2011. május 24., kedd

Ott fönn a magasban

Victoria Forester: A lány, aki tud repülni

Elolvastam: 2011. május 21.

Az első megállapításom a könyvvel kapcsolatban az volt, hogy milyen furcsa címe van! Úgy értem, ehhez hasonlóval eddig nem nagyon találkoztam, és persze rögtön felkeltette az érdeklődésemet, vajon milyen lehet egy olyan lánynak a története, aki tud repülni? A furcsa cím furcsa gyerekek, állatok és növények történetét takarja, akik valamiben mások mint a többiek. De talán nem is a más a legjobb szó erre, hanem a különleges. S a különlegességről mindenki tudja, hogy egyaránt lehet áldás és átok is, hiszen a többség nem biztos, hogy tolerálni képes azt, ha valaki különbözik tőlük.

"Könnyű vagyok, mint a felhő és szabad, mint a madár,
Része vagyok a kék égnek, s tudok repülni már."


Piper McCloud -nak hívják a könyv címében szereplő lányt, aki képes arra, amire az emberek nagy többsége nem: repülni tud. Eleinte megzabolázhatatlannak tűnő lebegés formájában jelentkezett nála, amit képtelen volt kontrollálni, bármikor rátörhetett csak úgy. Ahogy teltek az évek, egyre jobban zavarta, hogy nem képes uralni a saját testét, és úgy döntött, hogy a saját akaratával szeretné irányítani különleges képességét. Kitartó munka árán végül sikerült megtanulnia, szülei legnagyobb bánatára, akik a természet ellen való dolognak tartották a repülést. Ezzel nem csak ők voltak így, hanem az egyszerű kisváros egyszerű lakói is, akik egy piknik során tanúi lehettek Piper különleges képességének. Pletykák röppentek fel, újságírók hada rohamozta meg a McCloud farmot, és mikor feltűnt egy elegáns hölgy azzal az ajánlattal, hogy Pipert egy neki való különleges iskolába vinné, ahol megvédenék a veszélyes helyzetektől - nos, abban a kellemetlen helyzetben ez egy nagyon kiváló ötletnek tűnt. Piper így maga mögött hagyta a búzamezőkkel együtt szeretett szüleit is, hogy tagja lehessen ennek a különleges iskolának... Eleinte minden szép és jó, ám hamarosan nagy turpisságokra derül fény...

A regény eleje nekem nem igazán tetszett, az írónőnek nem igazán sikerült a vidéki emberek ábrázolása. Kicsit elnagyoltnak, kicsit mesterkéltnek hatott számomra, valószínűleg azért, mert nálam ebben L. M. Montgomery az etalon, és valljuk be, őt nehéz túlszárnyalni. Vártam, hogy előtörjön bennem az az érzés, ami az Anne-könyveknél szokott, a vágy, hogy milyen szívesen élnék egy ilyen vidéken. De nem, ez nem igazán jött össze, sőt... néha az volt az érzésem, hogy az írónő az a tipikus nagyvárosi ember, aki előszeretettel nézi le a vidékieket, és mást nem is tud róluk mondani, csak azt, hogy milyen egyszerű emberek. Tudjátok, olyan lekezelő hangsúllyal...
Továbbá az elején az is idegesített, hogy minden érzést és gondolatot az én ízlésemnek túlságosan szájbarágósan akart megmagyarázni, ugyanazok a dolgok többször is feltűntek egymás után, kicsit más szavakkal, kicsit más mondatban, de a lényeg mindig ugyanaz volt. Az első pár fejezetnél nagyokat sóhajtoztam, nem tudtam hogyan lehetünk jóban ezek után.

Aztán ahogy megérkeztünk az intézetbe, már más lett a könyvvel a viszonyom. Ahogy eltűnt a vidéki élet túl műnek ható bemutatása, egy igazán élvezetes regényvilág bontakozott ki előttem. Persze, a fordulatok sokszor kiszámíthatóak voltak, de ez nem érdekelt, egyszerűen csak átadtam magam az élvezetnek. Imádtam Piper -t, a tücsköt, akit Sebastian névre kereszteltek, a szintén különleges képességekkel rendelkező osztálytársakat, és később még Conradot is, a hihetetlenül eszes kisfiút.

"Létezik egy hely, valahol mélyen minden ember bensőjében, amely mindentől el van rejtve, és nagyon nehéz megtalálni. Ha a dolgok rosszra fordulnak, és az élet túlságosan nehéz, megesik, hogy az ember elbujdosik erre a helyre, és soha többé nem tér vissza onnan (...) ezen a titkos, roppant mélyen fekvő helyen rejtőzködik, ahol senki nem érheti el, és senki sem bánthatja soha többé."


A sok érdekesség és megmosolyogtató jelenetek mellett (persze itt nem olyan értelemben megmosolyogtató jelenetekre kell gondolnunk, hogy "haha, de vicces!" inkább olyan "jaaaaaj, de ééééédes!" - szóval értitek) azért bőven akadt olyan is, ahol volt okom a szomorkodásra, és ezt nem is rejtettem véka alá - értsd: bőgtem, mint egy nem-normális. Nem tudom eldönteni, hogy ez vajon az én extra érzékenységemnek a számlájára írható, vagy tényleg ennyire képes megríkatni az embereket, mindenesetre nálam elérte a hatását.
A regény üzenete, miszerint el kell fogadni azt, ha valaki különbözik másoktól, illetve a különlegességnek csak áldásnak kéne lennie, és hogy ne adjuk fel önmagunkat mások kedvéért - amit kicsit klisésnek is nevezhetnénk, de azt mondtam magamban, hogy "Egye fene! Ha egyszer jól esik most ilyet olvasnom, miért ne élvezzem?"

Most ahogy írom a posztot, rájövök, mennyi mindent bocsátottam meg a regénynek olvasás közben - pedig fel se tűnt, hogy ennyi minden lett volna. S az, hogy sikerült a végére feledtetnie velem a hibáit, azért ez csak jelent valamit. Igazából aranyos, bájos kis ifjúsági regény, megható jelenetekkel tarkítva, amely egyaránt szól az elfogadásról és az önmagunk mellett kiállásról.

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: The Girl Who Could Fly
Fordította: Pásztor Judit
Oldalszám: 296
Eredeti ár:2999






képek forrása:
1. http://justmeandmyfashion.deviantart.com/art/come-fly-with-me-170637053?q=&qo=
2. http://www.flickr.com/photos/86885725@N00/380982914/

Vélemények:

0 hozzászólás:

Related Posts with Thumbnails