljuk be, egy könyv esetében – még ha vicces történet is –, nem a legszerencsésebb asszociációnak nevezhető. Komolyan mondom, nem ezt vártam az Athenaeum Kiadótól. Az egész kötet valami olcsó, bóvli kiadvány benyomását kelti bennem, ami agresszívan rám akarja tukmálni magát. Legszívesebben sikítva menekülnék előle.

Még az a szerencse, hogy a jópofa címválasztás megmaradt – és ezért, ismétlem: csakis ezért figyeltem fel a könyvre. Ha ezen a gusztustalan borítón múlt volna, még csak pillantásra se méltatom – és akkor milyen sokat vesztettem volna! Mert bármennyire is próbál a kiadó az ellenkezőjéről meggyőzni, Jonas Jonasson könyve nagyon intelligens és figyelemre méltó regény.

A regény főhőse Allan Karlsson, aki éppen századik születésnapját ünnepelné az öregek otthonában. Ám valahogy nincs kedve az egész hajcihőhöz, így a nagy készülődés közepette egyszer csak fogja magát, és kimászik az ablakon. Maga se tudja még pontosan merre menjen, mihez kezdjen a hirtelen jött szabadságával, de egy biztos: nem akar visszatérni a harapós természetű Alice nővérhez, és a többi öreghez. És ekkor kezdetét veszi Allan hihetetlen kalandja, melyben nagy szerephez jut egy nagy rakás pénz, ráadásul üldözni kezdi őt a rendőrség és egy Never again nevezetű bűnszövetkezet is, mindeközben összebarátkozik egy tyúktolvajjal és egy utcai büféssel is...

Ezzel a történettel párhuzamosan pedig figyelemmel kísérhetjük Allan izgalmas és érdekes életét, egészen a születésétől kezdve. S ezt olvasva rájövünk, hogy Allan mostani kalandja, ami az öregek otthonából való szökésével vette kezdetét, kevésbé meglepő – mert talán még ez az öregkori története a legszolidabb mind közül.

Abszurdabbnál abszurdabb helyzetek követik egymást, és egyre hihetetlenebb fordulatokat vesznek a különböző történetek: hamar rájövünk, hogy teljesen kiszámíthatatlan mi fog a következő fejezetekben történni. Erre a könyvre teljesen igaz az a borzalmasan kliséssé vált kifejezés, hogy váratlan fordulatokban gazdag. Mert most őszintén: mégis ki gondolná, hogy egy 6 osztályt végzett svéd fiatalember egyszer csak egy orosz kutatóközpontban találja magát, és ő magyarázza el az orosz kutatóknak hogyan kell atombombát készíteni? Az elefántról a hátsó kertben pedig már ne is beszéljünk....

A történetet ezenkívül még átitatja a nyelvezetben megjelenő irónia, akárcsak Henry Fielding A néhai nagy Jonathan Wild... című regényénél: a narráció a maga választékosságával, finomságával, könnyed stílusával éles kontrasztot alkot a néha, szinte véletlenszerűen felbukkanó valódi párbeszédekkel, ahol a durvább, szlenges kifejezések sem ritkák. S így a végeredmény valóban egy vicces, szórakoztató könyv lesz, de korántsem olyan módon, ahogy azt a borítóból sejteni lehet. Nem szól olvasás alatt a képzeletbeli műnevetés, a narrátor nem kacsingat ki, hogy most és itt kell nevetned: aki egy olcsó poénos, „serpenyővel fejbe verés”-típusú vicces történetre vágyik, az csalódni fog.

Jonasson könyve az intelligens, abszurd helyzetekbe átcsapó humort használja, ennek segítségével kalauzol végig minket a huszadik század történelmén, illetve annak fontosabb eseményein. S valóban: ha jobban belegondolunk, nagyon passzol ehhez az időszakhoz ez a fajta humor. Hát nem egy bolond, kiszámíthatatlan, abszurd századot hagytunk magunk mögött?

Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon, és eltűnt
Kiadó: Athenaeum
Eredeti cím: Hundraåringen som klev ut genom fönstret och försvann
Fordította: Kúnos László
Oldalszám: 415
Eredeti ár: 3990 Ft

"Ó, szellemtelen és bolond e század!"

Theresa Révay: Párizs fehér fényei

Elolvastam: 2011. május 1.

Elképzelni is képtelenség manapság, hogy micsoda bolond idők jártak cirka száz évvel ezelőtt. Kifordult magából a világ, az erkölcsök, a szép eszmék valahogy semmivé váltak és a kegyetlenkedések, az embertelenség furakodott be a helyükre. Szenvedés, halál és nyomor kéz a kézben jártak ekkor, a szenvedők jajgatása süket fülekre talált, a világra démonok szabadultak, fegyverek ropogása hallatszott fel a néma éjszakában. A történelemkönyvet lapozgatva is hideg borzongás futott rajtam végig, mikor ezekről tanultam, pedig akkor nem bontakoztak ki előttem személyes sorsok - csak számok, törvények, évszámok és események voltak szárazan, felsorolásszerűen leírva a lapokra. Theresa Révay könyvét olvasva viszont emberek szemén keresztül éltem át a cári Oroszország bukását, a zsidók meghurcoltatását, a világháború félelmeit - és micsoda hatása volt ennek olvasás közben!

"Bátraké a szerencse! Nem hagy nyugtot az embernek, minduntalan győzedelmeskednie kell felette, egyszóval, ki kell érdemelni, akár a Szent György-keresztet. Xénia Fjodorovna pedig nem is tudta magát másképp elképzelni, csakis győztesként."

A Párizs fehér fényei már az első oldalaktól kezdve elvarázsolt, hiszen a cári Oroszország az egyik kedvenc témám: levesz a lábamról az az elegancia, amely az arisztokráciájukat áthatotta, és emellett valami más, megmagyarázhatatlan vonzódást érzek irántuk - különleges, távoli, csillogó és mesés számomra ez a kor, amelyben ők éltek, és mindig azt kívánom, bárcsak tanúja lehettem volna az ő idejüknek!

A regény tehát itt kezdődik: a cári Oroszország utolsó éveiben, amikor a bolsevikok úgy döntenek, hogy földbe tiporják ezt a világot, mert nincs szükségük többé sem a cárra, sem az arisztokráciára. Véres forradalom veszi kezdetét, a kegyetlenkedések, üldözések szinte mindennaposakká válnak, az arisztokratákat megfosztják jogaiktól, legyilkolásuk, palotáik kirablása, vagyonuk teljes elkobzása veszi kezdetét. Xénia Osszolina, az alig tizenöt éves arisztokrata származású lány nagy nehézségek árán kimenekíti családját Oroszországból, hogy végül Párizsban letelepedjenek - ám itt is nélkülözéssel kell szembenézniük, de legalább az életük biztonságban van. Hamarosan megismerkedik egy német fotóssal, Max von Passau - val, és szenvedélyes szerelem bontakozik ki közöttük. Ám Európa is lassan veszélyes eszméknek a fészkévé válik - közeledik a második világháború...

"Nem sírt. Majd annak is eljön az ideje, néhány hónap, vagy néhány év múlva. Talán soha. Az érzelmek túlságosan is sok helyet foglalnak el az ember lelkében. Ezt a luxust nem engedheti meg magának."

Theresa Révay regényét nevezhetjük lektűrnek, azonban azt meg kell hagyni, hogy nagyon igényes lektűr. Hihetetlenül jó korrajzot ad nem csak a bolsevik forradalomról, a két háború közti átmeneti időkről, hanem a német nép megbabonázásának időszakáról és a második világháború vészterhes idejéről is. Sokszor szorult ökölbe a kezem a dühtől és a tehetetlenségtől, a legkegyetlenebb évekről szóló részeket torkomban dobogó szívvel, körmömet rágva olvastam, és sokszor legszívesebben becsuktam volna a szemem is, hogy ne lássam magam előtt a zsidó üzletek betört kirakatát, az éjszaka közepén ágyukból kirángatott apákat, az orosz arisztokraták kincseit elhurcoló, fegyvert viselő katonákat, az emberek kiszolgáltatottságát, és a többiek közönyét. Szinte már a hihetetlenség határát súrolja, hogy mennyire bolond idők jártak ekkor - egyszerűen túl borzasztó ahhoz, hogy elfogadjuk.

A szerelmi szálat én igazából csak egy apropónak éreztem, ami köré meg lehetett írni ezeknek az évtizedeknek a történetét. Nem is voltam igazán kíváncsi, hogy vajon hogyan alakul majd Xénia és Max kapcsolata - és szerencsére nem is éreztem, hogy ezt a könyv rám akarná erőltetni, néha elszórt egy-egy morzsát ennek a szerelemnek a történetéből, néhol kicsit hosszabban időzött náluk, de az igazán lényeges, az igazán borzasztó történések sose sikkadtak el a történetben. S pont ezért, egyszerűen beleszerettem ebbe a könyvbe! Lehet, hogy voltak hibái, de én őszintén megmondom, nem vettem őket észre, hagytam, hogy sodorjon a történet, ahogy száz évvel ezelőtt sodródtak az emberek a történelem viharos tengerében.

Kiadó: Athenaeum
Eredeti cím: La louve blanche
Fordította: Kiss Kornélia
Eredeti ár: 3999 Ft
Oldalszám: 565

"Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek!
Költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott
tündöklő asztal, hova csúszol a múltak iszapján?
hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot
ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból?

Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó zöld
jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján és
éltek a holtak s otthon voltak a foglyok, az eltünt
drága barátok, verseket írtak a rég elesettek,
szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje.

Voltak, akik fogukat csikorítva rohantak a tűzben,
s harcoltak, csak azért, mert ellene mitse tehettek,
s míg riadozva aludt körülöttük a század a mocskos
éj fedezéke alatt, a szobájuk járt az eszükben,
mely sziget és barlang volt nékik e társadalomban.

Volt, ahová lepecsételt marhakocsikban utaztak,
dermedten s fegyvertelen álltak az aknamezőkön,
s volt, ahová önként mentek, fegyverrel a kézben,
némán, mert tudták, az a harc, az az ő ügyük ott lenn, -
s most a szabadság angyala őrzi nagy álmuk az éjben.

S volt ahová ... mindegy. Hova tüntek a bölcs borozások?
szálltak a gyors behivók, szaporodtak a verstöredékek,
és szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal nők
ajka körül s szeme alján; elnehezedtek a tündér-
léptü leányok a háboru hallgatag évei közben.

Hol van az éj, az a kocsma, a hársak alatt az az asztal?
és akik élnek még, hol vannak a harcra tiportak?
hangjuk hallja szivem, kezem őrzi kezük szoritását,
művük idézgetem és torzóik aránya kibomlik,
s mérem (néma fogoly), - jajjal teli Szerbia ormán.

Hol van az éj? az az éj már vissza se jő soha többé,
mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már. -
Ülnek az asztalnál, megbujnak a nők mosolyában
és beleisznak majd a poharunkba, kik eltemetetlen,
távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak."
(Radnóti Miklós: A'la recherche... )

Képek forrása:
1. http://girlychic.tumblr.com/page/6
2. http://www.polyvore.com/favorite_backgrounds/collection?id=895147
3. http://fuckyeahalltheprettythings.tumblr.com/

A kapcsolatok szabályai

Jodi Picoult: Házirend

kiolvastam: 2011. április 10.

Jodi Picoult nem rég megjelent regénye ismét egy beteg gyermek (vagyis itt már 18 éves) és családja történetét dolgozza fel, ismételten meglehetősen szélsőséges körülmények között. A fiú, Jacob Asperger-szindrómás, ami az autizmus egy enyhébb formája. Ez a betegség leginkább a szociális életben okoz nehézséget, de diagnosztizálása, felismerése nagyon nehéz, sokan úgy élik le az életüket, hogy fogalmuk sincs róla, hogy ők aspergeresek lennének.
Jacob erre utaló tünetei hároméves korában kezdtek jelentkezni, addig teljesen normálisan fejlődött, olyan volt, mint a többi gyerek. Édesanyja ezután mindent megtett, hogy fiát kirángassa belső kis világából: gyógypedagógusokat fogadott, különleges étrendet fejlesztett ki a számára, és később az iskolában is elérte, hogy egyéni nevelési program keretében segítsék a beilleszkedését a többi gyerek közé.

Ám Jacob egyik segítője, a fiatal gyógypedagógus brutális gyilkosság áldozatává válik, és Jacob egyre gyanúsabb lesz a rendőrök számára. Mániákus bűnügy-felderítése, a kriminalisztika iránti fokozott érdeklődése, szenvtelen hangneme, szemkontaktus kerülése - mind-mind már önmagában is gyanús. És ha még ehhez hozzávesszük azt is, hogy Jacob a bűntény helyszínén járt a gyilkosság napján, és a szemtanúk elmondása szerint az áldozattal korábban nyilvános helyen összeszólalkoztak - hát, ez már még gyanúsabb...
Szóval: vajon bűnös-e vajon Jacob Hunt? És ha igen, vajon a betegsége miatt kaphat-e felmentést a vád alól? Hát, röviden valami ilyesmiről szól Picoult regénye.

Vannak, akik Picoult-t szenzációhajhásznak tartják, amit persze elismerek, de szerintem nem szenzációhajhászabb a többi bestseller-írónál. Nekem igazából semmi bajom nincs a regénye témáival, és azzal sincs, hogy olykor valószínűtlenül kihegyezi a dolgokat - hiszen ez csak fikció, miért ne lehetne kicsit jobban összeütköztetni a dolgokat, hogy a társadalmi, jogi problémákat még jobban észrevegyük? Persze, ez nem meggyőzés akar lenni, mindenkinek szíve joga, hogy áll a könyveihez - én csak egyszerűen ezt érzem.

"Amikor meghal valaki, az embernek olyan érzése támad, mintha kiesett volna egy foga. Rágni, enni attól még tud, hiszen a többi foga megmaradt, a nyelve mégis örökké odatéved az újonnan keletkezett kis lyukba, ahol még mindig tompán fájnak az idegvégződések"

Ennek a könyvnek a fő kérdése számomra az volt, (ez független Jacob bűnösségének kérdésétől, szóval nem spoiler) hogy vajon tényleg van-e különbség egy hidegvérű gyilkos és a betegségéből adódóan szociálisan beilleszkedni képtelen ember gyilkossága között, aki egyáltalán nem képes arra, hogy átérezze mások fájdalmát, bánatát?Lehet-e gyilkosság esetén egyenlőségjelet tenni közéjük? De ha nem, akkor mégis hol van a határvonal? Mi alapján mondjuk azt, hogy az egyik hidegvérű gyilkos, a másik meg beteg ember?
Az egész regény olvasása közben ezen gondolkodtam, és én képtelen voltam ebben a kérdésben egyik vagy másik oldalnak igazat adni.

Picoult ugyanazt a regényfelépítést használja, azaz több narrátoron keresztül ismerjük meg a történetet és a különböző álláspontokat, rajtuk keresztül ütközteti össze az ellentétes (vagy éppen csak más árnyalatú) álláspontokat, hogy aztán olvasó döntsön a kérdésben, vagy éppen még tanácstalanabbul csukja be a könyvet.

"Talán ezt érezheti a fiam, amikor újra és újra hiába próbál meg kapcsolatot teremteni a külvilággal. Az autistákat a nem autistáktól talán nem is annyira az a bizonyos képlékeny elektronfelhő választja el, hanem inkább valami átlátszó fal, ami valódi érzések helyett csak az érzések illúzióját ereszti át."

Az egyetlen negatívum a szöveget tekintve az az, amit már előttem is emlegettek páran, hogy a krimiszál tényleg nem igazán ment az írónőnek, elég gyorsan ki lehetett találni, hogy tulajdonképpen mi is történt a gyilkosság napján. Valahogy ennek az információnak az elrejtése egyáltalán nem jött össze, szinte rögtön leesik a tantusz.

A másik probléma kicsit spoileres, szóval ezt a bekezdést csak azok olvassák, akik már túlvannak a történeten: szóval a másik dolog, ami nagyon idegesített, az volt, hogy ha tudták, hogy Jacob képtelen hazudni, akkor miért, de miért nem kérdezték meg egyszer sem egyenesen, hogy ő ölte-e meg? Tudom, hogy féltek a választól, de nem értem, hogy miért volt jobb bizonytalanságban lenni, ahelyett, hogy tudnák, valójában hányadán is állnak vele. Szóval, számomra érthetetlen volt...

A tetszési-faktort tekintve, szerintem ezt a könyvet is messze felülmúlja A nővérem húga. Úgy látszik, ezt az írónő már sosem tudja túlszárnyalni. Igazából azt a könyvet nem is a téma teszi annyira jóvá az én szememben, hanem az a stílus, amit ott használt... ez még más általam olvasott Picoult regényben sem köszönt vissza, pedig örültem volna. De a Törékenynél viszont szerintem is sokkal jobb (talán ezt Amadea említette), ez nem taszított se depresszióba, ideges se voltam olvasás közben, és igazából egyik szereplőből se volt elegem.

Aki szerintem szereti Picoult könyveit, az ebben se fog csalódni, de aki nem igazán szívleli, azt nem ez a könyve fogja megnyerni magának, ez is biztos.
Az értékelésemben 8 pontot ért el!

Viszont, a kisfiú szerintem nagyon ijesztő a borítón... én tényleg féltem tőle.

Kiadó: Athenaeum
Eredeti cím: House rules
Fordító: Mallász Rita
Eredeti ár: 3490 Ft
Oldalszám: 596

Sosehol

Cecelia Ahern: Talált tárgyak országa

kiolvastam: 2011. január 31.

Minden dolognak megvan a helye a világban, még az embereknek is. Ám néha az is megesik, hogy nem ott vannak, ahol lenniük kell. Vagy egyszerűen eltűnnek. Sokféleképp megtörténhet: a tárgyak, emberek elveszhetnek teljes fizikai valójukban, de mi, emberek lélekben is képesek vagyunk rá. Van, hogy saját akaratunkból, vagy valami külső erő hatására – de mindig találhatunk kiutat, csak szembe kell néznünk önmagunkkal. Talán, ez a legnehezebb és legfélelmetesebb dolog mind közül. Van, hogy nem vagyunk rá képesek, s hagyjuk, hogy örökre elvesszünk önmagunk és a legtöbb ember számára is. Van olyan is, hogy képesek vagyunk magunktól is megtalálni a visszautat. De valahol az életünkben lennie kell valakinek, aki mindig ránk talál, bármerre is legyünk.

Sandy Shortt nem tud belenyugodni abba, hogy valaminek vagy valakinek csak úgy nyoma vész. Mióta gyerekkorában eltűnt az utcájában lakó egyik kislány, mániákusan keresi az elveszett dolgokat – akár éjszakákat is képes átvirrasztani egy eltűnt zokniért, fogkeféért. Felnőttként magánnyomozó lett, aki az eltűnt személyek felkutatására specializálódott – ő az, aki még akkor sem adja fel, mikor már minden keresés zsákutcába futott. Ám minél nagyobb energiát fektet bele a keresésbe, annál jobban veszíti el önmagát, és mindenkit maga körül. Az élete lassan csupán a keresgélésről kezd szólni – de vajon őt ki fogja megkeresni?

Az egyik eltűnt személy nyomozása során Sandy is egyszer csak eltűnik, akár egy zokni a mosógépből, és egy olyan helyen találja magát, ahol elveszett tárgyak tömkelege van mindenütt, s persze emberek is – rég eltűnt emberek. Köztük számos olyan személy, aki után Sandy régóta nyomoz. Ám most, hogy végre megtudta azt, amire egész életében kíváncsi volt, már csupán egy vágya maradt: hazatalálni.

"– Tehát azt mondod, hogy egy hiányzó zoknit keresni olyan érzés, mint a szerelmet keresni? (..)
– Nem. Olyan érzés, hogy az ember tudja, hogy valami hiányzik az életéből, de akármennyire is keresi, nem találja meg."

Ahern regénye igazi felnőtteknek való tündérmese, ami csodálatosan mossa össze a valóság és a képzelet határait. A Talált tárgyak országa csodálatos hely, ahol az emberek újrakezdhetik életüket, s talán még jobban megtalálják önmagukat, mint a másik világban. Azt hiszem, sok eltűnt személy hozzátartozója szeretne hinni abban, hogy valóban létezik egy ilyen hely...

Megható volt olvasni a soha meg nem szűnő ragaszkodásról, amely a legtöbb hozzátartozót jellemezte: az esténként folyton égő verandalámpák fényéről, az érintetlenül hagyott hálószobákról, s a folytonos reményről, hogy egyszer mégis hazatalálnak, és együtt folytathatják az életüket.
Fájdalmas dolog elveszíteni valakit, és talán még fájdalmasabb látni, hogy a környezetükben már mindenki fel tudta dolgozni az esetet, csak ők nem. Valószínű, soha nem is fogják. De hiába ragaszkodnak, az emlékek megállíthatatlanul eltünedeznek, s egy nap úgy ébrednek fel, hogy már nem cseng a fülükben az illető nevetése, képtelenek felidézni a hangját, és a fényképeikről eltűnik az élet – csupán képek maradnak, grimaszok és mimikák nélkül.

A regény szereplői mind érdekes alakok, különösen Sandy, akiből egy darab szintén eltűnt, mikor gyerekkori ismerőse köddé vált. Ekkor kezdődött ugyanis szinte már beteges méreteket öltő keresőszenvedélye, ami nem csupán az ő életét változtatta meg alapjaiban, hanem a családjáét is. Sandy egyre távolodik mindenkitől, magába fordul és a keresés lesz az egyetlen rögeszméje – semmi más nem képes a gondolataiba furakodni.
A szenvedélybetegség mindig érdekes téma, annak ellenére, hogy a való életben gyakran túlontúl furcsának találják az emberek. Annyira más a világuk, hogy egy egyszerű kívülálló nehezen képes megérteni őket – talán ezért is jók az ilyen történetek, mert valamennyire mégis bepillantást engednek a szenvedélybetegek gondolataiba, mozgatórugóiba.

Magányos ember az, aki a valamit semmire cseréli.

Ahern regénye igazán könnyed, szinte már légiesnek mondható stílusban íródott, rengeteg olyan típusú mondanivalóval, amelyek kimondatlanul ott lebegnek körülöttünk nap mint nap, és pont ezért esik olyan jól a lelkünknek – mert valaki mégis szavakká változtatja a megfoghatatlan gondolatokat. A cselekmény két szálon fut: az egyik Sandy története, a másik pedig Jack -é, Sandy egyik ügyfeléé, aki nem nyughat addig, míg Donall nevű öccse elő nem kerül. Ezért is lépett kapcsolatba a nővel, hátha segít neki. Ám mikor Sandy eltűnik, Jack összeszedi magát, és elhatározza, hogy megkeresi őt.

Sokan panaszkodtak a képzeletbeli világ kidolgozatlanságára, a regény végén a szálak elvarratlanságára, de én ezt nem tartom problémának, hiszen az írónő a képzeletünkre bízza a dolgokat – ahogy az igazi mesék is teszik. Nem szükséges minden dolgot kimondani, hiszen pont ettől lesz valami varázslatos és érdekes, hogy az olvasó fejében születnek meg a válaszok. S hogy mi is lehet pontosan ez a hely, ahová az eltűnt tárgyak és emberek kerülnek? Talán, nem is ez a fontos. Inkább a tudat, hogy ezek az emberek képesek voltak ott új életet kezdeni, és igazán boldogok.

Ez a gyönyörű ornamentikájú borító valóban bájos és szívmelengető történetet takar, amely képes varázslatot vinni az olykor beszürkülő hétköznapjainkba. Ez volt az első regényem Ahern - től, így egyáltalán nem volt viszonyítási alapom. Lehet, hogy aki jobban ismeri az írónőt, nem lesz így elragadtatva tőle - de engem meggyőzött: még több könyvet kell tőle olvasnom.
Az értékelésemben 9 pontot ért el.

Kiadó: Athenaeum Kiadó
Eredeti cím: The Place Called Here
Fordította: Hussami Péter
Oldalszám: 358 oldal
Eredeti ár: 3490 Ft
ISBN: 978 963 293 040 4