"Nézem, ahogy az Úristen egy bőrnoteszba jegyzetel, és azt mondom, óriási tévedés.
Nem vagyunk különlegesek.
De nem vagyunk a világ szennye és mocska sem.
Egyszerűen vagyunk.
Egyszerűen vagyunk, és minden csak megesik velünk."
Chuck Palahniuk regénye nem tudom, hogy mikor férkőzött be a tudatalattimba pontosan, hiszen a könyvből készült kultfilmet nem láttam, és igazából nem is nagyon voltam rá eddig kíváncsi. Hiába rajongott mindenki körülöttem és hallottam a meglepődő vagy felháborodó "temégeztnemláttad???" mondatokat - minimum három kérdőjellel - , úgy éreztem, ez valahogy nem az én világom. Aztán egyszer csak fordult a kocka - még a mai napig nem tudom megmagyarázni magamnak, hogy pontosan hogyan is -, de éreztem, hogy el akarom olvasni ezt a könyvet. Mert igen és mert csak.
Tök lusta vagyok most történetet írni, ezért csak a fülszöveget másolom be (már annak, aki nem ismerné a sztorit, és lusta beütni a Google-be.)
Szombat esténként névtelen átlagemberek, autószerelők, felszolgálók, irodai alkalmazottak gyűlnek össze egy külvárosi bárban, hogy záróra után az alagsor betonpadlóján könyörtelen ökölharcokat vívjanak egymással. A harcosok nem kötnek fogadásokat, nem hirdetnek győzteseket; a küzdelmek egyetlen célja, hogy visszanyerjék önbizalmukat, a hitet, hogy saját kezűleg irányíthatják a sorsukat. A zártkörű klub megalapítója és teljhatalmú vezére Tyler Durden, mozigépész, szappanügynök és anarchista messiás egy személyben, aki semmitől sem riad vissza, hogy fanatizálja az embereit. A klubtagok lassan tehetetlen bábokká válnak Durden ördögi játszmájában: egyre véresebb összecsapások követik egymást, míg egyikük megsejti a klub valódi célját.
De lehet, hogy már túl késő…
A Harcosok klubja felforgató könyv - elég sok értelemben. Megkérdőjelezi a fogyasztói kultúra szükségességét, górcső alá veszi az emberek szinte beteges vágyát, amely a reklámok és magazinok által elénk tárt - szinte totálisan felesleges - tárgyak birtoklására irányul. Talán észre sem vettük, de fogyasztói kultúra rabjai lettünk szépen, lassan: mindenből a legjobb, mindenből a legújabb kell. Már csak a tárgyak által élünk, aszerint definiáljuk magunkat. IPhone-okra, tabletekre, okos TV-kre veszünk fel hiteleket, ezekért dolgozunk; miközben a ruháinkra tetovált nagybetűs márkák neveibe burkolózva járunk-kelünk az utcán. Hát tényleg ezek lettünk? Valóban a márkák és tárgyaink foglyaivá váltunk? Palahniuk szerint abszolút. Ám nem csupán a fogyasztói kultúra ellen szól regényében, hanem úgy általánosságban a kultúra ellen, amely megfosztja az embert ősi mivoltától, a szükségszerű ösztön-éntől. Avantgard módon tiltakozik mindaz ellen, amit a kultúra képvisel az életünkben: Palahniuk számára semmi sem szent - legyen szó popularitásról vagy magasművészetről, ő mindent rombolni akar.
S újraépíteni akar-e? Az avantgard irányzat képviselői még a XX. század elején rombolásukkal tulajdonképpen egy új alapokról való kezdést próbáltak elérni. Rombolni és építeni akartak egyszerre. A több mint kilencven évvel később írott regényen, bár szerintem erősen érződik az avantgard irányzatok hatása, már inkább csak a rombolásig jut. Lehet, hogy röpke száz év alatt eljutottunk odáig, hogy felismerjük, a totális szabadsághoz, az ősi állapothoz visszajutni csak pusztítással lehet, és ha nem építünk köré újabb ketreceket. Palahniuk könyve igazi ösztönregény, amiben mindig ott munkál a tudatalatti kiszámíthatatlansága és ereje - ami bátran szétszaggatja, apró darabokra tépi a fogyasztói kultúra béklyóit. Hogy magánemberként mennyire értek vele egyet, természetesen már egy másik kérdés. Nyilván észrevehető, hogy a regény megírásának ideje óta még jobban a tárgyaink rabjaivá váltunk, csak úgy dőlnek mindenhonnan az agymosó reklámok, több fronton is támadva. S persze a világ elanyagiasodását sem nézem igazán jó szemmel - mondom ezt az alig három hónapos laptopomon pötyörészve... - , de hogy őszinte legyek engem a kultúra nélküli ösztönlény-lét sem vonz igazán. Még ha az tegyük fel, felszabadultabb is, de az akkor is már egy másik véglet lenne. Bár lehet, hogy a fogyasztói kultúra eme végletéből tényleg csak így lehetne szabadulni - vagy egyéni szintre lemenve elég lenne csupán megfelelői kritikai érzékkel kezelni az agymosást. A művészetek - mint a kultúra szerves részei - világlátást adnak, gondolkodásra sarkallnak, és én személy szerint ezekről nem tudnék lemondani. Ám itt persze, felötlik az a kérdés is, hogy a művészetek popularizálásával ez a jelenlegi kultúra nem pont ugyanúgy megfosztja őket ettől az erejüktől? Gondoljunk csak a Mona Lisára. Vajon hányan tudják, hogy ez a kép valaha micsoda mérföldkő volt a portréfestészetben? Mára csak egy unásig ismételgetett figura lett, úgynevezett popikon, akit megfosztottak szépségétől - ahogy erre anno Andy Warhol is rámutatott a "Harminc jobb, mint egy" című képével.
No, de lamentálásomból a regényre visszatérve: Palahniuk könyve nem csupán tartalmában felforgató, hanem szövegi szinten is. Fel-felbukkanó, ismétlődő mondatok, motívumok szövődnek bele az olykor szétszaggatott bekezdésekbe. Tyler nem csupán a fikció világában rombol, hanem a szövegben is: feltépi a sorokat, szinte beleégeti a szavakat. Mintha az ösztönén törne fel a szöveg mélyéről olykor-olykor, hogy aztán ismét alábukjon. Ezt a könyvet olvasva - utólagosan visszagondolva - zseniális élmény, és biztosan nem hagy hidegen. Egyszerűen bemászik az agyadba, és azt veszed észre, hogy hetek után is rágódsz magadban egy-egy kérdésén. Hogy újra elolvasnám-e? Nem biztos, de az tény, hogy tagadhatatlanul jó könyv ez. Sőt, bitang jó.
Bár mondjuk valljuk be, az eléggé ironikus, hogy egy olyan könyv lett ennyire hihetetlenül populáris és a fogyasztói kultúra egyik szerves része - jó, biztosan amúgy a film miatt - , amelyik épp ezek ellen szólal fel.
Chuck Palahniuk: Harcosok klubja
Fight Club
Fordította: Varró Attila
Oldalszám: 232
Kiadó: Trubadúr Kiadó
Nem vagyunk különlegesek.
De nem vagyunk a világ szennye és mocska sem.
Egyszerűen vagyunk.
Egyszerűen vagyunk, és minden csak megesik velünk."
Chuck Palahniuk regénye nem tudom, hogy mikor férkőzött be a tudatalattimba pontosan, hiszen a könyvből készült kultfilmet nem láttam, és igazából nem is nagyon voltam rá eddig kíváncsi. Hiába rajongott mindenki körülöttem és hallottam a meglepődő vagy felháborodó "temégeztnemláttad???" mondatokat - minimum három kérdőjellel - , úgy éreztem, ez valahogy nem az én világom. Aztán egyszer csak fordult a kocka - még a mai napig nem tudom megmagyarázni magamnak, hogy pontosan hogyan is -, de éreztem, hogy el akarom olvasni ezt a könyvet. Mert igen és mert csak.
Tök lusta vagyok most történetet írni, ezért csak a fülszöveget másolom be (már annak, aki nem ismerné a sztorit, és lusta beütni a Google-be.)
Szombat esténként névtelen átlagemberek, autószerelők, felszolgálók, irodai alkalmazottak gyűlnek össze egy külvárosi bárban, hogy záróra után az alagsor betonpadlóján könyörtelen ökölharcokat vívjanak egymással. A harcosok nem kötnek fogadásokat, nem hirdetnek győzteseket; a küzdelmek egyetlen célja, hogy visszanyerjék önbizalmukat, a hitet, hogy saját kezűleg irányíthatják a sorsukat. A zártkörű klub megalapítója és teljhatalmú vezére Tyler Durden, mozigépész, szappanügynök és anarchista messiás egy személyben, aki semmitől sem riad vissza, hogy fanatizálja az embereit. A klubtagok lassan tehetetlen bábokká válnak Durden ördögi játszmájában: egyre véresebb összecsapások követik egymást, míg egyikük megsejti a klub valódi célját.
De lehet, hogy már túl késő…
S újraépíteni akar-e? Az avantgard irányzat képviselői még a XX. század elején rombolásukkal tulajdonképpen egy új alapokról való kezdést próbáltak elérni. Rombolni és építeni akartak egyszerre. A több mint kilencven évvel később írott regényen, bár szerintem erősen érződik az avantgard irányzatok hatása, már inkább csak a rombolásig jut. Lehet, hogy röpke száz év alatt eljutottunk odáig, hogy felismerjük, a totális szabadsághoz, az ősi állapothoz visszajutni csak pusztítással lehet, és ha nem építünk köré újabb ketreceket. Palahniuk könyve igazi ösztönregény, amiben mindig ott munkál a tudatalatti kiszámíthatatlansága és ereje - ami bátran szétszaggatja, apró darabokra tépi a fogyasztói kultúra béklyóit. Hogy magánemberként mennyire értek vele egyet, természetesen már egy másik kérdés. Nyilván észrevehető, hogy a regény megírásának ideje óta még jobban a tárgyaink rabjaivá váltunk, csak úgy dőlnek mindenhonnan az agymosó reklámok, több fronton is támadva. S persze a világ elanyagiasodását sem nézem igazán jó szemmel - mondom ezt az alig három hónapos laptopomon pötyörészve... - , de hogy őszinte legyek engem a kultúra nélküli ösztönlény-lét sem vonz igazán. Még ha az tegyük fel, felszabadultabb is, de az akkor is már egy másik véglet lenne. Bár lehet, hogy a fogyasztói kultúra eme végletéből tényleg csak így lehetne szabadulni - vagy egyéni szintre lemenve elég lenne csupán megfelelői kritikai érzékkel kezelni az agymosást. A művészetek - mint a kultúra szerves részei - világlátást adnak, gondolkodásra sarkallnak, és én személy szerint ezekről nem tudnék lemondani. Ám itt persze, felötlik az a kérdés is, hogy a művészetek popularizálásával ez a jelenlegi kultúra nem pont ugyanúgy megfosztja őket ettől az erejüktől? Gondoljunk csak a Mona Lisára. Vajon hányan tudják, hogy ez a kép valaha micsoda mérföldkő volt a portréfestészetben? Mára csak egy unásig ismételgetett figura lett, úgynevezett popikon, akit megfosztottak szépségétől - ahogy erre anno Andy Warhol is rámutatott a "Harminc jobb, mint egy" című képével.
Bár mondjuk valljuk be, az eléggé ironikus, hogy egy olyan könyv lett ennyire hihetetlenül populáris és a fogyasztói kultúra egyik szerves része - jó, biztosan amúgy a film miatt - , amelyik épp ezek ellen szólal fel.
Chuck Palahniuk: Harcosok klubja
Fight Club
Fordította: Varró Attila
Oldalszám: 232
Kiadó: Trubadúr Kiadó
4 megjegyzés:
Örülök, hogy neked is ennyire tetszett, és elgondolkodtatott :) Én is mindig ellentmondásokba ütközöm amúgy, amikor a regényre gondolok: szégyen, nem szégyen, de az vagyok, amit Palahniuk leír - a fogyasztói társadalom része.
Igen, abszolút így volt :) Olvastam anno a posztodat róla, és emlékszem, hogy neked is mennyire tetszett.
Hát igen, ennek bizony lehetetlenség nem részese lenni - max. akkor, ha az ember egy lakatlan szigeten él, mindentől totálisan távol.
Nekem a film nagy kedvencem, majd később elolvastam a könyvet is, és azt is nagyon szeretem. És sajnos ugyanúgy vagyok vele, mint Üstökös: bármennyire nem is szeretem, én is a fogyasztói társadalom kis fogaskereke vagyok.
@Nita: igen, a filmet azóta én is megnéztem, és iszonyatosan jó feldolgozás - kár, hogy eddig vártam vele. :(
Igen, abszolút igazat adok nektek, a fogyasztói társadalomnak lehetetlen manapság nem részese lenni. Én is részese vagyok, és mindannyian óhatatlanul is.
Megjegyzés küldése