El nem múló szerelem

Jane Austen: Meggyőző érvek

kiolvastam: 2010. június 20.

A Meggyőző érvek Jane Austen utolsó befejezett regénye, mely az írónő halála után jelent meg. Főhősnője Anne Elliot, egy melegszívű, okos teremtés, aki nagyon kilóg a környezetéből már e két tulajdonsága miatt is. Apja és Elizabeth nővére a sznobok legrosszabb fajtájából valók (már ha létezik rangsorolás): fellengzősek, s folyton csak szórják a család pénzét, mígnem a teljes anyagi csőd szélére kerülnek, s kénytelenek kiadni bérbe a Kellynch-ben levő birtokukat. Másik testvére Mary, aki már férjhez ment és elköltözött otthonról, még mindig magán viseli az úgynevezett Elliot-gőgöt, s elviselhetetlenségét súlyosbítva még hipochonder hajlamai is elég gyakran kiütköznek a regény során, főleg mikor mellőzve érzi magát a társaságban.

Austen -nak igazán jó humora van -ez a gondolat többször is felötlött bennem olvasás közben. Ahogy az ember végignézi a szereplőgárdát, inkább azt gondolná, hogy valami kabaréba csöppent bele: szinte mindegyik mellékszereplőnek vannak karikatúraszerűen felnagyított rossz tulajdonságai, amik miatt a való életben hajlamosak lennénk megfojtani őket egy kanál vízben, de itt inkább csak nevetünk rajtuk. Én Mary-n és az ő képzelt betegségein tudtam a legjobban szórakozni, de maga a bath-i elit társadalom leírása is sokszor késztetett nevetésre.



Az írónő igazi kritikusként veszi górcső alá a kor embereinek családi életét, s házasulási szokásait. Találunk itt példát olyan szülőkre, akik a szórakozást s egyéb vigasságokat részesítik előnyben beteg gyerekükkel szemben, vagy az olyan típusú anyákra, akik képtelenek megnevelni gyermekeiket, vagy csak unják a velük való foglalkozást. A házasságok megkötésének okai is terítékre kerülnek, s bár Austen nyílt ítéletet nem mond egyik felett se, de Anne végső választása mégis útmutatóként szolgálhat.

Egyedül Wentworth kapitány és Anne Elliot azok, akik teljes mértékben pozitív szereplőként tűnnek fel a regényben. Mindketten tökéletes emberek, híján vannak az emberi gyarlóság minden formájának, s mindenféle hátsószándék nélkül cselekszenek.

Az ő első találkozásuk jóval korábbi időben történt, még a regény kezdete előtt: Mr. Wentworth és Anne nyolc évvel ezelőtt szerelmesek voltak egymásba, ám Anne családja nem támogatta ezt a kapcsolatot a férfi vagyontalanságára és alacsony társadalmi helyzetére hivatkozva. Így a lány kénytelen volt őt visszautasítani, s ezzel kapcsolatuknak vége szakadt. Ám a szerelem soha nem múlt el, még ilyen hosszú idő távlatából sem. Anne, bár eleinte kerüli a vele való találkozást, mégis szerelmes borzongás fut át rajta valahányszor megpillantja őt, vagy csak meghallja a Wentworths nevet. Anne, a nők szerelmének elfeledhetetlenségéről, így vall a regény vége fele Harville kapitánynak:

"– Egyetlen nő sem tudná feledni, akit igazán szeretett.
Harville kapitány elmosolyodott, mintha azt mondaná: „Igazán, ilyen hűséget tulajdonít a női nemnek?”. Anne pedig ugyancsak mosolyogva válaszolt a néma kérdésre:
– Úgy van. Mi bizony nem feledjük el olyan könnyen a férfiakat, mint azok bennünket. De ez inkább végzetünk talán, mint érdemünk. Mit tehetnénk? Mi otthon élünk, bezárva nyugalmas környezetünkbe, érzelmeink prédájául. A férfiak viszont erőfeszítésre kényszerülnek. Van hivatásuk, kedvteléseik, valamiféle hivatásos intéznivalójuk, ami hamarosan a külvilágba szólítja őket, és a folytonos elfoglaltság közepette, a változások során elhalványulnak az érzelmek."

A regény cselekménye nagyon lassan indult be, s bevallom az első ötven-hatvan oldal egyáltalán nem kötött le, de szerencsére nem adtam fel, mert tudtam, hogy Austen bizony tud ennél többet is. S valóban, nem is olyan sokára én is szerelmes sóhajtozások közepette olvastam a Wentworth nevet, s izgultam hogyan fog mégis ez a két ember újra szerelmet vallani egymásnak, mikor lesz a nagy egymásra találás.

Fülszöveg:

Anne Elliot huszonhét éves korára már beletörődött, hogy körülményei a vénlányok sorsára kárhoztatják. Annak idején családja és barátai lebeszélték arról, hogy egy bizonytalan jövőjű, összeköttetések híján csak saját tehetségére utalt fiatal tengerésztiszt felesége legyen. Az egykori szerelmesek nyolc év után találkoznak ismét, véletlenül. Wentworth kapitány azóta fényes pályát futott be, meggazdagodott, s most, hogy a napóleoni háborúk befejeződtek, le akar telepedni, családot alapítani. Leendő feleségével szemben mindössze egy követelményt támaszt: bárki lehet – csak Anne Elliot nem…

A Meggyõzõ érvek nem pusztán az utolsó, hanem a legérettebb és számtalan kritikusa és olvasója által a legjobbnak tartott Austen-regény.

Összegzés:

Bár nagyon tetszett, de azért mégsem múlja nálam felül a Büszkeség és balítélet -et. Jó volt, jó volt, de azért mégiscsak az maradt a kedvenc. A könyv elolvasása után egyébként megnéztem a BBC által készített filmváltozatot is (köszönöm Bridge!!), ami szintén elnyerte a tetszésem, s megjegyzendő, hogy nagyon helyes Wentworths kapitányt választottak be a szereplőgárdába.
A regény az értékelésemben 8 pontot ért el végül!

.