Szeretem, ha egy ifjúsági regény kicsit más irányba megy, mint az eddig megszokottak. Helena Duggan története pedig pontosan ilyesmit ígért. Ráadásként az ismerőseim körében három olyan, a regény célközönségébe tartozó gyerekről is tudomásom volt, akiket totálisan magával ragadt a történet. Hát mi ez, ha nem egy tuti recept arra nézve, hogy szeretni fogom én is? 

Violet családjával egy Hibátlan nevű városba kénytelen költözni, ugyanis édesapja egy visszautasíthatatlan állásajánlatot kapott.  A kislányt nagyon megviselte a költözés, ugyanis barátait és megszokott, szeretett környezetét hagyta hátra: éppen ezért utál új otthonában és új városában mindent, és megfogadta, hogy édesapjához nem is fog ezentúl szólni. 

Azonban mélységes utálata mellett egyre több furcsaság is szemet szúr neki. Kezdjük ott, hogy Hibátlanba költözve valamiért mindenki megvakul, és éppen ezért egy speciális szemüveget kell minden ottlakónak hordania, hogy újra lásson. Hibátlan polgárai az élet minden területén hibátlanul viselkednek: a gyerekek az iskolában fegyelmezetten, kérdések nélkül ülik végig az órákat, szünetekben nem rohangásznak, hanem szépen, csöndben fogyasztják el ebédjüket. És ráadásul Violet anyukája is egyre furcsábban viselkedik, mióta ideköltöztek. A szakmájában sikeres asszony, hirtelen minden munkával kapcsolatos dolgot maga mögött hagy, és csak süt és süt, könyvklubhoz csatlakozik és a helyi háziasszonyokkal cserélget recepteket. Violet panaszait pedig semmibe veszi, holott korábban mindent meg tudtak beszélni egymással. 

Vajon mi folyik ebben a városban? Miért változik meg mindenki, aki idekerül? Miért lesz mindenki egyforma mintapolgár? Aztán egy nap az apukájának nyoma veszik... És amikor megismerkedik Fiúval, akkor rájön, hogy nem csupán az apukája tűnt el és rengeteg titok vár megfejtésre ebben a városban.

Sokkal kényelmesebb az olyan embereket hatalmadban tartani, akiknek nincs képzelőerejük. Nem tesznek fel kérdéseket, mindent elhisznek, amit mondanak nekik. Valójában úgy áll a helyzet, hogy az ember képzelőerő nélkül bizony nem sokat ér.

Szóval, mint ebből a felskiccelt történetből is látható egészen izgalmas történetet ígért a könyv, amit valahol ugyan be is váltott, de csak egy bizonyos szinten. Kezdjük ott, hogy engem, aki fényévekre vagyok a célközönségtől, nagyon, de nagyon idegesített a szöveg repetitív jellege. Rengeteg minden ismétlődött csomószor, sokszor éreztem azt, hogy egyszerűen túl van ragozva. A végefelé már sokszor volt hogy bekezdéseket, oldalakat csak átfutottam gyors olvasással, mert tudtam, hogy úgyse mond benne semmi újat, csak az előző oldalakon történteket ismétli. A párbeszédek is sokszor feleslegesen túlnyújtottak voltak, lényegtelen információk röpködtek bennük oldalakon keresztül, amiknek nyilvánvalóan csupán az időhúzás volt az indoka. Szerintem egy párbeszéd mindig legyen indokolt - a léte is, a hosszúsága is. Értem én, hogy a célközönség számára könnyebben olvasható a formája miatt, ugyanakkor semmivel nem vitte előrébb a cselekményt sokszor. Oké, hogy az illető így ledarálhat gyorsan mondjuk húsz oldalt, de ha ugyanott toporog a történet, akkor ennek vajmi kevés értelme van. Szerintem. 

A másik dolog, ami hihetetlenül irritált, az Violet. Bár okosnak van beállítva a történetben, mégis elképesztően butácska lány. Tök egyértelmű összefüggésekre nem jön rá, csak akkor, amikor már szinte a szájába rágja valaki, hogy most ez és ez van. Olyan "titkok" a titkok számára, ami kábé már az első említésnél is megfejthető az olvasó számára, de neki kábé a könyv végefelé esnek le. És itt egyáltalán nem tudom elfogadni az olyan érveket, hogy a könyv célközönsége jóval fiatalabb. Mert például a Harry Potter első része is ennek a korosztálynak íródott, és mégis mennyi rejtélyt, mennyi titkot rejtenek az oldalak, amikre kábé tényleg csak az utolsó oldalakon jöhetünk rá - vagy mondjuk pár kötettel később. A könyv middle grade besorolása tehát nálam abszolút  nem indokolja a bután tálalt, tök egyértelmű "rejtélyeket".  Az elgondolások jók voltak, csak lehetett volna ügyesebben is csinálni. 

Fiúval kapcsolatban meg... igazából a végefelé már magamban számoltam, hogy ugyan hányszor ájul el szegény srác. (Elég sokszor) És azt hiszem, ezzel mindent el is mondtam vele kapcsolatban. 

 

De amúgy nem kell rám hallgatni, mert mint említettem az elején, a célközönségből három olyan illetőről is tudok, akiknek nagyon tetszett a történet. És amúgy meg nyilván ez a lényeg. Csak hát én mégsem tudok megbékélni ezzel a regénnyel: A tökéletes város számomra korántsem volt tökéletes. Nagy kár érte, mert alapvetően érdekes volt a világ, ami kicsit olyan WayWard Pines-os utóérzésű, persze erősen ifjúságizált változatban. Voltak benne továbbá érdekes témák is, amik nem nagyon szoktak feljönni ennek a korosztálynak szóló történetekben: mint például a hatalom általi megtévesztés, az egyén szabadsága, az individuum fontossága és az, hogy a különbözőség igenis szükséges és az egyformaság pedig ártalmas is lehet. Komoly és fontos témák ezek, amiket akár globálisan, akár egyéni szintre lebontva is hasznosítaniuk lehet a gyerekeknek. Biztosan egy csomót lehet vele ezután beszélgetni az itt felmerült témákról. Szóval szerintem jó irány ez a hazai ifjúsági irodalom felhozatalában, jó kis vérfrissítés. Minden negatív érzésem ellenére én azt mondom, hogy szükségünk van ilyesmire itthon.

Helena Duggan: A tökéletes város

A Place Called Perfect

Fordította: László Zsófia

Holnap Kiadó

363 oldal

"Embergyűlölők mennyországa ez a vidék" | Üvöltő szelek

Emily Bronte: Üvöltő szelek

kiolvastam: 2009. november 11.

"Nem emberi lényt, hanem tulajdon ifjúságom megtestesülését láttam Haretonban: annyira zavarosak voltak iránta az érzéseim, higy képtelen lettem volna értelmesen szólni hozzá. Elsősorban hasonlatossága révén

emlékeztet ijesztően Catherine -re. Mégis, ez a körülmény, amelyről azt hihetné, hogy a legnagyobb hatással van a képzeletemre, valójában a legkevésbé számít; mert mi az ami nem őrá emlékeztet? Mi az, ami nem őt juttatja az eszembe? Nem nézhetek erre a padlóra anélkül, hogy ne az ő lábnyomá

t látnám. Minden felhőben, minden fában az ő arcát látom, őt rejti az éjszaka, ő bukkan elém a nappal csalóka fényeiben. Az egész világ körülöttem azt bizonyítja szüntelen, hogy létezett és én elvesztettem őt!"

Fülszöveg:

Harmincéves sem volt még Emily Brontë, amikor - egy esztendővel halála előtt - megírta ezt a regényt, a világirodalom egyik legkülönösebb szerelmi regényét. Valóság és látomás, természet és lélekelemzés, vadság és odaadás furcsa szövedéke a történet, egy magába forduló, romantikus írói lélek költői vallomása a szerelemről és a szenvedélyről. Elemzése kegyetlen mélységeket tár fel, és nyomasztó légkört teremt: titokzatosság, babonák homálya övezi szereplőinek jellemét, a romlás sötét erői csapnak össze és küzdenek egymással, míg végül a tragikus feszültséget ismét a szerelem, a fiatalok, az újabb nemzedék szerelme oldja fel.

Értékelés:

Nem most vettem először kezembe ezt a regényt, de a hozzáfűződő viszonyom jelentősen

megváltozott az évek alatt. Először, talán tizenegy vagy tizenkét éves lehettem, mikor szokás szerint egy hetet az erdélyi rokonomnál töltöttem, és emlékszem, hogy ekkor végig csak szakadt az eső napokon keresztül, és nem lehetett menni sehova. Nem tudtam mivel elütni az időmet, így végül a kezembe nyomta egyik kedvenc olvasmányát, az Üvöltő szeleket. Megvallom őszintén, nem sokáig jutottam benne (kb. 50 oldal), mert nem igazán volt ínyemre a regényre annyira jellemző borongós hangulat. Túl komolynak tartottam.

Aztán eljött a mostani pillanat. Kicsit félve vettem kezembe, mert még bennem volt, hogy mennyire nem tetszett. De most, csodálatos módon, az első oldalak után belefeledkeztem és a régen nem tetszett borongós hangulat, most igenis kedvemre való volt. Nagyon jól passzolt ehhez az esős, szürke időhöz is.

A regény időkezelése retrosektív, hiszen a regény pár első oldalán már egy kialakult furcsa helyzetet ismerhetünk meg Lockwood úr szemén keresztül, aki most érkezett erre a helyre, hogy a szomszéd birtokot kibérelje Heathclifftől, a földesúrtól. Lockwood meglehetősen irónikusan beszél Heathcliff, illetve hozzátartozói jelleméről (akik enyhén szólva bunkók...) Egyre

inkább érdekelni kezdi enneka családnak a korábbi élete (hogy s miként történt) így megkéri az egyik cselédet, hogy meséljen el róluk mindent, amit csak tud róluk. Így hát kezdetét veszi a regény szinte egészét átfogó visszaemlékezés. Itt meg kell jegyezzem az írónő zsenialitását, hiszen a regény írása közben nem felejtette el, hogy ez az egész egy visszaemlékezés és így a cseléd csak olyan dolgokat tud elmesélni neki, amiknek ő is szemtanúja volt, és ha esetleg mégis mond olyan dolgot, aminél nem lehetett jelen, hozzáteszi, hogy kitől hallotta. Ugyanis sok író el szokott szerintem feledkezni erről írás közben, hogy egy visszaemlékezésről van szó, és sokszor olyan dolgokat ad az elbeszélője szájába, amit nem tudhat.

Ám pont ebből a visszaemlékezős, elbeszélős dolog miatt tettem fel magamnak a kérdést az olvasás során, hogy vajon a szereplők tényleg, valójában olyanok, amilyennek leírja őket? Hiszen nem egy független elbeszélőről van szó, hanem olyanról, aki igenis sokszor kinyilvánítja

szubjektivitását. Pl. Heathcliffet és az idősebb Catherine-t is gyerekként kis megátalkodott rossz gyerekeknek tituálja, pedig csak elevenek voltak, és az elbeszélésből is kiderül, hogy akkor semmi rosszat nem tettek, amiért így kellett volna illetni őket. És akkor felmerült bennem a kérdés a többi szereplők, illetve ugyanezen szereplők lefestésének hitelességével kapcsolatban is. Vajon mennyire lehet hinni Ellen Dean elbeszélésének?

A jellemekkel kapcsolatban, egyébként Bronte kellemes meglepetést okozott! A szereplők nem feketék vagy fehérek, igenis árnyalva vannak, méghozzá életszerűen. Például ott van Heathcliff jelleme: a regény kezdetén egy meglehetősen faragatlan, dühöngő személyként ismerhetjük meg, ám a regény során kiderül az olvasó számára hogy miért is tart ott, ahol most, illetve hogy Catherine -nel kapcsolatban képes még az emberi érzelmekre. Nem igazán tudtam, hogyan is viszonyuljak hozzá a regény során: volt, hogy nagyon szántam, néha jogosnak éreztem bosszúvágyát, meghatott Catherine iránti vonzódása, de volt hogy utáltam, igazságtalannak és túl kegyetlennek éreztem tetteit. És a legtöbb szereplővel így voltam: nem tudtam szeressem -e őket, szánjam vagy utáljam. Egyedül Hareton volt, aki abszolút megnyerte rokonszenvemet már a kezdettől fogva. Ő egy jobb sorsa érdemes gyerek volt, akinek megvolt a magához való esze, a büszkesége, de ezeket nem tudta kamatoztatni, mert a nevelése nem engedte, hiába igyekezett később behozni lemaradását, próbálkozásai mindig gúny tárgyává tették.

Ez kicsit spoileres rész, szóval csak az olvassa, akit nem zavar:
Amit érdemesnek tartok még megjegyezni, az a regényben létrejövő újjászületés. Először ott kezdődik, hogy Earnshaw úr egy gyermeket talál Londonban, akit halott fiáról nevez el, így lett ő Heathcliff. Majd Catherine és Linton házasságából megszületik Cathy, s a szülés közben anyja belehal (tehát, ő Catherine új megszemélyesítője), majd Heathcliff elveszi feleségül Linton húgát (aki később ugyan megbánja ezt) és megszületik fiúk, Linton ( ő az idősebb Linton megtestesítője, habár kicsit elsatnyult változata), és megszületik Hindley Earnshaw fia, Hareton , akit Heathcliff "nevel" apja halála után (ő pedig Heathcliff megszemélyesítője). Ebben az újjászületett személyek történetében végre megtörténik az a dolog, aminek eredetileg kellett volna, hogy mindeki békében és nyugalomban éljen: Heathcliff és Catherine megtestesülései végre egymásra találnak, és ezután béke fog honolni Szelesdombon

Összegzés:

Örülök, hogy végülis nem futamodtam meg ettől a regénytől! Fantasztikus vadromantikus regény. Az értékelésemben 10 pontot kap