Pages

A gyűrű keresése

2011. május 7., szombat

Pierrot - Szélesi Sándor: Jumurdzsák gyűrűje

Elolvastam: 2011. május 1.


Figyelemfelkeltő cím, szubjektíven igényesnek tartott borító, rajta rengeteg évszám és egy kék szempár. Vajon mi lehet a könyv titka? Ezen morfondíroztam, mikor először megpillantottam Christina/Pöfivonat molyos polcán, még a megjelenése előtt. Be is ütöttem a google-be, mert az mindig segít az ilyen nehéz helyzetekben, ám nem álltam meg a fülszöveg elolvasásánál – többet akartam tudni róla. Szóval, görgettem lejjebb az oldalakat, fáradhatatlanul nyomozva utána, hátha megtudok róla egy-két érdekességet. Nos, nem is kellett sokáig keresnem, az internet rögtön szolgált olyan információkkal, amikkel a kíváncsiságomat csillapíthattam: a regény, egy már létező számítógépes játék, pontosabban egy interaktív film történetéből íródott. Valahogy ez az információmorzsa talán mégsem hiányzott nekem – nem igazán adott bizodalmat a könyvben. Valahogy a film, számítógépes játék sikerén felbuzdulva megírt könyveknek elég erős marketing bűze van, és nagyon sokszor nem is érdekli őket a minőség, mert úgy vannak vele, hogy a rajongók úgyis megveszik. Persze nem tudom, hogy a Jumurdzsák gyűrűje nevű játék mennyire sikeres, hogy őszinte legyek még nem is hallottam róla előtte, de akkor is tartottam tőle.

Pár héttel később a fentebb említett kék szempár már az éjjeliszekrényemen várt rám, hogy elolvassam, de a megtudott információk fényében, nem igazán akartam nekivágni rögtön az elolvasásának, nem tudtam, hogy mit várhatok ebben az esetben egy regénytől. Aztán egy délután mégis csak kezembe vettem, félre minden előítélettel, minden félelemmel! – most csak a könyv legyen és én.

Eger várának ostroma, Gárdonyi Géza és egy Jonathan Hunt nevű New York-i újságíró – vajon mi a közös bennük? Jonathan Hunt a New York Times riportere költözése során nagyapja leveleire bukkan a rongyosra olvasott Egri csillagokban, amelyekben egy bizonyos Ábray professzor különös találmányáról van szó, aminek segítségével lehetséges az időben utazni. Egy furcsa és titokzatos merénylet folytán, vélhetően nem összefüggésben a megtalált levelekkel, Huntnak el kell utaznia New York-ból, és hát hová is menne, mint Magyarországra, édesanyja szülőföldjére, ahol végül úgy dönt, hogy utánajár ennek az Ábray professzornak és az ő állításainak. A nyomok Egerbe vezetnek, és valamilyen összefüggésben állnak Gárdonyival – ám valakik nem nézik jó szemmel privát kis nyomozását. Követik, fenyegetik – de Jonathan hajthatatlan. Eldöntötte, hogy a végére jár a titoknak.... És mi köze ehhez az egészhez Jumurdzsáknak, az Egri csillagok című regény egyik szereplőjének?

A könyv első negyedén kicsit elégedetlen voltam, mert bár az izgalmak megvoltak, és érdekes is volt, mégis sokszor éreztem azt, hogy döcög a szöveg. Ennek ellenére az oldalak csak fogytak, és fogytak rendületlenül, és amikor Jonathan elérkezett Egerbe, már az a maradék ellenérzésem is elszállt, és egyszer csak azt vettem észre, hogy én is ott akarok lenni, látni akarom újra az egri várat, az óvárosban akarok sétálni, keresni a jeleket, és az Egri csillagokat is újra szeretném olvasni (pedig nagyon nem szerettem általános iskolás koromban, nagyon rossz emlékeim vannak róla). Jonathan kalandja egyszerűen megfogott, és nem eresztett. Valahogy úgy éreztem magam, mint amikor Dan Brown egyik könyvét olvastam még sok-sok évvel ezelőtt. Ez az összehasonlítás részemről nem dicséret, de nem is szidás, hogy őszinte legyek baromira régen olvastam Dan Brown regényt (most hirtelen utánaszámoltam, és már 8 éve!) ahhoz, hogy ez most bármiféle negatív vagy pozitív mérce legyen a részemről. Egyszerűen csak az van, hogy olvasás közben sokszor akaratlanul is eszembe jutott, hiszen titkokból nincs hiány: folyton jön egy újabb és újabb, miközben megállíthatatlanul pörög a cselekmény, az ember szeme pedig villámgyorsan cikázik a sorok között, hogy végre kiderüljön minden, és a titkoknak írmagja se maradjon.

És amit igazán élveztem ebben a könyvben, az az volt, hogy nem Párizsba, vagy Amerikába, vagy a világ más, általam nem ismert szegletébe vágyódtam olvasás közben, hanem ide Magyarországra. A regény helyszínein már mind jártam – egyszer vagy éppen többször is, így ismerősként üdvözölhettem őket, emlékek jöttek elő az osztálykirándulásokról, a nyaralásokról, és amit még nagyobb örömmel konstatáltam, hogy rájöttem, nem fejeződött be a kalandom véglegesen az Egri csillagokkal.

A Jumurdzsák gyűrűje a legszigorúbb értelemben vett szórakoztató irodalom - de ezt gondolom mindenki sejtette valamennyire - egy könnyed és izgalmas kis krimi, némi fantasztikummal vegyítve, ami tökéletesen megfelel egy lazítós, fotelben heverészős, csokit zabálós délutánra.

2 megjegyzés:

zenka írta...

Engem annyira bosszant ez az egész. Írjunk Magyarországra egy könyvet, egy kalandregényt, hű de jó, de akkor miért nem lehetett magyar főszereplője? Dawn Brownt meg nem bírom :D, igaz Gárdonyit sem. Csupán ennyi előítéletem van..., de persze mindettől függetlenül lehet még jó.

Heloise írta...

Azért félig magyar :-D - jó, persze gondolom nem erre gondoltál. Egyébként ezt igazából én sem értem, hogy miért nem magyar a főszereplő - lehet, hogy úgy gondolták, így jobban eladhatóbb, vagy pedig magát a főhőst akarták direkt ilyen szerencsétlen és elveszett figurára venni, ez pedig egy külföldivel sikerülhet legkönnyebben? Passz... Igazából engem csak a szöveg zavart néhol, de ennyi.
Nyeh... gondoltam, hogy ez a Dan Brown -os hasonlítgatás nem jön ki jól :-D igazából még csak azt sem tudom megmondani, hogy olyan-e mint az, mert tényleg rég olvastam. Egyszerűen csak ő ugrott be, nem tudom van-e alapja - lehet, h azért jutott eszembe, mert nem olvastam ilyen műfajban túl sokmindent :-D

 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS