A tegnap szigete

A Kísértetház után nem is volt kérdés, hogy mivel folytatom a sort Allende életművében kalandozva. Bár kicsit tartottam tőle, hogy ez is amolyan se-veled-se-nélküled kapcsolat lesz, mint a Kísértetház esetében volt, amivel különben nem volt semmi gond, mert szerettem azt a könyvet, viszont ennyi fura könyvet már nem biztos, hogy jól viseltem volna egyhuzamban. De ez a megérzésem , mint kiderült, nem volt teljesen helyes: a Távoli sziget abszolút magával ragadott, a nyomasztó légkör pedig most elmaradt.

"A zene olyan, akár a szél, elsöpri az éveket, az emlékeket és a félelmet, ezt a bensőmben lapuló vadat. (...) Talpammal verem a földet, s az élet felszökik a lábszáraimban, végigfut a csontjaimban, aztán hatalmába kerít, elűzi a rosszkedvet s megédesíti az emlékezetemet. Beleremeg a világ. A ritmus a tenger mélyén fekvő szigeten születik, megrengeti a földet, villámként cikázik át rajtam, s az ég felé távozva magával ragadja minden bánatomat."

A történet a tőlünk oly' távoli Saint-Domingue szigetén kezdődik 1770-ben. Tolouse Valmorain, a finom ízlésű és előkelő körülmények között élő fiatal férfi kénytelen hátrahagyni kényelmes franciaországi életét, ugyanis hírt kapott arról, hogy édesapja súlyos betegségben szenved saint-domingue-i ültetvényén. Szifilisze már a végső stádiumában van, így a halál már megváltást hoz a férfi számára, "akinek testét gennyes hólyagok borították, fogai kilazultak és agyát köd szállta meg." Valmorain apja már egy ideje képtelen volt ellátni rendesen a birtokot, ami így hanyatlásnak indult. A piperkőc fiú így a szigeten marad édesapja halála után, hiszen az ültetvényből származó bevétel nélkül Franciaországban élő családja képtelen megtartani ottani magas társadalmi pozícióját. Az ott töltött évek során kénytelen levedleni magáról európai finomságait, hogy felvirágoztathassa a birtokot, ám ezalatt az idő alatt Valmorain eggyé válik a sziget "primitív, erőszakos világával", amitől odaérkezésének pillanatától kezdve ódzkodott.

A regény másik központi figurája Zarité, akivel csontos, kócos kislányként találkozunk először a regény lapjain, s aki alapos kitaníttatása után Valmorain birtokára kerül háziszolgaként. Zarité maga a szabadság utáni vágy, aki kisgyermekkorától kezdve képtelen beletörődni rabszolga létébe, így többször is szökést kísérel meg. Valmorain birtokára kerülvén sem képes lemondani erről a vágyáról, ám az évek elteltével valami mindig marasztalja: vagy Valmorain pánikbetegségben szenvedő felesége iránt érzett mélységes sajnálata, vagy Maurice – Valmorain egyetlen fia – iránti végtelen szeretete miatt, akire születésétől fogva úgy tekintett, mintha a saját fia volna.
Ám mellettük még rengeteg élet kap helyet ebben a regényben. Sorsuk így vagy úgy, de összefonódik a rabszolgatartással, illetve annak következményeivel – hiszen ebben a világban képtelenség megszabadulni ennek árnyékától.

Ami iszonyatosan érdekes volt számomra ebben a könyvben, az a woodo-vallás, mint olyan. Tudom, hogy ez az én szegénységi bizonyítványomat jelöli, de én kb. eddig annyit tudtam róla, amennyit a hollywoodi filmek (meg a rajzfilmek :-D ) megmutattak: azaz nálam a woodo egyet jelentett a kis viaszfigurákat szurkáló emberekkel. Oké, biztos voltam benne, hogy több van emögött, de nem igazán jártam utána a dolgoknak. Na, itt viszont a woodo teljesen átszövi a rabszolgák életét, és ezáltal kicsit jobban megismerhettem ezt a vallást, és most már tényleg tudom, hogy nemcsak a viaszbabák szurkálgatásáról van itt szó.

A Távoli sziget különben sok elemében hajaz a Kísértetházra: például mindkét regényben megfigyelhető az a történetszál, mely szerint a tönkrement birtokot felvirágoztató városi fiatalember, aki kemény munkával és akarattal eléri célját, ám a földeken töltött évek során vademberré válik, képtelen "civilizált" kapcsolatot létesíteni más emberekkel, és erőszakos, vad ösztöneinek képtelen lesz parancsolni. De ismerősnek tűnhet még a másik világban élő feleség-motívuma is: a Kísértetház Clara de Valle-ja az évek során egyre inkább maga mögött hagyja azt a világot, amelyben férje és gyermekei élnek, s a szellemvilágban éli inkább az életét. Valmorain felesége, Eugenia pedig képzelt félelmeinek rabja: mindent félelmetesnek és ijesztőnek vél, ami körülveszi, míg végül pánikbetegsége annyira elhatalmasodik rajta, hogy természetes önvédelmi mechanizmusként élete utolsó éveiben teljesen kizárja magából a külvilágot, s saját belső világában él, távol minden félelemtől.

A Távoli sziget hangulata viszont sokkal kevésbé nyomasztó: színesebbnek és élettelibbnek mondanám, ami talán annak is köszönhető, hogy az itt felvonuló karakterek között kedvelhetőek, s hovatovább szerethetőek is akadnak szép számmal (oké elismerem, azért unszimpatikusokból sem volt hiány). Ám emellett izgalmas elbeszélői megoldásnak tartottam azt, hogy Zaritét, a fekete rabszolgalányt is narrátorrá tette néhány fejezet erejéig, aki egy teljesen más hangon szólalt meg a mindentudó narrátorhoz képest: s ezalatt nem csupán a nézőpontváltást értem, hanem az események elbeszélésének felépítése is más módon történt, mint ahogy azt egy hagyományos elbeszélőtől megszoktuk. Szerintem ez is egy nagyon fontos momentum a rabszolgaság témájának felkarolásánál: hogy maga a rabszolga is megszólal. S még inkább zseniálissá teszi ezt a regényt a szememben, hogy nagyon alaposan bemutatja a rabszolgák Afrikából hozott kultúráját. Annyira, hogy olvasás közben úgy érezzük, otthonosabban mozgunk az ő világukban, mint a fehér földesurakéban. Hát így van ez.

"Megtanított elmerülni a zenében, akár az álomban. 'Táncolj, táncolj, Zarité, mert a rabszolga, ha táncol, szabad... míg táncol.' S én mindig táncoltam."


Isabel Allende: Távoli sziget
Eredeti cím: La isla bajo el mar
Fordító: Dornbach Mária
Kiadó: Geopen
Oldalszám: 477
Eredeti ár: 3990 Ft

(alsó kép forrása: http://senaswift.tumblr.com/post/24379809466 )