Szóval, van ez a habos-babos kis szívecskés borító, ami gúnyos pillanataimban csöppet ellenérzéseket váltott ki belőlem (mert hát most komolyan.... pink szívecskevirágok...ne már), és ezért már számolni se tudom hányszor tettem vissza a könyvtári polcra majdnem ugyanazzal a lendülettel, ahogy leemeltem onnan. És igen, tudom, hogy rengetegen csudajókat mondtatok róla, meg szinte mindenkinek ez a kedvence - vagy legalább az egyik kedvence - az írónőtől, szóval ezt mind nem felejtettem el egy percre sem, meg tudom, hogy a borító meg a hátul levő szövegrészlet (mert az is eléggé elrettentő szerintem) nem minden. No, de nem is magyarázom tovább a bizonyítványomat, inkább ugorjunk át arra a részre, hogy pár hete nem csupán leemeltem a polcról, hanem haza is vittem magammal, és pár napra rá bele is kezdtem.Öhm... és hát az úgy volt, hogy az első tíz oldalnál én komolyan gondolkodni kezdtem azon, hogy én ezt inkább visszaviszem a könyvtárba olvasatlanul, mert tökre gagyinak tűnt. Ó, és tudom, most túl szigorúnak tűnök meg utáltok meg minden (de azért várjátok ki légyszi a végét! És még ne utáljatok :-) ), de szerintem a levélformátumokkal Ahern -nek igenis volt problémája: sokszor tűnt úgy nekem, mintha nem tudná úgy használni, ahogy azt kéne, hiszen inkább mini-elbeszélések voltak azok, mintsem levelek.
De oké, ennyit a problémázgatós énemről. Igazából egész hamar kikapcsolt - mármint az ilyesmiken való fennakadásom... sőt, annyira, hogy szerintem elég, ha csak annyit mondok, hogy például egyik reggel annyira belemerültem a könyvbe, hogy majdnem rossz megállónál szálltam le a villamosról.
"Valami hiányzik, tudod? Az életnek az a különleges varázsa, amit éreznem kéne."
Ja, de azért írjak valamit a történetről, ugye? Szóval: Alex és Rosie kisgyerekkoruk óta a legjobb barátok, és sülve-főve együtt vannak. Aztán még az érettségi előtt messze sodorja őket egymástól az élet, mert Alexnek Bostonba kell költöznie a családjával. Azonban kapcsolatuk nem szakad meg, így a messzi távolból is részesei lesznek egymás életének; bár az idők folyamán különböző akadályok gördülnek eléjük, próbára téve barátságukat.
Történetüket pedig leveleken, képeslapokon, e-maileken, illetve chateléseken keresztül ismerjük meg.
Igazából az egész könyv egy cuki romantikus vígjátékra hasonlít, amiben Hugh Grant is tutira szerepelne. Minden egyes olvasása amolyan igazi felüdüléses kikapcsolódást jelentett - komolyan, már csak a popcorn hiányzott néha a teljes hatás eléréséhez. Kedvenc szereplőm egyértelműen Ruby volt, Rosie legjobb barátnője, akinek a szövegein tök jókat lehetett derülni, és emellett az is tetszett benne, hogy mindig jól látta a dolgokat, és ezt soha nem félt elmondani Rosie-nak - akármilyen fájó volt is az igazság, vagy akármennyire is kritikus volt a véleménye bizonyos dolgokról. Bár nem is tudom, néha úgy éreztem, hogy Alex-szel együtt olykor elvetették a sulykot, amikor Rosie életéről vagy éppen aktuális döntéseiről mondtak véleményt, általában azzal érvelve, hogy "ez egyáltalán nem jellemző rád, Rosie" vagy "ez nem te vagy". De ilyenkor mindig csak arra tudtam gondolni, hogy az ember nem változhat? Ugyanannak az embernek kell maradnia örökre, aki négyéves korában volt? Feltétlen a lemondással kell párosítanunk azt, ha valami később már nem lesz annyira fontos az életünkben? Persze, Rosie esetében nyilván nem erről volt szó, ez csak amolyan zárójeles megjegyzés volt részemről, zárójel nélkül.
"...otthagytam csodálatosan intelligens családomat, elmerültem egy kád vízben, és fontolgattam, hogy bele is fojtom magam. Viszont akkor eszembe jutott, hogy még maradt egy kis csokitorta tegnapról, így mégis feljöttem levegőt venni. Van, amiért érdemes élni. "
Néha kissé klisések a benne fordulatok, és bár teljesen kiszámítható a vég, de tudjátok... mégsem ez itt a lényeg. Jó volt olvasni olyan emberekről, akik ennyire törődnek egymással, meg addig is hinni abban, hogy vannak elválaszthatatlan, életre szóló barátságok is, amelyeket nem fakít ki az idő. Tudjátok, nem is olyan régen, talán pár hónappal ezelőtt, visszaemlékeztem életem eddigi szereplőire, akárcsak Rosie Dunnie tette ezt a könyv végén, és hihetetlen melankólia szállt meg, mikor belegondoltam, hogy hány ember hány éven keresztül mennyire fontos része volt az életemnek, és most azt se tudom mi van velük. Mintha nem is lettünk volna egymásnak. Azt hiszem, erre szokták mondani, hogy C'est la Vie, ugye?
Szóval azért attól, hogy ilyen kis könnyed, csajos-romantikus regény ez, mégis sikerült egy-egy amolyan Rodin- pózba vágott gondolatommal azonos hullámhosszra kerülnie. Azért megjegyzendő: enélkül is maximálisan tetszett volna. Csak mert.
p.s..:
Cecelia Ahern: Ahol a szivárvány véget ér
Eredeti cím: Where the Rainbow's End
Fordító: Morcsányi Júlia
Kiadó: Athenaeum
Oldalszám: 448
Eredeti ár: 2990 Ft
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése