Sally McBride íres temperamentuma, vörös hajúsága és óriási szíve, lelkesedése kiabál ki a lapok közül, ha fellapozzuk Jean Webster levélregényét, a Kedves Ellenségem!-et. Sally és az ő árváinak no meg skót doktorának kalandjai már az első levelek után megfognak maguknak minden egyes alkalommal, és meg kell mondjam, igazán nehéz elszakadni tőlük. Talán azért is, mert humoros sorok közé némi komolyság is vegyül, úgymint a nők korabeli helyzete vagy hogy hogyan is álltak hozzá a férfiak a XX. század elején a dolgozó nőkhöz. Jean Webster ezt a regényét is az ifjúságnak szánta elsősorban, de felnőttként is ugyanannyi élvezetet lehet találni ebben a bájos-komoly történetben, és valószínűleg más jelentésrétegek csapódnak le nekünk. 

Ha az ember gyerekekkel dolgozik, abban van valami építő, valami derűlátó – mármint ha az ember az én derűs életszemléletemmel nézi.

A Kedves Ellenségem! bár a Nyakigláb apó folytatásának tekinthető, élvezetéhez mégsem feltétlenül szükséges az előzménytörténet ismerete. Bár Judy Abbott későbbi életét nyomon követhetjük Sally levelein keresztül - hiszen elsősorban ő a levelezőtársa - , de az igazi történet valójában arról szól, hogy az előkelő társasági életben jártas Sally McBride, Judy korábbi iskolatársa és barátnője, miképp boldogul árvaház-igazgatóként komornájával és pekingi palotapincsijével karöltve na meg a rengeteg kisestélyi ruhájával felszerelkezve, ahová Judy kifejezett kérésére kerül. Sally eleinte nem szívesen vállalja ezt a feladatot, ám látva az ott uralkodó szörnyű állapotokat és megszánva, megszeretve az ottani kisárvákat, egyre több reformot vezet be, hogy melegebb hellyé varázsolja a gyerekek számára ezt az intézményt. S hamarosan igazán megszereti ezt a szerepet, az árvaházat és még azt a folyton morgó skót doktort is. 

A történet maga inkább emlékeztet engem Jane Austen méltán híres klasszikusára, a Büszkeség és balítéletre, mintsem a Nyakigláb apóra, hiszen az Ellenség és Sally között meglehetősen hasonló kapcsolati dinamika figyelhető meg, és személyiségüket tekintve is igencsak közel állnak Lizzy Bennet és Mr. Darcy kettőséhez. S most, hogy jobban belegondolok, némi Dr. Szösziség is vegyül a sorok közé - vagy a Dr. Szöszibe vegyül némi Sally McBride-ság, ha pontosabban akarunk lenni - , hiszen Sallyt első pillantásra sokan inkább egy csinos arcocskának tartják, aki inkább való a kissé felszínes előkelőségeknek való társasági összejövetelekre, mintsem egy árvaház igazgatói székébe. De Sally hamar megmutatja még a legkételkedőbbeknek is, hogy esze, lelkesedése, jó megfigyelőképessége folytán nem is találhattak volna alkalmasabb igazgatót. Aki lehet, hogy nem sokat tud ugyan a szociológiáról, a genetikáról vagy az alapvetői orvostudományokról, viszont beleérző készségének köszönhetően rögtön tudja, hogy mire van szüksége ezeknek az elhagyott, család nélküli gyermekeknek, és éles eszével, temperamentumával meg is szerzi nekik azokat a dolgokat. 

S mindemellett örökös témaként felbukkan a történetben a  - korábban emlegetett - nők korabeli helyzete. Leginkább a házasság és munka kettősségére hegyezve ki a dolgot. Hogy a nőt, mint fizetett munkaerőt furcsa dolognak tekintették. A legtöbb férfi szemében a nő inkább karitatív jellegű munkát végezhet, ingyen és bérmentve, hiszen az ő eltartását a férje vagy a családja oldja meg. A munka a nő számára nem komoly dolog, csak hobbi, amit bármikor elhagyhat a férje vagy a családja kedvéért. Sally is hasonló választás elé kényszerül, hiszen udvarlója, nem igazán nézi jó szemmel, hogy választottja ennyire belebonyolódott egy árvaház életébe, és láthatólag sokkal nagyobb lelkesedéssel végzi azt, mint a szerelmes levelek írását. De nemcsak Sally, hanem a körülötte dolgozó férjes asszonyok is hasonló kommentároknak vannak kitéve, különösen amikor a fizetésekről van szó. 

A házasság pedig Sally világában nem egy végtelen happyend, mint Judy esetében. Judy és Jervis házassága inkább kivételes, mint átlagos. Számtalan rosszul végződött házasságot mutat fel a történet: válással vagy éppen végtelen boldogtalansággal. Sally, mint egy igazi modern szemléletű nő, abban látja leginkább a sikertelen házasságok okát, hogy sokszor csak beleugranak ebbe a helyzetbe a fiatalok, anélkül, hogy valóban időt szánnának a másik megismerésének. Formalitások, álarcok mögé bújva nehéz megismerni azt a másik felet, akivel későbbi életünket kell együtt eltölteni. Sally igazán modern módon a házasságon kívüli együttélés mellett érvel ( ne feledjük, hogy a XX. század elejéről beszélünk), hiszen ez valóban így van, hogy csak együtt lakva, szoros napi kapcsolatban lehet csak igazán kiismerni a másikat. 

Vajon képes lesz-e Sally a felismeréseit a saját életére vonatkoztatni?

Sally McBride története egy igazi napsugár lehet mindenki számára a szürke napokon. Nem rózsaszín bájolgó történet ez, csak épp annyira, amennyire kell, de mindeközben mégis ott vannak benne a komolyságok és a nagy gondolatok, miközben látjuk magunk előtt Sally kezét, amely hol indulattól fűtve szorítja a tollat, és nyomja rá nyomatékosan kacskaringós betűit a papírra, vagy éppen holtfáradtan, kapkodóan kanyarítja a rövid sorokat, máskor meg érezzük a mosolyát a papír felett, látjuk a mögötte futkorászó árvákat. Akárhogy is, a levelek tele vannak élettel - azzal a fajtával, ami képes megmelengetni bármikor a fázós lelket.  Anne Shirley rajongóknak szívből tudom ajánlani ezt a kötetet, vörös hajból itt sem szenved hiányt az olvasó. 

Jean Webster: Kedves Ellenségem!

Dear Enemy

Fordította: Borbás Mária

Könyvmolyképző Kiadó

260 oldal

A csodálatos Waverley-kert

Amikor a világ elkezdett bezárkózni, éreztem, hogy újra át kell lépnem a Waverley-kert kapuján. Sok-sok évvel ezelőtt, valamikor ugyanígy tavasz környékén olvastam - ugyan nem sokra emlékeztem már a történetből, de a virágillatba burkolózott mágikus realizmus azért megmaradt. Ezúttal is játszi könnyedséggel teremtem ott Claire mellett egy nyári éjszakán, amikor apró szolár lámpák fénye mellett gondozta kertjének éjjel virágzó növényeit, és izgatottan járt-kelt köztük ezen az újabb álmatlan éjszakán, és lélegzetvisszafojtva várta, hogy a történet tovább gördüljön.

Mi, olvasók ezalatt megismerkedtünk a Waverley család különös örökségével. A kertjükben található növények ugyanis mind különlegesek voltak, különösen azok, amelyek az almáit másokhoz hajigáló fa közelében nőttek. A belőlük készült ételek csodás hatást tettek azokra, akik megették őket. Az orgonadzsemes kétszersült, a levendulás teasütemény például a titoktartás képességét adta elfogyasztójának, a kandírozott árvácskás muffin szófogadóvá tette a gyerekeket, míg a jácinthagymából készült mártás kóstolója mélabússá és nosztalgikussá vált. Claire ebből élt hát ebben a piciny városkában: kertjének különleges terméseiből készült ételeit szolgálta fel kisebb-nagyobb rendezvényeken, és mindig zajos sikert aratott.
Azonban bármennyire is tisztelték őt képessége okán, mégiscsak különcnek tartották őt, ahogy a család minden korábbi és jelenlegi tagját. Evanelle nénikéje ha adott valakinek valamit, az illető biztos lehetett benne, hogy az a dolog később nagy hasznára lesz majd.
Sydney Waverley, Claire testvére azonban pont a családi öröksége miatt menekült el a kisvárosból sok-sok évvel ezelőtt. Nem akarta mindazt az eleve elrendelést, ami a Waverley névvel jár. Hátat fordított így hát az otthonának, és nekivágott a nagyvilágnak. Azonban az a férfi, aki mellett végül lehorgonyzott, mégse a megfelelő ember lett. Erőszakos dühkitörései miatt úgy érzi, muszáj tőle megszabadulnia, hogy a lányának végre nyugodt életet biztosíthasson. Így végül megszöknek, és Sydney a lányával együtt újra hazatér korábban hátrahagyott otthonába, Claire-hez, akivel annyi mindent kell tisztázniuk.

Ebbe az alicehoffman beütésekkel rendelkező, ám annál egy árnyalatnyival egyszerűbb mágikus realista világba jó érzés volt visszatérni. Az első néhány fejezet teljesen elringatott, feltöltött és elbűvölt a virágillatával és Bascomb városának különös családjaival. Szerettem azt a ravasz almafát, aki végig azon volt, hogy valaki megkóstolja végre a gyümölcsét, aminek köszönhetően fény derülne az illető életének legboldogabb pillanatára. Tetszett, ahogy a két testvér szépen, lassan közeledik egymáshoz, ahogy újjáépítik a kapcsolatukat - hogy ne csak testvérek, hanem barátnői is legyenek egymásnak. Jó volt ebben a világban barangolni, ahol még a legártalmatlanabbnak tűnő dolog is hordozott magában valamilyen csodát.

És annyira jó lett volna, ha az írónő ennyivel megelégszik a történet szempontjából, és nem akar beleszuszakolni felesleges férfi figurákat. Ne értsetek félre, semmi problémám nincs a férfi szereplőkkel úgy általánosságban, viszont a csupán kellékként funkcionáló szereplőkkel már más a helyzet. Sarah Addison Allen férfialakjai mintha csak egy erotikus regény kockás hasú, félmeztelen pasis borítójáról másztak volna bele a történetbe. Semmiféle egyéb tulajdonsággal nem rendelkeznek a szexiségen és a jó seggen kívül. És ez számomra nem éppen a vonzó kategória. Annyira egydimenziósak, hogy a térelméletnek egy külön fejezetet kéne szentelnie számukra. A felbukkanásuk teljesen tönkretette ezt a világot, a történet varázslatos, szerethető hangulata egy csapásra megszűnt és a helyét valami igencsak kínos, bóvliság vette át, amit egy-egy Tiffany füzet átlapozásakor érezhetünk.

Az az igazság, hogy nagyon megharagudtam Allenre mindezért. Mert olykor bebizonyította, hogy tud atmoszférát teremteni, hogy tud érdekességet belevinni a történetbe, és erre az egészet agyoncsapja egy szép szemű, csókos szájú, jó seggű hapsival, aki jár-kel a történetben, és folyamatosan epekedik az egyik Waverley-lányért. Maga se tudja, miért is pontosan. A jónak induló történet a végére kicsit érdektelenségbe fulladt részemről, és ezt még Evanelle alakja vagy a dobálózó almafa se tudta visszahozni.
Néha szomorú rádöbbenéseket hoznak az újraolvasások.

Sarah Addison Allen: A csodálatos Waverley-kert
Garden Spells
Fordította: Szakáll Gertrúd
Könyvmolyképző Kiadó
300 oldal

A lány, aki holdfényt ivott

Kelly Barnhill Newbery-díjas ifjúsági regénye egy olyan képzeletbeli világba kalauzolja el olvasóját, ahol boszorkányok, sárkányok, mocsári szörnyek és a hétmérföldes csizmák mind megszokott dolgok. 

Történetünk főhőse Luna, aki kisbaba korában véletlenül bevarázsozódott a legerősebb varázslattal, a holdfénnyel. Ám ez az óriási erő csak a megfelelő tudás birtokában biztonságos, egyébként óriási veszélyt jelenthet a világra. Ezért Xan, a boszorkány, aki az erdőben találta a kislányt, elrejti Luna mágiáját, hogy majd olyan időben keljen életre, amikor Luna már elég érett lesz a használatához. Ahogy egyre érettebbé válik, egyre inkább küzd azért, hogy mindazt, amit elvesztett vagy elveszettnek hitt, újra megtalálja: az emlékeit, az édesanyját és az erejét.

A bánat veszélyes. Legalábbis azt mondták. De arra már nem emlékszem, miért. Azt hiszem, mindketten megszoktuk már, hogy van, amire nem emlékszünk. Hagyjuk, hogy a dolgok… ködbe vesszenek.

Egy nagyon hangulatos, fantáziadús middle-grade regényről van szó A lány, aki holdfényt ivott kapcsán. Könnyedén rabul ejtett olykor lírai nyelvezetével, érdekes és fontos gondolataival valamint nagyon szerethető szereplőivel.  Elvégre egy olyan történetet csak imádni lehet, amiben egy cuki beszélő sárkány a főszereplő legjobb barátja, nem igaz?
Mellesleg meg ez is egy olyan könyv, aminél lépten-nyomon belebotlottam akaratlanul is az anyaság, a szülő-gyermek kapcsolatok valamint a felnövés/elengedés témájába hol egyenesen kimondva, hol pedig kicsit burkoltan, a történet szimbólumaiba csomagolva. Ilyenkor szoktam azt érezni, hogy a történet nem véletlenül talált meg engem. Bár nem tudom, hogy a célközönséget ezek a témák mennyire fogják meg vagy mennyi csapódik le számukra, de az tény, hogy Kelly Barnhill regénye nem fél olyan dolgokról beszélni nekik, amikről talán a legtöbb nekik szóló regény hallgat. Például az elmúlásról, a halálról, hogy mennyire nehéz végignézni, ahogy az, akit teljes szívünkkel szeretünk, lassan elfogy mellőlünk.

Persze, ebből talán azt gondolhatnátok, hogy egy kissé depresszív hangulatú történetről beszélünk, de erről szó sincs. Tény, nem kifejezetten vidám történet: jó és rossz pillanatok váltják egymást a lapokon, akárcsak az életben. Mondják, hogy nincs nappal sötétség nélkül, és ez valóban igaz erre a történetre. Keserűség, boldogság, szomorúság, félelem és szeretet kézen fogva járnak itt vagy legalábbis szorosan egymás nyomában. Rendkívül érzékeny regény ez, ami nem fél a látszat mögé nézni. Legyen szó akár a hatalomról, vagy éppen az emberekről.
Nagyon díjaztam még benne az erős és érdekes női karaktereket, akikből nem szenvedett hiányt a történet. Xan, a boszorkány, aki új, boldog otthont keres a magukra hagyott csecsemőknek és mindemellett egyedüli boszorkányként gondoskodik az általa ismert szabad városok lakóiról: segít nekik, gyógyítja őket. De ott van még Luna édesanyja is, aki lánya iránti szeretetét a hagyományok és a megszokás elé helyezte és volt bátorsága szembeszállni érte egy csapat férfival szemben, akik ellen esélye sem volt.

De az érzékelhető értékei ellenére azért bevallom, a várt rajongás részemről kicsit elmaradt. Néha azt éreztem, hogy a sztori bizonyos elemei túlírtak vagy feleslegesen vannak benne, mert - kár is tagadnom - voltak érdektelen részei számomra. Luna kisgyerekkora szerintem nem feltétlenül érdemelt ekkora kibontást, ahogy Antén szálát is az esetek többségében feleslegesnek éreztem.  Ám az utolsó fejezetek az az igazság, hogy szinte azonnal el is söpörték mindenfajta elégedetlenségemet, mert annyira szép volt, és közben annyira fájdalmas is, hogy megbocsájtottam mindent a végére.

Örülök, hogy a kiskamaszoknak szóló könyvek is mernek kicsit bátrabbak, kicsit másabbak lenni, mint a sok-sok évtizede megszokottak. Idehaza valahogy mintha ez a korosztály nem lenne annyira ellátva minőségi olvasmányokkal. Pedig Kelly Barnhill regénye a tanú rá, hogy igenis érdemes keresgetni nekik is.

Kelly Barnhill: A lány, aki holdfényt ivott
The Girl Who Drank the Moon
Fordította: Pulai Veronika
Könyvmolyképző Kiadó
352 oldal

Nyakigláb apó

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nálam elég sok olyan könyv van, ami miatt eléggé szomorkodom, hogy kimaradtak a gyermekkoromból. Persze, anyukám folyton ajánlgatta a pöttyös meg csíkos könyveit, de valamiért akkoriban az ismeretterjesztő könyvek kötöttek le. Így maradt ki például a Nyakigláb apó is. Bár helyette az Usborne Természettudományi kisenciklopédiával keltem és feküdtem. Nem tudom, ebből milyen konklúziót lehet levonni, de tény, hogy Judy Abbott kisasszonyt és az ő Apókáját jóval a könyv célközönségének korát meghaladóan ismertem meg. 

És ez nem vált a kapcsolatunk hátrányára. 

Az okos és eleven Judy Abbott minden vágya, hogy végre maga mögött hagyhassa a John Grier Otthon szürke falait. Egy nap egy fantasztikus lehetőséget kap az egyik támogatótól, akinek nagyon megtetszett Judy egyik fogalmazása: elhatározza, hogy írót farag belőle, és ezért állja tanulmányainak valamint az ezzel járó költségeket. Ezért cserébe csak annyit kér, hogy Judy rendszeresen számoljon be neki leveleken keresztül. hogy hogy halad a tanulással. Továbbá ne firtassa támogatójának kilétét, mert ő nem szeretné felfedni magát. Így a levelezésük csakis egyoldalú lehet. Judy teljesíti titokzatos támogatójának óhaját, ám mégsem hagyja teljesen nyugodni a kérdés, hogy mégis kinek írja ezeket a leveleket.

"Én azt hiszem, Apókám, hogy az ember legnagyobb kincse a képzelőerő. Az teszi az embert képessé arra, hogy beleélje magát mások helyzetébe, együttérzővé és megértővé váljék. Ezért kellene fejleszteni a gyerekekben ezt a tulajdonságot. De a John Grier Otthonban a fantázia legkisebb szikráját is eltapossák. Az egyetlen dolog, amire ott ránevelik az embert: a kötelességteljesítés. Nem hiszem, hogy a gyerekek fel tudnák fogni ennek a szónak az értelmét: utálatos, gyűlöletes szó. Hiszen nem kényszerből, hanem szeretetből kellene cselekednünk."

Sok mindent szeretek Judy Abbottban, de a legfontosabb talán mégis az, hogy imádom olvasni a leveleit. Amik néha viccesek, olykor mérgesek, de leginkább hálásak és lelkesek. Leveleiben nyomon követhetjük, ahogy kinyílik számára a világ: a szürke árvaházi világból egy teljesen más életbe csöppen bele, ahol rengeteg olyan élmény szerez, amiről árvaként soha nem is gondolt, hogy részese lehet valaha is. Ez a kettősség, a két világ kontrasztja végigvonul Judy levelein: Anne Shirley-hez hasonlóan Judy is egyhangúnak, túl kiszámíthatónak találja a lelencház világát, ahol Anne szavaival élve egyáltalán nem nyílik tere a képzeletnek. Ezzel szemben a kollégium világa azonban élettel teli, vibráló, színes-szagos, ahol mindig történik valami. Judyt bár teljesen megbabonázza ez a világ, mégsem felejti el, hogy honnan jött, és szerencsésnek érzi magát, hogy mindezt megtapasztalhatja. Az egész történetet pontosan ezért átitatja a hihetetlenül pozitív életszemlélet, és képtelenség nem mosollyal olvasni a leveleket. Továbbá tetszik Judyban az is, hogy korántsem hibátlan. Néha igenis picit önző, picit hazudós és a harag se áll tőle távol, ha valami nem úgy történik, ahogy ő akarja. S utóbbit nem is fél kimutatni támogatója felé, akitől egész ottléte függ. Pont ettől lesz az egész igazán emberi számomra, hogy nem egy túlidealizált főhős leveleit kell olvasnom.

Bár a Szép reményekbeli Pippel vagy a Pygmalionból ismert Eliza Doolittle-lel ellentétben Judy nem megy keresztül jelentős személyiségváltozáson kitaníttatása során, nem látja másképp a helyzetét vagy önmagát, a világot éppen annyira, hogy megtalálja a hozzá leginkább illő szemléletet. Persze, ez nem feltétlen hibája a regénynek, hiszen nem is erről szól ez elsősorban, de valahol mégis csak egy Pygmalion történetről beszélünk. Judy bájos története a rendkívül szerethető pozitív szemlélete mellett elsősorban mégiscsak egy lányregény némi krimi beütéssel, ami egy kicsit izgalomban tartja az olvasót. Vajon kiderül végül a titokzatos támogató személye?

* Hogy őszinte legyek így újraolvasva és kicsit felnőttebb fejjel nem is tudom mit gondoljak Jervie úrfiról. Nekem ez az egész kapcsolat kicsit túl fura vagy creepy vagy nem is tudom mi lenne rá a megfelelő szó. Vajon mikor az árvaházban eldöntötte, hogy őt fogja kitaníttatni már akkor is tetszett neki Judy? Vagy tényleg csak egy esélyt akart neki adni, hogy kiszabaduljon onnan? Nem tudom, nekem ez nem teljesen tiszta, és pont ezért nem igazán tudok erre annyira sóhajtozós szerelemként gondolni. 

"Rájöttem az igazi boldogság titkára, Apókám, és ez az: hogy az ember a jelenben éljen. Ne bánkódjék a múlton, ne építsen túlságosan a jövőre, de élvezze és használja ki a jelent a legfokozottabb mértékben."

A Nyakigláb apó egy nagyon szerethető történet. Ha szeretted Anne Shirleyt, őt is tutira szeretni fogod. És ha imádod az igazi levélregényeket, akkor feltétlen el- vagy újra kell olvasnod. Meg úgy egyébként is, receptre kéne felírni rosszkedv ellen.

Jean Webster: Nyakigláb apó
Daddy-Long-Legs
Fordította: Altay Margit
Könyvmolyképző Kiadó
166 oldal

* itt egy spoileres rész van, amit fehérrel írtam. Ha egérrel kiemeled, láthatóvá válik a szöveg.

Csontváros

Régebben, ha egy nyilvános téren elhajítottál volna egy Twilight könyvet, tuti fejen találtál volna két Árnyvadász rajongót. Köztük engemet is. * Bár nem tetováltattam magamra rúnajeleket vagy ilyesmi, de azért elég rendesen magával ragadott anno Cassandra Clare világa, és alig vártam, hogy a folytatásokkal visszatérhessek majd ide, ahol menő cuccokban flangáló Árnyvadászok gyilkolásznak mindenféle démonokat és közben szellemes replikákkal szórakoztatják egymást. Azóta eltelt pár év, és a rajongás kikopott. Jöttek más könyvek, és hát változtam én is. Egy hirtelen ötlettől vezérelve döntöttem mégis az újraolvasás mellett, és közben eléggé izgultam azon, hogy vajon most milyen érzéseket fog belőlem kiváltani a Csontváros; vajon képes-e még szórakoztatni engem Cassandra Clare?

Történetünk főszereplője, a tizenöt éves Clary Fray, aki gyilkosság tanúja lesz.  Aligha számít erre, amikor elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba. Az elkövetők: három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser.
A holttest aztán eltűnik a semmibe. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi, még egy vércsepp sem bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán?
Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? 

 

Olvasás közben jöttem rá, hogy a történet mennyire csupán nagyvonalakban maradt meg bennem, és nem hogy az apró (ámde mégis lényeges) részletekre nem emlékeztem, de igazából jó pár nagyobb fordulatra sem. Úgyhogy majdnem olyan volt ez az egész, mint egy friss olvasás, hiszen elég sok meglepetéssel szolgált nekem.

Például nem is emlékeztem rá, hogy mennyire nagy hangsúlyt fektet a könyv a másság témakörére. Mennyi szempontból és módon szóba kerül, hogy milyen érzés a nagy átlagtól különbözni ilyen vagy olyan módon. Hogy a másság kezdetben egyáltalán nem kiváltság, hanem kereszt, ami nehéz, és amit cipelni kell és ami rengeteg gondot okoz. És hogy csak úgy tudod megtalálni ebben a kirekesztő világban a helyedet, ha elfogadod magadat és megbékélsz ezzel a kereszttel. A megtagadás, a hátat fordítás csak átmenetileg működhet: az, ami valójában vagy, kísérteni fog mindig, amíg meg nem szelídíted önmagad számára. 

Kár egyébként, hogy ezt a fontos témát és üzenetet nem valami jó szöveg közvetíti felénk. Az alapvetően egyszerű megfogalmazással nincsen problémám, elvégre nem Esterházyt olvasok, hanem egy YA urban fantasy-t. És pont ezért hatott számomra viccesen, amikor az elbeszélő költőinek szánt random hasonlatokkal és képekkel próbálta szofisztikáltnak feltűntetni a szöveget. Ez nekem nem működött, maximum szórakoztatás szintjén. De ami valóban idegesítő volt, hogy a szereplők öltözetét, hajszerkezetét és sminkjét túlságosan is nagy élvezettel ecsetelte, akár bekezdéseken keresztül. Clary és a többiek outfitjeiről többet megtudtam, mint szerettem volna.

És ha már itt tartunk, ez a lány többször is kiakasztott olvasás közben. Ami igazán meglepő, mert valahogy úgy maradt meg az emlékeimben, mint egy kivételesen nem idegesítő YA főszereplő. Nem tudom, mit is gondoltam anno, de Clary hihetetlen módon önző, hisztis, buta és könnyen manipulálható. Érdekes, hogy az Árnyvadászok félvérek iránti gyűlöletét milyen gyorsan magáévá tudta tenni, pedig nem ilyen közegben nőtt fel. Ahogy az is érdekes, hogy bár Simonról végig azt hangoztatja, hogy csak a barátja és nem érez iránta mást, mégis ha valaki más felfigyel rá vagy Simon figyelme akad meg máson, ez máris hihetetlenül rosszul esik neki... Szerencsétlen Simont sunyi módon kihasználja már szinte az első fejezetektől kezdve, és ez mit sem változik a későbbiekben sem. Simon mindig ott van tartaléknak, mert jól jön, ha szívességet kell tőle kérni, de alapvetően igazából mindegy is, mi van vele vagy merre van. Ez különösen szomorú dolog, főleg ha azt vesszük, hogy gyerekkoruk óta elválaszthatatlan "barátok."

Voltak még egyes pozitívnak beállított szereplőkben hasonlóan ellentmondásos. sőt egyenesen taszító tulajdonságok és tettek, viszont ezeket a spoilerek miatt inkább nem ecsetelném. Mindezt leszámítva - vagy szemet hunyva felette -  azonban azt kell mondanom, hogy egy kalandos, pörgős és sok helyen vicces történetet kaptam, amit gyorsan végig lehet pörgetni. Nem különleges a műfajában, nem számít mérföldkőnek sem, ám mégis ez a szappanoperai összetettségű sztori valahogy könnyedén magával tudja ragadni a kikapcsolódni vágyó olvasót.
Jó tudni, hogy Cassandra Clare még mindig tud engem szórakoztatni.


*(és itt megragadnám az alkalmat, hogy megköszönjem, hogy nem dobáltál nyilvános helyen könyveket)

Cassandra Clare: Csontváros
City of Bones
Fordította: Kamper Gergely
Könyvmolyképző Kiadó
468 oldal 

u.i.: igen, ezen az általam birtokolt kiadáson még A Halál Ereklyéiként futott a sorozat.  :D 

A fiúknak, akiket valaha szerettem

Ahhoz képest, hogy ez a könyv valamiért taszított korábban és egyáltalán nem volt tervben az elolvasása sosem, iszonyatosan megszerettem. Ez a könyv pont olyan, mint a belőle készült netflixes film: bájos és kedves. Igazából az adaptációjának köszönhetem azt, hogy végül mégis úgy határoztam, meg kell ismerkednem a regénnyel is. Innen szép nyerni egy történetnek, azt hiszem.

És kérem, ez tényleg tökéletes lazulós tavaszi olvasmány. Semmi komolyság, csupán az olyasfajta feelgood élmény, amit a romantikus gimis filmek adnak. Úgyhogy ha ilyesmit keresel magadnak egy kikapcsolódós hétvégére, akkor megtaláltad a megfelelő könyvet.

Történetünk főszereplője a kissé introvertált, folyton álmodozó Lara Jean Covey, aki ahelyett hogy gimis létére különféle bulikra vagy meccsekre járna, inkább süteményeket süt otthon, kötöget és romantikus regényeket olvasgat. Élete során már többször is szerelmes volt, és ugyan mindegyik csupán plátói maradt, ennek ellenére szívesen írt szerelmes leveleket ezeknek a mit sem sejtő fiúknak. Bár sosem merészkedett odáig, hogy ezeket a leveleket eljuttassa a címzettekhez. Ezeket az évek során írt leveleket egy pávakék kalapdobozban őrzi a lehető legnagyobb titokban. 

Ám egyszer egy napon valaki mégis csak feladja Lara Jean szerelmes leveleit. Ez már önmagában is kínos, hiszen az öt fiúból három ugyanabba a suliba jár, mint ő. Ám a legrémesebb mégis az benne, hogy az egyik levél a szomszéd fiúnak, Joshnak szól, aki Lara Jean nővérével jár. Pontosabban járt, de pár hete szakítottak, amikor Margot elment Skóciába tanulni. De a két fiatal nyilvánvalóan még nem zárta le ezt az ügyet teljesen egymás között. 

Hogy lehetne ebből a kínos szituációból kikeveredni? Csakis úgy, ha elterelést alkalmaz. Kell egy fiú sürgősen az életébe! Szerencsére Peter Kavinsky, a levelek egyik címzettje vevő arra az ötletre, hogy látszatkapcsolatot tartsanak fenn: vele nem régen szakított ugyanis a barátnője, és ő pedig féltékennyé szeretné tenni, hogy visszakaphassa. Lara Jean pedig reménykedik benne, hogy így Joshnak meg se fordul a fejében, hogy még mindig őt szereti. 

A történet mögött Lara Jean csonka, ám mégis rendkívül harmonikus családja szolgáltatja azt a hihetetlenül bájos, ám mégsem tömény cukormázas hátteret, ami miatt a szememben még szerethetőbb könyvvé vált. Jól esik olvasni az olyan családokról, ahol habár mégsem felhőtlen a boldogság, de azért mégis csak képesek a tragédia után továbbélni és egymásra támaszkodni. Tetszett, hogy ennyire kihangsúlyozta a testvéri összetartás fontosságát, hogy tényleg ekkora szerepet kapott a lányok kapcsolata. Amit mellesleg szerintem abszolút hitelesen ábrázolt.

– Azt hiszem, azért utasítottam vissza, mert féltem.
(…)
– Tommytól?
– Nem. Kedvelem Tommyt. A helyzet az, hogy félelmetes, amikor valódi helyzettel találom szembe magam. Amikor nem csupán gondolok valakire, hanem hogy is mondjam, ott áll előttem és tele van elvárásokkal. És igényekkel.

Lara Jean legnagyobb problémája, hogy fél az élettől. Ezért menekül és él inkább a saját kis álomvilágában, ahol nyugodtan és minden következmények nélkül írhat srácoknak szerelmes leveleket. Félénkségét és hogy nem szívesen éli meg a valóságot, valószínűleg a családjából hozza, ahol bár a testvérek kapcsolata harmonikus és erős, mégsem mondanám azt, hogy jól vészelték át az édesanya elvesztését. Margo, a legidősebb nővér szinte mániákusan igyekszik fenntartani azt a látszatot, hogy minden képes visszazökkenni a régi kerékvágásba. A gyászát beleöli a házimunkába és apjáról valamint a testvéreiről való gondoskodásba. Hogy olyan családjától távoli iskolát választott, talán mégsem csak a kalandvágy motiválta döntésében: szerintem szeretett volna ő is átlagos fiatal lenni, de ezt a családja közelében nem tudta megtenni. Nem azért, mert erre bárki is kényszerítette volna, hanem csupán még erősebben érezte volna azt a fájdalmas hiányt, ha édesanyjuk halálával a régi szokásaik és mindennapjaik is elhaltak volna. 

Az apa a munkába menekül. A lányait emellett rajongva imádja, ám az apaszerep és a munka kettősébe az ő személyisége és egyéb igényei háttérbe szorulnak. Képtelen új kapcsolatba kezdeni, mintha nem is vonzaná egy ilyen lehetőség. A gyász még annyira mélyen él benne, hogy képtelen más nőre gondolni. A nagymama fogalmazza meg végül Mr. Covey hátralevő életének legnagyobb és egyben legszomorúbb problémáját: mi lesz akkor, ha a lányok megkezdik az önálló életüket szép sorjában? Mi lesz vele, amikor teljesen kiüresedik a ház?
Talán egyedül a legkisebb testvér, Kitty az, akit a legkevésbé tépázott meg lelkileg a tragédia. Egyfelől mert nem nagyon van emléke az édesanyjáról, annyira kicsi volt, amikor történt, másfelől pedig Margot tökéletesen betölti az anya szerepét Kitty életében, így talán a hiánya mégse érződik annyira számára.

Azonban ne gondoljátok azt, hogy depresszív könyvről lenne szó. Ezek a dolgok igazából nagyon halványan, szinte észrevétlenül kucorognak bent a történet sarkában, amitől, ha el akar tekinteni az ember, akkor simán eltekinthet. Alapvetően egy kellemes, bájos és nagyon szerethető regény ez, ami olyan jól eső, mint a tavaszi napsütés. Mosolyt csal az ember arcára.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire tetszeni fog. Sőt, a folytatását is hamarosan kiveszem a könyvtárból.

Jenny Han: A fiúknak, akiket valaha szerettem
To All The Boys I've Loved Before
Fordította: Tóth István
Könyvmolyképző Kiadó
358 oldal

Lement a hold

Valahogy nem csodálkoztam, mikor némi utánaolvasással megtudtam, hogy ennek a kisregénynek színházi adaptációja is született, mert ahogy olvastam, erősen színpadra kívánkozó műnek éreztem, és úgy is képzeltem el magamban, mintha egy színdarabot látnék magam előtt. Nekem a jelenetek felépítése, a szereplők mozgatása és beszéde mind-mind a színház világát idézte. Nem tudom, mennyire volt tudatos döntés ez az író részéről - valószínűleg amúgy eléggé - , de valóban: a hit, hogy egyszer végeszakad a borzalmaknak, és megszállottak felülkerekedhetnek megszállóikon, erősebben átjött ebben a balladai tömörséggel megfogalmazott kisregényben, nem veszett el a lapok között.

"- Nehéz feladatot kaptunk mi, ugye?
- Igen - mondta a polgármester -, az egyetlen feladatot a világon, ami lehetetlen, az egyetlen dolgot, amit nem lehet megtenni.
- Éspedig?
- Az emberi szellemet tartósan elnyomni."

Történetünk egy meg nem nevezett skandináv kisvárosban játszódik, amelyet egy napon elfoglalnak az ellenséges csapatok. Ennek a békés helynek a lakói így most kénytelenek lesznek szembenézni nem csupán a betolakodók általi megszállással, hanem egy közülük való árulásával is. Az invázió megkezdése ugyan nagyobb vérontással nem járt az ellenséges csapatok részéről, de az a kevés is épp elég volt ahhoz - főleg egy ennyire szoros közösség esetében - , hogy a kisváros egyszerű és békés lakói egy csendes, ámde annál kitartóbb ellenállásba kezdjenek. Kisebb-nagyobb szabotázsok veszik kezdetüket: mint például részeg katonák tűnnek el nyomtalanul vagy ehetetlenné válik az étel, amit felszolgálnak számukra. Lassan elérik, hogy a megszállók szívből gyűlölni kezdjék ezt a kisvárost, és a honvágyuk egyre erősebb legyen. A Lement a hold az ellenállás regénye.

Steinbeck narrátora nem feltétlenül állt egyik vagy másik oldal mellé, inkább felülnézetből, kellő távolságtartással szemlélte az események egyre örvénylő sorrendjét, egy-egy szereplő szájába adva, és ezáltal jobban kiemelve azokat a kulcsmomentumokat, amelyek megtörténte sodorja egyre másra a szakadék felé ezt az egyébként is kellemetlen, kötéltáncot járó kapcsolatot a két oldal között.

"Így hát elölről kezdődik. Agyonlőjük ezt az embert, és húsz új ellenséget szerzünk magunknak. Ez az egy, amit tudunk..."

Lanser, a megszálló csapat vezetője volt számomra a legérdekesebb alak mindközül. Az I. világháborút megjárt katona pontosan tudja, hogy melyik tettük hova vezet, ám mégis kénytelen a parancsot illetve a bevált gyakorlatot követni. Ám az egyik fejezetben, ahol a polgármesterrel tárgyal az egyik ellenálló további sorsáról, megmutatja emberi oldalát: felfedi a polgármester előtt, hogy ő mit gondol erről az egészről magánemberként, ám hozzáteszi, hogy mindennek itt semmi jelentősége, mert ő itt elsősorban katona, és aszerint kell cselekednie. Érdekes volt számomra a hivatás és az individuum ilyen szintű elkülönítése, hogy a háborús helyzetek mennyire arctalanná tudják tenni az embereket. Hogy az egyént miképp fedi el az egyenruha.

Mellesleg ez volt az első könyvem Steinbecktől - az Édentől keletre című regényét már elég cikis ideje tologatom magam előtt. Ha nincs Nikkincs és az ő kedvcsináló ajánlója erről a kisregényről, valószínűleg az olvasmánylistám továbbra is steinbecktelen lenne.

John Steinbeck: Lement a hold
The Moon is Down
Fordította: Vas István
Könyvmolyképző Kiadó
126 oldal

Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában

Egy délután. Ennyi kellett csupán ahhoz, hogy Benjamin Alire Sáenz regényével szerelembe essek. Annyira bájos, ugyanakkor mégis annyira komoly. Igazi spleenes modorú tiniregény, de határozottan a jobbik fajtából. Iszonyatosan örülök neki, hogy bizalmat szavazva neki leemeltem a könyvtár polcáról.

A kamaszkori önkeresés regénye ez. Aristotle még bizonytalan önmagában. Nem tudja, hogy kicsoda ő, sokkal inkább azt, hogy ki nem. Tagadásai és félelmei határozzák meg létezését egészen addig, amíg Dante fel nem bukkan az életében. A változás, amit a fiú hoz Ari személyiségében ugyan lassan érik be, de a hatása már szinte a kezdetektől érzékelhető. Dante vezeti rá azokra dolgokra, amiket Ari hiányol a saját életéből, csak eddig éppen megfogalmazni nem tudta magának. Dante adja Arinak a szavakat. 

A felszabadulás regénye ez. Ari családjában vannak tabutémák, amikre még csak gondolni sem szabad, mégis ott sűrűsödik az otthonuk levegőjében, az egymás között levő csendjeikben, óvatos távolságtartásukban. Az édesapa képtelen kiheverni a háború borzalmait, s miközben saját démonaival vívja a harcot, egyre távolabb kerül fiától és feleségétől. Ari börtönbe került bátyja is tabutémává vált a családban, még csak beszélni se lehet róla. Minden emlék, fénykép eltűnt róla a házból, mintha sose létezett volna. De Ari emlékezni szeretne. Csak egyedül erre képtelen. Dante családja ezzel széles kontrasztot alkot, hiszen ott a szeretet hangos és vidám. Színes és napfényízű. Közvetlen és titkoktól mentes. Ez a felszabadult légkör hozza el végül Ari családjának a feloldozást, és rájönnek, hogy a beszélgetés micsoda felszabadító erővel bír. 

A szeretet regénye ez. Aminek sose lenne szabad tiltottnak lennie. Amit nem lenne szabad nemhez, valláshoz, bőrszínhez vagy társadalmi státuszhoz kötni. Az igaz szeretetnek szabadnak, nyíltnak és mindentől függetlennek kell lennie. Amiért nem szégyenkezünk, amiért nem büntethetnek minket erőszakkal. 

Szerettem Aristotle és Dante történetét. Gyors olvasás volt, ugyanakkor annyi mindenről szólt, és annyira másképpen mint a megszokott ifjúsági regények. Még a tini spleen is elviselhető volt benne, és hát valahol érthető is. Szerettem ezt a két srácot a szüleikkel együtt. Mert bár ugyan voltak családi problémák Ariéknál, de a szülei mégis szerető és törődő szülők voltak, akik ott voltak mindig, amikor szüksége volt rájuk. Valamiért szeretem, ha a főszereplők mögött egy szerető család áll, akik nem hagyják magukra a gyermekeiket. 

Fontos könyv ez sok szempontból, és nagyon örülök, hogy az író kitartott elhatározása mellett és megírta végül. 

Benjamin Alire Sáenz: Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában

Aristotle and Dante Discover the Secrets of the Universe

Fordította: Benedek Dorottya

Könyvmolyképző Kiadó

380 oldal

The Diviners - A látók

Libba Bray könyvénél nem számítottam semmi extrára. Gondoltam, ha nem is tetszik, nem olyan nagy gond, legalább már nem fogja tovább piszkálni a fantáziámat. Mert hogy már jó ideje piszkálta. Aztán az lett, hogy pár fejezet után eléggé megszerettem és a YouTube-os lejátszási listámat is eléggé átformálta, szóval a folytatását is hamarosan kiveszem a könyvtárból.

1920-as évek, New York, flapperek... ezek voltak azok a bizonyos hívószavak, amelyek miatt már tavaly felkerült az "egyszer-tutira-elolvasom" könyvek végtelen hosszú és folytonosan bővülő listájára. Aztán egyszer csak jött az isteni szikra, ami miatt egy nap félretoltam minden előzetes tervemet, és úgy döntöttem, ezt viszem haza magammal a könyvtárból. Nesze neked, rendszerezett élet!

New York, 1926. : tombol a jazz-korszak, hódítanak a bubi frizurák és az illegális italmérések is virágkorukat élik. Evie O'Neillt ebbe a nyüzsgő nagyvárosba száműzik szülei, hogy nagybátyjánál és annak okkult múzeumában lakjon. Evie már az első nap rádöbben, hogy ennél szuperebb száműzetést nem is kaphatott volna. A város, ami soha nem alszik, csak rá várt. Rögtön be is kapcsolódik az ottani nyüzsgésbe, és megtalálja a maga társaságát. Ám a flitteres ruhák és a charleston lépések forgatagának árnyékában egyik reggel egy rejtélyes gyilkosság borzolja fel az emberek idegeit. A rendőrség egy brutálisan meggyilkolt lányra bukkan, testén egy titkos jellel.
Evie nagybátyját, Willt hívják segítségül az esethez, mint az okkult tudományok szakértőjét. Evie természetesen nem tud úrrá lenni a kíváncsiságán, ő is vele tart. És ekkor rádöbben, hogy különleges természetfeletti képességét, amit ezidáig kizárólag partikon használt unaloműzőként, hasznos dologra is fordíthatja és segítségével sikerülhet elkapniuk a gyilkost. Evie bekapcsolódik hát a nyomozásba, s a gyilkos után kutatva rengeteg sötét titokkal kell szembenéznie.

Evie karakterét nagyon imádtam. Végre nem egy önsajnáltatós young adult főszereplő gondolatfolyamát követhetjük végig, aki folyton a nyomi külsején vacakol. Evie életvidám, bohókás és vicces. Feltalálja magát mindenhol és minden helyzetben, és közben szellemes replikákkal szórakoztat. Pont olyan, ahogy egy flappert elképzeltem. Kár azonban, hogy Evie karaktere mellett szinte mindenki eltörpült. Már jó pár hete olvastam, és bizony azóta sok szereplő az érdektelenség feneketlen kútjába süllyedt. Persze, nyilván nem vár az ember egy kikapcsolódós young adult könyvtől nagy dolgokat, de azért picit sajnálom, hogy másokba nem fektetett Bray ekkora energiát. De majd hátha a következő rész...!

Amúgy Libba Bray neve miatt voltak bizonyos fenntartásaim A látókkal kapcsolatban. Ezt gondoltam elmondom. A Rettentő gyönyörűség trilógiáját anno végül félbehagytam talán a második részig jutottam mert nagyon furának találtam. Úgy értem, olyan furának. Tudjátok... Azt hiszem, erre nem is fogok találni jobb szót, szóval nem is erőlködöm. Mindenesetre most kellemesen csalódtam. Iszonyatosan jól sikerült elkapnia a '20-as évek hangulatát, amit úgy egyébként is imádok. Tele volt korabeli popkulturális utalásokkal: zenék, filmek, hírességek és előadások lábjegyzetelve tucatszám az oldalakon, amikre egy-egy fejezet elolvasása után muszáj volt rákeresnem. Nyilván. És nyilván muszáj volt csinálnom a zenékből egy lejátszási listát magamnak. Az írónő egyébként az utószóban részletezi is kicsit, hogy mennyi kutatómunka előzte meg a regény megírását, hogy valóban meg tudja jeleníteni a lapokon azokat a legendás '20-as éveket. Sőt, állítólag a honlapján a felhasznált forrásai bibliográfiáját is megtalálhatjuk. Ami tök jó lenne, mert olvasnám, de be kell vallanom, én nem találtam ilyesmit....

Mindenesetre ez tényleg egy tök jó kis kikapcsolódós regény, ami után tutira erős késztetést érzel arra, hogy rákeress a Google-ben a Schubert Színházra. Vagy Colleen Moore-ra. Vagy hogy foxtrott számokat hallgass YouTube-on. Meg ilyesmi. Komolyan el is gondolkodtam azon, hogy bubi frizurát vágatok magamnak.
Ez az elhatározás két napig tartott végül.

Libba Bray: The Diviners - A látók
The Diviners
Fordította: Benedek Dorottya
Könyvmolyképző Kiadó
660 oldal

Silber

"Henry szokásához híven egy könyvespolcnak támaszkodott, és karba tette a kezét. Úgy tűnt, Jasper anyukája nagyon kedveli a pasztellszínű szerelmes regényeket, és eléggé zavart, hogy közvetlenül Henry feje mellett olyan címeket lehetett olvasni, mint „Csókolj meg, lázadó!” és „Engedd, hogy erős karjaidban haljak meg!”. Úgy gondoltam, legjobb, ha oda sem nézek."

A vicces, könnyed olvasmányok keresésének útja most Kerstin Gierhez vezetett, és tudtam, hogy ő sem fog cserben hagyni. És hát tényleg így is lett: az írónő humora és a súlytalan gimis történet garantálta a sikert nálam - jól esett napközben is a könyv után vágyakozni, és a monitor bámulása közben azt vizualizálni magam előtt, ahogy pizsamában ezt olvasom. Szeretem, ha egy regény ezt hozza ki belőlem.

Kerstin Giert az Időtlen szerelem-trilógiája kapcsán ismertem meg, amit jó pár évvel ezelőtt rajongásig szerettem, és a mai napig jól esik visszagondolni rá annak ellenére, hogy az utolsó rész szerintem nem volt az igazi. Így amikor tavaly előtt decemberben megpillantottam vadiúj szériájának első részét a boltban, nem is volt kérdés, hogy megveszem-e. Igazából el se olvastam akkor a fülszöveget, megláttam az írónő nevét, kellett. Pedig ha tudtam volna miről szól, még lehet kicsit jobban fangirl-üzemmódba kapcsoltam volna. 

Rejtélyes ajtó egy összegömbölyödött gyíkot formázó kilinccsel, beszélő szobrok, és egy temető, ahol négy srác éppen fekete mágiával akar megidézni valamit vagy valakit - igen, Liv Silber álmai elég különösek mostanában. Ám a legfurább, hogy az a négy fiú a temetőből nem csupán az álmaiban létezik, hanem a való életben is. Ők Liv osztálytársai az új sulijában. És ami még furcsább, hogy a fiúk láthatólag olyan dolgokat is tudnak Livről és az életéről, amikről egyébként fogalmuk sem lehetne. Hacsak... hacsak tényleg nem arról van szó, hogy nem csupán álmodik róluk, hanem valójában ott vannak az álmaiban.  

Az első rész egy enyhe csalódást hozott magával, és nem tudtam kit is okoljak ezért: magamat vagy a könyvet vagy magát Kerstin Giert esetleg az univerzumot? A kérdésemre a választ a mai napig nem találtam meg, de tény, hogy akkor nem ragadott magával. Egyefene, mit szépítsek, kimondom kerekperec: kevésnek éreztem. Mikor a végére értem, egyszerűen kifakadt belőlem, hogy "Ennyi??" Az is benne lehet persze a pakliban, hogy az Időtlen szerelem-trilógiáját túlságosan is piedesztálra emeltem magamban a saját műfaján belül, és olyan mértékű young adult szintű zsenialitást álmodtam mögé az eltelt évek alatt, ami lehet, hogy nincs is mögötte. Vagy ha igen, nem annyi. 

Vagy egyszerűen ez tényleg csak egy gyengébb kezdés volt. Ezt már csak egy újraolvasás mondhatja meg. 

Mindenesetre sok apró dolog idegesített az első részben, mint például ez a TittleTattle Blog szál, a suli pletykafészek oldala, ahol egy rejtélyes valaki minden kényes titkot összegyűjt a diákokról és közszemlére teszi, amin aztán lehet sápítozni. Én az ominózus blog bejegyzései nélkül eléggé meglettem volna, az első résznél határozottan úgy éreztem, hogy csak az oldalakat telítik, más funkciójuk nem nagyon volt.

Így hát ilyen előzményekkel a második résznek már kicsit kevésbé lelkesen vágtam neki, ám azért még mindig bizodalmam volt az írónő felé. És milyen jól tettem! Lehet, hogy csak jókor talált meg, de az is lehet, hogy tényleg sokkal jobb volt, mint az első rész - mindenesetre tény, hogy nekem ez most sokkal jobban működött mint az első résznél. Végre visszatért a rajongás, és én ezt úgy szeretem! Szeretem, ha munka közben eszembe jutnak bizonyos jelenetek az előző esti olvasásomból, ha a lopott nyugodt perceimben Liv és Henry kettősén agyalhatok vagy hogy vajon mitől lett alvajáró Liv kishúga, Mia - vagy inkább: kitől? Most pont ezt az érzést keresem, és itt megtaláltam.
Kedves Kerstin, örök hálám; te vagy az egyik író azon kevesek közül, akik be tudják bennem indítani a tizenéves fangirl-üzemmódot, ami bár minden fennköltségtől és filozofikus gondolatoktól mentes, de pont azért ilyen jó.

Kerstin Gier: Silber - Az álmok első és második könyve
Das erste Buch der Träume; Das zweite Buch der Träume
Fordította: Szakál Gertrúd
Könyvmolyképző Kiadó
328 oldal, 344 oldal

Hopeless - Reménytelen

Még úgymond rutinos olvasóként is könnyen érhetik meglepetések az embert. Itt van például Colleen Hoover regénye, amit igazából csak azért vettem ki, mert rengetegen vették tőlünk a boltban tavaly nyáron, majdhogynem kemény harcok mentek érte. Sztoikus nyugalommal oroztam el magamnak így hát egy kötetet, hogy lássam, miért is van ennyire odáig meg vissza a jelenlegi egyetemista lányok 90%-a. Nem számítottam semmi extrára, sőt reménykedtem, hogy csak maximum a 40. oldal után akarom majd a sarokba vágni.

Hát, ehhez képest kicsit másképp alakult a viszonyunk.

Az elbeszélő, Sky stílusa rögtön magával ragadott, kábé az első negyedénél totálisan beszippantott a történet, valahogy akkor és ott jó volt benne létezni és érezni. Emlékszem ahogy lassan elvált tőlem a külvilág és már csak én voltam - benne a történetben. Minden más megszűnt számomra. Hogy őszinte legyek, még a mai napig se tudom megmagyarázni, hogy mi hatott rám ekkora elánnal, de működött. Határozottan valami nagyon működött ebben a könyvben. 

Olyan igazi sóhajtozós, beburkolózós-romantikus könyv volt ez, aminek a háttérben bujkáló keserűsége adta meg az igazi fanyar ízét, és visszatartotta ezt az egész történetet attól, hogy nyáltengerbe fulladjon. Maga a háttér-sztori (gyermekek szexuális zaklatása) elképesztően szörnyű, de tényleg - ha jobban belegondolok, talán ez adta meg ennek a regénynek az igazi erősségét. Mármint ami még egy óriásit rúgott ezen az egészen. 

Hoover jól csepegtette az információkat oldalról oldalra, nem mindent (sőt, igazából semmit) kaptunk telibe - majdhogynem végig krimiként funkcionált a történet, és én nagyon imádtam ezt a végigvonuló sejtelmességet, ami nagyon passzolt az egész regény stílusához. És persze, arról se feledkezzünk meg, hogy szerencsére humorban se volt benne hiány. és tényleg vicces volt, nem csak erőlködött :) Szóval, egyre határozottabban bizonyos voltam benne, hogy valakinek újból sikerült egy tökéletes tiniregényt alkotnia.

De persze, mit érne egy magára valamit is adó tiniregény egy szívdöglesztő főhős nélkül? Holder szerintem totál ez a kategória volt. Annyira eltalálta az írónő a karakterét, hogy komolyan mondom, ennyi idősen majdnem én is beleestem, mint ló a meszesgödörbe. És talán az olvasás idején ez tényleg így is volt. Ráadásul a két szereplő között tényleg működött a kémia. Örömmel mondhatom, hogy nem kaptam agyfaszt tőlük. Ami aztán tényleg nagy szó! Egyedül a végénél voltak szemöldök emeléseim, de ez már az utolsó fejezet nyögve-nyelős utolsó rúgása volt. Hoover kicsit tovább vitte a sztorit szerintem, mint kellett volna. Egy elegáns, ámde gyorsabb lezárással szerintem többre ment volna, mint ezzel a nyivákolásos szexjelenettel. tökéletes tiniregény-elmélet over

De ahhoz képest igazán kellemes meglepetés volt ez a könyv, hogy azt hittem egy gagyi csiganyálat hozok ki a boltból. Őszintén szólva, totál megvett engem kilóra, napokra bemászott a bőröm alá, és nagyon sokáig végigkísért az a jellegzetes hangulata. sőt még a mai napig kellemes olvasmányként él bennem. El akartam amúgy olvasni a következő részét is, ami Holder szemszögéből íródott, és bele is kezdtem... de most vagy nekem nem volt meg hozzá a hangulatom, vagy az írónőnek ott nem sikerült eltalálnia azt a hangnemet, amit a Hopelessben annyira jól hozott. Én a Losing Hope-ban csak az erőlködést éreztem és az izzadtság szagot. Negyven oldalig jutottam, majd inkább úgy gondoltam, hogy maradjon meg a Hopeless szép emlékként a fejemben és Hoover jó íróként. Ne rontsuk el.

Colleen Hoover: Hopeless - Reménytelen

Hopeless

Könyvmolyképző Kiadó

408 oldal

Outlander - Az idegen

Miután végigolvastam ezt a 912 oldalas monstrumot, megállapítottam magamban, hogy az Outlander az egy olyan túlírt valami, ami nem való mindenkinek.

Különösen nekem nem.

Igazából nem is tudom, hogy miért is eresztettem rá magam erre a könyvre, mikor szinte biztos voltam benne, hogy nem fog tetszeni. Oké, biztosnak nem voltam biztos, de még mindig élénken élnek az emlékeimben a lehúzó blogbejegyzések, és igazából ezért nem akartam én ezzel próbálkozni. Én balga módon azonban mégis csak megvezethető vagyok, illetve sikerül mindig elbizonytalanodnom magamban, mert azért csak Skócia meg régi kor meg időutazás meg minden, és igazából minden esélye megvolt arra, hogy tetsszen is, szóval csak győzedelmeskedett bennem a kíváncsiság.

Az első kétszáz oldal azonban totál meglepett, mert igazából tetszett. Komolyan. Iszonyatosan olvasmányos volt, a stílusa is totál rendben volt, és már éppen úgy voltam vele, hogy húúú, de jó, hogy mégis csak elolvasom! Amikor már éppen kezdtem belehelyezkedni a kényelmes olvasó szerepembe, akkor kezdtek jönni a kb. 30 oldalanként előforduló szájhúzogatások, amik egyre jobban sűrűsödtek, míg végül olyan mértéket öltöttek, hogy az utolsó száz oldalt igazából csak átlapoztam, és kb. 5 oldalanként beleolvastam, hogy éppen hol tart a történet. és totálbiztos vagyok benne, hogy még így se maradtam le semmiről 

Nem, nem a szexjelenetek miatt volt ez amúgy. Igazából én még máig nem értem, hogy ezt egyesek miért kiáltották ki pornóregénnyé anno, mert szerintem azokhoz képest elég lightos mennyiség volt, és részletezve se volt igazából, hogy most mit és hogy csinálnak. Bár még sose olvastam pornóregényt, de nem igazán így képzelem a felépítést.

De mindegy is. Az igazi problémám ezzel a könyvvel az volt, hogy iszonyatosanszörnyenborzasztóan túlírt, és akkor még tényleg csak a minimum jelzőt használtam. Annyi, de annyi felesleges rész van benne, hogy csodálkozom, az írónő hogyhogy nem aludt el írás közben. bár ki tudja, lehet előfordult. szinte látom is lelki szemeim előtt, ahogy a szerkesztő rázza fel, hogy még írnia kell legalább 60 oldalnyi felesleges  és funkciótlan párbeszédet 

Jamie Fraser ráadásul pedig az egyik legszánalmasabb férfikarakter, akiről valaha olvastam. Most előre bocsánatot kérek minden Jamie Fraser-rajongótól! Nem személyeskedés ez, csak tényleg feldühített. Vagyis nem is ő szánalmas igazából, hanem a funkciója...  Ő az a sehol nem létező, mindenki által vágyott férfi, aki amellett, hogy felébreszti az anyai ösztönt a női olvasókban kisfiússágával, tud gyengéd is lenni, és no persze bivalyerős is, aki meg tudja védeni szíve választottját bármilyen veszélytől. Erre rendkívül szofisztikáltan csak annyit tudok mondani, hogy nemnemnemnemnemnem és nem!

És persze, akkor még nem is beszéltem a párkapcsolatban levő erőszakról. Értem én, hogy más kor meg minden. De hogy Claire úgymond modern nőként végül megtűri maga mellett ezt a felfogást, és minden negatívság dacára mégis tetszik neki mikor szarrá verik a seggét, hát.... na, például ott kicsit elszakadt nálam a cérna. És hiába vezeti itt le nekem Gabaldon, hogy de hát a szegény Jamie-t is verték meg minden, meg ez tök természetes... a jó nagy francokat!

Mindent összevetve ekkora túlírt féltéglát ilyen .... nem is tudom, minek nevezzem férfikarakterrel még nem olvastam. Ha rajtam múlik, nem is fogok. Ez egy egész életre sokkolt.

 


Diana Gabaldon: Outlander - Az idegen
Outlander
Könyvmolyképző Kiadó
912 oldal

Pokoli szerkezetek - trilógia

A Pokoli szerkezetek - trilógia már a megjelenése óta nagyon birizgálta a fantáziámat, több okból is:

1. elvégre Cassandra Clare írta, és anno a Végzet ereklyéi-sorozatért is odáig meg vissza voltam.

2. mert steampunk, és ezt úgy fokozott mértékben szeretem.

3. mert izgalmas és pörgős YA-ra vágytam, ami nem terheli le túlságosan az agysejtjeimet esténként. 

Nos, azt hiszem, hogy mondanom sem kell, hogy eléggé deja vu -érzésem volt: mintha csak a három évvel ezelőtti önmagamat láttam volna, aki a Csontváros világába mélyed bele, egyre inkább kiszakíthatatlanul. Az első kötet úgy megnyert magának, mint annak a rendje. Nem számított, hogy esténként mennyire fáradt voltam, és hogy a szememet alig bírtam nyitva tartani, egyszerűen muszáj volt elővennem, és belemerülnöm, mert egyszerűen kellett és szükségem volt arra az érzésre, amikor nyakig benne vagyok a történetben. Úgy körülbelül annyira, hogy nappal munka közben olyan fontos és eget rengető kérdések jártak a fejemben, mint milyen tervei vannak a Magiszternek Tessával? Vajon hol van Tessa bátyja? És vajon, ha Willel összetalálkoznék, rögtön belezúgnék-e vagy inkább felképelném először?

Amikor a tizenhat éves Tessa Gray megérkezik a viktoriánus Angliába, valami rettenetes vár rá a londoni Alvilágban, ahol vámpírok, boszorkánymesterek és más természetfeletti lények járják az utcákat a gázlámpák alatt. Mint kiderül, Tessa korántsem olyan hétköznapi lány, mint ahogy az ember első ránézésre gondolná. Valami úton-módon  egy különleges képesség birtokában van, ez pedig az alakváltás. A lány képességénél csupán múltja a titokzatosabb. Mindenesetre egy szerencsés véletlen folytán bekerül a londoni intézet árnyvadászainak körébe, akik oltalmat nyújtanak a lánynak, nehogy a Magiszter felhasználhassa őt és különleges képességét önnön ördögi céljaira. 

Clare igazából a Végzet ereklyéi-sorozatnál bevált receptet hozta itt is, sok hasonlóság felfedezhető szerintem a két trilógia között, ám ezért mégsem tudtam haragudni, mert a humor, az árnyvadászok világa és az itt felvonultatott karakterek igazából bőven kárpótoltak mindenért. Sőt, szerintem a titkok eltitkolása itt már sokkal jobban ment az írónőnek. Engem legalábbis meglepetésként értek a csavarok, és a legtöbb dologra most tényleg csak akkor derült fény, amikor az írónő valóban leleplezni szándékozta azokat. Ezt még anno a Csontvárosnál és társainál kicsit nehezményeztem, de úgy tűnik, az írónő sokat fejlődött e tekintetben (vagy csak én voltam fáradtabb olvasás közben), szóval a történet így aztán még jobban vitt most magával. 

Jace Wayland után pedig ismét csak sikerült egy olyan karaktert alkotnia, nevezetesen Will Herondale-t, aki szemtelen rosszfiúságával abszolút és visszavonhatatlan rajongást váltott ki belőlem, no meg persze hangos romantikus sóhajtozásokat. Azt hiszem, Cassandra Clare az ilyen típusú férfikarakterek mestere. Olyan vonzóvá tudja varázsolni a bunkó srácokat, hogy az ember kis híján beléjük habarodik.

Igazából a rajongásom és a lelkesedésem végig töretlen volt, úgy beszippantott ez a világ magába, mint annak a rendje. Egyedül egy kifogásolni valót éreztem a második kötettől, ez pedig a young adultok kötelező eleme, a híres-hírhedt szerelmi háromszög. Innen pedig némi SPOILERes rész következik...  Szóval, Tessa és Jem... Ne haragudjatok, de nekem ez egyáltalán nem működött. Számomra totálisan hiteltelen volt, és körülbelül úgy pislogtam, akárcsak Will, mikor Tessa bevallotta, hogy ő egyébként Jembe is szerelmes. Olyan hirtelen jött ez az egész, és persze a szerelmi vallomások sorrendje is megkérdőjelezte bennem Tessa érzéseinek valódiságát. A vele való kapcsolata szerintem eléggé erőltetett volt, inkább volt ez barátság mint valódi szerelmi viszony. Clare mégis erőltette ezt az egész dolgot, és igazából nem értem, miért... jó, persze értem én, hogy miért, csak éppen felfogni nem vagyok képes. Will és Tessa működött, abszolút működött, én totálisan elhittem a köztük lévő vonzalmat, azonban a Jem iránt érzett érzései szerintem elég hamiskásak voltak, talán inkább volt ez a barátság és szánalom meg a zavarodottság különös keveréke, mint igaz szerelem. Csakhogy erről nemhogy Tessa, de még az írónő sem tudott. Ezt meg eléggé nehezményeztem. Spoileres rész vége.


Mindenesetre akár így, akár úgy, de jó kis kikapcsolódást nyújtott ez a trilógia számomra. Jó volt egy kicsit dagonyázni Clare fantáziavilágában, ami egy young adult regényhez képest elég jól kigondolt. Az írónő könyveiben amúgy leginkább a humort szeretem a legjobban, az úgy tényleg mindig betalál nálam a legváratlanabb helyzetekben is, és azt hiszem, ilyen könyvekkel jó kiszakadni igazán a szürke hétköznapok világából. Továbbra is tartom magam ahhoz, amit már a Csontváros olvasása alatt mondogattam magamban: ha nagy leszek, árnyvadász szeretnék lenni. De most már azzal a kiegészítéssel, hogy "lehetőleg a viktoriánus kori Londonban."

Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek - Az angyal, A herceg, A hercegnő
Infernal Devices - Clockwork Angel, Clokwork Prince, Clockwork Princess
Fordította: Kamper Gergely
Kiadó: Könyvmolyképző

Ottolina és a Sárga Macska

Egyszerűen bájos és gyönyörű. Ezzel a két szóval tudnám leginkább jellemezni Chris Riddell meseregényét, az Ottolina és a Sárga Macskát. A kiadó 8 éves kortól ajánlja ezt a könyvet, amivel amúgy egyetértek. Bár ha a szülők felolvassák, akkor akár már fiatalabbaknak is nyugodt szívvel ajánlható. 

 Ottolina Brown a Borsszóró Toronyban lakik szőrös kis barátjával, Mr. Munroe-val, s együtt gondozzák a különleges gyűjteményeket, míg Ottolina szülei világ körüli úton vannak. A két jó barát egy nap azonban a tócsábatoccsanós játék közben furcsa dologra figyel fel: eltűnt ölebek plakátja lógnak városszerte, s emellett még értékes ékszerek is nyomtalanul tűnnek el. Vajon milyen összefüggés van a bűnesetek között? Ottolina és Mr. Munroe ennek járnak utána....

Chris Riddell, aki nem csupán írója, hanem illusztrátora is a kötetnek, egy igazi vizuális csodát hozott össze. Az illusztrációk olyan részletgazdagok és frappánsak, hogy akár percekre is elnézegethetik őket a gyerekek. A képek szerves részét képezik a szövegeknek, plusz jelentéseket adnak hozzá, sőt olykor a képek veszik át az uralkodó szerepet, s a szöveg csak képaláírásként szolgál. Az illusztrációk olykor képregényszerűen is működnek: feliratok garmadája ad további böngészési lehetőséget a gyermekeknek. 

A könyv nyelvezete is külön említést érdemel, hiszen igazán választékos és ötletes, plusz még nyelvi humorban sem szűkölködik. Gondolok itt például a Shika-Mikah Takarító Szolgálatra vagy a Ruhabehajtó Vállalatra – utóbbi feladata Ottolina ruháit szépen összehajtogatni. S ez még csak pár példa a vicces nevekből. A fordító, Ludman Anita, egy igazán igényes és szórakoztató magyar fordítást hozott össze, amit tényleg öröm olvasni. 

Nagybetűk, szellős sorközök, sok-sok kép és egy igazán mulatságos és izgalmas történet: minden adva van, hogy nagy kedvence legyen egy kisiskolásnak. Talán a könyvben olykor előforduló angolszász nevek miatt (Mr. Munroe, Jansen-Smith stb.), amik bár nem gyakoriak, de egy igazán kezdő olvasónak talán megnehezíthetik a dolgát, ha önállóan akar nekivágni az olvasásnak.  Ezért is írtam az elején, hogy egyetértek a kiadó által megjelölt korosztállyal. Szerintem 8 éves kortól már bátran ajánlható.

Chris Riddell: Ottolina és a Sárga Macska

Ottoline and the Yellow Cat

Fordító: Ludman Anita

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Oldalszám: 171

Soulless - Lélektelen

Nagyon úgy tűnik, hogy újra kezdenek rám találni a sorozatok, ami igazán szuper dolog, mert annyira szeretem a megjelenések előtti izgatottságot - persze, csak bizonyos mértékig. Először jött a Leviatán, és alig egy hónapra rá Gail Carriger regénye repült a kezembe. S minő véletlen, mindkettő a steampunk műfaj szülötte! Jó, persze: tudom, hogy sokan már jóval korábban magukévá tették a sorozat első részét, és már a második könyvet bújják vagy esetleg túl vannak rajta, szóval tisztában vagyok lemaradásommal.  Avagy akár úgyis mondhatnám: szerencsére, van mit bepótolnom.

Főhősnőnk, Alexia Tarabotti egy félig talján és egészen lélektelen vénkisasszony, aki az egyik estélyen egy igen erőszakos és pimasz vámpírra bukkan, aki a legalapvetőbb illemszabályokkal sincs tisztában. Mindenféle bemutatkozás nélkül megharapni egy magányos hölgyet? Hát még mit nem! Még szerencse, hogy Miss Tarabottinak kéznél volt a napernyője, amely e kellemetlen incidens esetében igen hasznosnak bizonyult. Ám akármennyire is faragatlan volt a vámpír viselkedése, a halálesetet ettől függetlenül ki kell vizsgálni. Így hát színre lép rögvest a kisasszonyszívek megdobogtatója, a finomkodást hírből sem ismerő Lord Maccon, a londoni vérfarkasfalka vezére, akiről hamar kiderül, hogy nem közömbös Tarabotti kisasszony irányában.
Ám Londonban nem csupán ez az egy furcsa eset történt... vámpírok, farkasemberek tűnnek el, majd ismeretlen újszülöttek bukkannak fel. Miss Tarabotti úgy dönt, hogy a végére jár a sok furcsaságnak.

Alexia történetét olvasva, már rögtön az első fejezetnél biztosra vettem, hogy én ezt imádni fogom, és szerencsére ez nem is változott. Nem a vámpírok, a farkasemberek vagy más csodalények miatt, az az igazság, hogy engem a könyv stílusa fogott meg igazán (na, jó: meg ez a viktoriánus éra is). Azt hiszem, nekem is be kell állnom a Jane Austen művekhez hasonlítgatók sorába, hiszen Gail Carriger regénye is jó nagy adagnyi finom iróniával van nyakon öntve, amitől ez az egész - valljuk be őszintén - alapjában véve tucattörténet igazán egyedivé, szórakoztatóvá és intelligenssé válik. És most halálkomolyan mondom, de ez volt az első olyan regény, ahol még az erotikus leírások is tetszettek: mentesek mindenféle önkényességtől, nem mennek a történet rovására (tényleg elhanyagolható mennyiségű ilyen jelenet van benne), és ami még fontosabb nem süllyednek le közben a Júlia-füzetek sötét bugyrainak szintjére ahol a kéjrúd a farmerbörtönéből szabadul :-D és társaik , hanem megmarad ezekben a jelenetekben is a regény egészére jellemző szórakoztató, ironikus stílus. Igazából ezt csak azért emeltem ki, mert ez volt az első olyan regény, ahol nem fintorogtam az ilyen jelenetek megfogalmazásán, és nem kaptam tőle röhögőgörcsöt vagy lapok útján terjedő nemi betegséget. Oké, nevetés az volt, csak nem kinevetés.

kép forrása: envyxo.tumblr.com

S hát Tarabotti kisasszony mellett sem mehetek el csak úgy, szó nélkül, hiszen ismét egy talpraesett, határozott és kellően nyakas főhősnő került utamba az ő személyében. Aki simán kinyír egy vámpírt a napernyője hegyével; aki kétségbeesésében nem csak sikítozik, ha elrabolják, hanem jó pár erős rúgást is bevisz ellenfelének hegyes orrú csizmájával; s aki ha igazán nagy vészhelyzetbe kerül, nem azon siránkozik, hogy "úristen, meg fogok halni, valaki mentsen meg!", hanem szinte sztoikus nyugalommal, ám kissé szomorúan konstatálja, hogy az ezüst hegyű napernyője éppen nincs kéznél... Alexia mellett a másik nagy kedvencem Lord Akeldama, ővámpírsága volt, aki alighanem a legjobb ismerője - és amellett legnagyobb rajongója - a rokokó divatnak és a fantáziadús kajás becézéseknek.

Bár a Lélektelen egy teljesen kerek történet volt, ami nem feltétlen kiált a folytatásért (s ez részemről megint egy pluszpont), de biztosak lehettek benne, hogy a második részt is meg fogom venni hamarost! Igen, tényleg ennyire jó!


Gail Carriger: Soulless - Lélektelen
Eredeti cím: Soulless
Fordította: Miks-Rédai Viktória
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 376
Eredeti ár: 2999 Ft

Smaragdzöld

Még emlékszem az első találkozásunkra, mikor kicsit kétkedve vettem kezembe a Rubinvöröst, hiszen aminek az az alcíme, hogy Időtlen szerelem, attól nem számíthatok semmi jóra. Legalábbis így gondoltam. Aztán mégis félretettem miatta a szakdolgozatírást, majd egy évvel később a második rész megjelenésénél úri hölgyhöz egyáltalán nem méltó módon hisztérikusan letámadtam az egyik könyvesbolti eladót, s a befejező kötetet is szinte rögtön a megjelenés után megvettem (kissé méltóságteljesebben viselkedve). S azt hiszem, ezzel tényleg mindent elmondtam a sorozattal kapcsolatos érzéseimről. A Smaragdzöldtől kicsit tartottam abban a tekintetben, hogy vajon képes-e hozni azt az általam elvárt színvonalat, amit az előző kötetekben megszoktam, ám ez sem tartott vissza attól, hogy a karácsony előtti hétvégén rá ne vessem magam iszonytató mohósággal...

Igazából külön ennek a kötetnek a történetéről nehéz írni - mindig így van ez a befejező részekkel. Nyilván a cselekményből nem szeretnék semmit sem elárulni, hiszen aki még nem olvasta az első részt annak nem szeretnék spoilerezni (ám egyben üzenem neki, hogy olvassa el a Rubinvöröst!), aki pedig épp a megfelelő pillanatra vár, hogy kezébe vehesse a befejező kötetet, attól meg nem szeretném elvenni azt az örömöt, hogy saját maga fedezze fel hogy alakul ebben a részben Gwendolyn és Gideon közös kalandja. Szóval, én erről nem fogok most írogatni, aki esetleg kíváncsi rá, olvassa el a fülszöveget. Pont. Vagy magát a regényt. (az úgy még jobb ám) Szóóval, hol is tartottam? Ja, a befejező rész...

Már a második rész kapcsán leírtam még anno, hogy mit is imádok annyira ebben a sorozatban: azt, hogy egyáltalán nem veszi komolyan magát. Hozza a divatos young adult regények megszokott klisés jeleneteit, a főhősnő zsebkendőitató szerelmi senyvelgéseit, és aztán jól az olvasó képébe vágja valamilyen módon, hogy ez A) mennyire szánalmas B) iszonyatosan klisés - nem csupán saját magát figurázva ki ezáltal, hanem szerintem az egész műfajt. Ez a dolog a Smaragdzöldben sincs másképp, abszolút hozta az általam elvárt színvonalat, nagyon jól rájátszott ezekre a dolgokra, sőt bizonyos jelenetekben erre még erősebben és direktebben rájátszott, mint az előző részeknél. Azt hiszem, szerelmi bánatban szenvedő főhősnőről rég' olvastam ennyire vidáman és nagy röhögések közepette.

Maguk a szereplők is rettentő mód szórakoztatók, különösen Gwendolyn a kedvencem, aki mikor éppen nem értetlenkedik (na jó, meg akkor is) igazán vicces dolgokat tud mondani, meg úgy egyébként is jó ifjúsági narrátornak tartom, aki pontosan tisztában van vele, hogy mikor és hol elég a cukorból meg a világfájdalomból. Gideonban én folyton Mr. Darcy ifjúságizált de ronda szó!  változatát látom - és azt hiszem, ez többet mond minden bekezdésnél - , ámbár hozzá kell tennem, hogy a harmadik részben sajnálatos módon némileg visszavesz sznobizmusából és arroganciájából, amit roppantul sajnáltam, mert szerintem ez adta ennek a szereplőnek a sava-borsát. Ebben a részben úgy éreztem, hogy már csupán Gwendolyn imádata tárgyává lényegült át, az az idegesítően szórakoztató jelleme pedig már csak nagyon-nagyon halványan volt jelen. Nyilván minden arrogáns bunkónak egyszer meg kell szelídülnie - különösen ha egy lányregény szereplőjeként kell tengetnie életét - , szóval nem is igazán haragszom emiatt, inkább csak némi hiányérzetet éreztem. Ugyanis Gwendolyn hiába próbálja fenntartani közöttük azt a megszokott szurkálódós, paprikás hangulatot, ami a közöttük levő kémiának a lényege, mégis azt mondom ezt egyedül képtelen olyan szórakoztatóan kivitelezni, mint amikor mindketten benne voltak a "játékban". 

Xemerius alapvetően ebben a részben már túl sok(k) volt nekem... nos, ezért viszont eléggé haragudtam. Annyira erőltetetten akart vicces lenni, mint a Sas Kabaré, s ahogy ebből sejthetjük: marhára nem jött össze. Helyette fárasztó beszólogatások és lapos poénok egész garmadáját olvashattam tőle, s ha nem lett volna vízköpődémon, én Gwendolyn helyében jól rásóztam volna egyet a légkalapáccsal. Meg még egyszer. És még egyszer. Pedig olyan jól megtalálta az előző részekben az írónő azt az egyensúlyt, hogy a végeredmény egy tényleg üdítően vicces regény legyen mindenféle túlzások nélkül, ám úgy tűnik ez az egyensúly tényleg kényesnek bizonyult. Ahogy Xemerius kicsit jobban előretolakodott a poénokat szóró szereplők sorában, már átbillent a mérleg nyelve sok helyen - legalábbis nálam. Persze, félre ne értsetek, ez is jó meg vicces rész volt, és én tényleg élveztem meg imádtam, csupán annyi, hogy jobb lett volna ha Xemeriusból kicsit kevesebbet kapok.

Az időutazásos szálakat Gier végül nagyon jól összeillesztette a végére, tényleg minden a helyére került, és persze izgalomnak se voltam híján ebben a részben sem, mondanom sem kell szerintem, hogy alig bírtam letenni a kezemből. Ez a pár negatívum pedig ne szegje senki kedvét, mert tényleg elhanyagolhatóak a sorozat fantasztikusságához képest - én még mindig továbbra is imádom. Ezt a részt is. Aki egy igazán vidám, könnyed ifjúsági regényt keres, szerintem ne is menjen tovább, mert ez tényleg maradéktalanul teljesíti ezeket a kívánalmakat, sőt. 

Hát, viszlát kedves Gwendolyn! Még biztosan találkozunk!

Kerstin Gier: Smaragdzöld

Smaragdgrün

Fordította: Szakál Gertrúd

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 444

Az ábrándok parttalan tájain

Ahogy beköszönt az ősz,  nálam egyet jelent az "L. M. Montgomery -i - hangulattal" - aki már olvasott tőle, az tudja hogy ez mit is takar pontosan. Így hát újra - már ki tudja hanyadszorra - elkezdtem nézni a Váratlan utazást. Ám valamelyik nap aztán arra jutottam, hogy ez most a fél fogamra sem elég, hiába néztem meg legalább két-három (olykor öt-hat) részt egyhuzamban, szóval úgy gondoltam ezen nem segíthet más csakis egy igazi rokonlélek vagyis: Anne, a legkedvesebb papír-barátnőm. Eme felismerés után rögtön odacsámborogtam a polcomhoz, hogy levegyem a sorozat soron következő kötetét, majd egy puha takaró és egy jó nagy bögre forró tea társaságában bekucorogtam a fotelembe, s hagytam, hogy Anne története ismét magával ragadjon.

Bevallom, kicsit féltem ettől a kötettől, ugyanis még nyár elején elkezdtem olvasni, és hősiesen bevallom, akkor egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet, félre is raktam két fejezet után. Ez a reakcióm eléggé meglepett, sőt: megijesztett, ha Montgomery szavaival akarok élni, napokon keresztül én voltam a tragédia élő szobra. Ám saját megnyugtatásom érdekében végül arra jutottam, hogy ez bizonyosan csupán azért történhetett így, mert nyár van, és Montgomery könyvei nekem a tavaszhoz meg az őszhöz kapcsolódnak. És hát milyen igazam volt! Persze, hogy az évszak volt az oka, nem is lehetett másként. Hiszen most mikor ősszel újra elkezdtem olvasni már az első oldalaktól kezdve elkapott az a bizonyos "Montgomery -i -hangulat", és elfogott az a hihetetlen vágyódás a Prince Edward-sziget után. Így újabb kedvenc Anne-könyvet avattam, immáron az ötödiket.

Ebben a részben - minő meglepetés! - mindenki kedvenc főhősnőjét immáron menyasszonyként látjuk viszont az első lapokon, aki éppen a Nagy Napra készül. Épp hogy átesünk az előző kötet óta várt eseményen, pár fejezet múlva Anne -t és Gilbertet már egy hajó fedélzetén látjuk viszont, amivel első közös otthonuk felé tartanak. Hamarosan megbizonyosodhatunk arról is, hogy ennél gyönyörűbb, romantikusabb és nagyszerű történetekkel rendelkező házat kívánni se lehetne: Anne és Gilbert pont olyan csodálatos új otthont kaptak, amilyet megérdemeltek. Lassan megismerkedünk a környéken élő emberekkel, a zárkózott szomszédokkal, s természetesen, ahogy azt az előző kötetekből megszokhattuk mind regénybe illően izgalmas vagy éppen fájdalmas élettörténettel rendelkeznek, amiket jól esik hallgatni a tűztől ropogó kandalló előtt.

Ez a kötet már egy kicsit más, kicsit komolyabb, mint az előző kötetek, de szerencsére emellett még mindig megmaradt olyan jellegzetesen montgomery -snek, azaz tökéletes lélekmelengetőként szolgált továbbra is. Igazából nem is tudom megfogalmazni mi adja az igazi bűbáját, talán az az igazi, biztos harmónia főszereplőink között, ami olykor észrevétlenül, olykor erőteljesebben végighúzódik a köteteken. Az előző rész óta ezt a sziklaszilárd és jóleső harmóniát Anne és Gilbert kapcsolata adja - talán dramaturgiai szempontból lehet, hogy kissé rózsaszínfelhős ez a nagy boldogság és szeretet, de tudjátok mit? Én azt mondom, hogy ebben a mai világban, ahol kapcsolatok jönnek-mennek nap, mint nap; ahol sok az emberekben felgyülemlett keserűség; ahol sokszor nincs időnk úgy igazán egymásra, szóval ebben a sokszor rideg és szürke világban igenis jólesik ilyenről olvasni, hogy két ember ennyire szereti egymást mindenféle dráma nélkül, s boldogan élnek az álomházukban.

Igazából a konfliktusok a mellékszereplők történeteiben zajlanak, amik az utóbbi két rész óta véleményem szerint egyre hangsúlyosabbakká válnak, tehát ők viszik el a regényt a hátukon. Persze, ez nem válik a történet kárára, sőt! Ahogy egyre jobban belegabalyodunk ezekbe a sztorikba, úgy válik az egész egyre izgalmasabbá - ám csak amolyan lányregény szinten kell ezt elképzelni. Itt van például Leslie története, aki egy az anyja által kikényszerített, borzalmas házasságban él már tizenhat éves kora óta. A bajt csak fokozza, hogy időközben Leslie férje, Dick egy baleset következtében szellemileg sérült lett, s így neki kell őt gondoznia. A zárkózott Leslie-ben az évek során emiatt annyi keserűség és fájdalom gyülemlett fel, hogy az elején képtelen elviselni Anne boldogságát. Vagy ott van még például Jim kapitány, a héttengert bejárt tengerész, akinek öregségére minden vágya az lett, hogy történetei, kalandjai ne merüljenek feledésbe. Ő egy hihetetlenül pozitív kisugárzású szereplő, aki a hosszú évek során összegyűjtögetett bölcsességet és tapasztalatot osztja meg Anne -ékkel. Ám személyes kedvencem - és egyben a legerőteljesebb mellékszereplő - Miss Cornelia volt, aki inkább személyiségével csempész egy kis fűszert a lapok közé. Róla ugyanis tudni kell, hogy erősen nősoviniszta, így Anne -nel meglehetősen furcsa (és vicces) párost alkotnak a közös jelenetekben.(SPOILER: egy dologgal nem voltam maradéktalanul elégedett, méghozzá azzal, hogy Miss Cornelia a regény végén végül férjhez megy, ami szerintem erőteljesen szembemegy azzal a képpel, amit Montgomery a regény során felépített előttünk. Miss Cornelia -nak szerintem nem a házasságban kellett volna megtalálnia a boldogságot, hanem valami másban... ez így eléggé kilógott SPOILER VÉGE)

Nagy sóhajtozások közepette olvastam el végül az utolsó sorokat is, és tisztára letargiába estem, hogy nincs tovább. Bár vigasztal a tudat, hogy még három kötet a polcomon vár elolvasásra, s ha azokkal is végzek, akkor bármikor elölről kezdhetem. Azt hiszem, immár lassan hivatalossá válik, hogy számomra ez a sorozat amolyan végtelen történet lesz. Hiszen olyan jól esik rokonlelkek között lenni.

L. M. Montgomery: Anne férjhez megy
Anne's House of Dreams
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 278
Eredeti ár:  2299 Ft