Városi Eső Sanyarú Tél

Mostanában kicsit kezdek elkalandozni a gyerekkönyvek világába, mert ez (is) egy olyan szelete az irodalomnak, amivel kapcsolatban elmondhatom, hogy nem állok éppen a helyzet magaslatán. Sőt, hogy úgy mondjam, sehogy se. A gyerekirodalom terén én megrekedtem a nyolcvanas évek végefelé. Amivel éppen semmi gond nincs, mert a láthatáron sincs olyan esemény, ami miatt áptudétnek kéne lennem, de ahogy egyre inkább szembejönnek velem a csodásabbnál csodásabb kivitelezésű, tarkabarka kötetek, előtör belőlem a kíváncsiság. Itt is van példának okáért a Pipogya-sorozat, amire elsősorban a meleg színeket használó illusztrációi miatt figyeltem fel, melyek igazán szemet gyönyörködtető harmóniát árasztanak magukból, és nem mellékesen Gyöngyösi Adrienn munkáit dicsérik. Meg hát persze, maga a Pipogya név mint olyan, szintén beindította nálam a szemező-reflexet, mert ezt már kimondani is gyönyörűséget okoz.

"Az emberek (...) borzonganak a különleges csodáktól. Persze csak otthon, a fotelban ülve. Ha a csodák bejönnek a lakásba, és mondjuk úgy néznek ki, mint egy szemüveges oroszlán, például Géza névvel, és a huszadik századi orosz realizmus karakterteremtő erejéről kezdenek el szónokolni, akkor azt már enyhén szólva nem szeretik."

Szóval, a sorozat első kötete a Pipogya, a budapesti medve címet viseli, és azt hiszem, nem okozok vele fergeteges meglepetést senkinek, ha azt mondom, hogy a főszereplője egy Budapesten élő medve, aki a Pipogya névre hallgat. Igen ám, csakhogy ez a medve láthatatlan - na, ezt viszont nem gondoltad volna, mi? - és nemcsak ő, még sok más vadállat él a városokban szerteszét, az emberek közvetlen közelében láthatatlanként. Az állatok sok-sok évvel ezelőtt ugyanis az emberek kegyetlenkedései miatt háromféle döntést hoztak: voltak, akik úgy döntöttek, behódolnak az embernek és háziállatokká válnak; voltak, akik azt mondták, hogy a szabadban vívják meg az emberekkel a maguk harcait; és voltak, akik a láthatatlanság mellett döntöttek, mert biztos védelmet nyújt és a szabadságuk is az övék marad.
Ezek a városban lakó, láthatatlan állatok az évek során végül kellően antropomorfizálódtak: lakásokban, házakban élnek, a felnőttek dolgoznak, míg a csemeték iskolába járnak. A ruhákról meg már ne is beszéljünk. Igen ám, csakhogy ennek a boldog láthatatlanságnak egyszer csak vége szakadt, mikor Pipogyát, aki éppen az utcán békésen bandukolt, a vele szembejövő kisgyerek kikerülte. Vajon mi történhetett? Pipogya és barátai nyomába erednek a rejtélynek...

Ahogy olvasni kezdtem, hamar rá kellett jönnöm, hogy nem csupán az illusztrációk fantasztikusak, hanem a szöveg a stílusa is: vicces, a szókincse választékos, és ami a legfontosabb: csöppet sem bugyuta. A történetek nem csupán az állatok szeretetére tanítanak, hanem a másság elfogadására is, s mindezt közel sem annyira didaktikusan teszik, mint ahogy én erre előzetesen számoltam. S persze, a mondanivaló kicsit feltűnőbb és pont ezért egyértelműbb, mint egy felnőtteknek írt regénynél (s persze, a gyerekkönyveknél erre szükség is van. Hm, különben milyen érdekes ez az író által vezetett értelmezés lazulása az olvasmányoknál a kor előrehaladtával.... hm!), de mégsem fárasztóan szájbarágós, szóval idősebbek számára is abszolút fogyasztható szerintem.

(A könyv egyik illusztrációja. Gyöngyösi Adrienn munkája)

A cselekmény elég lendületes és klasszikus értelemben, jól kivehetően követi a dráma szerkezetét, ám mintha a cselekmény kibontakozása kicsit hosszadalmasra nyúlt volna. Bevallom, már a tetőponthoz közelítve kicsit lankadt az érdeklődésem, de a tortacsata végül mindenért kárpótolt. A sorozat második része már nem lett ennyire túlnyújtva, ott pont a megfelelő ritmusban pattogtak elő a különböző történések, csavarok - sokkal gördülékenyebbnek éreztem ezt a kötetet.

A karakterek terén két rész alatt nem történtek nagy változások, sőt: hogy úgy mondjam egyáltalán nem is. De mivel a könyvek lényege egyáltalán nem erről szól, ezért ezt nem is lehetne felróni nekik. Meg hát szerencsére mindegyik szereplő, egytől egyig igazán szórakoztató és első pillantásra szerethető (kivéve a tündér. Ő valahogy nem lett szimpi a két kötet alatt sem), hogy őszinte legyek nem is tudnék kedvenc szereplőt választani Pipogya, Oroszlán Géza és Tigris Oszkár közül. Az embergyerekek háza táján éreztem némi hiányosságokat - ha már elméletileg ugye ők is a "banda" tagjai - , hiszen nem igazán hordoznak magukon markáns karakterjegyeket, szinte elhalványodnak állatbarátaik mellett. Ők olyan semmilyenre sikerültek, ami számomra zavaró volt. Viszont egy gyerekolvasó szemével ez nem feltétlenül tűnhet hiányosságnak - most hogy jobban belegondolok, és próbálok más olvasóvá átvedleni. Bár így utólag ugye nem biztos, hogy sikerül - , hiszen így biztosan könnyebb beleképzelniük magukat Tomi, Anna vagy Eszter helyébe, és ezáltal átélhetőbbé válik a történet.

Mindenesetre apróbb hibái ellenére - amik talán nem is hibák, hanem a műfaj sajátosságai. Hiszen mint mondtam, nem vagyok még otthon a gyerekirodalomban - , ez egy igazán bűbájos sorozat tele kalanddal és izgalommal, és igazán jó humorral. Különben most az egyszer sajnáltam picit (de csak egy icipicit, és igazán átmenetileg), hogy nem vagyok budapesti. Poén lett volna ezt a két könyvet ott valahol egy téren vagy egy parkban olvasni, s közben fel-felkémlelni a lapok közül, hátha megpillantom én is Pipogyát, ahogy végigcammog az utcán Oroszlán Gézával az oldalán. Mert akkor biztosan elkezdtem volna nagy hévvel kalimpálni felé, és kiabálni teli torokból, hogy Sziaaaa Pipogyaaaaa!
Szegeden is feltűnhet azért vajon?

Bátky András: Pipogya, a budapesti medve; Pipogya és a Városvédő Szent
Illusztrátor: Gyöngyösi Adrienn
Kiadó: Pagony
Oldalszám: 88 oldal; 95 oldal