Ház kecskével

Az utóbbi két napot egy beszélő kecske, egy tisztaságmániás mosómedve és számos ugrándozó, szófogadatlan vízimanó társaságában töltöttem - a teaszürcsölgetés most elmaradt (elvégre mégsem Mansfieldben voltam), viszont kortyolgattam helyette kakaót, aztán emelővel eltávolítottam a vízfelszínt egy tó fenekéről és más hasonló csudamókás dolgokkal foglalatoskodtam, miközben rengeteget kacagtam. Mert hát no... meg kell mondanom, hogy elég muris volt ez a kalandozás.

Mindezt az élményt Lakatos Istvánnak köszönhetem, aki nem átallott egy elképzelhetetlenül fantasztikus meseregényt írni. Jó, jó: tudom, hogy ez most egy elég légből kapott meg túlzó kijelentésnek hangzik - főleg így a beszámolóm elején - , de az elalvás előtt megivott kakaómra esküszöm, hogy ez biza' tényleg így van. Humoros, hihetetlenül fantáziadús és minden (de tényleg minden, de minden, ami csak egy regényhez kell) flottul a helyén van benne.

Egy Zalán ó, ez a név! Imádom! nevezetű kisfiú otthonának ajtaján egyszer csak egy öregember kopogtat, aki Széklábként mutatkozik be, és azt mondja, hogy a kisfiú szülei már nem valódiak. Kicserélték őket. Kissé meghökkentő kijelentésének alátámasztásául kinyitja az anyuka hátán levő szelepet, és kiereszt belőle egy kis levegőt. A tett elég meggyőzőnek bizonyul, így Zalán útra kel Székláb társaságában, hogy megtalálja igazi szüleit, akik a szörnyű Dobozvárosban raboskodnak. S ezzel kezdetét veszi a nagy kaland. Ennél többet nem akarok elárulni a regény cselekményéről, mert úgyse tudnám hűen visszaadni (persze, nem mintha ez a feladatom lenne, csak mondom)  meg higgyétek el, ezt el kell olvasni! (meg végül is ott van a fülszöveg is...)

A könyv már az első fejezetnél levett a lábamól, s csodálatom ezután csak fokozódott: jó volt beleburkolózni ebbe a hihetetlenül eredeti és csodálatos fantáziavilágba, amit tényleg egy eddigi olvasmányomhoz se tudtam hasonlítani. De folyton az volt, hogy minden fejezetnél többször is megálltam, és felkiáltottam, hogy "ez mekkora ötlet!... meg ez is. Ó, na meg ez!" - a vasúti kocsin robogó ház vagy a fazékból nyíló szoba után nem hittem, hogy lehet még fokozni ezt a fajta ötletességet... ó, pedig de mennyire lehet még! Kész: már csak emiatt is fülig beleszerelmesedtem volna a regénybe.

De a Dobozváros ennél még többet is tartogat: a szövege abszolút igényes, tele van sajátságos szóalkotásokkal, hasonlatokkal és néhány ízlelgetni való nyelvjárási kifejezéssel, rigmussal, de ez mind nem megy a könnyen olvashatóság rovására (hiszen ugye mégis egy elsősorban gyerekeknek íródott regényről beszélünk, szóval ennek is fontos szempontnak kell lennie). Lakatos pont annyira teszi különlegessé a stílusát, amennyi pont elég ahhoz, hogy a regény szöveg mivolta is látható, érezhető, ízlelhető legyen, s ne nyomja el azt a cselekmény. A cselekmény és a stílus dominanciája szinte egyenlő: nem egy szövegnek álcázott rajzfilmet olvasunk, hanem valóban egy ifjúsági regényt. Méghozzá magyart - mert hát ez is abszolút érződik, de tényleg. Nem csupán az eme bekezdés elején említett dolgok miatt, hanem maga a világ és az abba beépített népmesei elemek is azt az érzést erősítik: hogy ez valami nagyon hazai. Nem erőltetetten, nem pózőrködve, hanem olyan jóleső természetességgel, hogy egyszerűen elvarázsolt. Erre nincs jobb szó.

A regény humora is eszméletlen igen, én is érzem, hogy túl sok a szuperlativusz, de képtelen vagyok másként beszélni róla : ott van a könyv stílusában, a karakterekben (váh, a kecskét úúgy imádtam!), és magában a narrátorban is, aki folyton reflektál a megfelelő pillanatban a könyves/filmes klisékre (az ilyen típusú narrátorokat pedig mindig szeretem olvasni) - és ez a humor is egyébként annyira jellegzetes és egyedi, és annyira az én szájízem szerint való, hogy képtelen voltam hangos kacarászás nélkül olvasni bizonyos részeket.

Ám legyen bármennyire is jó dolog a vicceskedés, mit ér egy gyerekkönyv mondanivaló nélkül? Ha engem kérdeztek, szerintem nem sokat. A felnőtteknek szóló olvasmányokon az ilyesmit nem szoktam számon kérni, mert ott már alapvetően más funkciókat tölt be a könyv, de egy bizonyos életkorig szerintem igenis fontos, hogy a könyv közvetítsen valamit a célközönsége számára. Legyen szó akár a bilire szoktatásról, az új kistestvér érkezésének elfogadásáról, az iskolai (esetleg társadalmi) beilleszkedésről, az erőszakról, vagy csak olyan látszólag egyszerű témákról mint a barátság vagy a szerelem. (megj.: s mint tudjuk, ez utóbbi a mai divatos ifjúsági regények kedvelt témája). Lakatos István regénye ebből a szempontból is domborít. Sok még felnőtt szemmel is komoly témát kezd el forszírozni lapjain az ifjabbak számára emészthető formában, de fontos megjegyezni azt is, hogy nem lebutítva. Szóba kerül itt az urbanizáció problémája, s ennek hatása a társadalomra, a napjainkban rohamléptékre felgyorsult technikai fejlődés, a környezetszennyezés, de kevésbé globális, inkább személyközeli gondolatok is helyet kapnak, mint például a gyerekkor mulandósága vagy a családi összetartás. Eme megdöbbentő felsorolás alapján akár arra a következtetésre is juthattok magatokban, hogy kicsit sokat akar markolni a regény, nemde? Hát elárulom, nemcsak akar, hanem markol is. Ezt mind simán elbírja a hátán: ügyesen vezeti rá az olvasóit, hogy feltegyék magukban ezeket a kérdéseket, akik talán ennek köszönhetően kicsit kritikusabban állnak majd mostani világunkhoz.

Nekem kedvenc lett. Abszolúte. (ha esetleg ez még kérdéses lett volna számotokra) Külön köszönet illeti ezért a Zuramat, aki mivel két napig távol volt tőlem egy fődobozvárosi konferencián, ezért mintegy kárpótlásul, meg csak úgy mert vagyok ezzel a könyvvel ajándékozott meg.

Mellékhatások: S ez a könyv az oka annak, hogy nem tudtam időre befejezni a Monte Cristot... még igazából mindig annyira bennem él a történet, hogy most momentán pár napig más regényhez sincs kedvem

Lakatos István: Dobozváros
Illusztrálta: Lakatos István
Kiadó: Magvető Kiadó
Oldalszám: 313
Eredeti ár: 2990 Ft