A tenger túloldalán

Jean Rhys: Széles Sargasso-tenger
kiolvastam: 2010. május 17.

Ezt a könyvet nemcsak azért vettem a kezembe, mert Bronte Jane Eyre regényének az előzményeit dolgozza fel, hanem mert a címe egyszerűen levett a lábamról: milyen gyönyörűséges kiejteni! Széles Sargasso-tenger! Mielőtt belekezdtem volna az olvasásába, többször is ízlelgettem hol magamban, hol hangosan ezt a dallamos címet, s azóta is néha megteszem. Egyébként a Sargasso-tenger az Atlanti-óceán közepén helyezkedik el, s magába foglalja a hírhedt Bermuda-háromszöget is. Egyébként ezen a részen állítólag annyira nagy koncentrátumban van a só, hogy nem igazán van ott vízi élet. Persze, a cím a könyv elolvasása után már egy sokkal speciálisabb jelentéssel töltődik meg: Mr. Rochester és Antoinette (Bertha) Mason a tenger két különböző oldaláról származnak, s így ez a kettejük között húzódó szakadékot szimbolizálhatja: mely adódhat kulturális különbségekből, céljaik és elvárásaik másságából.

Rhys könyvében Antoinette, azaz Bronte regényében Berthaként ismert mellékszereplő kerül a középpontba: az ő életéről szól ez a regény. Alakját már a Jane Eyre-ben is érdekesnek tartottam, kíváncsi voltam mi mozgatta őt az őrületen kívül, mindig ilyen volt? Hogyan élt korábban? Természetesen itt ezekre is választ kaphatunk, bár ne olyan elvárásokkal induljunk neki a könyvnek, hogy ez hasonló lesz a Jane Eyre-hoz, mert akkor csalódni fogunk. Ez a különbség nyilván abból is adódik, hogy mindkét regény egy teljesen más korban lett megírva, más közönség számára.

S természetesen Rhys-nek a főhős választása is új lehetőségeket rejt magában: Antoinette (vagyis Bertha) őrültsége megengedi, mit megengedi: követeli a misztikus, természetfeletti hangulatot, s ezt Rhys tökéletesen megteremti itt. Ezen a fülledt levegőjű Jamaicán, ahol mindent beleng az egzotikus virágok édeskés illata a babonaság is nagy szerephez jut az ottani emberek életében: szellemek, varázslat, woodoo, s minden olyan dolog előfordul itt, amit Mr. Rochester nem igazán szokhatott meg a hűvös, józan Angliában.

A regény három részre van osztva: Bertha fájdalmakkal teli gyermekkora, majd Rochesterrel való házassága, s végül az Angliában töltött időszak van elmesélve a két elbeszélő, vagyis a házastársak szájából. Az elején, mikor nem számítottam a nézőpont váltásokra, kicsit bele is kavarodtam, de egy-két oldal után nyilvánvaló lett a narrátorcsere, s az is, hogy ki beszél. A nyelvezetét olykor furcsának találtam, persze tisztában vagyok vele, hogy a törtangolságot és a szóbeli megnyilvánulások spontaneitását igyekezett visszaadni, de olykor tényleg nehezemre esett megérteni egy-egy párbeszédet. De lehet, hogy csak nem olvastam elég figyelmesen, nem tudom. Ez nekem mindenesetre egy kicsit levon az élvezeti értékéből.

Bertha alakját jól megrajzoltnak tartom, itt tényleg plusz dolgot éreztem a Jane Eyre-hoz képest: sokkal jobban ki lett dolgozva. S a szimbólumok, amiket vele kapcsolatban megjelenített tényleg nagyon eltaláltak voltak. Például a kedvencem, a tükör: ez többször is előkerül a történetben, s hangsúlyozva is van fontossága Bertha számára. Ez számomra az "én" megkettőződését szimbolizálta: a tükör, amelyből visszanéz egy arc, ami a mienk, de mégsem mi vagyunk. Bertha el is meséli, hogy mennyire szerette azt a lányt a tükörben, és sokszor próbálta megpuszilni, de a meleg arc érintése helyett mindig csak egy hideg üvegfal ért a szájához, ami a regény legvégén, Bertha tombolása alatt teljesen eltűnik: s a tükörkép egy háromdimenziós alakká materializálódik a szemében.

Bár egy picit azért sajnáltam azt, hogy az angliai élete nem lett annyira kibontva: ez a regénynek csak a törtrészét foglalta el. Persze, az ő szemszögéből már nem is igazán lehetne mit mondani, hiszen ekkorra már teljesen elvesztette a tudatát, s már csak egy időtlen, anyagtalan térben lebeg.

Mr. Rochester alakjáról pedig csak annyit mondanék, hogy a Bronte által neki adott legfőbb attribútumait teljesen elvesztette ebben a regényben: eltűnt az a tipikus byroni figura, ami mindannyiunk szívét megdobogtatta. Rhys -é olyasmiket cselekszik ebben a történetben, amiket egyáltalán nem tudnánk róla elképzelni: hogy úgy mondjam, meghazudtolja önmagát. Ezt fájlaltam a legjobban az olvasása során, Rochester a szívem csücske volt, s most mintha kicsit összetört volna ez az illúzió bennem.

Fülszöveg:
A Széles Sargasso-tenger hősnője: a Jane Eyre egy mellékalakja – Antoinette (Bertha) Cosway-Mason, Edward Rochester őrült felesége. A drámai feszültségű cselekmény egy végzetterhes élet állomásait mutatja be: a szorongásokkal, nyomasztó emlékekkel sújtott gyermekkort… az elárult szerelmet… a szobafogság és a téboly végső reménytelenségét – festői háttérként felvonultatva a nyugat-indiai szigetek egzotikusan vad, gyönyörű és kegyetlen természetvilága. A regény – Charlotte Brontë nagy hírű, klasszikus művének modern „melléklete” – öntörvényű, tökéletes alkotás. A szentimentális történetből kibontja, felszabadítja a benne rejlő tragikumot. Mélységesen romantikus írás: a lázadó, teremtő-pusztító, végzetes szenvedély mellett tesz hitet. És riasztóan „korszerű” élmény forrása: a magány, az elidegenedés, a kiszolgáltatottság sorsképletét dolgozza ki, könyörtelen objektivitással, lenyűgöző költői erővel.

Summa Summárum:
Voltak vele problémáim, de alapvetően egy jó regénynek tartom, ami egyébként sokkal nyomasztóbb hangulatot áraszt magából, mint a Jane Eyre: ez a fülledt, nehéz levegő a sok fájdalommal és keserűséggel vegyítve szinte rátelepszik az emberre, és amikor nem olvassa, akkor is ott köröz a feje felett ez az atmoszféra. Az értékelésemben 6 pontot ért el.