Ez volt az idei év beszerzései közül az a bizonyos, amit már november óta nagyon, de nagyon vártam, és amiben totálisan biztos voltam, hogy nem fogok csalódni. És ó, mennyire igazam lett! Cormoran Strike újabb bűnügye elképesztően magával ragadott, volt hogy hajnali egyig is olvastam esténként, mert nem bírtam elszakadni tőle - aztán persze, a másnap reggel ezt az addikciómat keményen megbosszulta. De hát Istenem! Figyelem, bevallottan elfogult bejegyzést következik...
Cormoran Strike nyomozói irodája fellendült a Lula Landry-ügy megoldása után. Sorra jönnek az ügyfelek, akik Strike felbérlésével szeretnének ezt vagy azt megtudni üzlettársukról, házastársukról vagy éppen erről vagy arról. Egy nap egy megtört asszony állít be hozzá, aki az eltűnt férjét szeretné megtalálni. Fizetni valószínűleg nem tud érte, viszont ragaszkodik Strike-hoz. A nyomozó - maga sem tudja, pontosan miért is -, de elvállalja így is az ügyet, és Owen Quine, a botrányos könyveiről hírhedt író nyomába ered. Miközben bepillantást nyer a könyvkiadás képmutató világába, rájön, hogy mégsem csupán egy egyszerű, spontán eltűnésről van szó az író részéről, hanem emögött egy sötét, undorító titok lappang, ami London irodalmi világát fenekestül felforgatja.
Egyszerűen muszáj már most elmondanom, hogy Rowling krimijében mennyire minden, de minden a helyén van! Komolyan, szuperlatívuszok nélkül képtelen vagyok beszélni róla - visszafordíthatatlanul Cormoran Strike-rajongó lettem. A megoldandó bűnügy ismételten zseniális és csavaros - illetve elég brutális is- , csak mozgatja és mozgatja az agytekervényeket, miközben Cormoran Strike és asszisztense, Robin magánéletébe is egyre több bepillantást enged.
Vannak itt karakterdrámák szép számmal, és ráadásul nem csupán a megoldandó bűnügy oldaláról. Például Robin vőlegénye, Matthew szerintem alapvetően egy idióta, akivel nem is tudom, hogy miért akar belemászni egy házasságba. Olyan alapvető problémáik vannak, amiket szerintem csak nagy nehézségek árán lehetne megoldani, de mivel szinte egyikőjük se látja a fától az erdőt, és leginkább a szőnyeg alá söpörnek mindent, ezért nem hiszem, hogy ez egy boldog és hosszan tartó házasság lenne kettejük között. Robin egy okos és hihetetlenül talpraesett nő, és ezt a nyafogós, beképzelt vőlegénye alapvetően képtelen elismerni. Mintha igazából csak azt várná el a menyasszonyától, hogy hozza haza a kis keresetkiegészítést, de legyen otthon, és ujjongjon Matthew munkahelyi sikerein.
Strike szerelmi élete sem a legjobb, ha úgy vesszük. Bár megvolt az esze hozzá, hogy az előző részben kiszálljon abból a betegesen ragaszkodó, romboló kapcsolatából, de ennek emlékét kitörölni máig nem tudta. Nem tudom, nekem ez a Charlotte egy iszonyúan beteges, szinte a nem-normálisság határát súroló, ideggyenge nőnek tűnik, aki folyton csak a drámákat keresi az életben. Kísértetként még most is felbukkan ebben a regényben is, Strike még láthatóan nem tudta őt teljesen elengedni.
Amúgy Strike és Robin abszolút ideálisak lennének egymásnak, és erre a narrátor több ponton is utal, illetve azért érezni olykor azt is, hogy izzik kettejük között a levegő... viszont szerintem az engem eléggé zavarna, ha végül úgy alakulna a dolog, hogy ezek ketten összejönnek. Akkor valami fontosat elveszítene ez a sorozat, és én ennek nem igazán örülnék. Másfelől olykor elég fájdalmas és dühítő azt nézni, ahogy ezek ketten a nem megfelelő ember után vágyakoznak...
Amúgy - teljesen új téma - azért arra is nagyon kíváncsi lennék, hogy vajon Rowling a saját könyvkiadási tapasztalatait írta ki magából ebben a könyvében? Persze, nyilván némi írói túlzásokkal értve. Bár azt eddig is tudtam és tapasztaltam, hogy bizony az irodalmi élet nem fenékig habostorta, és nem abból áll, hogy könyvszerető emberek ujjonganak egy-egy könyv miatt, hanem bizony ott is eléggé keményen megy a taposás, és némi gyomor sem árt, hogy az ember elviselje az ott történő dolgokat. De hát nyilván én kicsiben és más aspektusból tapasztaltam ezeket - de amúgy egy-egy momentum nagyon is ismerős volt.
Érdekes amúgy, hogy mivel a borítón ott díszeleg Robert Galbraith neve, mennyire külön kezelem ezt a sorozatot a Harry Pottertől. Mindig erőnek erejével kell emlékeztetnem magamat, hogy ezt bizony J. K. Rowling írta. Annyira új oldalát mutatja itt be az írónő, és annyira sikerült elrugaszkodni a 2000-es éveket meghatározó sikersorozatától, hogy folyton csak ámulok és bámulok, hogy mekkora írónő is Rowling. Legalábbis szerintem az.
A Cormoran Strike -regények alapvetően a klasszikus krimi műfaját követik, némi Sherlockos hangulattal. Nem pereg gyorsan a cselekmény, és nem is kizárólag a megoldandó bűntényre koncentrál, hanem ennél sokkal többet akar markolni. És szerintem ez sikerült is neki. Ezért is kedvelem ezt a sorozatát (is) annyira.
Robert Galbraith: A selyemhernyó
The Silkworm
Fordította: Nagy Gergely
Oldalászám: 510
Kiadó: Gabo Kiadó
Egyszerűen muszáj már most elmondanom, hogy Rowling krimijében mennyire minden, de minden a helyén van! Komolyan, szuperlatívuszok nélkül képtelen vagyok beszélni róla - visszafordíthatatlanul Cormoran Strike-rajongó lettem. A megoldandó bűnügy ismételten zseniális és csavaros - illetve elég brutális is- , csak mozgatja és mozgatja az agytekervényeket, miközben Cormoran Strike és asszisztense, Robin magánéletébe is egyre több bepillantást enged.
Vannak itt karakterdrámák szép számmal, és ráadásul nem csupán a megoldandó bűnügy oldaláról. Például Robin vőlegénye, Matthew szerintem alapvetően egy idióta, akivel nem is tudom, hogy miért akar belemászni egy házasságba. Olyan alapvető problémáik vannak, amiket szerintem csak nagy nehézségek árán lehetne megoldani, de mivel szinte egyikőjük se látja a fától az erdőt, és leginkább a szőnyeg alá söpörnek mindent, ezért nem hiszem, hogy ez egy boldog és hosszan tartó házasság lenne kettejük között. Robin egy okos és hihetetlenül talpraesett nő, és ezt a nyafogós, beképzelt vőlegénye alapvetően képtelen elismerni. Mintha igazából csak azt várná el a menyasszonyától, hogy hozza haza a kis keresetkiegészítést, de legyen otthon, és ujjongjon Matthew munkahelyi sikerein.
Strike szerelmi élete sem a legjobb, ha úgy vesszük. Bár megvolt az esze hozzá, hogy az előző részben kiszálljon abból a betegesen ragaszkodó, romboló kapcsolatából, de ennek emlékét kitörölni máig nem tudta. Nem tudom, nekem ez a Charlotte egy iszonyúan beteges, szinte a nem-normálisság határát súroló, ideggyenge nőnek tűnik, aki folyton csak a drámákat keresi az életben. Kísértetként még most is felbukkan ebben a regényben is, Strike még láthatóan nem tudta őt teljesen elengedni.
Amúgy Strike és Robin abszolút ideálisak lennének egymásnak, és erre a narrátor több ponton is utal, illetve azért érezni olykor azt is, hogy izzik kettejük között a levegő... viszont szerintem az engem eléggé zavarna, ha végül úgy alakulna a dolog, hogy ezek ketten összejönnek. Akkor valami fontosat elveszítene ez a sorozat, és én ennek nem igazán örülnék. Másfelől olykor elég fájdalmas és dühítő azt nézni, ahogy ezek ketten a nem megfelelő ember után vágyakoznak...
Amúgy - teljesen új téma - azért arra is nagyon kíváncsi lennék, hogy vajon Rowling a saját könyvkiadási tapasztalatait írta ki magából ebben a könyvében? Persze, nyilván némi írói túlzásokkal értve. Bár azt eddig is tudtam és tapasztaltam, hogy bizony az irodalmi élet nem fenékig habostorta, és nem abból áll, hogy könyvszerető emberek ujjonganak egy-egy könyv miatt, hanem bizony ott is eléggé keményen megy a taposás, és némi gyomor sem árt, hogy az ember elviselje az ott történő dolgokat. De hát nyilván én kicsiben és más aspektusból tapasztaltam ezeket - de amúgy egy-egy momentum nagyon is ismerős volt.
Érdekes amúgy, hogy mivel a borítón ott díszeleg Robert Galbraith neve, mennyire külön kezelem ezt a sorozatot a Harry Pottertől. Mindig erőnek erejével kell emlékeztetnem magamat, hogy ezt bizony J. K. Rowling írta. Annyira új oldalát mutatja itt be az írónő, és annyira sikerült elrugaszkodni a 2000-es éveket meghatározó sikersorozatától, hogy folyton csak ámulok és bámulok, hogy mekkora írónő is Rowling. Legalábbis szerintem az.
A Cormoran Strike -regények alapvetően a klasszikus krimi műfaját követik, némi Sherlockos hangulattal. Nem pereg gyorsan a cselekmény, és nem is kizárólag a megoldandó bűntényre koncentrál, hanem ennél sokkal többet akar markolni. És szerintem ez sikerült is neki. Ezért is kedvelem ezt a sorozatát (is) annyira.
Robert Galbraith: A selyemhernyó
The Silkworm
Fordította: Nagy Gergely
Oldalászám: 510
Kiadó: Gabo Kiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése