2009. november 11., szerda

"Embergyűlölők mennyországa ez a vidék"



Emily Bronte: Üvöltő szelek


kiolvastam: 2009. november 11.

"Nem emberi lényt, hanem tulajdon ifjúságom megtestesülését láttam Haretonban: annyira zavarosak voltak iránta az érzéseim, higy képtelen lettem volna értelmesen szólni hozzá. Elsősorban hasonlatossága révén
emlékeztet ijesztően Catherine -re. Mégis, ez a körülmény, amelyről azt hihetné, hogy a legnagyobb hatással van a képzeletemre, valójában a legkevésbé számít; mert mi az ami nem őrá emlékeztet? Mi az, ami nem őt juttatja az eszembe? Nem nézhetek erre a padlóra anélkül, hogy ne az ő lábnyomá
t látnám. Minden felhőben, minden fában az ő arcát látom, őt rejti az éjszaka, ő bukkan elém a nappal csalóka fényeiben. Az egész világ körülöttem azt bizonyítja szüntelen, hogy létezett és én elvesztettem őt!"


Fülszöveg:

Harmincéves sem volt még Emily Brontë, amikor - egy esztendővel halála előtt - megírta ezt a regényt, a világirodalom egyik legkülönösebb szerelmi regényét. Valóság és látomás, természet és lélekelemzés, vadság és odaadás furcsa szövedéke a történet, egy magába forduló, romantikus írói lélek költői vallomása a szerelemről és a szenvedélyről. Elemzése kegyetlen mélységeket tár fel, és nyomasztó légkört teremt: titokzatosság, babonák homálya övezi szereplőinek jellemét, a romlás sötét erői csapnak össze és küzdenek egymással, míg végül a tragikus feszültséget ismét a szerelem, a fiatalok, az újabb nemzedék szerelme oldja fel.




Értékelés:

Nem most vettem először kezembe ezt a regényt, de a hozzáfűződő viszonyom jelentősen
megváltozott az évek alatt. Először, talán tizenegy vagy tizenkét éves lehettem, mikor szokás szerint egy hetet az erdélyi rokonomnál töltöttem, és
végig csak szakadt az eső, nem lehetett menni sehova. Nem tudtam mivel elütni az időmet, így végül a kezembe nyomta egyik k
edvenc olvasmányát, az Üvöltő szeleket. Megvallom őszintén, nem sokáig jutottam benne (kb. 50 oldal), mert nem igazán volt ínyemre a regényre annyira jellemző borongós hangulat. Túl komolynak tartottam.

Aztán eljött a mostani pillanat. Kicsit félve vettem kezembe, mert még bennem volt, hogy mennyire nem tetszett. De most, csodálatos módon, az első oldalak után belefeledkeztem és a régen nem tetszett borongós hangulat, most igenis kedvemre való volt. Nagyon jól passzolt ehhez az esős, szürke időhöz is.

A regény időkezelése retrosektív, hiszen a regény pár első oldalán már egy kialakult furcsa helyzetet ismerhetünk meg Lockwood úr szemén keresztül, aki most érkezett erre a helyre, hogy a szomszéd birtokot kibérelje Heathclifftől, a földesúrtól. Lockwood meglehetősen irónikusan beszél Heathcliff, illetve hozzátartozói jelleméről (akik enyhén szólva bunkók...) Egyre
inkább érdekelni kezdi enneka családnak a korábbi élete (hogy s miként történt) így megkéri az egyik cselédet, hogy meséljen el róluk mindent, amit csak tud róluk. Így hát kezdetét veszi a regény szinte egészét átfogó visszaemlékezés. Itt meg kell jegyezzem az írónő zsenialitását, hiszen a regény írása közben nem felejtette el, hogy ez az egész egy visszaemlékezés és így a cseléd csak olyan dolgokat tud elmesélni neki, amiknek ő is szemtanúja volt, és ha esetleg mégis mond olyan dolgot, aminél nem lehetett jelen, hozzáteszi, hogy kitől hallotta. Ugyanis sok író el szokott szerintem feledkezni erről írás közben, hogy egy visszaemlékezésről van szó, és sokszor olyan dolgokat ad az elbeszélője szájába, amit nem tudhat.

Ám pont ebből a visszaemlékezős, elbeszélős dolog miatt tettem fel magamnak a kérdést az olvasás során, hogy vajon a szereplők tényleg, valójában olyanok, amilyennek leírja őket? Hiszen nem egy független elbeszélőről van szó, hanem olyanról, aki igenis sokszor kinyilvánítja
szubjektivitását. Pl. Heathcliffet és az idősebb Catherine-t is gyerekként kis megátalkodott rossz gyerekeknek tituálja, pedig csak elevenek voltak, és az elbeszélésből is kiderül, hogy akkor semmi rosszat nem tettek, amiért így kellett volna illetni őket. És akkor felmerült bennem a kérdés a többi szereplők, illetve ugyanezen szereplők lefestésének hitelességével kapcsolatban is. Vajon mennyire lehet hinni Ellen Dean elbeszélésének?

A jellemekkel kapcsolatban, egyébként Bronte kellemes meglepetést okozott! A szereplők nem feketék vagy fehérek, igenis árnyalva vannak, méghozzá életszerűen. Például ott van Heathcliff jelleme: a regény kezdetén egy meglehetősen faragatlan, dühöngő személyként ismerhetjük meg, ám a regény során kiderül az olvasó számára hogy miért is tart ott, ahol most, illetve hogy Catherine -nel kapcsolatban képes még az emberi érzelmekre. Nem igazán tudtam, hogyan is viszonyuljak hozzá a regény során: volt, hogy nagyon szántam, néha jogosnak éreztem bosszúvágyát, meghatott Catherine iránti vonzódása, de volt hogy utáltam, igazságtalannak és túl kegyetlennek éreztem tetteit. És a legtöbb szereplővel így voltam: nem tudtam szeressem -e őket, szánjam vagy utáljam. Egyedül Hareton volt, aki abszolút megnyerte rokonszenvemet már a kezdettől fogva. Ő egy jobb sorsa érdemes gyerek volt, akinek megvolt a magához való esze, a büszkesége, de ezeket nem tudta kamatoztatni, mert a nevelése nem engedte, hiába igyekezett később behozni lemaradását, próbálkozásai mindig gúny tárgyává tették.

Ez kicsit spoileres rész, szóval csak az olvassa, akit nem zavar:
Amit érdemesnek tartok még megjegyezni, az a regényben létrejövő újjászületés. Először ott kezdődik, hogy Earnshaw úr egy gyermeket talál Londonban, akit halott fiáról nevez el, így lett ő Heathcliff. Majd Catherine és Linton házasságából megszületik Cathy, s a szülés közben anyja belehal (tehát, ő Catherine új megszemélyesítője), majd Heathcliff elveszi feleségül Linton húgát (aki később ugyan megbánja ezt) és megszületik fiúk, Linton ( ő az idősebb Linton megtestesítője, habár kicsit elsatnyult változata), és megszületik Hindley Earnshaw fia, Hareton , akit Heathcliff "nevel" apja halála után (ő pedig Heathcliff megszemélyesítője). Ebben az újjászületett személyek történetében végre megtörténik az a dolog, aminek eredetileg kellett volna, hogy mindeki békében és nyugalomban éljen: Heathcliff és Catherine megtestesülései végre egymásra találnak, és ezután béke fog honolni Szelesdombon


Összegzés:

Örülök, hogy végülis nem futamodtam meg ettől a regénytől! Fantasztikus romantikus regény: nem csöpögős, nem is látványosan szenvedős. És persze, a hazajáró lelkek csak fokozhatják az izgalmakat. Sok érzést éltem meg a regény olvasása során: izgultam, sajnálkoztam, szerettem, szenvedtem, felháborodtam, és utálkoztam is. De egyik érzés se volt túlsúlyban, mindegyikből épp a megfelelő mennyiséget kaptam. Ha megkérdeznétek, hogy ajánlom-e olvasásra, rögtön rávágnam, hogy ki ne hagyjátok! És ha megkérdeznétek, milyen gondolattal tettem le a kezemből a könyvet, azt válaszolnám, hogy nagyon sajnáltam, hogy vége lett. Az értékelésemben 10 pontot kap

Vélemények:

7 hozzászólás:

zenka írta...

Nálam ez a könyv inkább a szenvedélyek/ösztönök harca, ahol csak elvétve találni gyengédséget vagy a hétköznapi értelemben vett romantikát. De talán pont ezért ilyen különleges és jó a történet.
Nagyon tetszik a Heathcliffes kis kép!

Heloise írta...

Szerintem nehéz meghatározni hogy valójában miről is szól ez a történet. Nekem, most így első olvasásra a szerelmi szál tűnt fel, mint történet, ami talán jellemző a regényre (no, persze igen, nem a szokványos szerelmi történetről van szó) De lehet, ha majd megint előveszem, már más történetre, gondolatra helyezem a hangsúlyt (én is éreztem, h ez több mint egy romantikus regény, ennél sztem többet tartogat), és akkor úgy gondolom, hogy inkább másról szól.
De valószínű ezért is tudott felemelkedni az irodalmi kánonba, mert jóval többrétegű ez a mű. Szerintem, legalábbis, mindenféleképp nem egyszer olvasós regény (annak ellenére, h most először olvastam végig :) )
Jaj, ez a Heathcliff-es kép nekem is annyira megtetszett, hogy egyszerűen muszáj volt beraknom :) de akkor örülök, h ezzel nem vagyok egyedül :) (csak megérte berakni :D )

zenka írta...

Le is mentettem magamnak :)...
Amúgy igen, az a jó ebben a könyvben ( másban is, de ebben még inkább), hogy mindenkire másképp hat, mást emel ki, de mindenképpen nagyon jó.
Ez volt az első antikváriumban vett könyvem.
(Régi szép emlékek :) )

entropic írta...

Ez az újjászületéses gondolat tetszik és nagyon jól meg is fogalmaztad.
Kicsit olyan ez, mint a Száz év magány, abban is ismétlődnek a nevek meg a sorsok.

Heloise írta...

köszi :-) örülök, h egyetértesz :-)
igen, tényleg mint a Száz év magánynál is, habár ott ez a körkörösség szerintem már átcsap egyfajta mozdulatlanságba, mintha képtelenek lennének túljutni, előbbre mozdulni. De persze ez csak az én meglátásom, meg ezt leszámítva tényleg jó analógia :-)

Manton Jager írta...

SZERETLEK! És szeretem Heathcliffet is, az első pillanattól az utolsó utániig, ésésésésésés kb olyan ez nekem, minta Gyűrűk ura, évente legalább egyszer el KELL olvasnom!XD Imádlak a tíz pontért, IMÁDLAAAK!XD

Heloise írta...

:-D
Tényleg, nekem is lassan újra kéne olvasnom. Kicsit hiányzik ez a borongós érzés.

Related Posts with Thumbnails