Guernsey partjaira léptem, és képtelen voltam azt elhagyni. Kanyarogtam az ottani utakkal, szaladtam az széles legelőkön és hallgattam a tenger morajlását, miközben Juliet és a többiek levelein keresztül kibomlott előttem egy olyan történet, amiben a könyvek képesek legyőzni a világban tomboló sötétséget.
Örülök, hogy ezzel az újraolvasással nyitottam a 2022-es évemet. Ilyen szép kezdés csakis jó előjel lehet.
Ha az ember jó könyveket olvas, a gyomra már nem veszi be a rosszakat.
1946 januárjában a Londonban élő Juliet Ashton levelet kap egy ismeretlen férfitól a Csatorna-szigeteki Guernsey-ről. A levél írója elmeséli, miért alakították meg a második világháború alatt, a német megszállás idején a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságot, és hogyan segítette a sziget lakóit abban, hogy átvészeljék a háborút.
Ebben a regényben egyszerre van jelen a fény és az árnyék. A báj és a kegyetlenség. Hiszen ez a történet egy csodaszép óda a könyvekhez és az őket szerető emberekhez, mégis ott áll szorosan mellette a II. világháború baljós árnyéka, a Csatorna-szigetek német megszállásának története. Kegyetlen dolgok estek meg ártatlan emberekkel (nemcsak az angol oldalon), ám Guernsey lakóinak egy része mégis meg tudta őrizni azt a szerethető ártatlanságát a borzalmas körülmények közepette is.
Mert Guernsey lakóiról tudni kell, hogy olyanok, mintha egy Sullivan-féle sorozat szereplői lennének. Jól működnek együtt csapatban: a báj, a kedvesség, a humor, a bátorság és a titok olyan különösen szerethető elegyét alkotják meg, amivel kapcsolatban az ember nem is tud mást csinálni, mint instantszerelembe esni velük és persze a szigettel is. Ártatlanságukat még a megszállás alatt tapasztalt kegyetlenségek sem tudták eltűntetni. Persze, nagyon is érzékelték mi folyik körülöttük, de sikerült megőrizniük emberségességüket azokban az embertelen időkben is.
Érdekes, hogy a sok évvel ezelőtti olvasásomkor mennyire a fényre koncentráltam a szövegben. Mennyire az irodalomról és annak szeretetéről szólt számomra ez a történet. Hogy a könyvek mi mindenen átsegíthetik az embert. Foghatják a kezünk, hogy feldolgozzuk a feldolgozhatatlant. S persze, ez az üzenete a regénynek továbbra is fontos és hangsúlyos maradt a számomra, de most sokkal erősebben éreztem a pár bekezdésben, sorban vagy félmondatban megbúvó sötétséget is. Hogy milyen érzés lehetett, hogy a saját országuk magára hagyta őket.
Vagy elküldeni a gyermekeiket távol tőlük, ismeretlenek közé, ki tudja, meddig, hogy azok nagyobb biztonságban legyenek.
Hogy kiszámíthatatlan szabályok szerint kellett élniük az életüket, ahol előfordulhatott, hogy a legkisebb hiba is az életükbe kerülhetett.
És persze mindezek mellett ott volt még az is, hogy a történet megmutatta, a német megszállás sem volt csak fekete-fehér. Hogy az emberség nem nemzetiséghez volt kötve akkor sem. Akadtak ott is olyanok, akik gyógyszert loptak a katonai készletből, hogy segítsenek a helyieken, vagy akik odaadták az élelmiszeradagjukat az éhezőknek.
A Krumplihéjpite Irodalmi Társaság mindig különleges helyet fog elfoglalni a szívemben. Valahogy olyan jól elegyíti azokat a dolgokat, amiket szeretek egy könyvben, és mégse egy iparosmunka izzadságszagát érzi az ember, hanem azt, hogy ez a könyv igazán őszintén szól arról, hogy micsoda mágikus ereje van a könyveknek. Hogy a lapokon heverő történetek milyen módon képesek beleavatkozni, belenyúlni ebbe a kiismerhetetlen, meglepő, sokszor kanyargós és viszontagságos, ámbár a maga módján mégis csodaszép mesénkbe, amit életnek nevezünk.
Mary Ann Shaffer - Annie Barrows: Krumplihéjpite Irodalmi Társaság
The Guernsey Literary and Potatoe Peel Pie Society
Fordította: Szántó Judit
372 oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése