2012. május 1., kedd

Párizsnak sosincs vége

Végtére ez az én dolgom, és hallgatni sokkal érdekesebb, mint beszélni.

Szóval, én és Hemingway még sok-sok évvel ezelőtt találkoztunk először, és akkoriban valahogy úgy gondoltam, hogy utoljára is. Az öreg halász és a tengerrel nem igazán jött ki tinédzser-énem. Főleg, hogy aztán nem egyszer hallottam innen-onnan, hogy nagyon mély, filozofikus mondanivalója van annak a könyvnek meg minden, és ilyenkor mindig szégyenkezve gondoltam arra, hogy nekem csak annyi maradt meg abból a regényből, hogy az öreg halász kint van a tengeren már napok óta egy szerencsétlen hal miatt, és hogy én ezt a kalandot mennyire untam. Szinte biztos voltam benne, hogy Hemingway nem nekem ír, hiszen ha másoknak ennyit adott az a könyv, és nekem csak a merő unalom csapódott le ebből az egészből, akkor egyszerűen nem vagyunk egymáshoz valók. S így teljesen nyugodt szívvel tettem pontot bimbózó kapcsolatunk végére.

Persze, az évek során sok minden változik... még én is - bármennyire is kapálózok olykor ellene, de azért néha, bizonyos időszakonként rám tör a felismerés, hogy már mennyire másként gondolkodom bizonyos dolgokról. Múltkor mikor a könyvtárunk polcai között bóklásztam, jött számomra a villámcsapásszerű felismerés - amelynek gondolati előzményeitől inkább megkímélnélek titeket - , hogy én már szeretem a krumplipürét. (jah, mert különben nagyon sokáig utáltam, a világ legunalmasabb köretének tartottam) És valahol itt tarthattam a gondolatmenetemben, amikor Hemingway könyveinek sora került szemmagasságba a polcon, és akkor azt mondtam, hogy egye fene, kap egy sanszot Hemingway is.

...ha üres a gyomra és kopog a szeme, minden kép szebb lesz, élesebben és tisztábban ragyog. Én akkor értettem meg mélyebben Cézanne-t, és akkor jöttem rá, hogy miként festette tájképeit, amikor éhes voltam. Szerettem volna tudni, hogy nem volt-e ő is éhes, mikor festett, gondoltam, talán csak elfelejtett enni. Ez is azoknak a beteges, de sokatmondó gondolatoknak egyike volt, amelyek akkor ötlenek az ember eszébe, ha kerüli az álom, vagy éhes.
Később már valószínűnek tartottam, hogy Cézanne éhes volt, csak éppen
más értelemben.


A Vándorünnep c. írása 1921 és 1926 közötti, Párizsban eltöltött életéről szól. Amolyan önéletrajzi írás-féleségnek mondanám így hirtelen, de ha jobban belegondolok, ez egyáltalán nem igaz, hiszen a könyv középpontjában inkább Párizs áll és annak korabeli miliője - Hemingway pedig a szem, aki elkalauzolja olvasóit ebben a színes, folyton nyüzsgő városban. A kötet fejezetei különböző helyszínek (kávézók, könyvesboltok stb) vagy a szerző Párizsának meghatározó alakjai köré szerveződnek.
Nem hogy lineáris, hanem úgy egyáltalán: cselekményről nem beszélhetünk ennek a könyvek az esetében. A Vándorünnep sokkal inkább egy lapok közé zárt hangulat. Vagy ha így jobban tetszik: párizsi életérzés. (bár még sose jártam a francia fővárosban, de szinte biztos vagyok benne, hogy valami ilyesmi érzés lehet, mint amit ez a könyv árasztott.) Nyüzsgő kávéházak, kockás terítővel letakart asztalokkal teli éttermek, cigarettafüsttől nehéz levegőjű söntések, művészekkel és művészetkedvelőkkel teli irodalmi szalonok töltik be Hemingway Párizsát, amely olyan sokszínű, mint maga az ősz. Nem csodálom, hogy ekkor játszódik a megelevenített események nagy része - tényleg más évszakot el se tudnék képzelni, ami ennyire passzolna ehhez a könyvhöz. A színek, a hangulat, még a képzeletünkben beszívott ottani levegő is mind-mind az őszt idézi.

S most már abszolút meg tudom érteni a Hemingway-rajongókat is, hiszen kevés író tud ilyen kevés eszközzel ennyi mindent átadni az olvasójának. Az itt megjelenő alakokat éppen hogy csak gyorsan, nagy vonalakban felskicceli, s mégis sokkal teljesebbnek vagy hitelesebbnek tűnő képet kapunk róluk, mint egy több oldalas jellemzésből. S ugyanígy tesz Párizzsal is: az oldalakról csak apró impressziók, jól kiragadott momentumok, gondosan megfigyelt részletek köszönnek vissza - ám az eredmény itt is ugyanaz.

Ne aggódj. Máskor is ment az írás, most is menni fog. Semmi mást nem kell tenned, mint leírnod egyetlenegy igaz mondatot. A legigazabb mondatot, amit tudsz.


S mindezek mellett sok érdekes és számomra értékes gondolatot osztott meg soraiban a művészetekről, az irodalomról és az írásról - de természetesen, ezt is csak amolyan szikár stílusban, többet mondva minden felcicomázott szövegnél. Hemingway -nél látszódik, hogy számára maga a mondanivaló a lényeg: ha ez nincs meg, akkor minden hiába.
Úgy érzem, most végre sikerült egymásra találnunk Hemingway-jel. Talán, ez egy gyönyörű barátság kezdete...

Párizs örök, s azok emlékezete, akik ott éltek, más, mint bárki másé. Újra meg újra visszatérünk, bárhonnan, bármennyit is változott Párizs, és bármilyen nehéz - vagy könnyű - volt odajutnunk. Érdemes volt visszatérnünk, mindig busásan visszakaptuk, amit magunkkal vittünk. Valamikor réges-régen, amikor még nagyon szegények voltunk, és nagyon boldogok, ilyen volt Párizs.

Ernest Hemingway: Vándorünnep
Eredeti cím: A Moveable Feast
Fordította: Göncz Árpád
Kiadó: Fekete Sas
Oldalszám: 224
Eredeti ár: hát, látjátok ez passz.

( a párizsos kép forrása: http://piccsy.com/2012/04/paris-8j7fdftbt/ )

Vélemények:

0 hozzászólás:

Related Posts with Thumbnails