Árral szemben - Avagy: Mit esznek rajta mások? [Témázás]

Mindenki róla beszél. Hogy fantasztikus. Hogy letehetetlen. Hogy páratlan. Eredeti. Hogy megváltoztatja az életedet, a gondolkodásodat. Hogy nem leszel ugyanaz az ember utána. Stephen King ajánlja. Vagy éppen Stephenie Meyer. És minden más könyves blogger, bookstagrammer, booktuber odáig meg vissza van érte, a molyon is legalább 99%os az átlagértékelése ezer vélemény alapján, és erre te... te ott állsz - vagy éppen ülsz - a szóban forgó könyv fölött, és egyszerűen nem érted, mire ez a nagy felhajtás. Mert számodra nem különleges. Nem letehetetlen. Csak teljesen átlagos. 

Rosszabb esetben rémesen irritáló. 

Azt hiszem, ilyesmi minden olvasó ember életében eljön legalább egyszer, de azért valljuk be, ennél azért sokkal gyakrabban. Egy idő után egy kis gyakorlattal a hátunk mögött talán kicsit meggondoltabbak leszünk a választott olvasmányainkkal, de mindig jön olyan könyv, aminél felülhetünk a hypevonatra. Mert lássuk be, csodaklassz dolog lelkesedni és nyakig benne lenni egy történetben. Én ezt az érzést keresem minden olvasmányomnál legalábbis. És nagyon nehéz nem elcsábulni egy olyan könyvnél, amiért mindenki odáig és vissza van, mert hogy fantasztikus és mert élmény. 

De bármennyire is jó lenne mindig együtt rajongani mindenkivel és mindenért, ez mégsem valósulhat meg folyton. Azon egyszerű oknál fogva - figyelem, elcsépelt kifejezés következik! - , mert nem vagyunk egyformák. Mindenki mást keres a könyvekben, más számára a prioritás, így nyilván mindig lesznek rajongók és fanyalgók. Ez egyszerűen törvényszerű, felesleges is ebből bármiféle lelkiismereti drámát csinálni akármelyik kisebbséghez is tartozunk egy-egy történet kapcsán. 

Ahogy Lobo szokta írni: Olvasni és olvasni hagyni. Én is maximálisan ezt vallom, senkit nem ítélek el azért, hogy mit szeret vagy éppen nem egy-egy olvasmányban. Mindenki olvassa azt, ami jól esik, ám vállaljuk fel azt is - ha máshol nem is, legalább önmagunk előtt - , ha éppen nem ragadott minket magával. Szerintem a negatív vélemények is fontosak, mert ezek is önismeretet adnak számunkra. Ha megpróbáljuk megfogalmazni - akárcsak magunk számára - , hogy pontosan hol is ment félre nálunk a történet, akkor ismét csak közelebb kerülünk ahhoz, hogy tudjuk, mit keresünk az olvasmányainkban. És akkor talán legközelebb már nem dőlünk be a könyv renoméjának, hanem megpróbáljuk önmagában nézni és hogy hogy illeszkedne bele a mi olvasói univerzumunkba. 

De tévedés mindig előfordulhat még a legnagyobb odafigyeléssel is. Én sosem kerestem direktben az olyan történeteket, amik ne tetszenének nekem. Szeretem ugyanis, ha élvezem az olvasást. Ám az évek során nálam is akadtak és akadnak mostanság is olyan olvasmányok, amiknél nem értettem a nagy felhajtást. Szerencsére a legtöbb inkább közepes élményt nyújtott, de azért akadtak - számomra -  igazán bosszantó könyvek is a kezembe. 

Camilla Lackberg: Fjallbacka-sorozat - oké, itt kicsit csalok, mert csak az első részt olvastam, de elképesztő módon irritált. Pedig alapvetően akár szerethettem is volna. Hiszen krimi, skandináv és női nyomozója van - teljesen ígéretesen indult. Azonban Erica sokszor jobban el volt foglalva a külsejével és a pasi-kérdéssel, mint magával a nyomozással és ez így nálam a totális érdektelenségbe fulladt. Gyermekbántalmazás, zaklatás, nők kiszolgáltatott helyzete - oh hát kit érdekelnek ezek a problémák, mert Erica úszógumija sokkal, de sokkal izgalmasabb, ahogy az is, hogy viseljen-e sminket vagy sem. 

Számomra nem ez a női krimi. 

Ernest Cline: Ready Player One - alapvetően egy jó élmény. Lett volna. De korántsem volt számomra újító a műfajában, de még csak különleges sem. Egy egyszerű kalandregény egy átlagosan jó ötlettel, teletűzdelve popkulturális utalásokkal a '80-as évekből. És pont. Nem lett életem könyve, pedig szinte minden értékelés ezt ígérte. 

És ráadásul a totálisan felesleges szerelmi szállal kábé mindent elrontott. A történet szabályos zuhanórepülésbe kezdett a felbukkanása után, és kiszámítható lett. Átlagosan jó könyv szerintem.

John Scalzi: Vének háborúja - hördüljön fel minden sci-fi rajongó! Számomra a Vének háborúja Orson Scott Card Végjátéka után nem hozott semmi újat. Humoros volt meg ötletes meg ilyenek, szóval amúgy élveztem, viszont ha military sci-fi, akkor én inkább a Végjátékra szavazok. A főszereplő, Perry katonai fejlődése szerintem túlságosan is leegyszerűsített volt: ő csak ott volt és ügyes meg okos volt, és szinte egyik oldalról a másikra oldott meg stratégiai feladatokat. Sajnáltam, hogy ezt nem bontotta ki, de talán azt a legjobban, hogy Orson Scott Card könyve után olvastam. Valószínűleg, ha más sorrendben lett volna, nem lett volna olyan hiányérzetem, és akkor folytattam volna a sorozatot is. Így inkább egy egynek jó élményként maradt meg bennem. 

B. A. Paris: Zárt ajtók mögött - A pszichológiai thriller, amiért mindenki megőrült. Hát én nem. Egyszer olvasós, tipikus strandolvasmány, amit ugyan elolvasol kábé három óra alatt, aztán el is felejted abban a minutumban, ahogy elmajszolod a fokhagymás lángost.

Stephanie Garber: Caraval - életem egyik legnagyobb kérdése, hogy ezért a könyvért hogy lehet rajongani? Az egész történet olyan, mintha éppen a megírás pillanatában találta volna ki az írónő a következő csavart. A sztorinak nagyon sokáig nem volt iránya, lövésem nem volt, hogy ebből most mit is akar kihozni. És akkor még ne is beszéljünk arról, hogy a főszereplő egy buta liba. Az ő imádott húga eltűnik, és ő nem tud másra gondolni, csak arra, hogy milyen éppen a ruhája és hogy mennyire vonzó az őt segítő férfiszereplő. Most komolyan.... annyira érdektelenné tette ez az egész a történetet, hogy el nem tudom mondani. Mert hogy ez tette ki amúgy a szöveg 80%-át, hogy erről kellett olvasnom. Lépjünk már ezen tovább, légyszi, hogy egy női szereplő csak ilyenekre tud gondolni egy ifjúsági regényben.

De beszélhetnék még a fura nyelvezetről is. Persze, szeretem, ha a nyelvezet újszerű, ha izgalmas hasonlatokat, metaforákat tartalmaz, szóval normál esetben ezzel nem lenne baj, de itt igazából egy faék egyszerűségű szöveggel volt dolgom, amit - érzésem szerint - a szerző utólagosan felturbózott ilyesmikkel, hogy azért mégis többnek hasson egy iskolás fogalmazásnál. Megsúgom: nem sikerült.

És a banális párbeszédekről meg aztán ne is beszéljünk. Tudjátok, azok, amiknek sokszor semmi értelme vagy funkciója nincs, csak a lapokat töltik ki. Vagy ha van is értelmük, akkor is olyanok mint a megírt szövegek. Mármint a jelölésen kívül semmi párbeszédesség nincs bennük, senkinek nincs egyedi hangja, mindenki egy kaptafa a narrátorral egyetemben. 

De amúgy biztos jó könyv... valakiknek valahol.

Paula McLain: A párizsi feleség - Alapvetően érdekes volt, tetszett ez a Vándorünnep más szemszögből elképzelés. A problémát maga a kivitelezés okozta, aminek lektűri egyszerűsége éles kontrasztot alkotott a választott témával. Paula McLain szerintem egy teljesen átlagos szerző, akiből hiányzik az a plusz, amit az általa választott történetek megérdemelnének. Folyton azt éreztem, hogy minden egyszerűsítve van vagy hiányzik a tettek mögött igazán felépített motiváció. A karakterek nekem nem álltak biztos lábon, mintha csak szerepet játszó színészekről olvastam volna, akik nem tudták beleélni igazán magukat a rájuk osztott szerepbe.  

John Green: Csillagainkban a hiba - Lehetett volna jó is. Lehetett volna egy szuper ifjúsági regény (mert igen, igenis vannak szuperek amúgy), de nem lett. Coelho-i üres bölcsességek szálldogálnak benne itt és amott, és biztos vagyok benne, hogy Green jó iparosmunkásként meg volt róla győződve, hogy megalkotta a tökéletes bestseller receptet. És mondjuk, valahol ez így is van. Csak kár, hogy nekem üres volt az egész. 

Ez a könyv teljesen el is rettentett John Green munkásságától. Nem hiszem el ezek után neki, hogy a többi könyve különbözne az iparos munkáktól.  

Becky Albertalli: Simon és a Homo Sapiens-lobbi - Simon története igazából olyan volt számomra, mint egy szombat délutáni könnyed gimis film. Aranyos is meg cuki is, de ezen kívül semmi extra. Néha megcsillannak benne apróbb drámák, amiktől kicsit komolyabb színezetet is kaphatna, de Albertalli úgy alkotta meg ezt a világot, hogy ezek a kellemetlenségek pikk-pakk eltűnnek.És tényleg nagyon jó lenne, ha így működne a világ. Hogyha valakit megaláznak vagy lelkileg bántalmaznak mondjuk akár szexuális irányultsága miatt, azért valóban szót emelne a többség és már csírájában elfojtanák a dolgot. És talán ezért neheztelek picit erre a könyvre valahol, mert itt minden gyorsan és viszonylag könnyen megoldódik.

Szerb Antal: Utas és holdvilág - A könyv, amiért mindenki odáig és visszavan. És ítéljetek el nyugodtan, de én nagyon nem. A mi kapcsolatunkból hiányzott a szikra, és ennek - mint utólag rájöttem - mind Mihály volt az oka. Nem éreztem a problémáinak súlyát. Olyan kicsit nekem-semmi-sem-jó fajta súlytalan világfájdalomnak láttam kezdetben, és nem igazán lett szimpatikus attól a ténytől sem, hogy  igazából fogalma sem volt, hogy mit csinál. Egyszer se. Elmerült ebben a világfájdalomban, és az elméleti szintekben való megmártózásokon túl nem igazán láttam más próbálkozást részéről, hogy előrébb jusson. Mihály felismert valamit, és várta, hogy majd a világ megoldja. Vagy talán a megoldást se várta. Nem tudom. És közben persze, tudtam én, hogy a mások által rákényszerített szereptől igyekszik menekülni, hogy a többi ember elvárásait próbálja levetkezni, hogy a konformizmus csapdájából igyekszik szabadulni. Hogy Mihály szeretné megtalálni önmagát. És ez alapvetően nekem mind okés, hiszen eléggé szeretem ezeket az énkereséses történeteket, mert ez számomra is fontos és érdekes dolog. Rajongani tudok az ilyesmikért, ugyanakkor most mégsem. Nem azt mondom, hogy nem szerettem Szerb Antal regényét, mert ez nem lenne teljesen igaz... Azonban az én mércém szerint ez távol állt (számomra) a frenetikusan jótól. Mihály kicsit pózőrnek tűnt ebben az emós szerepben, és nem igazán sikerült meggyőznie bármiről is. Mármint saját magát illetően.

+1: de álljon itt egy olyan könyv a poszt végén, amiről szinte sehol se olvastam dicsérő véleményt, és a molyon is borzasztóan kis százalékon áll, nekem viszont nagyon tetszett, sőt mi több: szerintem zseniális. Egy regény, ami családtörténet, korlenyomat, némi gótikus felhanggal. Ám az igazi zsenialitására csak a történet végén jövünk rá, amint elolvastuk az utolsó oldalakat. Nem olyan regény ez, ami készen adja a megoldásait. Kicsit gondolkodni kell rajta, az értelmezést az olvasóra bízza. Ez Sarah Waters: A kis idegen című regénye.  Tegyél vele egy próbát!

A bejegyzés a Témázás keretein belül íródott. A többiek írásait itt olvashatod:

PuPilla

Theodora

Mandi

Avilda 

Sister 

Zakkant

Utóvéd (később csatlakozók)
Kritta