Amikor a világ elkezdett bezárkózni, éreztem, hogy újra át kell lépnem a Waverley-kert kapuján. Sok-sok évvel ezelőtt, valamikor ugyanígy tavasz környékén olvastam - ugyan nem sokra emlékeztem már a történetből, de a virágillatba burkolózott mágikus realizmus azért megmaradt. Ezúttal is játszi könnyedséggel teremtem ott Claire mellett egy nyári éjszakán, amikor apró szolár lámpák fénye mellett gondozta kertjének éjjel virágzó növényeit, és izgatottan járt-kelt köztük ezen az újabb álmatlan éjszakán, és lélegzetvisszafojtva várta, hogy a történet tovább gördüljön.
Mi, olvasók ezalatt megismerkedtünk a Waverley család különös örökségével. A kertjükben található növények ugyanis mind különlegesek voltak, különösen azok, amelyek az almáit másokhoz hajigáló fa közelében nőttek. A belőlük készült ételek csodás hatást tettek azokra, akik megették őket. Az orgonadzsemes kétszersült, a levendulás teasütemény például a titoktartás képességét adta elfogyasztójának, a kandírozott árvácskás muffin szófogadóvá tette a gyerekeket, míg a jácinthagymából készült mártás kóstolója mélabússá és nosztalgikussá vált. Claire ebből élt hát ebben a piciny városkában: kertjének különleges terméseiből készült ételeit szolgálta fel kisebb-nagyobb rendezvényeken, és mindig zajos sikert aratott.
Azonban bármennyire is tisztelték őt képessége okán, mégiscsak különcnek tartották őt, ahogy a család minden korábbi és jelenlegi tagját. Evanelle nénikéje ha adott valakinek valamit, az illető biztos lehetett benne, hogy az a dolog később nagy hasznára lesz majd.
Sydney Waverley, Claire testvére azonban pont a családi öröksége miatt menekült el a kisvárosból sok-sok évvel ezelőtt. Nem akarta mindazt az eleve elrendelést, ami a Waverley névvel jár. Hátat fordított így hát az otthonának, és nekivágott a nagyvilágnak. Azonban az a férfi, aki mellett végül lehorgonyzott, mégse a megfelelő ember lett. Erőszakos dühkitörései miatt úgy érzi, muszáj tőle megszabadulnia, hogy a lányának végre nyugodt életet biztosíthasson. Így végül megszöknek, és Sydney a lányával együtt újra hazatér korábban hátrahagyott otthonába, Claire-hez, akivel annyi mindent kell tisztázniuk.
Ebbe az alicehoffman beütésekkel rendelkező, ám annál egy árnyalatnyival egyszerűbb mágikus realista világba jó érzés volt visszatérni. Az első néhány fejezet teljesen elringatott, feltöltött és elbűvölt a virágillatával és Bascomb városának különös családjaival. Szerettem azt a ravasz almafát, aki végig azon volt, hogy valaki megkóstolja végre a gyümölcsét, aminek köszönhetően fény derülne az illető életének legboldogabb pillanatára. Tetszett, ahogy a két testvér szépen, lassan közeledik egymáshoz, ahogy újjáépítik a kapcsolatukat - hogy ne csak testvérek, hanem barátnői is legyenek egymásnak. Jó volt ebben a világban barangolni, ahol még a legártalmatlanabbnak tűnő dolog is hordozott magában valamilyen csodát.
És annyira jó lett volna, ha az írónő ennyivel megelégszik a történet szempontjából, és nem akar beleszuszakolni felesleges férfi figurákat. Ne értsetek félre, semmi problémám nincs a férfi szereplőkkel úgy általánosságban, viszont a csupán kellékként funkcionáló szereplőkkel már más a helyzet. Sarah Addison Allen férfialakjai mintha csak egy erotikus regény kockás hasú, félmeztelen pasis borítójáról másztak volna bele a történetbe. Semmiféle egyéb tulajdonsággal nem rendelkeznek a szexiségen és a jó seggen kívül. És ez számomra nem éppen a vonzó kategória. Annyira egydimenziósak, hogy a térelméletnek egy külön fejezetet kéne szentelnie számukra. A felbukkanásuk teljesen tönkretette ezt a világot, a történet varázslatos, szerethető hangulata egy csapásra megszűnt és a helyét valami igencsak kínos, bóvliság vette át, amit egy-egy Tiffany füzet átlapozásakor érezhetünk.
Az az igazság, hogy nagyon megharagudtam Allenre mindezért. Mert olykor bebizonyította, hogy tud atmoszférát teremteni, hogy tud érdekességet belevinni a történetbe, és erre az egészet agyoncsapja egy szép szemű, csókos szájú, jó seggű hapsival, aki jár-kel a történetben, és folyamatosan epekedik az egyik Waverley-lányért. Maga se tudja, miért is pontosan. A jónak induló történet a végére kicsit érdektelenségbe fulladt részemről, és ezt még Evanelle alakja vagy a dobálózó almafa se tudta visszahozni.
Néha szomorú rádöbbenéseket hoznak az újraolvasások.
Sarah Addison Allen: A csodálatos Waverley-kert
Garden Spells
Fordította: Szakáll Gertrúd
Könyvmolyképző Kiadó
300 oldal
Mi, olvasók ezalatt megismerkedtünk a Waverley család különös örökségével. A kertjükben található növények ugyanis mind különlegesek voltak, különösen azok, amelyek az almáit másokhoz hajigáló fa közelében nőttek. A belőlük készült ételek csodás hatást tettek azokra, akik megették őket. Az orgonadzsemes kétszersült, a levendulás teasütemény például a titoktartás képességét adta elfogyasztójának, a kandírozott árvácskás muffin szófogadóvá tette a gyerekeket, míg a jácinthagymából készült mártás kóstolója mélabússá és nosztalgikussá vált. Claire ebből élt hát ebben a piciny városkában: kertjének különleges terméseiből készült ételeit szolgálta fel kisebb-nagyobb rendezvényeken, és mindig zajos sikert aratott.
Azonban bármennyire is tisztelték őt képessége okán, mégiscsak különcnek tartották őt, ahogy a család minden korábbi és jelenlegi tagját. Evanelle nénikéje ha adott valakinek valamit, az illető biztos lehetett benne, hogy az a dolog később nagy hasznára lesz majd.
Sydney Waverley, Claire testvére azonban pont a családi öröksége miatt menekült el a kisvárosból sok-sok évvel ezelőtt. Nem akarta mindazt az eleve elrendelést, ami a Waverley névvel jár. Hátat fordított így hát az otthonának, és nekivágott a nagyvilágnak. Azonban az a férfi, aki mellett végül lehorgonyzott, mégse a megfelelő ember lett. Erőszakos dühkitörései miatt úgy érzi, muszáj tőle megszabadulnia, hogy a lányának végre nyugodt életet biztosíthasson. Így végül megszöknek, és Sydney a lányával együtt újra hazatér korábban hátrahagyott otthonába, Claire-hez, akivel annyi mindent kell tisztázniuk.
Ebbe az alicehoffman beütésekkel rendelkező, ám annál egy árnyalatnyival egyszerűbb mágikus realista világba jó érzés volt visszatérni. Az első néhány fejezet teljesen elringatott, feltöltött és elbűvölt a virágillatával és Bascomb városának különös családjaival. Szerettem azt a ravasz almafát, aki végig azon volt, hogy valaki megkóstolja végre a gyümölcsét, aminek köszönhetően fény derülne az illető életének legboldogabb pillanatára. Tetszett, ahogy a két testvér szépen, lassan közeledik egymáshoz, ahogy újjáépítik a kapcsolatukat - hogy ne csak testvérek, hanem barátnői is legyenek egymásnak. Jó volt ebben a világban barangolni, ahol még a legártalmatlanabbnak tűnő dolog is hordozott magában valamilyen csodát.
És annyira jó lett volna, ha az írónő ennyivel megelégszik a történet szempontjából, és nem akar beleszuszakolni felesleges férfi figurákat. Ne értsetek félre, semmi problémám nincs a férfi szereplőkkel úgy általánosságban, viszont a csupán kellékként funkcionáló szereplőkkel már más a helyzet. Sarah Addison Allen férfialakjai mintha csak egy erotikus regény kockás hasú, félmeztelen pasis borítójáról másztak volna bele a történetbe. Semmiféle egyéb tulajdonsággal nem rendelkeznek a szexiségen és a jó seggen kívül. És ez számomra nem éppen a vonzó kategória. Annyira egydimenziósak, hogy a térelméletnek egy külön fejezetet kéne szentelnie számukra. A felbukkanásuk teljesen tönkretette ezt a világot, a történet varázslatos, szerethető hangulata egy csapásra megszűnt és a helyét valami igencsak kínos, bóvliság vette át, amit egy-egy Tiffany füzet átlapozásakor érezhetünk.
Az az igazság, hogy nagyon megharagudtam Allenre mindezért. Mert olykor bebizonyította, hogy tud atmoszférát teremteni, hogy tud érdekességet belevinni a történetbe, és erre az egészet agyoncsapja egy szép szemű, csókos szájú, jó seggű hapsival, aki jár-kel a történetben, és folyamatosan epekedik az egyik Waverley-lányért. Maga se tudja, miért is pontosan. A jónak induló történet a végére kicsit érdektelenségbe fulladt részemről, és ezt még Evanelle alakja vagy a dobálózó almafa se tudta visszahozni.
Néha szomorú rádöbbenéseket hoznak az újraolvasások.
Sarah Addison Allen: A csodálatos Waverley-kert
Garden Spells
Fordította: Szakáll Gertrúd
Könyvmolyképző Kiadó
300 oldal
5 megjegyzés:
Kétszer olvastam a könyvet, és másodjára ilyesmit éreztem én is, mint te... Amint bejöttek a pasik, olyan klisés hülyeség lett :D Főleg, hogy Clare a pasijával pár nap alatt jön össze, ha jól emlékszem, és ez olyan fura volt. De azért szeretem a Waverley-kertet :)
Tervezem is, hogy újraolvasom a The Girl Who Chased the Moont Allentől, nekem az a kedvencem tőle, és sajnálom, hogy az még idehaza nem jelent meg. Ott viszont nagyon kellemesek a férfi szereplők :) Az "óriás" nagypapától kezdve a különc gazdag tini fiúig :)
Tavasszal amúgy mindig úgy érzem, muszáj valami Hoffman-Allen-Harris újraolvasás, vagy felfedezni új írót, akinek hasonló a stílusa.
Én is néhány éve olvastam újra, és ábrándultam ki a könyveiből. Pedig anno nagyon szerettem, de azóta el is adtam a köteteket - max könyvtárból újrázok. A hangulatteremtés, a környezetek, a kisvárosok tényleg annyira jól sikerülnek neki, de a kapcsolatokkal valahogy agyoncsapja az egészet.
Hú Alice Hoffmanntól kéne újraolvasnom, annyira szerettem és ő egy magasabb szint :)
@Avilda: ó, akkor teljesen megnyugodtam, nem csak én jártam így a Waverleyvel :D igen, ahogy mondod, kicsit gagyi lett a szerelmi szálaktól, tényleg nem is értem, mit gondolt Allen...
Huu azt a könyvét nem olvastam, pedig régen - amikor bele voltam pistulva a Waverleybe, nagyon szerettem volna olvasni. Ha újra olvasod írsz róla posztot? Kíváncsi lennék :)
Igen, én is tavasszal fedeztem fel magamnak anno Allent is meg Hoffmannt is. Ez nagyon az ő időszakuk, valóban. :)
@theodora: oh szerintem én is majd elpasszolom őket. Ezen kívül nekem még a Sugár Queen van meg, ami ráadásul vcs-s is :D nah mindegy, majd megnézem.
Én is egy Tizenharmadik boszorkány újraolvasáson agyalok épp :))
Heloise: Ajánlom nagyon ezt a könyvét, mert ebben valahogy nincs meg az a szappanoperás jellem :D Inkább csak simán kedves és aranyos. Jó, a pasikat itt is imádja, de én ezt inkább a férfinem felé szőtt bóknak veszem :D
Tervezek róla bejegyzést írni, igen :)
@Avilda: Uh, tényleg nagyon várom most már az újraolvasásodat! :) Nagyon kíváncsivá tettél! :)
Megjegyzés küldése