Malala történetét olvasva úgy éreztem, hogy sok, számomra magától értetődő dologért is hálás lehetek. Mint például, hogy nőként tanulhattam, és ez senki számára nem volt megkérdőjelezhető. Vagy hogy beszélgethetek olyan férfiakkal is, akikkel nincs rokoni kapcsolatom. S hovatovább, járkálhatok a városban egyedül is, nem kell hozzá férfikíséret. És nem kell tartanom attól, hogy az utcán megkorbácsolnak ezen dolgok miatt. 

Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy ekkora lúzernek régen éreztem magam olvasás közben. Hol voltam én ennyi idősen, miféle problémákkal - és persze, hol vagyok most. De hát ez a fajta egoizmus egy ilyen elképesztő történet olvasása közben óhatatlanul felbukkanhat, úgyhogy felmentem magam ez alól. Úgy értem, nézzétek: itt van egy tizenhét éves lány, aki egy Nobel-békedíjjal büszkélkedhet, és rengeteget tett a nők tanulásához való jogáért és országa oktatási rendszeréért. Őszintén csodálom őt mindenért, és igazán sajnálom, hogy nem hallottam róla korábban, és a megismerését puszta véletlennek köszönhetem.

"Olyan országból származom, amely éjfélkor született, én pedig nem sokkal déli tizenkettő után haltam meg majdnem."

Malala történetét olvasni az otthonom és az azt körülvevő környezet biztonságában olyan volt, mint egy borzasztó utazásra indulni egy számomra elérhetetlen távolságba fekvő éjfélkor született országba, ahol forrongások és békétlenségből fakadó erőszak hasítja fel a mindennapok szövetét. Malala édesapjának  egyetlen vágya volt: tanítani a fiatalabb generációt, mert hitt benne, hogy az oktatás jelentheti a fényt a zűrzavarok sötétségében. Lánya ebben a szellemben nevelkedett, és édesapja üzenetét valódi küldetéssé formálta. Hogy mennyire nevezhetjük Malalát édesapja "eszközének" ebben a tekintetben, az persze már más kérdés, és nem is biztos, hogy igazán lényeges.

Maga a könyv mint olyan, el kell ismernem, nem teljesen hibátlan. Néha kicsit csapongó, kicsit szétfolyó néhol, de talán épp emiatt a hibái, esetlensége miatt tűnik mégis őszintének. Rémisztő és megdöbbentő volt olvasni erről a félelem uralta országról, ahol a terror árnyékában a családi fészek melegében tovább folynak az átlag hétköznapok, már amennyire tudnak és amennyire engedik. Gyermeki vágyak és álmok, emlékek puhasága és a család szerető közege éles kontrasztot alkot a házon kívül eső recsegő, ropogó, rettegéssel átitatott világgal.

"Vannak, akik a kísértetektől félnek, mások a pókoktól vagy a kígyóktól – akkoriban mi az embertársainktól féltünk."

Valamilyen szinten meghatározó könyv volt ez számomra tavaly, sok részletet meséltem belőle az olvasása alatt a körülöttem levőknek - érdekeseket, elgondolkodtatóakat és borzasztóakat egyaránt. De most nehéz mit mondani róla, az az igazság. Lehet butaság, de Malala számomra olyan, mint egy modernkori Jeanne d'Arc alak, aki a lázongó tömegek között sétálva hordozza zászlaját és a csata zajába bele-belekiáltja az üzenetét. És most már végre hallják.

Malala Juszufzai - Christina Lamb: Én vagyok Malala
Fordította: Sziklai István
Libri Kiadó
388 oldal

Puszi, Erzsi!

Vannak, akik mondjuk Sarka Katát vagy Rubint Rékát követik Facebookon, én Erzsit. Bár nem mondanám magam rajongónak; semmi személyeskedés, csak abban az online térben ritkán tudom mondani, hogy valakinek a rajongója lennék. Sőt, most hogy jobban belegondolok, nem is nagyon tudok ilyet. De mindegy, ez már igazán más tészta. 

Szóval, mikor Erzsit úgy kábé egy évvel ezelőtt elkezdtem követni, nem mondanám, hogy a bennem olykor-olykor felszínre törő őrült macskás nő cicanézegető reflexeinél több gondolatiság rejlett a döntésemben. Ez van; ahogy a legtöbb ember, én is igénylem a cukiságfaktort, mit is tagadjam. 

"Ragadozó vagyok, még akkor is, ha tündérbogárnak néznek néha. Ennyi…"

Bár Erzsi Facebook-oldalát jobban megnézve, a cuki talán a sok közül az egyik olyan jelző, amit nem feltétlenül használnék vele kapcsolatban. A csodaszép brit csíkos macska külseje mögött minden felsőbbrendűségű macskasággal megáldott, olykor erősen narcisztikus személyisége rejtőzik.  Olykor azonban nem csak a napi tonhaladagja érdekli, hanem például a melegek jogai is vagy éppen a menekültkérdés - és szerintem ez jó dolog, hogy felismerik és ki is használják ennek a felületnek a szemléletformáló erejét, főleg akkor, ha az üzenetek az emberségesség körül forognak.
S persze, nem Erzsi az egyedüli négylábú Facebook sztár, de ettől még miért ne működhetne a dolog? 

A könyvet, bevallom, nem terveztem megvenni. Mert... hát mert nem. Bár rengetegen rendelték tőlünk, egész kis várólista alakult ki, aminek még mindig nem értünk a végére. Amikor felvittem először a rendszerünkbe, azért csak belelapoztam, hogy vajon milyen is lesz, és pár oldal elolvasása után rá kellett jönnöm, hogy ez bizony egész jól sikerült. Már a műfajához képest. Így hát akkor úgy gondoltam, beállok én is a várólista hosszú sorába, és csak elolvasom végig. 

Bár annyira nem lepődtem meg ezen a felfedezésemen, ugyanis azt tudtam, hogy Gergely bizony tud írni. Pár rövidebb írását olvastam már korábban a személyes Facebook-profilján (fogalmam nincs, hogy és mikor keveredtem oda), és abból azért szerintem lehetett látni, hogy van stílusa és mondanivalója is. Erzsi könyvével kapcsolatban sincs rá panaszom, szerintem egy rendkívül humoros, jól megírt könyv ez, aminek az olvasása közben szinte minden macska tulajdonos talál valami közös pontot Gergely és Erzsi életével kapcsolatban. Mint például nálam is édesanyám hiába próbálkozott 18 éven keresztül megtanítani nekem, hogy pakoljak el mindig mindent magam után... ehhez két macska kellett meg pár szétrágott kábel és jópár asztalról leborított pohár. Engem is ők tanítottak meg úgy igazán, hogy mit jelent felelősséget vállalni és gondoskodni valakiről.

No, de visszatérve a könyvre: a Puszi, Erzsi! egy délután alatt simán elolvasható, rövid olvasmány. Néhányan panaszkodtak is túl rövid hossza miatt, de én mégis azt mondom, hogy inkább legyen rövid, de kerek egész, mint egy túlírt, felesleges és unalmas kitérőkkel tarkított valami, aminek a sztorija szétfolyik a lapokon. Engem nem zavart a széles margó vagy a közel 2-3 óra alatt elfogyasztható szöveg: én ezt így éreztem egésznek és feszesnek, és nem volt hiányérzetem az olvasás után.  Ha nem is vagy rajongója Őcirmosságának, de a macskáknak igen, szerintem olvasd el, hidd el, jól fogsz szórakozni. 

Homonnay Gergely: Puszi, Erzsi! - A világ macskaszemmel

Libri Kiadó

186 oldal

Öt kismalac

Vajon lehetséges-e csupán emlékezetből rekonstruálni egy bűnügyet több év távlatából? Valamelyik csatornán ment régebben egy olyan műsor, ami az emlékezet megbízhatóságát vizsgálta, speciálisan bűnügyek kapcsán. A résztvevők mint tanúk voltak jelen egy megrendezett balesetnél, és az ő emlékezetük pontosságát vizsgálták az eltelt idő függvényében; valamint arra is kíváncsiak voltak, hogy mennyire képes a csoport befolyásolni az egyének emlékeit. Nagyon érdekes volt látni, hogy a baleset után már pár perccel is jó néhányan bizonytalanok lettek egy-egy részletet illetően. Kevesen tudták pontosan felidézni az eseményeket úgy, hogy közben használható részletekre is emlékezzenek. Már a pár nappal később készített fantomrajzok esetében is elmondható volt, hogy jelentős különbségek voltak az elkövető kinézetét illetően. A kísérlet végén - jó pár héttel az eset után - összehívták az összes tanút, köztük beépített embereket is (ők szintén tanúnak adták ki magukat), hogy együtt idézzék fel a balesetet. A beépített emberek feladata az volt, hamis emlékeket kreáljanak az igazi tanúk emlékezetében. Nem is kellett sok idő ahhoz, hogy szinte az összes tanú a beépített emberek hazugságait vallja magáénak. Ők nem hazudtak, valóban így módosult az emlékezetük, és ezért akár tűzbe mentek volna, annyira biztosak voltak benne, hogy úgy történt az eset, és a korábban fehér bőrűnek leírt elkövető valójában nem is fehér, hanem fekete bőrű volt. 

Mindezt csupán azért meséltem el, mert ugyanis Agatha Christie szóban forgó regényében mindenki kedvenc kis belgája az emlékezetet és a pszichológiát hívja segítségül egy több évvel ezelőtt történt gyilkosság megoldásához. 

Poirot mestert egy szép napon egy elegáns fiatal hölgy, bizonyos Carla Lemarchant keresi fel, és különleges üggyel bízza meg. Carla édesanyját gyilkosságért életfogytiglani börtönre ítélték, s röviddel büntetésének megkezdése után meghalt – az áldozat pedig nem volt más, mint Carla édesapja, Amyas Crale, a híres festő… Tizenhat esztendő telt el a híres bűnügy óta. Carla közben nagykorú lett, megtudta szüleinek tragikus történetét, és elhatározta, hogy kideríti anyja ártatlanságát. Tizenhat év után keresi fel Hercule Poirot az ügy öt, még élő tanúját, tizenhat év porát fújja le a régi élményekről, szenvedélyekről; egyetlen tragikus napról öt különböző vallomást szembesít, hogy megtudja: ártatlanul ítélték-e el Caroline Crale-t, s ha igen, vajon öngyilkos lett-e Amyas Crale, ez a zseniális művész és csupa élet férfi, avagy az öt tanú közül tette el valamelyikük láb alól?

"Csak azt akartam, hogy lássa, mademoiselle: már egy jelentéktelen ügyben is varázsló vagyok egy kicsit. Vannak dolgok, amikről akkor is tudok, ha senki se beszél róluk."

Poirot már az elején megmondta, hogy tisztában van vele, hogy az öt tanú öt különböző gyilkosságot fog kanyarítani a tizenhat évvel ezelőtt történt eset kapcsán, s valóban igaza volt. A meghallgatott emberek mindegyike másként élte meg az akkori eseményeket, máshogy látták az áldozatot, a gyilkost és egymást is.  Ám az mindegyikükben közös, hogy az akkor történt eset mély nyomot hagyott mindannyiukban, és rengeteg elfojtott vagy éppen eltemetett érzelem bújik meg bennük a jelenlegi látszólagosan nyugodt életük dacára. 
Érdekes volt a felépítése ennek a kötetnek, amelyben nem csupán szóban beszélték át a tanúk az évekkel ezelőtt történt gyilkosságot, hanem írásban is elküldték Poirot-nak a visszaemlékezéseiket. 

Sokan szeretik amúgy ezt a kötetet és a legjobbak között tartják számon. Hogy őszinte legyek, számomra ez most mégsem működött, kicsit fárasztó volt ugyanazt az elbeszélést többször is végigolvasni, és én tényleg nem tudtam túllépni azon, hogy szinte mindenki úgy emlékezett vissza az esetre, mintha csak tegnap történt volna. Nyilván elképzelhető, hogy a sok rendőrségi kihallgatás miatt emlékeznek bizonyos részletekre, de hogy az idő távlatából továbbra is mindenki ennyire részletesen emlékszik szinte mindenre, elég hihetetlen volt nekem. Továbbá, hogy ennyiszer elolvashattam a tanúvallomásokat amiket szóban és írásban is megtettek Poirot-nak, így szerintem elég könnyen ki lehetett találni, pontosan mi is történt azon a napon. Úgyhogy most kicsit szembemegyek az árral, és azt mondom, hogy szerintem Agatha Christie-nek vannak jobb krimijei is ennél. Nekem sajnos most ez nem jött be.

Agatha Christie: Öt kismalac
Five Little Pigs
Európa Kiadó
296 oldal

Harry Potter and the Half-Blood Prince

Ha sorrendet kéne állítanom a Harry Potter-kötetek között, nagy nehézségek árán arra jutnék, hogy a Bölcsek köve mellett a Félvér herceg kerülne a dobogó tetejére. Előbbi imádott gyerekkori nosztalgia miatt, hiszen az első sorokat elolvasva újra és újra azt a bizonyos karácsonyt élem át, amikor tizenhárom évesen megkaptam édesanyámtól ajándékba. A Félvér herceg pedig az a rész, ahol egyre inkább árnyalódik előttünk Voldemort alakja, egyre több összefüggés kerül napvilágra, érzelmileg totálisan leránt a mélybe, ja és Harry viselkedése végre nem idegesít.

Amúgy be kell vallanom valamit: ennek a könyvek az első fejezetéért egyszerűen rajongok. Ahogy a narrátor szellemként végiglebeg, és mesél az alvó Harryt körülvevő tárgyakról, és ezáltal ismerteti olvasóival az eddig történteket, zseniális. Rowling itt annyira más technikát használ, mint előtte, és én ezt egyszerűen imádom. Már szerintem ezzel kitűnően felvezeti, hogy egy igazán komplex kötetet tartunk a kezünkben, és újra meggyőz (bár nem mintha kérdéses lett volna), hogy Rowling íróként kiváló. 

Jaj, és tudom, hogy ez mennyire gáz már, hogy ennyi szuperlatívuszt használok egy bejegyzésen belül, de képtelen vagyok másként kifejezni a bennem élő rajongást, ami az utóbbi hetekben ismét totálisan bekebelezett. Szinte mindenkinek az agyára megyek a környezetemben mostanában mikor például olyanokat mondok, hogy "jaj, hát igen.. sárkányból nem lesz golymók." vagy "most minden knút számít"  - persze, tökre nem csodálkozom ezen, és igyekszek mindenkit megnyugtatni, hogy már csak pár nap és vége. 

Visszakanyarodva a konkrétan ehhez a kötethez fűződő rajongásom mértéktelen szuperlatívusz mennyiségére, el kell mondanom, hogy mennyire érdekelt már az első olvasástól kezdve Voldermort múltja. Harry és Dumbledore ebben a kötetben ugyanis egy közös utazásra indulnak a múltban, emlékeknek merülnek alá, s céljuk ezzel nem más, minthogy Tudjukkit megismerhessék úgy, mint előttük még senki más. Megtudhatjuk, honnan és milyen körülmények közül indult, hogyan nőtt benne egyre inkább a becsvágy és a kegyetlenség - persze, Rowlingnak ezzel nem célja őt felmenteni szemünkben, nem fogjuk kevésbé pszichopatának tekinteni ettől Voldemortot, de mégis árnyalódik előttünk az alakja, már nem csupán egy szimpla gonosz lesz, hanem a személyisége jóval komplexebbé válik. 

“I am not worried, Harry,” said Dumbledore, his voice a little stronger despite the freezing water. “I am with you.”

Harry és Dumbledore kapcsolata ebben a kötetben válik a legszorosabbá, amolyan igazi mester és tanítvány módjára. Harry egyre inkább befogadja bizalmába az öreg varázslót - nem mintha eddig nem bízott volna benne, de ritkán felelt őszintén a kérdéseire. Ebben a kötetben már fel meri vállalni Dumbledore előtt sejtéseit és gondolatait, még akkor is, ha elutasításba ütközik. S ez szerintem a kapcsolatukban mindenképp előrelépés, ahogyan az is, hogy Dumbledore egyre inkább beavatja Voldemorttal kapcsolatos felvetéseibe és terveibe, jóllehet ezt inkább a szükség szüli részéről. 

Sokat gondolkodtam egyébként azon is, hogy kicsit talán egyenlőtlenek a viszonyok Dumbledore és Harry esetében: míg előbbi inkább a megoldás kulcsát és egy tanítványt lát a másikban, addig utóbbi talán inkább egy apafigurát keres; egy felnőttet, akihez ragaszkodhat, akinek a közelében végre biztonságban érezheti magát. Hiszen Dumbledore ezt jelentette Harry számára szerintem. És ez a felismerés nagyon elszomorított, még annak tudatában is, ha Dumbledore konkrétan kegyetlenségnek és igazságtalanságnak érezte, hogy egy ilyen idős fiúra ekkora terhet kell raknia.. Tehát, ezzel nem azt akarom mondani, hogy Dumbledore rossz ember ugyan! és csak kihasználja Harryt a jó cél érdekében, csupán azt, hogy talán arra ő sem volt teljesen felkészülve, hogy egy lelkileg sérült gyerek mennyire keresi a kapaszkodókat és mennyire ragaszkodna hozzájuk teljes szívével. 

Nyomozni valót is bőven kapunk ebben a kötetben, többféle rejtély is kering itt, ám Rowling krimiírói vénájának ez meg se kottyan. Még mindig vezetni tudja olvasóját az orránál fogva, és aztán a vége.... a vége mellbe szúr és szétszakít még ennyi újraolvasás után is.

“Dumbledore will only leave from Hogwarts when there are none loyal to him!”

J. K. Rowling: Harry Potter and the Half-Blood Prince

Bloomsbury

652 oldal

Rengeteg

Ha létezik olyan - az utóbbi években alaposan átgondolt könyvvásárlásaim dacára - , hogy szinte csak borító alapján vegyek meg könyvet, nos, mit tagadjam, ez a vétel abszolút ilyen volt. Naomi Novik neve számomra maximum annyiban volt hívogató, hogy tudtam, mennyire sokan szerették a Temeraire -sorozatot. Persze, azért a borító mellett a beígért népmesékre hajazó történet is jó kis mézesmadzag volt.

"Mindenki azt mondja, hogy akik Sárkánylányt nevelnek, máshogy szeretik őt; nem tehetnek róla, sejtik, hogy egyszer el fogják veszíteni."

Egy messzi-messzi vidéken van egy hely, ahol tízévenként a sárkány kiválaszt magának egy tizenhét éves leányt a faluból, és magával viszi tornyába. Nem falja fel őket, csupán elviszi. Hiszen a sárkány nem egy igazi sárkány, hanem egy ember. Egy varázsló, aki megvédi a falu jámbor népét a közelben burjánzó rémséges Rengetegtől. Az elvitt lányokat tíz évvel később visszaengedi a faluba, ám addigra a lányok gyökeresen megváltoznak. Előkelő ruhákat hordanak, úgy beszélnek, mint az udvaroncok a palotából, és mivel tíz évig együtt éltek egy férfival, nem igazán állnak sorban az ajtajuk előtt a kérők (bár a lányok állítása szerint semmi olyan dolog nem történt). Ám a lányok igazából maradni sem akarnak régi otthonukban. Egyszerűen továbbállnak. Agnyeska, főszereplőnk édesapja szerint egyszerűen elfelejtik, hogyan kell a faluban élni. 

Agnyeska és barátnője, Kasja hamarosan betöltik a tizenhetedik évüket másik kilenc lánnyal együtt. Agnyeska nem is önmagáért, hanem inkább Kasjáért izgul, hiszen a faluban szinte mindenki tudja, hogy őt fogja magával ragadni a sárkány. A fiatal lányt már évek óta erre készítették fel a szülei, nem is merték őt igazán szeretni, mert tudták, el fogja hagyni őket egy napon, ahogy eddig minden Sárkánylány tette. 

Ám a sárkány a kiválasztáson végül másképp dönt: Agnyeska lesz a választottja.

 

Novik regénye tulajdonképpen újrameséli a Szépség és a Szörnyeteg történetét - némi szláv mitológiával megfűszerezve azt. Ez amúgy egy igazán szuperséges keveréknek tűnik, s az alapkoncepciót figyelembe véve szerintem az is. Az írónő nagyon jól használja fel a népmesei elemeket, miközben saját képére formálja, s ezáltal valamennyire ismerős, de mégis egyedi világot teremt. Én ennek az ismerős ismeretlen világnak a kigondoltságát és szerethetőségét nem is vitatom el Noviktól, mert nekem nagyon bejött.

Kár érte, hogy magáról a regényről ezt nem tudom elmondani száz százalékosan. Pedig egyébként nagyon biztatóan indult minden: magával ragadott ez a mesei nyelvet idéző stílus, ami  - ahogy egyre beljebb sétáltunk a történetbe - szépen lassan árnyalódott. Emlékszem, ahogy húsz oldal után megkönnyebbülten felsóhajtottam, hogy hál'Istennek szerelem lesz ez részemről. És tényleg, én még később is totál biztos voltam benne, hogy itt bizony nálunk minden klappol: a világ, a mágia csudálatos és érzékletes leírásai ó azokat én tényleg imádtam, és a sárkány meg Agnyeska között is éreztem a kémiát egy ideig, plusz a történetnek ez a lassan csordogáló ritmusa is nagyon tetszett.

Aztán.... aztán fogalmam nincs, hogy mi történt. Elértem nagyjából a közepéig, és onnantól kezdve totális mélyrepülés vette kezdetét. Egyszerűen úgy éreztem, mintha egy tök másik regényt olvasnék, csak éppen ugyanazokkal a szereplőkkel. Itt volt a csomó és még annál is több akció meg harc meg menekülés meg mittomén még micsoda, amit Novik igyekezett bezsúfolni a lapokba, és én egyszerűen untam és nem kötött le. Annak a zárt világnak szerintem megvolt a maga varázsa - egyébként is totálisan odavagyok a zárt közösségben játszódó történetekért - , de ezzel hogy a világot hirtelen kitágította, egyre inkább elvesztette az érdeklődésem. A történetnek körülbelül attól a pontjától, hogy Agnyeska elhagyja a tornyot, hogy megmentse a királynőt a Rengeteg mélyéről, szerintem Novik nagyon mellétrafált. És végül igazam is lett. Mert utána se lett jobb, még a csudálatos stílusa se tudta a szememben megmenteni a könyvet.

Olyan eeeeeeh....dekárérte! - típusú élmény volt ez számomra, pedig én aztán tényleg igyekeztem mindenfajta előzetes elvárásomat levetkőzni, és megpróbálni szeretni csak úgy önmagáért. Egy darabig ez ment is, de aztán minden félresiklott. Igazán sajnálom, hogy így kellett elbúcsúznunk egymástól.

Naomi Novik: Rengeteg
Uprooted
Fordította: Heinish Mónika
Kiadó: Gabo Könyvkiadó
488 oldal

Zárt ajtók mögött

Odakinn a felhajtón kinyitja nekem a kocsi ajtaját, megvárja, amíg beszállok. Amikor rám csukja, önkéntelenül az jut eszembe, milyen kár, hogy szadista vadállat, mert a modora csodás.

 Szóval, ez tényleg egy olyan könyv, amit egy délután alatt simán el lehet olvasni, mert egyszerűen tudnod kell, hogy fog végződni, és ettől még a fáradtság se tud eltántorítani. Hogy izgalmas-e? Naná! Jó könyv? Hát... maradjunk inkább annyiban, hogy izgalmas. Számomra messze elmaradt az Amnézia (korábbi címén: Mielőtt elalszom...) című regénytől, ami szerintem a maga műfajában tényleg frenetikusan jó mind a narráció, mind a történet, mind a szereplők mozgatórugói szempontjából. A Zárt ajtók mögött nem érte el nálam a kívánt hatást. 

De mindjárt elárulom, miért.

Jack és Grace sokak által irigyelt házaspár. Csodás ház, fehér kerítés és cukormázas boldogság a köbön. Körülöttük egyszerűen minden irigylésre méltóan tökéletes. Vagy mégsem? Grace sehova sem megy Jack nélkül, az előre megbeszélt csajos találkozókat sorra lemondja, vagy ha mégis felbukkan, azt csakis Jack társaságában teszi. Nincs mobiltelefonja, és máshogy se nagyon lehet vele kapcsolatba lépni. És vajon miért van berácsozva az egyik szobájuk ablaka? Ha a zárt ajtók mögé pillantunk, akkor bizony eltűnnek azok a képzeletbeli rózsaszín vattapamacsok. 

B. A. Paris regénye tényleg izgalmas, és ha még nem olvastál sokat ebben a műfajban - vagy egyáltalán semmit -, akkor még azt is mondhatnánk, hogy egész jó. Bár korántsem alkalmas a hivatalos fülszöveg által említett őrület előidézésére. Könnyen követhető, kitérők nélküli egyszerű regény ez. Néha már túlságosan is egyszerű egyébként. És persze egy csomó kérdést felvet, mint például ki olyan idióta, hogy három hónap után hozzámenjen valakihez, és még a házasság előtt megengedje, hogy egy kvázi ismeretlen férfi lehessen Grace mentálisan sérült húga gyámja? Vagy hogy a teljes vagyonát átutalja leendő férje számlájára? Mármint három hónapnyi randizgatás után mégis ki az, aki engedi, hogy ilyen mértékű függésben legyen a másiktól?  Grace nem valami intelligens ember, maradjunk ennyiben. Persze, ez nem azt jelenti, hogy egyből mindenkiről azt kell feltételezni, hogy pszichopata, de három hónapnyi randizgatást akkor sem nevezhetünk a biztos és erős kapcsolat netovábbjának, még akkor sem, ha a pasi szívdöglesztő meg helyes. Igen, sajnos még akkor sem. Grace tipikusan az az áldozat a horrorfilmek gyilkolászós jeleneteiből, aki csakazértis felfut az emeletre és próbál láthatatlan lenni a függöny mögött.

Szóval ezzel a kezdő szituációval akadtak problémáim, és a pasas fenyegetését se nagyon értettem, hogy az hogy lehetett Grace-re hatással (spoiler: nem értem, hogy miért lehetett őt azzal zsarolni, hogy ha nem engedelmeskedik, akkor Millie-t bezáratja egy diliházba. Mármint értem és elfogadom, hogy biztos nem egy kalandpark az a hely, de annak fényében, hogy mi várná Jack házában Millie-t, én ezerszer inkább az elmegyógyintézetet választottam volna.. spoiler vége) , de egyébként a többi részét nagyon jól le tudta írni, és totál át lehetett érezni Grace kétségbeesését és kilátástalan helyzetét. És tudott kegyetlen lenni ez a regény. Nagyon is. Ha egy erősebb alapokra helyezte volna ezt az egészet és kicsit jobban kidolgozta volna, akkor azt mondanám, hogy tényleg szuper, de így - az egészét nézve -  egy kicsit felejthetőre sikerült. Igazából egy gyengébb minőségű pszichothriller, ami oké, lekötött addig amíg tartott, de utána simán átléptem a saját életembe, és nem okozott különösebb felfordulást a lelkivilágomban. 

Egy igazán jó pszichothriller pedig mint tudjuk, nem erről híres.

B. A. Paris: Zárt ajtók mögött

Behind Closed Doors

Fordította: Gálvölgyi Judit

Művelt Nép Könyvkiadó

319 oldal

Harry Potter and the Order of the Phoenix

Saját kép. Minden jog fenntartva meg ilyenek.

“I know [Umbridge] by reputation and I'm sure she's no Death Eater-"
"She's foul enough to be one..."
"Yes, but the world isn't split into good people and Death Eaters.”  

Sötét idők közelednek. Miután dementorok támadták meg Harryt és Dudley-t Little Whingingben, Harry rájön, hogy Voldemort semmitől sem riad vissza, hogy megtalálja őt. A Trimágus Tusán történtekről kevesen akarnak tudomást venni, és sokan tagadják a Sötét Nagyúr visszatértét. Ám Harry nincs egyedül: egy titkos rend támadt fel hamvaiból, hogy ismét felvegye a harcot a sötét erőkkel. 

Ez kötet tele van haraggal és hormonokkal - hogy röviden fogalmazzak. Ez az a rész egyébként, amit a legkevésbé szeretek a szériából, mert Harry értetlenségét nem igazán tudom kezelni, és itt találjuk meg a legkevésbé a hangot egymással. Persze, mindemellett ez a rész is szerethető, hiszen a vége még a sokadik olvasás után is újra és újra kifacsar és összegyűr. 

A Főnix rendje volt az első igazi lépés a sorozat felnőtté válása útján. Egyre inkább kezdi hátrahagyni könnyedségét és játékosságát, a világ egyre komplexebb, a karakterek szép-lassan felnőnek és a mögöttük levő történet is egyre inkább árnyalódik, ahogy érzéseik is; a Voldemort elleni küzdelemnek egyre nő a tétje, továbbá a félelem és kétségbeesés is fel-felbukkan a lapok között, erősebben mint máskor. A gyerekkönyvesnek indult sorozat elkezdett nőni olvasóikkal. Már nem elégszik meg a leegyszerűsített, fehér foltos magyarázatokkal: valódi válaszokat ad, és nem szépít. Mégha az igazság kegyetlen is. 

“I was just wondering whether Mr. Potter has quite the temperament for an Auror?”

Harry viszont... szóval ő számomra itt talán a legelviselhetetlenebb. Folytonos haragjával, kirohanásaival, mulasztásaival nem tudok itt sokszor mit kezdeni, olykor még az Umbridge iránt érzett ellenszenvemet is übereli. Egyszerűen az idegeimre megy, hogy azt hiszi, csupán nemtörődömségből marad ki az információk áramlásából, illetve hogy nem képes meglátni Dumbledore tettei mögött levő okokat - vagy ha nem is az okokat, legalább bízhatna annyira az igazgató bölcsességében és tudatosságában, és tudhatná, hogy felesleges megkérdőjeleznie őt. Érdekes egyébként, hogy az ötödik kötetet tekintve hogyan változott a Harryhez való hozzáállásom az évek alatt: megjelenésekor, az első pár olvasáskor én még totál egyetértettem vele, és abszolút megértettem a dühét, sőt jogosnak is éreztem. Emlékszem, mennyire felháborított, hogy Dumbeldore kihagyja őt is itt mindenből. :) Aztán az évek során ez egyre inkább változni kezdett. Úgy tűnik, Harry megértéséhez itt ajánlatos a kamaszok kusza lelkivilágával rendelkezni, máskülönben az egész viselkedése csak idegesítő és érthetetlen. Piton vele kapcsolatos epés megjegyzéseivel nagyon egyet tudtam most érteni.

Szerencsére a többi szereplő megmaradt jófejnek. Ron vége kicsit kilép Harry és testvérei árnyékából - és erre már nagy szüksége volt. Bár az Edevis tükrében látott vágyálom nem teljesen valósul meg számára, de azért mégiscsak majdnem, hiszen prefektus lesz és a Griffendél kviddics csapatának gólkirálya ugyan egy kis kerülővel :)  . Kijárt már Ronnak ez a fajta sikerélmény, és nagyon dühített Harry efelett érzett irigysége. Na mindegy. 

Hermione pedig még mindig elképesztően okos és agyafúrt, ebben a kötetben is totálisan levett a lábamról, hogy milyen felnőttesen kezel bizonyos helyzeteket, és mennyire át tudja látni a dolgokat. Harry hírnevén esett csorba helyrehozása, a DS... többek közt ez is mind neki köszönhető. S ha Harry hallgat rá, akkor még sokkal több dolog is lett volna. Számomra Hermione legalább ugyanakkora hős a sorozatban, mint Harry - és hát legyünk őszinték: nélküle tényleg nem sokra ment volna. Valószínűleg már az első részben megfojtotta volna az ördöghurok.  

Ez is saját kép. Minden jog fenntartva meg ilyenek.

Azonban ebben a részben nemcsak a Sötét Nagyúr visszatérésével kell szembenéznünk, hanem Dolores Umbridge személyével is. Azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom, hogy Rowling összes negatív karakterén magasan túltesz, és iszonyatosan jól hozza ezt a minisztériumi mindenlébenkanál figurát, aki nem ódzkodik a Roxfortban folyó oktatás megreformálásától sem - természetesen, csakis a minisztérium által jóváhagyott és elvárt szempontok szerint. Legkedvencebb jeleneteim közé tartoznak azok, amelyek vele szemben folyó - hol aktív, hol passzív - ellenállásról szólnak tanárok és diákok részéről egyaránt. A Weasley ikrek végleges dobbantása a Roxfortból pedig mindig is emlékezetes maradt számomra.

Mindent összevetve a Főnix rendjéről elmondható, hogy legalább annyira szerethető mint nem. Sok bennem a kettős érzés vele kapcsolatban, de az számomra továbbra is vitathatatlan tény, hogy Rowling itt is zseniális - hiszen azt csakis a nagyszerű könyvek tudják, hogy sokadik újraolvasás után is hajnali kettőig fenntartsák olvasójukat. Szerelem ez, nem is kérdés.

J. K. Rowling: Harry Potter and the Order of the Phoenix

Bloomsbury Publishing

800 oldal

Harry Potter és az elátkozott gyermek

Tegnap munka után egyszerűen muszáj volt elrohannom a legközelebbi Alexandrába, mert mégis csak a fejembe vettem, hogy magaménak kell tudnom ezt a kötetet moströgtöndeazonnal. Bár érkezett hozzánk is a boltba, de első körben éppen csak annyi, hogy az előrendelésekre elég legyen. Beleolvastam az első pár színbe, és tudtam, nem várhatok a következő szállítmányig. Rajtam kívül senki sem lepődött meg ezen a döntésemen. 

Előre kell bocsátanom, hogy tetszett. Nagyon is. Piszok jól megírt dráma ez, és maga a színdarab is biztosan bitang jó. Legalábbis ahogy a könyv alapján elképzeltem. De mint rajongónak hadd engedtessék meg nekem, hogy azért mégis csak szomorú legyek amiatt, hogy csupán ilyen formában kerülhetett a kezembe a folytatás.

A drámával az a baj, hogy nincs meg számomra a kerek egész élménye (kérdem én: miért nézzük meg inkább például az Abigélből készült filmet, ahelyett, hogy a film szövegkönyvét olvasnánk? Ha éppen nem a regényt persze.). 

A dráma csupán egy váz, amihez még számos hozzávaló kell - a díszlettől kezdve a színészi játékon át a fényeffektekig - , hogy egész legyen. Olyan, mintha a húslevesből csak a főtt húst kaptuk volna a tányérunkra. S ugyan lehet ez a főtt hús elsőrangú ízvilágú, attól még nem lesz húsleves. Annyiféle megoldása lehetett volna ennek, hogy megkapjuk mi is a teljesség élményét: lehetne ezt a darabot turnéztatni vagy livestreamelni valamilyen formában, aztán mellékesen kiadni mondjuk a szövegkönyvet mertokéakkoradjukki. Mert ne mondja nekem senki, hogy nem lett volna megoldható a mai világban. Lehet itt szájakat húzogatni, hogy jajmegintegyfanyalgó , de ácsiácsi! Nem fanyalgok. Örülök, hogy Rowling rábólintott a történet folytatására, és hogy ennyi év után megint átérezhettem, hogy milyen egy teljesen ismeretlen történetben kalandozni Harry Potterrel. És én őszintén köszönöm ezt az élményt. De ezt a fajta hiányérzetemet - az elégedettségem mellett - szeretném továbbra is fenntartani. Köszike.

A bennem élő szomorú rajongóról ennyit. 

Mert amúgy, nincs bennem semmi negativitás ezzel a történettel kapcsolatban. Komolyan, majdnem sírtam a boldogságtól, amikor újra a King's Cross állomáson álltam együtt Harryékkel, ott ahol annyi évvel ezelőtt először elköszöntem tőlük. Rögtön előtörtek belőlem az első olvasásaim emlékei, és megint azt a megmagyarázhatatlan határtalan boldogságot éreztem, mint azokon az alkalmakon. Erre az érzésre már minden rajongónak szüksége volt szerintem. 

De persze, nem csak a nosztalgia tartja egyben a történetet - spoilereket igyekszem kerülni -, hanem példának okáért a remek karakterek. A regényfolyamból ismert szereplők  felnőttek, és most már ennek az életkornak a nehézségeivel kell szembenézniük, ami bizony nem könnyű. A család és karrier összehangolására tett kísérletek, a gyereknevelés fájdalmai és nehézségei mellett persze a múlt továbbra is ott kísért közöttük, s olykor egy-egy mondat erejéig fel-feltörnek belőlük. Semmi nem hat náluk karakteridegenként, teljesen jól gondolták őket tovább: olvasva a történetet számomra ők ugyanazok a feledhetetlen szereplők maradtak pár évvel több élettapasztalattal és új problémákkal. Egy-egy jól irányzott múltra visszautaló mondatukkal pedig olyan dolgokra világítanak rá a regényekkel kapcsolatban, amiket korábban nem is vettem észre: például, hogy Ginny-t mennyire bánthatta legbelül, hogy ő igazából mindig is kívülálló maradt a Harry-Ron-Hermione triót tekintve; hogy ő tényleg sose tartozott igazán közéjük, még annak ellenére sem, hogy Harryvel később hogy alakult a kapcsolata. S az immár felnőtt, apává vált Draco Malfoy szemszögéből nézve a múlt eseményeit, kicsit más színben látom már fiatalkori énjét. 

Albus és Scorpius pedig a legszerethetőbb új karakterek, akik bekerültek a Harry Potter-univerzumba. Érdekesek, vakmerőek és kiválóan kitöltik azt az űrt, amit a trió hiánya hagyott maga után bennem az elmúlt években. A leghangsúlyosabb kapcsolati drámák kettejük köré összpontosulnak. Például ott van Albus, aki nem igazán hozza a vele szemben támasztott elvárásokat, és az apjával, Harryvel se igazán találják meg a közös hangot. Albusnak sincsen sokkal könnyebb gyerekkora, mint anno Harrynek volt. A kis túlélő története ólomsúllyal nehezedett anno Harry vállára, és most már Albuséra is - ám míg a saját árnyékodon túlléphetsz, másén azonban sajnos majdnem lehetetlen. Albus igazából nem is tud mit kezdeni a helyzettel - talán Harry tudna neki segíteni, de nem találják a közös nevezőt. Albus igazi drámája szerintem ebben áll: megtalálni önmagát Harry Potter rávetülő árnyéka ellenére, és megérteni édesapját, meglátni a hétköznapiságát - azt, amit talán már Harry is elfelejtett. 

Nincs hiány katartikus pillanatokból, különösen a végefele nem láttam a könnyeimtől. El sem tudom képzelni, hogy mit adhatott volna ez az egész színdarabként. Biztosan összegyűrt volna apró galacsinná. 

Sajnos, ahogy a végére értem tegnap este, nem csillapodott a Harry Potter-láz bennem. Ott volt, vége volt, de nem volt elég. Egyszerűen muszáj volt elővennem egy Harry Potter kötetet. Még nem tudok tőlük elbúcsúzni csak így, még ennyi év után se. Szörnyen szentimentális lettem így vénségemre.

John Tiffany - Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek

Harry Potter and the Cursed Child

Fordította: Tóth Tamás Boldizsár

Animus Kiadó

Oldalszám: 311

u.i.: Tóth Tamás Boldizsár fordítása pedig zseniális. Itt is. Mindig.

Harry Potter és az elátkozott gyermek

Tegnap munka után egyszerűen muszáj volt elrohannom a legközelebbi Alexandrába, mert mégis csak a fejembe vettem, hogy magaménak kell tudnom ezt a kötetet moströgtöndeazonnal. Bár érkezett hozzánk is a boltba, de első körben éppen csak annyi, hogy az előrendelésekre elég legyen. Beleolvastam az első pár színbe, és tudtam, nem várhatok a következő szállítmányig. Rajtam kívül senki sem lepődött meg ezen a döntésemen. 

Előre kell bocsátanom, hogy tetszett. Nagyon is. Piszok jól megírt dráma ez, és maga a színdarab is biztosan bitang jó. Legalábbis ahogy a könyv alapján elképzeltem. De mint rajongónak hadd engedtessék meg nekem, hogy azért mégis csak szomorú legyek amiatt, hogy csupán ilyen formában kerülhetett a kezembe a folytatás.

A drámával az a baj, hogy nincs meg számomra a kerek egész élménye (kérdem én: miért nézzük meg inkább például az Abigélből készült filmet, ahelyett, hogy a film szövegkönyvét olvasnánk? Ha éppen nem a regényt persze.). 

A dráma csupán egy váz, amihez még számos hozzávaló kell - a díszlettől kezdve a színészi játékon át a fényeffektekig - , hogy egész legyen. Olyan, mintha a húslevesből csak a főtt húst kaptuk volna a tányérunkra. S ugyan lehet ez a főtt hús elsőrangú ízvilágú, attól még nem lesz húsleves. Annyiféle megoldása lehetett volna ennek, hogy megkapjuk mi is a teljesség élményét: lehetne ezt a darabot turnéztatni vagy livestreamelni valamilyen formában, aztán mellékesen kiadni mondjuk a szövegkönyvet mertokéakkoradjukki. Mert ne mondja nekem senki, hogy nem lett volna megoldható a mai világban. Lehet itt szájakat húzogatni, hogy jajmegintegyfanyalgó , de ácsiácsi! Nem fanyalgok. Örülök, hogy Rowling rábólintott a történet folytatására, és hogy ennyi év után megint átérezhettem, hogy milyen egy teljesen ismeretlen történetben kalandozni Harry Potterrel. És én őszintén köszönöm ezt az élményt. De ezt a fajta hiányérzetemet - az elégedettségem mellett - szeretném továbbra is fenntartani. Köszike.

A bennem élő szomorú rajongóról ennyit. 

Mert amúgy, nincs bennem semmi negativitás ezzel a történettel kapcsolatban. Komolyan, majdnem sírtam a boldogságtól, amikor újra a King's Cross állomáson álltam együtt Harryékkel, ott ahol annyi évvel ezelőtt először elköszöntem tőlük. Rögtön előtörtek belőlem az első olvasásaim emlékei, és megint azt a megmagyarázhatatlan határtalan boldogságot éreztem, mint azokon az alkalmakon. Erre az érzésre már minden rajongónak szüksége volt szerintem. 

De persze, nem csak a nosztalgia tartja egyben a történetet - spoilereket igyekszem kerülni -, hanem példának okáért a remek karakterek. A regényfolyamból ismert szereplők  felnőttek, és most már ennek az életkornak a nehézségeivel kell szembenézniük, ami bizony nem könnyű. A család és karrier összehangolására tett kísérletek, a gyereknevelés fájdalmai és nehézségei mellett persze a múlt továbbra is ott kísért közöttük, s olykor egy-egy mondat erejéig fel-feltörnek belőlük. Semmi nem hat náluk karakteridegenként, teljesen jól gondolták őket tovább: olvasva a történetet számomra ők ugyanazok a feledhetetlen szereplők maradtak pár évvel több élettapasztalattal és új problémákkal. Egy-egy jól irányzott múltra visszautaló mondatukkal pedig olyan dolgokra világítanak rá a regényekkel kapcsolatban, amiket korábban nem is vettem észre: például, hogy Ginny-t mennyire bánthatta legbelül, hogy ő igazából mindig is kívülálló maradt a Harry-Ron-Hermione triót tekintve; hogy ő tényleg sose tartozott igazán közéjük, még annak ellenére sem, hogy Harryvel később hogy alakult a kapcsolata. S az immár felnőtt, apává vált Draco Malfoy szemszögéből nézve a múlt eseményeit, kicsit más színben látom már fiatalkori énjét. 

Albus és Scorpius pedig a legszerethetőbb új karakterek, akik bekerültek a Harry Potter-univerzumba. Érdekesek, vakmerőek és kiválóan kitöltik azt az űrt, amit a trió hiánya hagyott maga után bennem az elmúlt években. A leghangsúlyosabb kapcsolati drámák kettejük köré összpontosulnak. Például ott van Albus, aki nem igazán hozza a vele szemben támasztott elvárásokat, és az apjával, Harryvel se igazán találják meg a közös hangot. Albusnak sincsen sokkal könnyebb gyerekkora, mint anno Harrynek volt. A kis túlélő története ólomsúllyal nehezedett anno Harry vállára, és most már Albuséra is - ám míg a saját árnyékodon túlléphetsz, másén azonban sajnos majdnem lehetetlen. Albus igazából nem is tud mit kezdeni a helyzettel - talán Harry tudna neki segíteni, de nem találják a közös nevezőt. Albus igazi drámája szerintem ebben áll: megtalálni önmagát Harry Potter rávetülő árnyéka ellenére, és megérteni édesapját, meglátni a hétköznapiságát - azt, amit talán már Harry is elfelejtett. 

Nincs hiány katartikus pillanatokból, különösen a végefele nem láttam a könnyeimtől. El sem tudom képzelni, hogy mit adhatott volna ez az egész színdarabként. Biztosan összegyűrt volna apró galacsinná. 

Sajnos, ahogy a végére értem tegnap este, nem csillapodott a Harry Potter-láz bennem. Ott volt, vége volt, de nem volt elég. Egyszerűen muszáj volt elővennem egy Harry Potter kötetet. Még nem tudok tőlük elbúcsúzni csak így, még ennyi év után se. Szörnyen szentimentális lettem így vénségemre.

John Tiffany - Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek

Harry Potter and the Cursed Child

Fordította: Tóth Tamás Boldizsár

Animus Kiadó

Oldalszám: 311

u.i.: Tóth Tamás Boldizsár fordítása pedig zseniális. Itt is. Mindig.

Ördögi játszmák

Angela Marsons számomra az igazi kozmopolita krimiíró; hiszen brit származása ellenére mégis sikerül némi skandináv krimiséget belecsempésznie az amerikai zsarus filmekre hajazó történeteibe. Oké, tudom. Ez az egész szörnyen közel áll a "jajnemár"-kategóriához, de szerencsére Marsons annyira jól lavíroz, hogy a végeredmény ismét egy tisztességes, élvezhető, egyszer olvasható krimi. Csak úgy mint az Elfojtott sikoly esetében. 

Na, jó... Annyira azért mégsem. Az első rész szerintem egy picit sokkal jobban sikerült: érdekesebb és összetettebb volt maga a bűnügy és a gyilkos karaktere is, továbbá a szerintem minden tisztességesen megírt kriminél kihagyhatatlan "jééézusom" és az "eztnemmondod?????" -fajta mondatok is sokkal, de sokkal többször hagyták el a számat az első kötetnél. Talán azért, mert számomra izgalmasabb volt az a klasszikus felépítés, hogy együtt nyomozhatunk Kim Stone-nal a gyilkos kiléte után - ezzel szemben ebben a részben szinte mindennel tisztában vagyunk: ki a gyilkos, mi az indíték. Itt a maximum amiért izgulhatunk, hogy a nyomozó vajon képes-e szembenézni gyermekkora démonaival vagy sem. 

"Azt hiszem, Einstein mondott valami olyasmit, hogy a világ veszedelmes hely az életre; nem azért, mert az emberek gonoszak, de azok miatt, akik nem tesznek ez ellen semmit."

S persze, ez tényleg egy jogos izgulni való. Már az előző kötetből kiderült, hogy bizony ez a brit nyomozó megtépázott lelkivilág kérdésében nemigen marad el skandináv kollégáitól. S igazából itt a második kötetnél rezgett igazán a léc Marsonsnál, és itt rontotta el egy picit: egyszerűen nem engedte nyomozóját meghemperegni a múltjának mocskában, mert nem merte felvállalni ezt a jóval komolyabb vonalat. (Legalábbis gondolom még nem.) Nem lett amúgy ettől rossz krimi, csak maradt egy kis hiányérzetem, amit sokáig nem tudtam megmagyarázni magamnak. Kicsit egyszerű és suta vége lett, amiért szerintem kár.

Őszintén örültem viszont annak, hogy az előző részhez képest jóval kevesebb lett a vígjáték-elemek aránya, már nincsenek random vicces beszólások meg jópofizások egy gyerekgyilkosság helyszínelésének közepén meg hasonlók, amiket amúgy se tudtam olyankor hova tenni. Na, mindegy.

Mindent összevetve, eléggé bírom ezt a LisbethSalander-utánérzésű Kim Stone felügyelőt, meg Angela Marsons stílusa is alapvetően bejön. Szóval vevő leszek a harmadik részre is, és nagyon remélem, hogy ott is megmarad annak, ami eddig volt számomra: egy tisztességes, élvezhető igazi brit skandinávkrimi olykor felbukkanó amcsisággal. 

Angela Marsons: Ördögi játszmák

Evil Games

Fordította: Imre Balázs

Kiadó: General Press Kiadó

Oldalszám:  368 oldal

Campari reggelire

Sara Crowe regényére egyik könyvtári nézelődésem alatt bukkantam rá. Rögtön be is ugrott róla, hogy PuPilla mennyire kedvcsináló posztot írt róla anno. A borító és a cím valóban egy kicsit másfajta műfajt sejtet (ahogy ezt PuPilla is írta), ám ez sokkal inkább egy igényesen megírt young adult (vagy new adult? fene tudja.. ) regény. Oké, érzem, hogy most sok ember felszisszen, de higgyétek el, tényleg a jobb fajtából való: vicces és bájos. Ugyan hosszútávon kicsit felejthető szerintem, de azért így is kellemes olvasmányként él tovább az emlékezetemben.

Sue Bowl, a regény főhőse mindössze tizenhét éves, ám máris nagyratörő vágyai vannak: híres író szeretne lenni, és a Nagy Szerelem is a bakancslistáján van.  Szeretett édesanyja váratlan öngyilkossága fenekestül felforgatja az életét. Érzi, hogy környezetváltozásra van szüksége, így elfogatja Coral nénikéjének meghívását vidéki birtokára. És ezzel kezdetét veszi Sue vicces és olykor fájdalmas önkeresése, amely során komoly leckéket tanul a szerelemről, az írásról és az életről; valamint végre sikerül megismernie édesanyja halálának körülményeit.

Sara Crowe regényének igazi bája bizonyára abban keresendő, ahogy Sue alakját megformázta: egy olyan tipikusan átlagos tinédzserlány képe bújik meg a lapok között, aki mindent túlgondol, túldramatizál maga körül, és emellett minden vágya nyomot hagyni maga után a világban. Bármilyet. De igazából még mindig nem tudja magáról, hogy kicsoda is valójában. Sue szemén keresztül látni a világot igazán szórakoztató volt: minden roppant fontos és mindennek óriási a jelentősége nála, különösen Icarust - Sue plátói szerelmét - tekintve. A srác fotóját pontosabban a csoportképről levágott szemét párnája alatt őrizgető Sue momentumai hihetetlenül viccesek, és olyan tinédzseresen elmebajosak. Biztos mindenkinek voltak hasonló élményei tiniként vagy nem? á, nekem sem , amikor éppen halálosan komoly plátói szerelembe esett az erről természetesen mit sem tudó sráccal, és mindenféle nem létező tulajdonsággal felruházta, és bárcsak-pillanatokban létezett a közös szerelmi életük. Crowe hihetetlenül hitelesen és szórakoztatóan ábrázolja a fiatalkornak szerelmetes reménykedéseit. Egyértelműen sírva nevetős kategória. Coral néni régi naplójának részletei is érdekesek voltak, kicsit komolyabb hangvételükkel jó kontrasztot alkottak Sue csetlés-botlásaival.

Ám így jó pár héttel visszatekintve erre a könyvre  - amit persze, olvasáskor is sejtettem - , hogy nem ez lesz az év legnagyobb durranása részemről; jó volt meg minden, de nem hagyott bennem mély nyomot, így az idő távlatából nézve. Hogy őszinte legyek már vajmi kevés konkrét dologra emlékszem, csak arra, hogy kellemes volt olvasni meg megnevettetett. És hát igazából az ilyen könyvek is kellenek néha. Sara Crowe regénye engem pont jókor talált meg, üdítő színfolt volt a fáradt estéimen, és megfelelő instant orvosságként működött.

Sara Crowe: Campari reggelire
Campari for Breakfast
Fordította: Beke Zsolt
Athenaeum Kiadó
328 oldal

Napkeringő

"Miwanzo azt jelenti szuahéliül: a kezdetek. Ám van olyan, hogy előbb mindennek véget kell érnie, az alapoknak megrepedeznie, minden fénynek elhalványulnia, majd kihunynia, hogy a megfelelő kezdet teret kapjon."

Sokáig azt hittem, hogy Paula McLain újabb regényének középpontjában Karen Blixen áll, akinek az életrajzi regénye régóta várólistás nálam.  Beryl Markhamről eddig nem is tudtam szinte semmit, ám rendkívül izgalmas életének krónikája most mégis magával ragadott: nemcsak hogy ő volt nőként a legelső lovastréner, hanem ezenfelül ő volt az első nő, aki a Napot követve keresztülrepülte az Atlanti-óceánt is. Paula McLain kicsit naivan egyszerű prózájának végül sikerült felkeltenie bennem annyira az érdeklődést Beryl és az ő élete iránt, hogy az ő memoárja is a várólistámon landolt. Azt hiszem, ez a könyv jó kis bevezetés lesz a Ngong-hegy közelében letelepedők írásaihoz. 

"Amikor Kenya még nem volt Kenya, lándzsát hajítottam és runguval vadásztam. Egy repülő lovat szerettem. Soha nem éreztem magam magányosnak és védtelennek. Én voltam Lakwet."

Beryl még egészen kicsi volt, amikor családjával együtt Kenyába költözött a Green Hills nevű farmra. Itt nekiláttak, hogy élhető körülményeket teremtsenek maguknak, és szembeszálljanak a vad természettel, amely minden rendelkezésére álló eszközzel ellenállt. Birtokuknak nem volt szemmel látható határa, az épületeken nem volt rendes ajtó. Vezetékes víznek pedig nyoma sem volt. Beryl édesanyjának a nehéz körülmények élhetetlennek bizonyultak, így ő két év elteltével visszautazott Angliába, és maga mögött hagyta az épülő farmot, a vad Afrikát, férjét és egyetlen lányát is. 

Beryl tehát itt nőtt fel édesapjával, és Kenya lett számára az új otthon, amely maga volt a mennyország. Az évek során része lett a tüskés fáknak, a magas, csipkézett szélű hasadékoknak és a horzsolt felszínű domboknak. Itt tanulta meg édesapjától hogyan kell bánni a lovakkal, amely egy életre szóló szerelemmé vált számára. 

Kemény és küzdelmes évekbe telt, és jópár férjbe, míg végül elérte azt, amit mindig is szeretett volna: elismert lovastrénerré válni. Számos akadály gördült elé az úton: pénztelenség és bizalmatlanság övezte mindenhol, míg végül learathatta megérdemelt babérjait. Persze, élete ezután sem lett könnyebb, hiszen nőként sose sikerült elérnie a pénzügyi függetlenségét, mindig az éppen aktuális férjére kellett támaszkodnia, és ez mindig kiszolgáltatottá tette őt. Még több mindent elérhetett volna, ha nem nőnek születik - ez az igazság. Hiába adott Afrika nagyobb teret a nőknek és valamennyivel több önállóságot, a berögzült társadalmi szokások mégis ott éltek a kolóniákban, amelyekből szinte lehetetlenség volt kitörni. 

Paula McLain regényéről elmondható szerintem, hogy könnyed és néha egész jó. Bevallom, nem tudott maradéktalanul magával ragadni: sokszor felesleges részleteken időzött sokáig, és amik meg igazán érdekesek lettek volna, egyszerűen átsuhant. Beryl tényleg különleges nő lehetett; vad és öntörvényű mint az ősi kontinens, és megvolt benne a kellő akarat és kitartás, hogy több legyen annál, mint amit akkoriban a nők elérhettek. Lélekben önálló volt és szabad már amennyire a pénztelenség engedte, persze. Éppen ezért nagy kár szerintem, hogy az írónő ennyire alárendelte Beryl küzdelmeit a szerelmi életének - anélkül is megmaradhatott volna szerintem könnyed regénynek, ha kicsit kevesebb benne a Denys utáni sóhajtozások száma. Mert hát persze, nyilván légies kis regénynek lett ez szánva; olyasminek amit a hosszú vonatúton vagy éppen egy lusta hétvégén vesz elő az ember - és tényleg nem is vártam ennél többet, félre ne értsetek, de néha lehetett volna kicsit okosabb történet is. 

Persze, nem ekézni szeretném én ezt a regényt - mielőtt még valaki erre gondolna. Ezt a szájhúzogatásomat leszámítva tényleg egy élvezhető, olvasható könyv volt, ami nélkül nem hiszem, hogy valaha is érdekelt volna, ki volt Beryl és milyen lehetett akkoriban a kolonizált Afrikában élni. 

Paula McLain: Napkeringő

Circling the Sun

Fordította: Frei-Kovács Judit

Kiadó: Alexandra Kiadó

Oldalszám: 392

Akhilleusz dala

Backman könyve után, nem irigyeltem az elkövetkezőket. Sokszor nehéz egy újabb hűha-élményt produkálni, ha egy korábbi olvasmány annyira bevackolta magát a gondolataimba, mint A nagymamám azt üzeni, bocs - és közben mégis ott az érzés, hogy tovább kéne már lépni, de közben mégsem tudok teljesen. A Leányrablás Budapesten pontosan ennek lett az áldozata, így igyekeztem valami komolyabb könyv felé tendálni, ami azért mégse olyan komoly, hogy kisüsse a dolgos hétköznapokban újra munkába állított agytekervényeimet. 

Az Akhilleusz dala eleinte úgy tűnt, hogy Böszörményi regényének a sorsára jut, és olyan egynek-elmegy történet lesz, dacára az írónő gyönyörű stílusának. Ám végül, mégis magával ragadott attól a ponttól, ahogy elindultunk Trója falaihoz.

"Olyanok voltunk, mint az istenek a világ születésének hajnalán, és örömünk olyan ragyogással vett körül minket, hogy egymáson kívül egyebet nem láttunk."

 Madeline Miller ebben a regényében újrameséli a Homérosz által megénekelt gyorslábú Akhilleusz történetét, gyermekkorától kezdve egészen haláláig. Ám a történeten csavar egy picit: ugyanis hűséges társa Patroklosz nem csupán legjobb barátként követi őt Trója falaihoz, hanem szerelmeként. Persze, ez a vélekedés nem egészen újkeletű: páran pedzegették már a két görög hős kapcsolatának milyenségét - bár szerintem Homérosz történetét tekintve ez mindegy is, mindenesetre elmondható, hogy Miller ezzel a nézőponttal egy egészen friss történetet kreált a mindenki által ismert Iliászhoz, hiszen sok, Homérosz által elmesélt dolog másként csapódik itt le, másként magyarázza az ott leírt dolgokat - de mindezt úgy, hogy mégis hű marad az Iliász világához.


A címmel ellentétben azonban nem Akhilleusz a legfőbb szereplő, hanem Patroklosz: az ő szemén keresztül látjuk ezt az ókori görög világot, illetve rajta keresztül ismerjük meg, hogyan teljesedett be a jóslat, és hogyan lett Akhilleuszból a mindenki által emlegetett aristos Achaion, vagyis a legnagyobb görög - ám mindemellett ez a történet leginkább kettejük szerelmének krónikája.
Bevallom, a könyv első felét kifejezetten untam sajnos: igazából a szexuális vonzódáson kívül nem nagyon éreztem, hogy ez a két ember miért is ragaszkodik ennyire egymás társaságához. Persze szép ívet adott ennek is, de kettejük kapcsolatát a könyv majdnem közepéig üresnek éreztem, hiába próbáltak meggyőzni az ellenkezőjéről. Féltem, hogy ez az egész egy szép borítóba csomagolt Tiffany-füzet lesz. Aztán Trójánál történt valami: a karakterek árnyalódtak, mélyültek és a korábbiakban felvázolt skiccek helyett már teljes pompájukban vezettek végig engem az oldalakon. Kapcsolatuk is végre megtelt igazi tartalommal, és ez már tényleg nagyon illett Miller prózájához. Egy hihetetlenül gyönyörű szerelmi történet bontakozott ki fejezetről fejezetre, amelyekben bár akadtak ugyan nehézségek és sok árnyék rávetült, de ettől független mégis csak a legigazabb szerelem volt ez, amit Trója falai láttak.


Amikor elolvastam az utolsó oldalakat, tényleg úgy éreztem, hogy jó volt visszatérni ebbe a világba, és örültem, hogy Miller regényét választottam eszközömül. Hogy őszinte legyek, elég erősen elkezdtem gondolkodni egy Iliász újraolvasáson is, mert már sok minden kiesett - meg igazából kíváncsi vagyok arra is, hogy ezután a regény után vajon hogy értelmezném újra Homérosz énekét.

Madeline Miller: Akhilleusz dala
Song of Achilles
Fordította: Szigeti Judit
General Press Kiadó
336 oldal

Persepolis 2. - A visszatérés

Marjane, ezt odatetted! - ez volt a legeslegelső, korántsem szofisztikáltan megfogalmazott gondolatom, miután elolvastam az utolsó képkockákat is, és perceken keresztül csak meredten bámultam magam elé. Annyi elmondhatatlan gondolat és érzelem cikázott rajtam végig olvasás közben és után is, hogy szinte mondhatni egy amorf érzésmasszában léteztem. Igazán nem csoda hát, hogy eleinte csak ennyit tudtam kinyögni erről a történetről. 

Ez a kötet pontosan ott folytatódik, ahol az előző lezárult: az utolsó képkockákon egy új reményekkel teli, szabadabb élet lebegett a szülők szeme előtt, mikor lányukat Európába küldték tanulni. 

Márdzsi tehát megérkezett a nyitott és világi Európába, ami korántsem annyira nyitott és nem is annyira világi - legalábbis egy apácák által vezetett internátus ablakából, ahová végül az európai ismerősei elhelyezték Márdzsit. A teljesen más kultúrába való beilleszkedését nem csupán a vallási, kulturális és nyelvi különbségek és a származására irányuló negatív előítéletek nehezítik, hanem bizony még a kamaszkor kétségbeesett és bonyolult én-keresése is. Sok vicces és kevésbé vicces történet szól ezekről az időkről - a kamaszkori elveszettségen osztozni tudtam Márdzsival, és így nem volt nehéz az egyéb beilleszkedési nehézségeit is átélnem. Satrapi nagyon jól nyúl ezekhez a témákhoz is: zseniális ahogy néhány képkockába sűrítve át tudja adni ezeket, a szavakkal sokszor nehezen kimondható érzéseket.  

Egyfajta coming-of-age történet ez is: Márdzsi keresi önmagát és helyét a világban. Talán sikerült is olykor valamennyire megtalálnia. Közben lázad, szerelmes lesz, majd egy összetört szívvel lesz gazdagabb. Végül, amikor már minden veszni látszik, hazatér családjához Iránba. 

Ám a visszatérés sem könnyű. Irán megváltozott, és itt is, akárcsak Európában, idegennek érzi magát. S talán, ez a legfájdalmasabb: mert míg a külföldi idegenérzés talán valahol elfogadhatóbb - még ha nehéz is elviselnie ezt a kívülállóságot, viszont a saját szülőországában átélni ezt az érzést még szörnyűbb. Hiszen, ha nem a saját hazájában, akkor mégis hol érezze azt az ember, hogy megértik? S tegyük hozzá, hogy Irán nem az a hely, ami megkönnyítené számára az újbóli beilleszkedést. A rengeteg, az állampolgárok saját szabadságát, gondolkodását szabályozó törvény átszövi az átlagemberek mindennapjait.

Ezeken túl még fontos témája a könyvnek a szexualitás, illetve hogy milyen is lehet nőként élni egy olyan országban, amely egyre azon fáradozik, hogy elkendőzhesse a nőiséget; ahol nőnek lenni egyet jelent az illetlenséggel. A nőkérdés témaköre ennél fogva ebben a kötetben kicsit markánsabban jelent meg, és sok gondolkodnivalót hagyott maga után.

"A rezsim rájött, hogy ha egy nőnek otthonról kilépve azt kell végiggondolnia, hogy
– elég hosszú-e a nadrágja?
– rendesen kötötte-e be a kendőjét?
– látszik-e a sminkje?
– meg fogják-e korbácsolni?,
akkor már nem azon gondolkozik, hogy
– hová lett a gondolatszabadsága?
– mi van a szólásszabadságával?
– élhető-e így az élete?
– mi történik a politikai foglyokkal?
Érthető! Félelmünkben nem vagyunk képesek sem elemezni, sem gondolkodni. A rettegés megbénít. A megfélemlítés egyébként minden diktatúrában a megtorlás alapja.
Ebből logikusan következik, hogy lázadásnak számított az is, ha kilógott a hajtincsünk, vagy kifestettük magunkat."

A második kötet is volt olyan jó, mint az első. Más témákat dolgoz fel, olykor még jobban belemászik a dolgok sűrűjébe, és Márdzsi már nem ártatlanul szemléli a körülötte levő, érthetetlen világot. Elképesztő élettörténete egyszerűen lenyűgözött. Újra. Imádom, ahogy Satrapi ennyi sok fontos gondolatot, érzést beleszőtt ezekbe a könyvekbe - s mindezt nyakon öntötte még sok öniróniával és humorral, amitől még szerethetőbb lett a történet. Azt hiszem, nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy mennyire fontos könyveknek is tartom a Persepolis-történeteket, és elképesztően jó dolognak tartom, hogy megjelentek magyarul. 

Azonban még mindig nem nagyon tudom megfogalmazni azt az érzést, amit kiváltott belőlem ez a könyv, úgyhogy inkább csak annyit mondok megint: "Marjane, ezt odatetted!"

Marjane Satrapi: Persepolis 2.  - A visszatérés

Fordította: Rády Krisztina

Nyitott Könyvműhely

192 oldal

A nagymamám azt üzeni, bocs

Vannak azok a könyvek, amelyek megmelengetik a fázós lelkedet. Fredrik Backman úgy tűnik, pont ilyeneket ír, ugyanis minden előzetes fenntartásomat legyőzve - miszerint Ovét nem lehet túlszárnyalni -, újra megnyert magának totálisan, és ez a könyve is felkerült a legkedvencebb könyveim -listára. Azt hiszem, elárulhatom, hogy az Ove óta nem nevettem és sírtam könyvön ennyiszer.
Szóval, Backmannak ezúton üzenem, hogy bocs. Bocs, hogy kételkedtem benned.

Elsa ​​majdnem nyolcéves, és „különleges”. Nagymamája hetvennel több, és némileg őrült. Hogy mennyire, azt ki-ki másként értékeli. Másként a szomszéd, akit nagymama mintegy véletlenül eltalál egy paintballfegyverrel, máshogy a saját lánya, aki (többek között) dohányzási szokásai miatt neheztel rá, és megint másképp az ingyenújság terjesztője, aki nem ért a szép szóból, hogy nagymama nem kér reklámot. Olykor Elsa is őrültnek tartja őt, pedig neki nagymama az egyetlen barátja. Az iskolában ugyanis inkább csak zaklatókat tud szerezni az, aki mások szerint nem tud alkalmazkodni a többiekhez, és amúgy is túl érett a korához képest. Nagymamával azonban bármelyik este elutazhat Félálomországba, ahol Elsa mássága ünnepelt erény, és ahol lovagként bátorságot gyűjthet. Amire hamarosan minden eddiginél nagyobb szüksége lesz. Nagymama ugyanis meghal, és leveleket hagy hátra, amelyekben bocsánatot kér azoktól, akiket életében megbántott. Ezeket a váratlan helyeken felbukkanó üzeneteket Elsának kell eljuttatnia a címzettekhez – jobbára házbéli szomszédaikhoz –, akikről olyan meglepő dolgok derülnek ki, amelyek nem csupán a kislány, de az egész közösség életét felbolygatják.

Ebben a könyvben egyszerűen minden megvolt, de úgy tényleg minden - tudom, mennyire nagy szavak ezek, de higgyétek el, én ezt minden bennük rejlő végtelenségükkel együtt igaznak érzem. Úgy zongorázott végig az érzelmeim széles skáláján, hogy komolyan mondom, szabályosan hülyének éreztem magam olvasáskor. Sírtam és nevettem - néha felváltva, olykor egyszerre. Úgy, ahogyan Ovenél, sőt néha még kicsit annál is jobban. Ritkán érzem azt, hogy az utolsó oldalaknál nem akarom elengedni a könyvet, de itt totálisan ez volt. Volt, hogy egy-egy fejezetet még egyszer elolvastam, de csak azért, hogy tovább tartson. Hogy melegítsen, karcolgasson kicsit még.

Az elején kicsit nehezen barátkoztam meg ezzel a bolondos, öntörvényű nagymamával, és hogy őszinte legyek jó pár fejezetig nem is tudtam igazából. Kicsit úgy éreztem, hogy Backman túllőtt vele a célon, olyan erőltetetten jófejre sikerült vagy nem tudom - de aztán ahogy szépen, lassan megértettem őt, meg is szerettem. Ami nekem sok volt - és igazából ez majdhogynem az egyetlen negatív észrevételem a könyvvel kapcsolatban - az a mesés betétek aránya. Lehetett volna kevesebb belőle; nem volt a mesékkel amúgy bajom, csak néha úgy éreztem, hogy a hangsúly eltolódott.

Mert hogy ezen kívül tényleg nem tudnék mondani semmit, de tényleg semmit, ami miatt ne ragadott volna totálisan magával. Azt hiszem, nincs az a szuperlatívusz mennyiség, ami kellően kifejezné, hogy mennyire, de mennyire imádom minden furcsaságával, megbánásával, fájdalmával, tragédiáival, boldogságával és a lapok között megbúvó feltétel nélküli szeretetével együtt. Kicsit biblioterápiás élmény volt ez számomra egyébként, hiszen voltak hasonlóságok benne a saját életemmel kapcsolatban, és nálam sok olyan dolog volt, ami sose volt kimondva mert hát mégse egy tökéletesen megkomponált regényben élek vagy éltem , és jó volt, hogy ott voltak leírva ezek a soha ki nem mondott, talán örök némaságra ítélt, talán nem is létező mondatok.

Mégsem mondom, hogy jobb volt, mint Ove története. Más volt. Mást adott teljesen, és ezt se bírtam ki sírás nélkül. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire érzékeny lelkületű vagyok.
Britt Marie, te leszel a következő! Már alig várom.

Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs
Min mormor hälsar och säger förlåt
Fordította: Bándi Eszter
Animus Kiadó
384 oldal

We Were Liars - Hazudósok

ez nem az én könyvem volt
nagyon nem
jött be
nem
kellett volna
olvasnom

Most úgy érzem magam, mint egy kakukktojás, aki csak úgy kakukkolva kering az éterben, és nem akarja ennyire mostohán kezelni ezt a regényt, de hát egyszerűen nem megy. Vannak ugyanis azok a könyvek, amikről talán a legjobb nem tudni az égvilágon semmit sem, de tényleg semmit - csak vágják eléd a kanapén fekve, hogy eztolvasdelmost vagy fedezd fel tök önállóan a boltban kóborolva vagy ilyenek, és úgy elég jó lesz. azthiszem Máskülönben csak egy nagy csalódás. Azt hiszem, Emily Lockhart regénye, a We Were Liars pont ilyen. 

Én pedig most nagyon posztmodernnek érzem magam, hogy arról beszélek a blogbejegyzésemben, hogy ne olvass ezzel kapcsolatban se blogbejegyzéseket, se cikkeket, se semmit. Igen, ezt se. Csukd be nyugodtan a böngészőt.

Amúgy nem fogok spoilerezni, de pár mondatban gyorsan ledarálom a történetet:

Szóval, Sinclairék. Gazdagok, szépek plusz van egy saját szigetük is. Már csak egy Forbes magazin címlap hiányzik. 

Az egyik Sinclair lányt, Candance-t folyamatos migrén gyötri a balesete óta.

Biztos azért

ír ennyire

töredezett

en.

Vagy a feszültség érzékeltetése miatt, ki tudja. Mindenesetre tény, hogy történt egy baleset, ami baljós árnyékot vet a Sinclair család körében eltöltött gondtalan nyarakra. 

A "titok", "az óriási csavar, amire nem is számítasz", "az állad leesik, ha elolvasod" - ezek voltak a hívószavak nálam. Hát persze, hogy akarok olvasni egy óriási, nem várt fordulattal végződő regényt! Hát persze, hogy azt akarom, hogy az állaim apró darabjait majd seprűvel kelljen feltakarítanom a padlóról! Hát persze! Akkora elánnal és annyi képzeletbeli felkiáltójellel kezdtem neki ennek a regénynek, és már az első oldalaktól annyira túlpörgött az agyam, hogy mi lehet az a fenomenális, tökre nem várt meglepetéses fordulat, miközben a seprűt odakészítettem a kanapém mellé elővigyázatosságból, de igazából baromira nem volt rá szükségem, hiszen mivel annyira ezen pörögtek a fogaskerekeim, mert nem akartam a becsapott olvasó lenni, így körülbelül az első negyedénél sikerült kitalálni, hogy mi lehet az a baromi nagy, tökre nem várt fordulat. A felkiáltójelek a fejem körül szépen lelohadtak, és már egyáltalán nem volt számomra érdekes ez a könyv - mert szerintem ezen kívül tényleg nincs benne semmi érdekes. Lennének benne ugyan drámák meg ilyenek (Lobo ezt kicsit jobban részletezi a bejegyzésében, én most nem fogom), de a narrátort igazából nem érdekelték, szóval ezeken csak szépen átlibbent. Én meg csak szenvedtem rajta. Utáltam ezt a töredezettséget, az elképzelhetetlenülrengetegsok ismétlést - egyszerűen az agyamra mentek komolyan, már azt hittem, én is migrént kapok tőlük. Bár alig volt ez a regényke 200 oldal, mégis túl hosszúnak találtam. A végén pedig még szomorúbban konstatáltam, hogy tényleg igazam volt a tudjátokmivel kapcsolatban, mert valahol azért mégis reméltem, hogy sikerül a könyvnek becsapnia. Szerettem volna megvezetett olvasó lenni - miközben persze mindent megtettem annak érdekében oldalakkal korábban, hogy ne legyek az. Ah, ez a szörnyű kettősség!

Azt hiszem, a We Were Liarsre csak rá kellett volna bukkannom valahol; mondjuk pofán csaphatott volna vele valaki véletlen a trolin, felbukhattam volna benne a boltban vagy valami hasonló, és akkor én is megkaptam volna azt a várva várt tökre nem várt fordulatot, és lehet, hogy most pozitívabban értékelném. De így nekem ez a könyv csak egy üres lufi lett. 

E. Lockhart: We Were Liars

Hot Key Books

225 oldal

Vének háborúja

A várható élethossz már jó ideje felkúszott a kilencvenéves határig, és azóta is ott stagnál. Kihoztunk magunkból mindent, amit lehetett, de aztán Isten megmakacsolta magát. Az emberek tovább élhetnek, és tovább is élnek, csakhogy öregemberként élik azokat az éveket. Ebben nem változott igazán semmi.

Vannak olyan témák az irodalomban, amelyekről pár évvel ezelőtt sose gondoltam volna, hogy érdekelni fognak valaha is. Ilyen például a science-fiction, amely jó sokáig kimaradt az életemből mint műfaj, ám az utóbbi időben egyre jobban érdekel - akár filmen, akár könyvben. Gondolom, sokat köszönhetek e téren Stephen Hawkingnak és egy hobbifizikus pajtimnak - utóbbival egy üveg bor mellett órákon keresztül beszélgetünk a párhuzamos univerzumokról, a húrelméletről vagy éppen a Higgs-Bozonról...  és gondolom ezeknek köszönhetően egyre inkább érdekel a csillagászat és az elméleti fizika is. Ezt tényleg nem gondoltam volna, hogy valaha leírom... Innen meg gondolom, egyenes út vezet a sci-fihez.

John Scalzi regényét sokan ajánlották nekem az "Ismerkedj sci-fi könyvekkel" nevezetű projektem keretében. Military science-fictiont már olvastam tavaly Orson Scott Card: Végjáték című regényének köszönhetően, és az úgy eléggé bejött, így hát nem is kellett sokáig győzködniük a többieknek, hogy ezt is mindenképp olvassam el. 

John Perry, a regény 75 éves főszereplője, még a történet elején csatlakozik a Gyarmati Véderőhöz, amely az emberiség űrbéli gyarmatait hivatott védeni és újabbakat szerezni számára. Az a szóbeszéd járja, hogy a GYV képes megfiatalítani az öregkort elérő újoncait, így ez eléggé csábítóan hangzik nem csupán John Perry, hanem nagyon sok idős ember számára. Perry, ahogy eléri az elvárt 75 éves kort, kilátogat pár éve elhunyt felesége sírjához, majd azonmód belép a hadseregbe, hogy felajánlja szolgálatait a GYV-nek. Ám a kiképzés utáni éles bevetéseken rájön, hogy a háború iszonytató brutalitásán nem lehet csak úgy továbblépni, és bizony nehéz embernek maradni ilyen körülmények között.

A Vének háborúja roppant mód szórakoztató regény volt: vicces és ötletes, továbbá izgalmakban sem volt hiány. Sok elgondolását felfedeztem egyébként a később írott Partials-trilógiában, különösen a Részlegesek tekintetében. Lehet, hogy Dan Wells innen merített ihletet? 
Bírtam Scalzi humorát is, amit elég sokszor megcsillogtatott a történet során - és én még az olvasás előtt azt hittem, hogy ez egy véresen komoly sci-fi regény lesz. Jó, persze - valahol komoly ez a maga módján meg alapvetően a feldolgozott témák is: öregség, háború, gyász stb. , de sokkal könnyedebb és hamarabb befogadható szerintem a hozzám hasonló kezdő sci-fi olvasók számára, mint ahogy korábban hittem.  A tudományos részek meg igazából nagyon elenyészőek, szinte mondhatnám, hogy nagyon nincsenek is - szóval ez tényleg egy habkönnyű sci-fi regény. 

John Perry egyébként jóarc, nagyon bírtam a karakterét: egy született vezetőalkat és harcos. Jól feltalálta magát a legváratlanabb helyzetekben is, bár sajnáltam, hogy itt - a Végjátékkal ellentétben - nem helyezett az író nagy hangsúlyt Perry katonai fejlődésére. Ő egyszerűen csak kiváló lett meg ügyes, és szinte egyik oldalról a másikra nem volt számára olyan stratégiai feladat vagy hirtelen döntés, amit ne tudott volna jól meghozni. És ez egy picit zavart. Jobban örültem volna, ha Scalzi fektet ebbe egy kis energiát, hogy kibontsa. 

Mindent összevetve jó volt, hogy elolvastam, de ha már military science fiction, akkor én mégis csak a Végjátékra szavazok. #TeamEnderWiggin meg ilyenek. Amúgy aki hozzám hasonlóan ismerkedni szeretne a sci-fi regényekkel, annak ezt egy jó kezdésnek tartom: könnyed, érthető és humoros is, garantáltan nem üli meg a gyomrot. Nekem kicsit felejthető kategória is volt, ezt már most érzem. Olyan egyszer-elolvasod-pár-hét-múlva-elfelejted típusú szerintem, de azért kellenek az ilyenek is olykor. igen, tudom.... már megkaptam a Scalzi-fan ismerőseimtől, hogy izé vagyok.

John Scalzi: Vének háborúja
Old Man's War
Fordító: Pék Zoltán
Agave Kiadó
252 oldal