A titkos kert nagyon szép allegóriája a magánynak, a lelkünk magára hagyottságának, és az ezekből fakadó kitörölhetetlennek hitt sebekből való gyógyulásnak. Bár ifjúsági regény, mégis olyan üzenetet hordoz ez a történet, amit felnőttként sem árt megőriznünk magunk számára: a lelkünk meggyógyulhat, ha hajlandóak vagyunk bemenni a sűrűjébe, és nekiállni gondozni. Szeretettel, törődéssel. 

Frances Hodgson Burnett első könyve ez, amely 1911-ben jelent meg először nyomtatásban és a nemzetközi gyermekirodalom egyik megkerülhetetlen alapköve lett. Számos feldolgozása is született, az egyik legutóbbi film tavaly került a nagyközönség elé. Én még ezek közül egyiket sem láttam, mert jelen esetben mindenképp a könyvvel szerettem volna kezdeni az ismerkedést. Kíváncsi voltam, hogy ez a több mint száz éves gyerekeknek szóló történet tud-e ma is adni valamit akár nekem, akár a gyerekolvasóknak. S azt kell mondanom, hogy Burnett szövege engem teljesen elvarázsolt, és tíz-tizenkét éves kortól bátran merem ajánlani.

“If you look the right way, you can see that the whole world is a garden.” 

 

A regény főszereplője Mary Lennox, egy angol kislány, aki Indiából tért vissza Angliába, ugyanis mindkét szülőjét elvesztette a kolerajárványban. Bár Mary eddigi életében nem sok szeretetet vagy törődést tapasztalt sem szülei, sem pedig más részéről. Egy elvadult kislány ő, aki nem tudja milyen a szeretet. Az elárvult kislány nagybátyjához kerül hát gondozásba, akit eddig soha életében nem látott. Mary a megérkezése után nagyon nehezen kezelhető, vad temperamentuma mindenkinek feladja a leckét. Ám viselkedésében szépen lassan változás áll be, amint tudomást szerez a szigorú, távolságtartó nagybátyjával történt tragédiákról. 

Amikor egy nap Mary egyedül sétál a birtokon, egy különös, magas kerítésfallal körülvett apró kertre lesz figyelmes. Azonban nem tud bejutni, hogy teljesen felfedezhesse azt, hiszen a kert kapuja zárva van. Az lezárt titkos kertről faggatni kezdi nevelőjét, és rájön, hogy még több titok lappang nagybátyja körül, mint amit eddig gondolt.

 

Számomra igencsak meglepő módon a gótikus irodalmi hagyományok is visszaköszönnek ebben a klasszikus ifjúsági regényben. Kifejezetten kísérteties volt a regény elején a szó szerint kihalt házban megtalált, túlélő alig tízéves kislány által megélt események. A magára hagyottság, az elfelejtettség, és a haldoklók beszüremkedő hangjai... mind-mind borzongást okoztak nekem az olvasás közben, főleg amiatt, hogy belegondoltam, milyen fiatal lány éli át most mindezeket. A Jane Eyre Bertha Masonje többször is eszembe jutott például azon részeknél, mikor is Mary síró hangokat hall a kastély folyosóin, de bárkit akit megkérdezett a dologról furcsa módon csak a szél hangjának tulajdonította ezt az összetéveszthetetlen hangot. Számos titok lappang Mary újdonsült otthonában: múltbeli események, amelyeket a ház ura mindenképp ki akar törölni az emlékezetéből. Akárcsak Kékszakáll, legféltettebb titkának kulcsát őmaga is elássa, hogy nehogy bárki kezébe kerülhessen. De Maryt mégis vonzzák ezek a titkok, nem hagyják nyugodni. Az elhagyatott kert képe szinte rögeszméjévé válik. Látnia kell a saját szemével.

Mary már akkor különös kapcsolatot érez saját maga és a tíz éve elhagyatott kert között, mikor először hallja a történetet. Talán éppen azért, mert rokonságot érez ennek a helynek az elhagyatottságával. Ahogy gondozás alá veszi ezt a kertet, tulajdonképpen önmagát is gyógyítja vele. Saját lelkét gyomlálja ki, hogy helye lehessen benne a szépségnek - vagyis azoknak az embereknek, akiket szeret, akik boldoggá tették őt olyan módon, ahogy senki azelőtt. Hátrahagyja hát a rossz emlékeket, hogy kivirágozhassanak a jók. Mary az öngyógyítás útjára lépett. 

 

"Magic is always pushing and drawing and making things out of nothing. Everything is made out of Magic, leaves and trees, flowers and birds, badgers and foxes and squirrels and people. So it must be all around us."

Szerettem a történet kedvességét is, ami a sötét és reménytelennek tűnő kezdet után egyre inkább átsütött a lapokon. Az élet szépségei és maga az életszeretet az, ami utat tör magának itt a legnehezebb helyzetben levő szereplők számára is. Bár naiv történet sok tekintetben, mégsem súlytalan. A szereplők traumatizált életei mind-mind komoly súlypontot jelentenek, megadják a regény sötét tónusát. Sokkal komorabb történet, mint mondjuk Montgomery Anne of Green Gables-e, sokkal angolosabb, ám a végkicsengésük, az üzenetük mégis hasonló. 

A szeretet törődés. Magunkkal, másokkal és a környezetünkkel.

A szeretet gyógyít. Minket. Másokat. Ne fukarkodjunk hát vele, még akkor sem, ha mi keveset is kaptunk belőle idáig.

Frances Hodgson Burnett: The Secret Garden

Sandman - Az Álmok Fejedelme gyűjtemény 1. kötet

Már többször is kifejtettem itt a blogon, hogy Neil Gaimannel nekem elég ambivalens a viszonyom. Alapvetően nem értem az óriási rajongást a művei körül, mert nekem legtöbbször éppen elérik a közepes élményt. Ám amikor mégis sikerül nálam betalálnia egy-egy történetének, az elrabolja szívemet, lelkemet, és mindig megkövezem múltbéli önmagam, aki értetlenül áll a Gaiman jelenség előtt. De ez egészen ritkán fordul elő.

A Sandman képregényeknek már egyszer nekiugrottam sok évvel ezelőtt, de akkor valahogy félretettem az első kötet után. Őszinte leszek: nehéznek találtam az olvasását. Aztán ahogy a Fumax Kiadó elkezdte megjelentetni ilyen szép, gyűjteményes kiadásban, újra felcsillant bennem az érdeklődés. Szerencsére az egyetemi könyvtárból aztán meg is tudtam szerezni, és ezúttal másképp alakult a viszonyunk.

Sokrétű, baromira összetett és izgalmas - ezekkel a szavakkal tudnám jellemezni ezt a történetet, amit mellesleg minden olyan személynek a kezébe nyomnék, akik a képregényeket valami gyerekes, egyszerű dolognak gondolják; olyan műfajnak, ami közelébe sem érhet a regények összetettségének. Ugyanis a Sandman egy kiváló cáfolata ezeknek a hiedelmeknek. És persze, tudom, hogy nem tartozik a kedvcsináló mondatok közé az, hogy "ebben a kötetben jó pár szakdolgozatnyi téma benne van", szóval ezt inkább nem is írom, pedig nagyon igaz. 

A történet szerint egy titkos társaság azt a célt tűzte ki maga elé, hogy varázslattal szeretnék fogságba ejteni a Halált. Ám a dologban valami balul sült el, és a Halál helyett annak testvérét, Sandmant, az álmok fejedelmét sikerült elfogniuk. Sok évtizeden keresztül tartották őt fogva egy lezárt pincében, míg végül eljött a napja, hogy kiszabaduljon. Azon túl, hogy bosszút esküdött fogvatartói ellen,arra is rá kell jönnie, hogy fogságának ideje alatt birodalma széthullott és a káosz uralkodik. Teremtményei szétszéledtek a világban, és egyre nagyobb galibákat okoznak. Sandmannek így hát őket is vissza kell terelnie birodalmába.

A történet mellett totálisan elvarázsoltak a fejezetek elején található egész oldalas művészi illusztrációk, amik bár olykor egészen groteszk dolgokat ábrázoltak, ám mindezt is úgy tették, hogy simán megállnák a helyüket bármilyen szépművészeti kiállításon. Magának a sztorinak a képkockái már kevésbé voltak művésziek, nem volt például hasonlítható a Monstress képregények elképesztő részletgazdagságához, de az, amilyen összetett módon a képek mint narrációs eszközök használva voltak, szintén éreztették velem, hogy egy nagyon átgondolt, nagyon megkomponált képregényt olvasok.

És hát persze, mint említettem, ez magára a sztorira is teljesen igaz. Persze, nem olyan lélektelen, hatásvadász módon megkomponált, hanem úgy, hogy az olvasás közben képes teljesen behúzni, bevonni magába. A rengeteg mitológiai utalás mellett a DC univerzum szuperhősei is felbukkannak benne, és hát nem is véletlen, hiszen Sandman is abszolút illeszkedik ebbe az univerzumba. Az Álmok Fejedelme is tulajdonképpen egy szuperhős, annak minden attribútumával és a DC-re jellemző darkos beütéssel.
Többször olvasós történet számomra, úgyhogy biztosan be fogok ruházni egy saját példányra. Első találkozásunkkor szinte csak a zsenialitását voltam képes felfogni, és szerintem még több olvasás szükséges nekem ahhoz, hogy rétegről rétegre lehámozzam magamnak azokat a dolgokat, amik számomra benne vannak, amik mesélnek nekem, megtalálni magamat a történetben. Mert egyelőre csak annyit tudok, hogy ott vagyok én is valahol, hogy nekem is szól ez a történet - ám hogy pontosan hol is vagyok, azt majd egy következő olvasás fogja számomra felfedni. S alig várom, hogy ez megtörténjen.

Neil Gaiman: Sandman - Az Álmok Fejedelme
Fordította: Totth Benedek
Fumax Kiadó
608 oldal

Egyik átkozott dolog a másik után

Van az úgy, hogy egy történet valahogy felkerül az ember radarjára. Nem tolakodóan, de azért ott csücsül kitartóan és várja a sorát, hátha egyszer odajut az olvasó. Jodi Taylor regénysorozata számomra pont ilyen volt. Már a megjelenése után nem sokkal tudtam, hogy el szeretném olvasni, mert időutazást és humort ígért, szóval olyan dolgokat, amik elég komoly hívószavak tudnak lenni nálam, főleg amikor könnyedebb történetre vágyom. Mint például azon az augusztusi délutánon, amikor tanácstalanul nézegettem a könyvtári szerzeményeimet, s végül arra jutottam, miért is ne kezdhetnék bele végre pont ebbe a történetbe. 

Ha elbizonytalanodsz, főzz egy kis teát!

Hogy az Egyik átkozott dolog a másik után beváltotta-e a hozzáfűzött reményeimet? Sajnos, azt kell mondanom, hogy nem. Minden szempontból kevés volt számomra még úgyis, hogy semmi műfajformálót vagy éppen komoly agymunkát nem vártam ettől a könyvtől. Én csak a szórakozást kerestem, azt a fajta könnyed belemerülést, ami elfeledteti velem a meleg nyári éjszakákat, amit igazán jól esik elővenni egy-egy hosszabb nap után. És az a helyzet, hogy ezt csak nagyon kevés ideig - kábé a könyv első harmadáig - nyújtotta számomra, aztán valahogy nem is tudom, mi történt. Ellaposodott a sztori vagy túl kiszámítható lett, nem tudom. De azt vettem észre, hogy ahogy haladok egyre beljebb a történetben, nem hogy egyre inkább behúzna magába, hanem pont egyre kevesebb érdeklődést mutatok iránta. 

Pedig maga az alapötlet elképesztően bejött, vagyis az, hogy egy titkos történettudományi intézet munkatársai úgy végeznek kutatásokat, hogy az időutazás segítségével felkeresik a vizsgálni kívánt kort vagy eseményt, és megfigyelőként dokumentálják az ott látottakat. Hát mi ez, ha nem nagy ötlet? Főhősünk, Max pedig igencsak hasonlít egyik kedvenc karakteremre, Thursday Nextre sok tekintetben, szóval tényleg nagyon sok minden adva volt ahhoz, hogy kedveljem ezt a könyvet. 

De hogy mi és miért mehetett mégis félre nálam, pontosan meghatározni nem tudom. A számomra indokolatlan és hirtelen felbukkanó szerelmi szálon mondjuk azért sokat húztam a számat, mert ennek nekem elég beszuszakolós érzete volt. Nem láttam jönni, nem is tűnt fel semmi, a pasi nekem olyan jelentéktelen volt, hogy először azt se tudtam, pontosan kiről van szó, mikor a főhősnek éppen elmondták hogy tetszik neki. Aztán az egész olyan kidolgozatlan, felskiccelt, nem is tudom, milyen kapcsolat volt ez. És ez az egész megmondom, miért volt. Hogy lehessen beleírni egy motorháztetős szexjelenetet. Ami számomra szintén olyan random volt, mint az e heti nyerő lottószámok. Amúgy nem tudom, nevezzetek engem nyugodtan prűdnek, de az indokolatlan szexjelenet, ami csak azért van, mert jó olvasni, de amúgy semmit nem tesz hozzá a történethez semmilyen szempontból, szóval nekem az ilyenek mindig nevetségessé teszik a történetet, és nem tudom komolyan venni. Mármint nem atwoodian komolyan venni, hanem értitek... Ha van szexjelenet, az legyen már valaminek az eredménye, valaminek a beteljesedése, vagy akarjon láttatni vagy érzékeltetni valamit a szerző ezzel, és ne csak azt, hogy tud ő ilyet is írni amúgy vagy mert úgy gondolja, hogy nőknek szóló könyvben ez ilyen kötelező kellék, mert különben mit sem ér az egész. Rövidre zárva inkább csak annyit mondok, hogy én meglettem volna enélkül az egész kapcsolat nélkül, és szerintem a történet is. 

És hát továbbá az is kár, hogy a beígért Douglas Adamset idéző humor nem, vagy csak nagyon  lightosan és ritkán bukkant fel. Amiért alapvetően nem szoktam haragudni egyébként, csak ha már ezzel van reklámozva, akkor mutasson már ebből valamit a narrátor.

Plusz sajnos felejthető is volt nekem az egész, hiányzott ebből az egészből valami olyan, ami megadja azt az extra érzetet, amitől azt érzem, hogy én feltétlenül akarom a következő részt belőle - és nem Jodi, ez nem a szexjelenet. Az ötletes és izgalmas alapötlet szerintem kevés volt, pedig nagyon ígéretesnek hangzott. 

Jodi Taylor: Egyik átkozott dolog a másik után

Just One Damned Thing After Another

Fordította: J. Magyar Nelly

Metropolis Media

376 oldal

Micimackó

Hiába sajátította ki mára a Disney ezt  a meglehetősen csekély értelmű medvebocsot magának, bennem mégis E. H. Shepard illusztrációval él a Százholdas Pagony minden lakója. A kötetet még anyai nagymamámtól kaptam, és emlékszem rá, milyen büszkén olvastam el alsó tagozatosként ezt a teljes könyvet egy hétvége alatt. Imádtam az illusztrációit és a könyv elején található térképet, amelyet aztán napokon keresztül böngészhettem, és a segítségével feleleveníthettem az átélt kalandokat. Azt hiszem, itt kezdődött igazán a vonzódásom a könyvekben rejlő térképek iránt. 

– Micimackó – mondta Nyuszi szívélyesen –, te tökéletesen hülye vagy.

S hogy milyen volt visszatérni a Százholdas Pagonyba közel huszonöt év után? Nos bárcsak azt írhatnám, hogy ugyanazt a szórakozást volt képes nyújtani, mint anno sok évvel ezelőtt, de azt hiszem, ez nem lenne teljesen igaz. Kétségtelen, hogy a történet nosztalgiafaktora elég erősen működött, és a könyv fizikai példánya is elég kitüntetett helyet foglal el a szívemben. Az a pillanat, ahogy mamám átadja nekem ezt a kötetet a második részével egyetemben, örökre belémvésődött, és mindig eszembe jut, akárhányszor rápillantok. 

Ezek a lazán összefüggő történetek még mindig rendkívül humorosak voltak számomra, a karakterek olyan jól visszahozták a gyerekkorom légből kapott, ám akkor mégis nagyon komolyan kigondolt játékait: például abban a fejezetben, amikor Róbert Gida elhatározta, hogy expedíciót szervez az Északi-sarkra. De rengeteg ilyen momentum volt még a történet során, ami visszahozott valamit a gyerekkorom képzelt, ugyanakkor nagyon is valós kalandjaiból. 

– Hé, Nyuszi! – kiáltotta. – Te vagy az?
– Tegyük fel, hogy nem – mondta Nyuszi. – Ez nagyon érdekes lenne.
– Üzenetem van számodra.
– Majd átadom magamnak.

Ugyanakkor kár is lenne tagadnom azt a dolgot, hogy Micimackó csekély értelműségének filozófiája olykor fárasztott és picit untatott. Pont ezért voltam képtelen sokat olvasni ebből a könyvből egyszerre, maximum egy vagy két fejezetet, mert míg az első egy-két butácska eszmefuttatásán képes voltam szórakozni, egy idő után kezdtem azt érezni, hogy a jóból is megárt a sok. És hát persze ott voltak a lassan közhellyé váló, Facebookon unásig osztogatott idézetek is a könyvből, amik ezredjére olvasva már tökéletesen elvesztették azt a varázst, amit adhattak volna - és adtak is anno - egyébként. Bármennyire is elitistának hangzik ez a dolog, de igenis sok kárát látom az ész nélkül osztogatott idézeteknek különböző felületeken. Mert bár sok ember képes azonosulni a mondandójukkal, de ez, hogy valami ennyire az ember életének hétköznapjaivá válik, el is vesz belőle valamit. Pont a lényegét: azt az erőt, azokat a ráismeréseket, amiket adhatnának az embernek a könyv olvasása során. És ez persze, nemcsak a Micimackóra igaz, hanem bármilyen örökzölden felkapott irodalmi műre. 

Mindenesetre szerintem A. A. Milne regénye megkerülhetetlen, ha gyermekirodalomról van szó. S bár arról nincs tudomásom, hogy más nemzeteknél milyen fordítókat kapott a történet, de nálunk Karinthy Frigyes olyan játékosan és kreatívan ültette át nekünk magyarra, hogy már maga a fordítás is külön élményt nyújt. A kisfiammal közösen olvasandó könyveink listájára mindenképp rákerül majd, ha ott tart korban, mert szeretném majd vele együtt is átélni ezt az élményt, egy szép időbeli folytonosságot adva ennek a példánynak, amit sok-sok évvel ezelőtt egy nyári délutánon, a buszról leszálló mamám izgatottan adott át nekem, hogy legyen mit olvasnia az iskolás unokájának. 

A. A. Milne: Micimackó

Winnie-the-Pooh

Fordította: Karinthy Frigyes

Magyar Postabank és Takarékpénztár Zrt.

124 oldal

Síkvándor

Ian McDonald, ahogy tudom, egészen jó renoméval rendelkezik sci-fi olvasói és kritikusi körökben, mindenféle neves díjra jelölték már, én meg már régóta szeretnék az írásaival megismerkedni - persze, leginkább a jó olvasói visszajelzések miatt. A Síkvándor a szerző egyetlen young adult, azaz ifjúsági regénye, ami mellesleg egy trilógia első része. Bár elsősorban nem emiatt került fel anno a radaromra, hanem mert a párhuzamos univerzumok, mint téma mindig is izgatott, és hát igazán kíváncsi voltam arra is, hogy egy sci-fi szerző mit tud kihozni ebből a műfajból egy ilyen témával. 

A Síkvándor azzal veszi kezdetét, hogy főhősünk, Everett édesapját egy este a fia szeme láttára elrabolják, és amikor ő a rendőrségen erről bejelentést tesz, mindenki elég furcsán reagál. Nem igazán hisznek a fiúnak, és ahogy halad előre a nyomozás, Everett észreveszi, hogy a rendőrség - vagy valakik - bizonyítékokat hamisítanak meg az üggyel kapcsolatban.
Azonban Tejendra - Everett apja - mégsem tűnt el teljesen nyomtalanul: az elrablásának estéjén egy titokzatos program, az úgynevezett Infundibulum érkezik a fiú számítógépére. Everett sejti, hogy ez Tejendra jelenlegi munkájával lehet kapcsolatban, aki kísérleti fizikusként a párhuzamos világok elméletével foglalkozott. Hamarosan Everett azt is megtudja, hogy az Infundibulum nem más, mint a multiverzumok könyvtára, amely az ismert párhuzamos univerzumok pontos helyét tartalmazza. Ez a program felbecsülhetetlenül értékes, amire mindenki vadászik. Hiszen akinek a birtokába kerül, bármit megtehet, nemcsak ezen, hanem bármelyik világon.

Alapvetően egy rendkívül izgalmas koncepciót láthatunk itt, és McDonald elképesztően érdekesen és érthetően magyarázza el a párhuzamos univerzmok elméletét. Nincs benne túl sok tudományos leírás, ami elvinné a történet akciódús voltáról a figyelmet, viszont van annyi benne, hogy jobban elkezdje érdekelni az olvasót.
De az első nyolcvan oldallal rendesen meggyűlt a bajom. Mert hiába az emberrablás, a bizonyíték hamisítás, az üldözések, a titkok és egyebek, számomra érdektelen maradt az egész. Mert minden annyira klisés és kiszámítható volt, Everett egy totálisan egydimenziós karakter, akiről nem lehet elmondani semmit azonkívül, hogy nagyon okos és az apját akarja megtalálni. És hát itt jött a másik nagy problémám, amin aztán végig nem tudtam túllépni: mégis ki az, aki egy ilyen programot a tizenöt éves fiának ad oda és nem pedig valamelyik munkatársának? Milyen munkatársai lehetnek az embernek, akik ezzel nem tudnának mit kezdeni, de egy tizenöt éves fiú pedig igen?
És ha ilyen munkatársai vannak, akkor mégis miért dolgozott ott? Vagy egyáltalán: hogy volt képes ott dolgozni? A történet alapmotivációja vagy kezdőmezője egyszerűen nem volt egyben.

Aztán jött egy pont, amikor Everett megfejtette az Infundibulum titkát és átkerült az egyik párhuzamos világba, ahol a történet izgalma annyira a tetőfokon volt, hogy minden hiányosságát és klisésségét feledtette velem. Végre kezdtem élvezni a történetet úgy igazán.
Egészen addig, amíg fel nem bukkant Sen, az Örökkévaló nevezetű léghajó kormányosa, aki akkora Mary Sue karakter, mint a ház. Már amikor Everett először megpillantja, megtudjuk, hogy ennek a lánynak mindene különleges. "... a lány különleges volt. Különlegesek voltak a ruhái: minicsizmába tűrt macskanadrág, katonás stílusú dzseki a köldökmagasságig felhasított póló felett. Különleges volt a haja is: hófehér, hatalmas afrofrizura. Everett még soha nem látott ilyen világ bőrt, ilyen, a sarkvidékek fagyát igéző kék szempárt. "  Számomra már itt túl sok volt a különlegességből, de hát természetesen ebből aztán a későbbiekben is bőven kapunk. Mert Sen mindenben fantasztikus: cseles, bátor, eszes, vakmerő, remek kormányos, jó harcos és még mennyi minden. Sen különlegessége aztán annyira kitöltötte a sztorit, hogy jó pár fejezeten keresztül el is feledkeztünk arról, hogy úgy egyébként miről is szólna a történet. A regény végére már teljesen el is vesztettem az érdeklődésemet, mert már tényleg túlságosan is sok került a mérleg negatívumokkal teli serpenyőjébe, és az a kevéske pozitív dolog a történettel kapcsolatban teljesen eltörpült mellettük.

Őszintén remélem, hogy McDonald felnőttek számára írt regényei azért megvalósításukban eredetibbre sikerültek és a karakterei is összetettebbek. A Síkvándor nagy csalódás lett végül számomra, a folytatásai teljesen hidegen hagynak.
Kár érte, mert azok a pillanatok, amikor önfeledten élveztem a történetet, tényleg fantasztikusak voltak. Még Everett semmi-karakterét talán el is viseltem volna ezekért cserébe vagy a kiszámíthatóságot. De Sent és az utána következő történéseket már képtelen voltam.

Ian McDonald: Síkvándor
Planesrunner
Fordította: Sziklai István
Gabo Kiadó
331 oldal

Howl's Moving Castle | A vándorló palota

Dianne Wynne Jones regénye már legalább tíz éve ott lebegett az olvasói horizontom szélén valahol, hogy jó lenne megismerkednem vele. Hiszen ahol az egyedi mesevilág és a humor találkozik, az egy igazán nekem való történetnek tűnik. 

A vándorló palota ötletét egy iskolai látogatás alkalmával az egyik diák adta az írónőnek, akinek az volt a kérdése hozzá, hogy írni fog-e valaha egy történetet egy vándorló palotáról. Nos, a végeredmény ez a kritikusok és olvasói berkekben egyaránt osztatlan sikert aratott történet lett, amiből aztán a legendás Miyazaki készített animációs filmet, ami még nagyobb ismertséget hozott Howl és Sophie történetének.

“Interesting things did seem to happen, but always to somebody else.” 

Történetünk egy fiktív városban, Market Chippingben veszi kezdetét a mesebeli Ingary földjén, ahol a hétmérföldes csizmák és a láthatatlanná tevő köpenyek valóban léteznek. Egy ilyen mesebeli földön igazán balszerencsének mondható, ha valaki három testvér közül a legidősebbnek született. Hiszen a mesékből tudjuk, hogy a legidősebb az, aki legelőször kudarcot vall, és sose ő éli a legizgalmasabb életet. 

Főhősünk, Sophie mint a legidősebb a három testvér közül, éppen ilyen életre számít. Szürkére és unalmasra. Édesapja halála után igazán természetesnek veszi, hogy míg testvérei elkezdik alapozni életük izgalmait valahol máshol, ő a családi kalapboltban marad, hogy élete végéig kalapokat készítsen a városbelieknek. S talán így is történt volna, ha a rettegett Puszták Boszorkánya (Witch of Waste) egy napon fel nem tűnik az üzletben és öregasszonnyá nem változtatja Sophie-t.

Sophie attól való félelmében, hogy szeretett testvérei nem fognak ráismerni a legközelebbi látogatáskor, otthagyja az üzletet és nyakába szedi a világot. Végül a rettegett Howl varázsló vándorló palotájában köt ki, és úgy határoz, hogy beáll hozzá házvezetőnőnek. Itt alkut köt a varázsló tűzdémonával, Calciferrel, hogy amennyiben képes őt megszabadítani a Howllal kötött egyezségtől, visszaváltoztatja őt fiatal lánnyá.

"I'm dying of boredom," Howl said pathetically. "Or maybe just dying.” 

A vándorló palota minden mulatságos részletével együtt egy nagyon szép történet a bátorságról, a végzetről és az önmagunk elfogadásáról. Sophie a regény elején egyáltalán nem volt megelégedve önmagával és azzal a szereppel, amiről úgy gondolta, hogy meghatározza a végzetét. Úgy érezte magát, mint aki csapdába került. Akinek mintha nem szánt volna egyebeket a sors, minthogy élete végéig csak kalapokat készítsen és fenntartsa mostohaanyjával a családi üzletet. A Puszták Boszorkánya által rámért átok azonban kimozdítja ebből a szerepből: Sophie hátrahagyja ezt az életet és valami más, valami új felé veszi az irányt, megváltoztatva ezzel azt a végzetet, amit előtte úgy gondolt, hogy a sajátja. 

Az átokból így válik a történet során inkább áldás, hiszen olyan dolgokat mozgat meg Sophie-ban, amiről úgy gondolta, hogy nem az ő életébe való. Sophie öregasszonyként sokkal inkább képes lesz elfogadni önmagát, hiszen olyan történetet él ebben a testben, amire mindig is vágyott a kalapüzlet szürkeségében és magányában. 

Howl sorsa se sokban különbözhet ettől. Hiszen a hétköznapi, varázstalan Wales-ből érkezett erre a mesebeli helyre, ahol a vidék legnagyobb varázslójaként éli életét az emberek csodálatának és rettegésének árnyékában. Howl szintén menekült a saját valósága elől, akárcsak Sophie - ám Howl nemcsak a valóságot, hanem önmagát sem képes elfogadni. Ezért terjeszt magáról rémhíreket és ezért igyekszik úgy viselkedni, mint akit nem érdekel semmi önmagán kívül. Pedig ha figyelünk, akkor láthatjuk, hogy Howl  valójában egyáltalán nem ilyen.
Ez a két ember első pillantásra nem is különbözhetne jobban egymástól, ám valójában nagyon is egyfelől jönnek és miután találkoznak, ugyanarra tartanak. Nem feltétlen a fizikai utat értve ezalatt.

Dianne Wynne Jones regényének zsenialitása szerintem abban áll leginkább, hogy a tündérmesékből, ifjúsági regényekből ismert trópusokat és szokásos fordulatokat ugyan tényként adja elő az olvasónak, ám aztán mégis csavar egyet rajtuk. És ez fontos üzenet szerintem az olvasók számára. Hogy a jövőnk, a sorsunk nincs megírva sehol sem. Mégha nagyon is egyfelé mutatnak a csillagok állásai, akkor is lehet változtatni az életünk történetén.

Mindig lehet. Csak elhatározás kérdése, hogy végül hajlandóak vagyunk-e kilépni az ajtón. 

“You've no right to walk into people's castles and take their guitars.” 

Dianne Wynne Jones: Howl's Moving Castle
Harper Collins
301 oldal

Minden élő az ég alatt

James Herriot szinte minden második történetében könyékig benne van egy éppen ellő tehénben. Mindemellett ez az egyik leggyönyörűbb könyv, amit az utóbbi hónapokban olvastam. Hogy Herriot történeteivel való megismerkedésemet miért is húztam idáig, fogalmam sincs, de most már roppantul örülök, hogy megismertem, mert ennél remekebb kabátkönyvet keresve sem találhattam volna.

Talán a legelső mondatomból mégse a kabátkönyv kifejezés jutna először az ember eszébe. Egy herriottalan olvasó talán nem is érti, hogy egy tehén megelletésének vagy egy ló patkójából egy tályog eltávolításának leírása hogyan és miképp is melengetheti meg az ember szívét olyan módon, hogy utána napokig kereknek érzi a körülötte lévő világot.

Üres volt a táj, egy lélek sem mozdult, némaság honolt, csupán egy madár kiáltott a távolban, engem mégis megindított a magány és bizsergető közelségben éreztem a világ összes teremtményét.

A Minden élő az ég alatt nem egy egybefüggő regény, sokkal inkább novellafüzérnek mondanám, amiben az egyes epizódok nem igazán vagy csak nagyon lazán kapcsolódnak egymáshoz. Valamiféle kronológiát azért követ persze, de alapvetően inkább történetek gyűjteménye ez egy yorkshire-i állatorvos tollából. S mégis, ezek a lazán egymásba kapcsolódó rövid kis írások gyönyörűen kibontják előttünk ennek a yorkshire-i kisvárosnak és a benne élő, dolgozó (kissé különc) emberek képét. És persze a hamisítatlan yorkshire-i hangulat és táj erőteljesen utat tör magának a történeteken keresztül.
Hogy ennek a könyvnek a titka miben áll is pontosan? Talán abban, ahogy a világot látja maga körül. Hogy az állatok és a hozzájuk kapcsolódó emberek olyan tiszteletteljes, őszinte és szeretetreméltó portréjait tárja elénk a lehető legegyszerűbben. Ne gondoljuk azonban azt, hogy Herriot folyton azon fáradozna a sztorizgatásai alatt, hogy jól meghassa olvasóját. Mert egyáltalán nem fáradozik, a sírás néha csak úgy kibuggyan az emberből, amikor állat és ember különleges kapcsolatáról olvas. De a könyv emellett - sőt leginkább - tele van számtalan humoros jelenettel is, mint például maga a kezdő történet is.
Ám a szórakoztatás mellett a szakmai alázat, az állatok tisztelete és szeretete is átsüt minden során. S mindezt úgy képes átadni, hogy az ember míg olvassa valóban elhiszi, hogy bizony nincs a világon szebb dolog egy tehén elletésénél. 

Mindenfajta szórakoztatás mellett azért szerintem egy meglehetősen valós képet fest a vidéki állatorvosi pályáról, ahol bizony adódnak olykor nehézségek: előfordul, hogy az orvosnak fogalma sincs, mi lehet a beteg valódi baja, vagy hogy számos sérüléssel is járhat egy-egy állat ellátása. A bűzről vagy a kételkedő gazdákról nem is beszélve.
S mégis... nincs is annál csodálatosabb, mint James Herriottal barangolni a yorkshire-i gazdaságokon, érezni, ahogy a csípős reggeli levegő az arcunkba fúj és újra és újra ráébredni vele, hogy mennyire csodás és lenyűgöző igazából minden élő az ég alatt.
Ha ez utóbbit esetleg néha elfelejtenétek, vegyetek kezetekbe ti is egy Herriot könyvet. 

James Herriot: Minden élő az ég alatt
Every Living Thing
Fordította: Majsai Erzsébet és Szentmiklósi Tamás
Ciceró Kiadó
436 oldal

Legendás lányok

Sarah Rose könyve már a megjelenése előtt felkeltette az érdeklődésemet, hiszen a II. világháborút számomra ritkán látott szemszögből idézte meg: a női kémek történetén keresztül. Bár a kiadás megvalósítása számomra sok helyen félrement, például a fülszöveg is miért azzal kezdi a dolgot, hogy ez a kötet tele van romantikával? Tényleg nem értem, hogy csak azért, mert női kémekről szól a könyv, miért ezt kell megemlíteni az első helyen? Mi köze ennek a munkájukhoz? Ahogy persze azt se teljesen értem, hogy amúgy nőket miért is kell lelányozni a címben (igen, az angolban is). Gondolom, egy férfi kémekről szóló világháborús könyv se kapná azt a címet, hogy a Legendás srácok vagy Legendás fiúk.

De gyorsan lépjünk is ezen tovább, mert alapvetően tényleg nem panaszkodni szeretnék erről a könyvről. Hiszen egyébként szuper dolog, hogy nőtörténetek, illetve a női szemszögű történelem is egyre nagyobb teret kap, és ezeknek a megjelentetését egyre többször érdemesnek érzik a hazai kiadók is. Szóval, ez mind nagyon szuper és nagyon fontos. A Legendás lányok is egy óriási hiátust tölt be, hiszen a nők háború alatti szerepe igencsak alábecsült volt mindig is. Sok az elhallgatott, el nem mesélt történet az ő szemszögükből. A háború mindig is a férfiakra tartozott - így szól a fáma, és valóban: sokan idegenkedtek már a gondolatától is, hogy nőket ellenséges területen bevessenek a háborúban. A Corps féminins is teljesen ellentmondásos volt sokak szemében - már akik persze tudtak róla.

Női sorsok ritkán kerülnek be a komoly háborús dokumentumok közé, a nők háborús élményei a család körül forogtak.

Sarah Rose egy olyan különleges kémnő alakulatról ír, akiket a megszállt Franciaországban vetettek be. A Corps féminins tagjai voltak az első nők, akik ejtőernyővel szivárogtak be ellenséges területre, és közülük kerültek ki az első női robbantószabotőrök is. Aktívan részt vettek a partraszállás előkészítésében: információkat szolgáltattak, embereket csempésztek át a határon és különféle akciókban vettek részt. Ezek a nők választhatták volna az angliai életet, ám ehelyett önként jelentkeztek, hogy Franciaországba menjenek harcolni.

Érdekes volt, ahogy a szerző ismertette a kémnők gondos kiválasztását, hogy milyen kritériumoknak is kellett megfelelniük, mikre tanították őket és hogy egyáltalán: hogyan fogadták őket a férfiak. Maga a kötet felépítése szerintem lehetett volna kicsit összeszedettebb is, de alapvetően egy jó betekintést adott a kémnők munkájába, illetve a partraszállást megelőző néphangulatba. A könyvhöz való viszonyom sokszor változott az olvasása alatt: voltak részek, amiket egy kalandregény izgalmával faltam, és bevallom, voltak olyanok is, amiknél már nagyon vártam, hogy kicsit más vizekre evezzünk. Nem igazán láttam olykor, hogy a szerző miért pont azt a jelenetet/napo(ka)t részletezi jobban és írja le olyan plasztikusan, míg más - szerintem egyébként érdekesebb - dolgokat pedig pár bekezdésben elintéz.
A kémnők története természetesen szorosan összefonódik a világháború történelmével és az akkori politikai helyzetekkel is, így az ilyesmik is kifejtésre kerülnek. De azért alapvetően megmarad a kémnők portréjának megrajzolásánál, mint legfőbb témánál, és a politikai illetve háborús dolgok éppen csak annyira szerepelnek, hogy az adott helyzetet és miérteket alaposabban megismerhessük.

Szeretném megjegyezni még azt is, hogy a sok életét kockáztató kémnő történetének fényében igencsak érdekes volt az epilógus olvasása, ahol Sarah Rose leírta, hogy miként rendeződött lassan vissza a munkaerőpiac a háború előtti állapotokra; hogy a nők lassan visszakerültek a hagyományos női állásokba és az azokkal járó alacsonyabb fizetési kategóriákba a férfiak hazatértével, újra csak beszorítva őket a házasság keretei közé, melyek nem engedték meg egy férjezett nőnek, hogy aláírjon egy fizetési csekket.

A hibái ellenére mégis nagyon fontos kötetnek tartom a Legendás lányokat, örülök, hogy megjelent idehaza is. Egy új nézőpontot adott az eddig általam tanult vagy hallott történelemhez. Ugyanezt az élményt adta számomra tavaly előtt a Bletchley Circle című sorozat is, ami pedig a II. világháborús női kódfejtőkről szól. Miután megnéztem, heteken keresztül Bletchley-vel keltem és feküdtem, és hát a Legendás lányoknál se volt azért másképp. Az itt leírtak is mindig ott motoszkáltak olvasás után az agyamban.

Sarah Rose: Legendás lányok
D-Day Girls
Fordító: Striker Judit
Partvonal Kiadó
300 oldal

Harry Potter és az azkabani fogoly | Listába mondva

A nagy családi karácsonyunk egyik fő témája volt, hogy vajon melyik a legkarácsonyosabb Harry Potter rész. És bár a roxforti karácsony - különösen az első részben - leírhatatlanul csodálatos, mégis toronymagasan nyert a havas roxmortsi kirándulás a melengető vajsörével és a Mézesfalás ínycsiklandó kínálatával. 

Ennek fényében igazán kár, hogy tavaly sajnos nem sikerült az ünnepek környékén elolvasnom a Jim Kay által illusztrált változatot. De most azért januárban mégis csak pótoltam, mert év mégsem telhet el legalább egy Harry Potter kötet olvasása nélkül. 

Meg kell mondjam, hogy nagyon szeretem ezeket az illusztrált változatokat olvasni. Jim Kay rajzai számomra nagyon sok pluszt adnak az élményhez, és úgy érzem, tényleg igazi műalkotást tartok vele a kezemben. Egy-egy egész oldalas illusztráció képes hosszú percekre rabul ejteni. Szeretem a stílusát és azt a módot, ahogy életre keltette valóban a könyvek alapján a saját Harry Potter-univerzumát. 

A harmadik részt olvasni olyan volt, mint amikor az ember hazaérkezik, és egy jó nagyot szippant az otthon ismerős illatából. Feltölti a lelket és megidézi az emlékeket. Szeretem, hogy bár minden egyes újraolvasás hasonló érzéseket hoz magával, mégis mindig találok valamit az egyes kötetekben, amiket idővel máshogy látok és érzek. De persze vannak olyan jelenetek, mondatok, amiknél az érzéseim nem változnak: pontosan ugyanolyanok, ugyanolyan hevesek és elevenek, mint a legelső olvasáskor sok-sok évvel ezelőtt. 

Az azkabani fogoly már szakít az első két részben megszokott felépítéssel, vagyis hogy hosszas nyomozgatás után a tanév végére Harrynek le kell győznie Voldemortot, ezzel is elodázva visszatértét. A mostani újraolvasásommal valahogy sokkal jobban sikerült megszeretnem ezt a részt, szerintem be is került a legkedveltebb három kötetem közé.

Mivel korábban már írtam bejegyzést a harmadik részről ( ITT el tudod olvasni), és nem nagyon szeretném ismételni magamat, ezért úgy döntöttem, hogy a mostani újraolvasást kicsit rendhagyó módon örökítem meg a blogomban, vagyis kedvenc dolgokat, érzéseket, jeleneteket és idézeteket szedek most listába. Mert hogy imádom a listákat. Meg a sorozatot is. Vigyázat: lényegtelen impressziókkal teletömött írás következik.

A bejegyzés spoilereket tartalmazhat azok számára, akik nem olvasták a sorozatot, úgyhogy csak óvatosan! Spoilermentes - és némileg koherensebb, átgondoltabb - ajánlóért kattints a pár sorral fentebb említett linkre.

7 ok, hogy miért szeretem ezt a részt:

1. A Kóbor Grimbusz a legőrültebb és legbulisabb tömegközlekedési eszköz valaha. Bár nem hiszem, hogy a való életben be mernék ülni egy olyan buszba, amit Ern vezet. Mindenesetre imádtam Harry - vagyis Neville - útját ezen a fura járgányon, amitől még a levelesládák, a lámpaoszlopok és a fák is menekülnek, ha feléjük jár. 

2. Hagrid állatszeretete minden részben lenyűgöz. Elképesztően tisztelem ezért, még akkor is, ha Harryék folyton ezen gúnyolódnak. Hagrid számára az élet minden formában értékes. Tudja, hogy az állatokkal való jó kapcsolathoz a kulcs a megértés és a megismerés. Jobb Legendás lények gondozása tanárt szerintem nem is kaphattak volna a roxforti diákok. Én legalábbis nagyon szívesen tanulnék tőle.

3. Hagrid mellett pedig Lupin a másik kedvenc roxforti tanárom. Megértéssel és odafigyeléssel, türelemmel fordult a diákjaihoz. Izgalmas, gyakorlatorientált órákat tartott, és igazán vérzett a szívem, amikor el kellett hagynia a Roxfortot.

4. Ez a kötet nagyon igazan beszél az ártatlanság sorsáról a világban. Hogy sajnos ez sokszor nem elég. Az igazságtalanságnak könnyen áldozatául eshet. Sirius, Csikócsőr, Lupin: ők mind a hárman áldozatok, akiknek olyan dolgokért kell/kellett bűnhődniük, amiről nem tehetnek vagy el sem követtek. És pont ezért még inkább szeretem ennek a résznek a pozitív lezárását, vagyis hogy Sirius és Csikócsőr is elkerüli végül a rájuk mért halálos büntetést.

5. Hermione ebben a részben mutatja ki először igazán, hogy mennyire független személyiség. Harryvel és Ronnal ellentétben, akik minden órára együtt járnak, Hermione - a többi kortársához képest sokkal érettebb módon - nem a társaságtól teszi függővé azt, hogy milyen órákat választ. Ez a lány nagyon tudatosan építi a jövöjét és fejleszti önmagát, s mindezek mellett helyezi el barátait. Hermione külön útjai szerintem igenis nagy dolgok ebben a korban, hiszen a kiskamasz korosztály inkább csapatban létezik és annak segítségével próbálja elhelyezni önmagát a világban. 

Hermione kifakadása a jóslástanon szintén nagy dolog szerintem: hogy képes volt nemet mondani egy tanórára és annak hátat fordítani. Más diáknál ez persze, nem lenne olyan nagy szám, de az ő esetében igenis az, hiszen az ő lételeme a tanulás. 

6. Az a pár perc, amikor Harry végre azt hitte, hogy egy új, szerető otthonba költözhet keresztapjához, Siriushoz. Messze el Dursley-éktől és az ő szürke, varázstalan világuktól. Ez a szivdobbanásnyi, pár bekezdésig tartó remény mindig megríkat, akárhányszor olvasom, mert tudom, hogy a végén ez a remény messzire repül Csikócsőr hátán, és ez a látvány összetöri aztán a szívemet Harryével együtt, ezer apró darabra. 

7. Mindig szuper dolog olvasni Harry édesapjának fiatalkoráról. Holdsáp, Tapmancs, Ágas és Féregfark kalandjai még ezekben a fel-felvillanásokban is hihetetlenül érdekesek és izgalmasak. Bár Harry iskolaévei sem szűkölködnek kalandokban, de Jamesé az izgalmak napsütéses oldalát mutatja, ahol minden merő kaland és szórakozás. Még a vérfarkas barát pesztrálása is.

Kedvenc idézetek:

– Potter, maga minden jel szerint kitűnő egészségnek örvend, úgyhogy ha nem haragszik, nem mentem fel a mai házi feladat alól. Megígérhetem, hogy amennyiben elhalálozik, nem kell beadnia.

– (…) A tetteink olyan bonyolult, olyan szerteágazó következményekkel járnak, hogy jóformán lehetetlen azokból a jövő eseményeire következtetni…

Esküszöm, hogy rosszban sántikálok!

– Hát nem tudod, hogy akiket igazán szeretünk, azok haláluk után sem hagynak magunkra minket? Nem tapasztaltad még, hogy ők az elsők, akik segítségünkre sietnek életünk nehéz pillanataiban?

Ez azt jelenti, hogy amitől legjobban félsz – az maga a félelem. Ez igen bölcs dolog, Harry.

Mrs. McGinty meghalt

Hogy Agatha Christie krimijei mikor is lettek nekem karácsonyi olvasmányok, fogalmam sincs. De tény, hogy az utóbbi években a karácsonyfa árnyékában, mézeskalácsot majszolgatva esik a legjobban Poirot-val tartani a furfangos nyomozásokban. És hát igen, még mindig abszolút Poirot párti vagyok. Valahogy ez a kissé piperkőc, hiú kis belga meg az ő szürke agysejtjei jobban tudnak szórakoztatni. 

De azért Ms. Marple-nak is adok majd egy újabb esélyt valamikor a közeljövőben, sose lehet tudni, hova változott az ember sok év alatt. 

– Mrs. McGintynek egyhangú élete volt?
– Azt hiszem, rettenetesen – mondta Mrs. Summerhayes bizonytalanul. – Állandóan csak térden állva súrolni! És reggel, amikor megérkezik, más emberek piszkos edénye várja a mosogatóban, halomba rakva. Ha nekem kellene ezzel szembenézni minden áldott nap, számomra határozottan megkönnyebbülést jelentene, ha meggyilkolnának. Igazán.

Mrs. McGinty halála körül látszólag nem volt semmi rejtélyes: meggyilkolták azért az aprócska vagyonáért, amit az otthonában rejtegetett egy deszkalap alatt. A tettes nem volt más, mint albérlője, James Bentley. A fiatalembert kötél általi halálra ítélték, és most a hamarosan bekövetkező kivégzésére vár. Azonban Spence felügyelőt valami  nem hagyja nyugodni az esettel kapcsolatban. Szerinte képtelenség, hogy Bentley lenne az elkövető, hiába mutat minden nyom ebbe az irányba. Felkeresi hát Hercule Poirot-t, hogy vizsgálja meg ő maga az ügyet közelebbről, hátha talál valamit, ami az ő szemét elkerülte a nyomozás alatt. Így hát Poirot a legnagyobb hírverés közepette megérkezik Mrs. McGinty kis falujába, és pár nap alatt megtalál egy újságkivágást, ami azt sejteti, hogy a gyilkos kiléte talán nem is annyira egyértelmű, mint ahogy korábban gondolták. 

Az olvasásom alatt nem hiába ötlött fel bennem, hogy talán érdemes lenne újra megpróbálkoznom Mrs. Marple eseteivel, hiszen ebben a könyvben Poirot leginkább az ő módszere szerint nyomoz. A pletykák, a szóbeszédek jóval nagyobb szerepet kapnak most, mint a kis belga korábbi nyomozásaiban. Broadhinny azonban nagyon úgy tűnik, hogy nem egy szokványos hely. Itt mindenki nagyon rendes és nagyon jó ember, és a pletykálkodás is mintha nem úgy működne - első pillantásra - mint más helyeken. Azonban Poirot figyelmét semmi sem kerülheti el, és szépen, lassan eléri, hogy kiugrassza azt a bizonyos nyulat a bokorból. 

– Óóó – mondta Mrs. Summerhayes, és figyelmét Poirot-ról az ölében tartott, babbal teli tálra fordította. – Összevérezem a babot. Nem valami jó, mivel ez lesz ebédre. De nem számít, mert úgyis forró vízben főzöm. Amit felforralunk, az mindig jó, nem igaz? A konzerv is.
– Azt hiszem – mondta csendesen Hercule Poirot –, nem leszek itthon ebédidőben.

Szerettem a történetben febukkanó rendkívül jó humort is, ami különösen Poirot és szállásadónője között sziporkázott a leginkább. Mrs. Summerhayes főztje ugyanis minden olyan dolgot megtestesít, ami a lehető legtávolabb áll Poirot kifinomult ízlésétől. 

És hát persze, még ott volt Ariadne Oliver is, a híres krimiírónő, aki Poirot társául szegődött a nyomozásban, ha már éppen Broadhinnyben járt éppen véletlenségből. Mrs. Oliver egyébként mintha csak Agatha Christie szócsöve lenne, sokszor tesz olyan megállapításokat vagy fogalmaz meg olyan véleményeket, amikről köztudott, hogy maga az írónő is hasonlóan gondolkodott - különösen a regényeivel kapcsolatban. Így például Mrs. Oliver is - hasonlóan Christie-hez - szívből gyűlöli piperkőc nyomozóját, akit viszont imádnak az olvasók - igazán szórakoztató volt olvasni erről a viszonyról Mrs. Oliver szájából. 

Érdekes, hogy ebben a kötetben nem igazán volt semmiféle elmélkedés a bűnről vagy az elkövetők, áldozatok viszonyáról, mint a korábban általam olvasottakban. Ez inkább szimplán szórakoztató volt, a történetben meglehetősen gyakran felbukkanó humornak köszönhetően pedig aztán még inkább. 

A Mrs. McGinty meghalt is egy nagyon jó, hangulatos Agatha Christie krimi véleményem szerint, és igazából ennyit én még nem nevettem a krimikirálynő egyik regényén sem. A megoldás persze ettől függetlenül ugyanolyan fifikáns, mint más történeteiben, Poirot szürke agysejtjei itt is gyorsabban és eredményesebben dolgoznak, mint az olvasójé. 

Ha ez a regény kimaradt még, mindenképpen ajánlom olvasásra. 

– Honnan tudjam? – mondta mérgesen Mrs. Oliver. – Honnan a csudából tudjam, miért jutott eszembe egyáltalán ez a visszataszitó alak? Nyilván megőrűltem! Miért éppen finn, amikor semmit sem tudok Finnországról? Miért vegetáriánus? Miért van olyan sok hülye modorossága? Egyszerűen megtörténik. Az ember kipróbál valamit, és az embereknek tetszik, és akkor folytatja, és, mielőtt észrevenné magát, az életéhez kötődik egy olyan fickó, mint a tébolyitó Sven Hjerson. És az emberek meg írnak is, és kérdezik, hogy, ugye, nagyon szeretem.Hogy szeretem-e? Ha találkoznék azzal a csontos, égimeszelő, zöldségevő finnel a valódi életben, cifrább gyilkosságot követnék el, mint amilyeneket eddig kitaláltam.

Én meg a következő karácsonykor egy Ms. Marple regénnyel fogok próbálkozni. 

Agatha Christie: Mrs. McGinty meghalt

Mrs. McGinty's Dead

Fordította: Gálvölgyi Judit

Európa Kiadó

276 oldal

A szenvedély

Jeanette Winterson önéletírása olyan szintű rajongást váltott ki belőlem, hogy tudtam, feltétlenül meg kell ismerkednem a fikciós írásaival is. Mert aki így tud írni az irodalomról és az olvasmányairól, annak csakis jó könyvei lehetnek. A szenvedély című regénye pedig pontosan ezt az előfeltevésemet támasztotta alá. 

A szenvedély nem érzelem, inkább elrendeltetés. 

Két ember, két világ fonódik össze ebben a történetben, amely a napóleoni háborúk idején játszódik. Egyik szereplőnk Henri, a tizenéves parasztfiú, aki szenvedélyesen szereti Napóleont, és szakácsaként bárhová, akár a hideg orosz télbe is hajlandó őt követni. Napóleon pedig a csirkékért rajong szenvedélyesen bármilyen formában. Meg persze a háborúkért, amikben mindig győz. 

Másik szereplőnk Villanelle, egy velencei csónakos lánya, aki apjához és más velencei csónakosokhoz hasonlóan lábujjai közötti hártyával született. Villanelle sokáig csak szemlélője a városában tomboló szenvedélyeknek, azonban amikor megismeri őt, egy előkelő úr feleségét, attól a pillanattól fogva másra sem tud gondolni, csak arra a szenvedélyes szerelemre, amit iránta érez. 

Ennek a két embernek a sorsa fonódik össze a napóleoni háborúknak köszönhetően, az ő történetükön keresztül mesél Winterson erről a lángoló, bekebelező, megszállottá tevő érzésről, amit röviden csak szenvedélynek hívunk. 

Henri szála a napóleoni háborúk fájóan realista világával veszi kezdetét, ahol az emberekben az évek alatt már csak a gyűlölet és éhség érzése maradt, mert a háború és az ott látott borzalmak minden mást kiöltek belőlük. Előbb-utóbb megtanulják, hogy amikor Napóleonnal újabb csatába indulnak, szívüket otthon kell hagyniuk, mert ez nem az a hely, ahová az ember magával viheti. És ezeknek az újabb és újabb háborúknak nagyon úgy tűnik, hogy soha nem lesz vége. Mindig akad ok, amiért harcolni kell, Napóleont mindig fűti rögeszméje és nyerni akarása. Csak még egyet és még egyet kell megnyerni. Majd azután is. A háborúk alatt Henri sok más társával egyetemben folyton vándorol, nem sokáig maradnak egyhelyben, és emellett a csaták, a harcok mégse mutatnak egy idő után újdonságot. Legyen az bár Egyiptom perzselő homokjában vagy Oroszország fogcsikorgatóan jeges telében, mindig ugyanaz történik mindenütt: kegyetlenség és halál. S a katonák mindig kénytelenek otthon hagyni szívüket, hogy a gyűlölet és éhség érzése zabálja fel őket; hogy lelkük kietlen pusztaságával járják meg a harcterek poklait. 

A háborúban nem az volt a legszörnyűbb, hogy láttam, hogyan halnak meg társaim, hanem hogy láttam, hogyan élnek.

Mindezzel szemben, éles kontrasztként ott van Villanelle Velencéje, ez a folyton változó, vibráló, színes-szagos város, ami bár fizikailag tekintve mozdulatlan - hiszen itt nincs vándorlás, szereplőink egy helyben vannak úgymond - , mégis tele van meglepetésekkel, és a szerencsejáték, szerelem és szenvedély járja át az utcáit. A másik szál túlságosan is realistán ábrázolt világával szemben itt belefonódik a valóság szövetébe a mágikus realizmus, minden sarkon bele lehet botlani egy tündérmesébe. Henri később az őrültek városaként hivatkozik rá, hiszen itt mindenkit hajt a maga szenvedélye. Maga a város talán pont ezért egy sosem nyugvó, örökkön változó, térképét folyton átrajzoló hellyé vált, tükrözve lakóinak nyugtalan és felfokozott lelkiállapotát. Kedvencem a város a városban elgondolás volt, vagyis hogy Velencének van egy rejtett, sötét és mocskos arca mélyen eldugva a csatornák útvesztőjében, és csak kevesen tudnak róla. Itt tanyáznak az üldözöttek és az elfeledettek, vagyis a társadalom peremére szorult, tragikus történettel rendelkező emberek. Velence maga akárhogy is nézem, sokkal inkább egyfajta lelkiállapot ebben a regényben, mintsem egy konkrét hely. Mintha Velence magának a szenvedélynek lenne egyfajta fizikai kivetülése. 

Aki egyszer itt jár, örökre itt ragad - nem feltétlen saját akaratából. Ez a hely bekebelezi az embert, és nem ereszti el. Ám a szenvedélyben senki se élhet hosszabb ideig - erre minden szereplő rájön végül a maga módján, mert egy idő után felemészti őket.  

Velencében régen, amikor még saját naptárunk volt, és távol tartottuk magunkat a világtól, az éjszakával kezdődött a nap. Mi haszna lett volna számunkra a napnak, amikor minden, a kereskedelmünk, a titkaink, a diplomáciánk a sötétségtől függött. A sötétben minden álarcot visel, és ez az álarcok városa.

A szenvedély egy nagyon okosan és nagyon szépen megírt könyv erről a kegyetlen és mégis csodálatos érzésről, ami emberré tesz minket. Wintersonnak sok életrajzi eleme visszaköszön ebben a kötetben, ami a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? című önéletírásából már ismerős volt számomra. Így például Henri vallásos családja vagy Villanelle leszbikus viszonya a patríciusnővel. Érdekes volt az ilyen momentumokat a saját életének tükrében olvasni, illetve hogy a saját megélt élményeit miképpen adaptálta a fikciójába. Persze a regény ezeknek az ismerete nélkül is abszolút élvezhető, ez igazából csak még egy új dimenziót nyit meg az olvasói élményben. 

Nincs mese, szerettem ezt a történetet. Különösen Velencét szerettem benne, ezt a mesékkel és mágiával átitatott nyüzsgő várost, ahol élmény volt a szereplőkkel kalandozni. Winterson prózája pedig csodálatos, tőle akarok még, még. 

Jeanette Winterson: A szenvedély

The Passion

Fordította: Lengyel Éva

Park Kiadó

224 oldal

Forduljon Psmithhez!

Sokan Rejtő Jenőre vagy Christopher Moore-ra szavaznak, ha humoros regényről van szó, én azonban amondó vagyok, hogy ha szereted az angol humort - már pedig ki ne szeretné? - , akkor egy jó kis Wodehouse regénynél nincs jobb. Bertie Wooster, a valaha volt leglumpabb fickó, én mondom, mégis sokáig az ő felesége szerettem volna lenni. Oké, előtte meg Anyeginé is - valljuk be, fiktív szerelmeim kiválasztása sose volt szerencsés fiatalkoromban. 

Mondjuk, ebben a regényben pont egy szemernyi Bertie Wooster sincs, maximum olyan karakter, akivel igazán jól megértenék egymást. Ez a kötet abszolút Psmithé ( a P néma!) , akit mellesleg Wodehouse egy valódi emberről mintázott. 

– Ellopjam a nagynénje nyakékét? – kérdezte elnézően.
– Igen.
– Nem gondolja, hogy nagynénje ezt esetleg illetlenségnek minősítheti olyan egyén részéről, akit még csak be sem mutattak neki?

Ármánykodás, félreértések, tartozások, lopások és egyéb titkos tervek: ebben a regényben kérem, minden van, ami garantálja a szórakoztató történetet.  Ám főhősünket, Psmithet semmivel, az égvilágon semmivel nem lehet kihozni zen nyugalmából. Bármekkora félreértés kellős közepébe csöppen, rögtön adaptálódik, s közben arcizma se rezdül. Főleg addig, amíg halak nem szerepelnek semmilyen formában. Mert abból jutott neki elég mielőtt karrierváltásba fogott, és fel nem adta az alábbi hirdetést:

Forduljon ​Psmithhez!!!
Psmith Majd Segít!
Psmith Mindent Elintéz!
Önnek Szüksége Lenne
Valakire, Aki Eljár Peres Ügyiben?
Valakire, Aki Elintézi Üzleti Ügyeit?
Valakire, Aki Sétálni Viszi A Kutyáját?
Valakire, Aki Meggyilkolja Az Ön Nagynénjét?
Psmith Elintézi!
Bűntény Nem Akadály!
Bármilyen Megbízása Van
(Feltéve, Hogy Halakkal Nem Kell Dolgozni),
Forduljon Psmithhez!
Ajánlatok: R. Psmith, Postafiók 365
Forduljon Psmithhez!

 És végül ez a hirdetés keltette fel Freddie Threepwood őméltóságának, e makulátlanul elegáns, ám értelmi képességekkel meglehetősen szerényen megáldott ifjúnak figyelmét. Freddie ugyanis merész terven töri a fejét, méghozzá azon, hogy ellopja nagynénje nyakékét - nagybátyja beleegyezésével. Családi ármánykodások, szerepcserék, véletlen és nem annyira véletlen találkozások izgalmai dobják fel ezt az egyébként sem unalmas történetet, ahol szinte senki sem az, akinek mondja magát.

Ha szereted a félreértéseken alapuló szórakoztató könyveket, akkor ezt nem szabad kihagynod. Nincs itt semmi komolyság, ami mégis komoly lenne, abból garantáltan komolytalanságot csinál. Mint például a kortárs költészetből, amit itt bizony senki se ért, az álköltők - pechükre - meg különösen nem. "Keresztül a Gyönyör sápadt paraboláján…" - azt hiszem, ez a sor örökre ikonikus marad számomra, és ha elolvasod a könyvet, hidd el, neked is. 

Nyilván vannak eredetibb történetek ennél, több csavarral, váratlanabbakkal vagy nagyobbakkal - biztosan így van, ezt nem tagadom. Azonban Wodehouse alakjai olyan zseniálisan szórakoztató karikatúrák, akik tényleg igazán sajátossá, wodehouse-ossá teszik a sztorit. És mindemellett a narrációban fellelhető poénokat sem szabad kihagyni az említésből, amiket gonosz módon példaként elmesélni nem lehet, mert elmesélve már nem vicces, de ahogy Wodehouse megírta, hát higgyétek el, hogy nagyon is az.

De persze, bárhogy csűröm, csavarom itt a dolgot, igazából egy a lényeg, mégpedig az, hogy akinek van humorérzéke, az olvasson Wodehouse-t. De az is, akinek nincs. 

Igazi angol arisztokratás agyamentség ez az egész. 

P. G. Wodehouse: Forduljon Psmithhez!
Leave It to Psmith
Fordította: Devecseriné Guthi Erzsébet
Európa Kiadó
298 oldal

A fülemüleerdő titka

Ha van ifjúsági regény, amit legszívesebben átölelnék, az A fülemüleerdő titka lenne. Elképesztő, mennyire rám talált ez a történet, valahogy úgy éreztem, mintha kifejezetten nekem lett volna írva. És ez olyan ritka, ám mégis jól eső érzés. Lucy Strange regénye jött, látott és győzött - és szem nem maradt szárazon az olvasása közben. 

 

A történet 1919-ben játszódik, amikor is Hen és családja a velük történt tragédia után vidékre költözik. Az édesanya altatókon él egy szobában elzártan, állandó orvosi kontroll alatt, az édesapa pedig szinte azonnal megragadja a külföldi munka lehetőségét, és magára hagyja beteg feleségét és két kislányát. Hen teljesen egyedül marad kedvenc könyveivel, és lassan felfedezi új házuk titkait, miközben próbálja újraegyesíteni széthullóban levő családját.

Lucy Strange regénye egy gyönyörű könyv a gyászról és annak feldolgozásáról. Utat mutat, merre lehet és hogy lehet tovább botorkálni a sötétségben, hogy aztán újra fényre léphessünk. A veszteség miatti darabokra szakadás, majd gyógyulás útján újraegyesülés több szinten is megjelenik a regényben. Az 1919-es dátum sem lehet véletlen, hiszen így a történet hátteréül szolgáló világ is mintha csak a gyászoló családok bánatát visszhangozná. A világháború miatti veszteségek, a világméretű kegyetlen harcok, a térképek újrarajzolása után ez a világ már nem ugyanaz mint volt. Szétesett, megváltozott. És most igyekszik újra magára találni ebben az új helyzetben, megtalálni az új, veszteségeket megélt önmagát. 

Hen és családja is hasonló lelkiállapotba érkezik a vidéki házba, Remény-lakba. Robert, a legidősebb gyermekük halála óriási törést okozott mindannyiuk életében. A gyász darabokra szabdalta az egyébként boldog családi egységet. Az összetartozás érzése megszűnt: mintha egy ház külön szobáiba zárkóztak volna veszteségükkel. Egy család, ám mégis falak emelkedtek közéjük. Az apa végül a problémák elől való menekülést választja a külföldi munkájával, míg az anya mély depresszióban, begyógyszerezve öntudatlanul fekszik Remény-lak egyik kulcsra zárt szobájában, ahova csak az orvosnak van bejárása. 

Ott voltunk mind – a mami, Jane méni, Malacka és én – egyazon tető alatt, de oly távol és magányosan, mint négy csillag az éjszakai égen. Mindannyian egymagunkban pislákoltunk a sötétben.

 

Hen az egyetlen, akinek feltűnnek ezek a falak, és minden erejével azon van, hogy összetartsa széthullóban levő családját. Mert amellett, hogy ő is mélyen gyászolja bátyját, szüksége van az otthon nyújtotta melegségre. Talán, most jobban is, mint máskor. Csodáltam Henben ezt az elszántságot és bátorságot, amivel védelmezte szeretteit. Talán nem is túlzok azzal, ha az egyik legbátrabb hősnőnek hívom őt, hiszen aki magától képes szembenézni ezzel a vad, szívet kitépő, megszelídíthetetlen gyásszal, az méltán megérdemli ezt a címet. 

A fák alatt hűvös volt, sötét és nyugtalanító. Forró volt a nyár, a lábam alatt a levelek és az ágak úgy ropogtak, mint a gyújtós. Elvadult ösvények szövevénye olvadt bele az erdő sűrűjébe. Megálltam és füleltem, de csak a saját szívverésem puha dobbanásait és Malacka lélegzetének surrogását hallottam.

Hiszen lelki egészségünk, későbbi életünk szempontjából nem mindegy, hogyan kezeljük magunkban ezt az érzést. Az ismeretlen, titkokkal teli vadon  mindig is a lélek rejtett bugyrait szimbolizálta az irodalomban. A történetben felbukkanó  fülemüleerdő itt maga a gyász, amihez három alapvető magatartásforma társul. Hen gyakran kóborol benne: eleinte retteg tőle, fél felfedezni, ám utána önszántából vissza-visszajár, és egyre kevésbé félelmetes a számára. Megbarátkozik a hellyel. Pille viszont saját tragédiája után odaköltözött, és nem hajlandó elhagyni az erdőt. A külvilág, a korábbi élete mind-mind megszűnt, érdektelen számára. Az erdőhöz vadult. Hen édesanyját, Mrs. Abbottot ezzel szemben mindenáron igyekeznek az erdőtől - vagyis a gyászától - távoltartani. Altatók és kulcsra zárt ajtók biztosítják, hogy a szobáját el ne hagyhassa.

A regény elsősorban a történetek erejében hisz, amik képesek visszavezetni a fényre a gyász sötétjében kuporgó lelkeket. Hen számtalan könyvvel állítja párhuzamba életét és a vele történteket. Hogy beburkolózzon olyan érzésekbe, amiket jelenlegi élete nem ad meg számára, pedig szüksége lenne rá. Hogy utat mutassanak neki hősei és hősnői, merre tovább. 

Hogy emlékezzen. 

Hogy merjen önmagáról is mesélni. 

Édesanyjának is titokban felolvasott meséken keresztül próbál segíteni feldolgozni a velük történt tragédiát. És ez hatásosabbnak bizonyul bármilyen csodagyógyszernél. A történetek kézen fognak, és segíthetnek megtalálni újra a fényt; a kulcsot a bezárt ajtóhoz. A történetek gyógyítanak. És Hen ezt nagyon bölcsen felismerte. Persze, ebben a regényben sem ilyen egyszerű a gyászmunka, ahogy a való életben sem úgy működik, hogy az ember meghallgat pár mesét és minden jó utána. Édesanyjának is még nagyon sok munkája lesz, hogy teljesen rendbe jöjjön. De Hen a meséin keresztül képes volt megfogni a kezét. 

Lucy Strange regénye egy elképesztően gyönyörű könyv a gyászról és a szeretetről, amely a régi, klasszikus ifjúsági regényeket idézi. Muszáj lesz elolvasnom A világítótorony legendáját is hamarosan, és most egy saját példányon is erősen gondolkodom. 

Hen pedig büszkén beléphet kedvenc hősnőim csarnokába, ahol bizonyára Anne Shirley és Judy Abbott is örömmel üdvözli őt. 

Lucy Strange: A fülemüleerdő titka

The Secret of Nightingale Wood

Fordította: Ruff Orsolya

Manó Könyvek

320 oldal

A Jane Eyre-eset

Szóval Jasper Fforde regénye olyan, mintha egy nyolcvanas évekbeli amerikai zsarus film forgatókönyvét odaadták volna egy irodalomprofesszornak, hogy kezdjen vele, amit csak akar. És tegyük fel, hogy ez az irodalomprofesszor nem adta volna tovább a szöveget egy filmelméletekkel foglalkozó kollégájának, nem is írt volna belőle tanulmányt se - bár megremegett a keze azért az írógépe felett -, hanem valóban kicsit átírta és felturbózta volna a dolgot a saját szája íze szerint. 

Aki így megalkotott volna egy olyan alternatív világot, ahol az irodalom központi jelentőséggel bír. Olyannyira, hogy nem a vallási felekezetek kopogtatnak az ajtókon, hanem irodalmi csoportosulások, akik arról akarnak mindenkit meggyőzni, hogy a Shakespeare-daraboknak ki is volt valójában a szerzője. Vagy a speciális ügynökök nem drogok vagy más hasonló, „hétköznapi” holmik után kutatnak, hanem hamisított regények, ellopott kéziratok után.

Itt az igazi, velejéig romlott bűnöző nem plázákat vagy iskolákat robbantgat, hanem könyvszereplőket gyilkol, hogy az olvasóknak ne legyen többé örömük kedvenc regényükben. S Acheron Hades, e világ legmegátalkodottabb bűnözője nem is kisebb karaktert szemel ki magának, mint a mindenki által olyannyira kedvelt Jane Eyre -t… ám tervét nem lesz olyan könnyű megvalósítania, mint hitte, mert egy olyan ügynökkel találja szembe magát, akit nem ejtettek a fejére. Ő Thursday Next, aki szabadidejében mellesleg szenvedélyes III. Richard rajongó és akivel mindig ott van az Erő (vagy ha az nem is, de legalább a pisztolya biztosan…)

"A kormányok és a divatok mulandók, de Jane Eyre örök."

Emlékszem, hogy sok-sok évvel ezelőtt mennyire levett a lábamról ez a könyv. Mindenkinek erről meséltem, és ahogy múlt az idő, az élmény, a rajongás egyáltalán nem halványodott bennem. A mai napig az egyik legnagyobb talány számomra, hogy a sorozat miért nem folytatódott idehaza. Hiszen ez az univerzum tényleg a könyvszeretőknek íródott - csak mindenféle nyálas, instant könyvmoly-közhelyet nélkülöz. Helyette van viszont Irodalmi Detektívcsoport, klónozott dodók, könyvmoly-lárvák, amik nyilván kevésbé fennköltek, de legalább szórakoztatóak. Ez a világ vicces, eredeti és kellően agyament. És ezeket a megállapításaimat az újraolvasás után is tartom. És Acheron Hades még mindig a legmegátalkodottabb alternatív erkölcsű férfi, aki tudja miképpen lehet egy olvasni szerető embert szíven döfni. Már jelképesen (is) értve.
A könyv talán egyetlen hibája, hogy maga a cselekmény viszont tényleg olyan, mint egy nyolcvanas évekbeli amerikai zsarus film, annak minden kliséjével együtt. És ez néha picit kínos volt szerintem, főleg azért, mert maga a világ tényleg annyira egyedi és kreatív. További nagy kár, hogy  ez magáról Thursdayről valamint a háttértörténetéről sem mondható el. Kapásból vagy három karaktert is tudnék mondani, aki sokkal érdekesebb és eredetibb főszereplő lehetett volna. Thursday a leggyengébb pontja az egész regénynek, de ez se vegye el senki kedvét, mert ez az eszement könyvmoly világ szerintem bőven kárpótolja a klisés és kissé érdektelen főszereplőt.
És persze Fforde humora pedig az igazi díszkötés a történeten. Nem az a minden mondatban felbukkanó, a sztori végére kifáradó és erőltetett vicceskedés ez, hanem a pont jó helyen, pont megfelelően tálalt, amitől az éjszaka közepén is képes voltam röfögő nevetést produkálni.

Kétféle felfogás van érvényben az idő rugalmasságát illetően. Az egyik szerint az idő messzemenően hajlékony, a legapróbb esemény is megváltoztatja a Föld jövőjének lehetséges alakulását. A másik nézet szerint az idő merev: hiába próbáljuk eltéríteni, visszakanyarodik a determinált jelen felé. Megjegyzem, engem nem izgatnak az efféle részletkérdések. Én nyakkendőket adok el azoknak, akiknek nyakkendő kell.
Nyakkendőárus a Victoria állomáson, 1983 júniusa

Szóval, ha egy fantáziadús, igazán eredeti történetet keresel, és amúgy szereted mondjuk a Halálos fegyver akárhány részét, és eléggé bírnád, ha egy irodalomprofesszort rászabadítottak volna egy zsarus film forgatókönyvére, akkor Jasper Fforde sorozatát neked írták.
Meg nekem.
És amúgy mondtam már, hogy a második részben a Szép reményekbeli Ms. Havisham lesz Thursday nyomozópartnere? Gondoltam, azért megemlítem, ha esetleg a bejegyzés nem csinált volna kellően kedvet.

Jasper Fforde: A Jane Eyre-eset
The Jane Eyre Affair
Fordította: Tóth Tamás Boldizsár
Láva Könyvkiadó
382 oldal

Halálos fehér

Hogy miért érdemes belekezdeni Rowling krimisorozatába? Mert hangulatos. Mert régimódi krimi stílusú. Mert az egyes kötetek mind-mind nagyon érdekes és aktuális társadalmi problémákkal foglalkoznak. És persze ott van Cormoran és Robin, akik ezt az egészet összefogják, és akik miatt szintén érdemes adni a Galbraith regényeknek egy esélyt.  

A Halálos fehér az idei év egyik legjobban várt megjelenése volt számomra a Jim Kay által illusztrált Harry Potter mellett. Rowling még mindig képes kenterbe verni mindenkit. Még akkor is, ha a sorozat legutóbbi része, a Gonosz pálya nem tetszett maradéktalanul. 

És nem mondanám, hogy a folytatás teljesen elhagyta volna azokat a dolgokat, amikért nem szerettem (annyira) az előző részt. Nyomozópárosunk magánélete ott ugyanis túlzottan előtérbe került, a rejtély felgöngyölítése majdhogynem marginális lett ahhoz képest, hogy mi történik vagy mi nem Cormoran és Robin között. És hát ez a másik dolog, ami miatt kicsit megharagudtam a sorozatra a Gonosz pálya olvasása közben: miért kell feltétlenül szerelmi szálat kanyarítani a két főszereplő közé, ha azok ellenkező neműek? Szerintem szuperek a karakterek, ahogy a háttértörténetük is bőven elég érdekes ahhoz, hogy a magánéleti szálakat elvigyék hátukon. Minek kell még ennél is többel túlbonyolítani a dolgokat? Nem a karakterközpontúsággal van hát a bajom (sőt, ezt kifejezetten élvezem a Strike regényekben, mert mint említettem Cormorant és Robint is kellően érdekesnek tartom ehhez), a gondom inkább a szinte kötelező jellegű kollégák közötti plátói vagy nem annyira plátói románccal van.

Szóval ezeknek a dolgoknak a tudatában és az ilyen értetlenségeimmel karöltve vágtam hát bele a Halálos fehérbe, és a többséggel ellentétben én azért imádkoztam, hogy a Strike és Robin között bimbózó románc ne fojtsa el a nyomozós szálat. És bár akadtak fejezetek, amik szinte csak ezzel foglalatoskodtak, de talán mégsem éreztem annyira hangsúlyosnak, mint az előző részben. 

Ellenben most a nyomozásból és a gyanús elemekből kapunk bőven. Olyan szerteágazó az egész, hogy nagyon nehéz volt - sőt, a legvégéig szinte lehetetlen - kitalálni, hogy mi tartozik össze és mi nem. Rowling ismét megcsillogtatta krimiírói tehetségét, csak úgy brillírozott az elterelések használata és a ráutaló nyomok eltűntetése között. Ismét egy meglepő fordulatokkal gazdagított, igazán érdekes nyomozást sikerült neki összehozni. Az utolsó fejezeteket kénytelen voltam hajnalig olvasni együltő helyemben, örömmel vállalva a másnapi zombiállapotot is.
Talán pont ez a szerteágazósága sugallhatja egyeseknek a Halálos fehér túlírtságát. És nem mondom, hogy gyorsan tudtam haladni ezzel a röpke  633 oldalas történettel, de mint minden Cormoran Strike regénynél, úgy itt is jól esett belehelyezkedni ebbe a lassú folyású, olykor kicsit noiros beütésű, vérbeli angol krimibe.

Mindemellett bepillantást kapunk a politikusok világába is, ahol mindenki azon van, hogy vagy minél ügyesebben rejtegesse a saját mocskát a nagy nyilvánosság elől, vagy pedig minél hatékonyabban rántsa le a leplet a másik botrányos vagy kétes ügyleteiről. Ez a macska-egér játék folyik a színfalak mögött: mindenki titkol valamit, már csak az a kérdés, hogy vajon meddig sikerül. Ezeknek a befolyásos embereknek a magánélete sem sokban különbözik: az otthon nem egy meleg családi fészek, ahova jó megérkezni. Zűrös ügyeket, sötét családi titkokat, elhidegült kapcsolatokat lehet csak szinte találni. A gazdag és befolyásos emberek élete egyáltalán nem fenékig tejfel, és ezt Galbraith kíméletlenül meg is mutatja nekünk ismét.
Mindemellett nagyon érdekes volt Robin szála is, ahol a lelki abúzus témája ismét csak erőteljesen jelen volt Matthewnak köszönhetően. Amellett, hogy azt a srácot minden Strike-olvasó legszívesebben képen törölné ahányszor megszólal, nagyon jó bepillantást enged az ilyesfajta kapcsolatba, és hogy a bántalmazott miért is képtelen otthagyni partnerét még akkor is, ha mindenki számára totálisan nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem jó irányba tart ez az egész. A regény most még erőteljesebben kihangsúlyozta Robin magánéletének és munkájának kontrasztját, ahol míg utóbbiban abszolút sikeres és talpraesett, szinte egyenrangú partnerként létezik, addig Matthew közelében egy óvatoskodó, feszült és lelkileg megalázható nőként. És bár lehet, hogy ez a kettősség ellentmondásosnak tűnik első hallásra, de szerintem egyáltalán nem az. Matthew esetében Robin beleragadt egy sok-sok éve fennálló szerepbe, ahonnan nehéz kitörni úgy, hogy az évek és megszokás rárakódtak. Nehéz ennyi évet eldobni, még akkor is, ha kényelmetlen. De Robin munkahelyi sikerei és az ott átélt tapasztalatai az idő elteltével a magánéletébe is változásokat hoznak, és ő is kezdi másképp látni a dolgokat. Érdekes volt megfigyelni ezt a folyamatot nála, kicsit persze sajnálom, hogy erre nem hamarabb került sor.

Nagyon szerteágazó, sok mindent felölelő történetre sikerült ez, ami talán egyesek szemében pont az élvezhetőségére nyomja rá a bélyegét. Ha az előző három részt lassan csordogáló történetvezetésként jellemezzük, akkor ez inkább gleccser lassúságú. Oké, ennyire azért nem.... de tény, hogy lassabban bontakozik ki, mint az előző részeknél. Mindenesetre én baromira élveztem elmerülni a könyvben, újra beülni Strike-kal és Robinnal egy pubba ls együtt nyomozni velük. Hihetetlen hangulata van ezeknek a regényeknek, és ez erre a részre is abszolút igaz.

Robert Galbraith: Halálos fehér
Lethal White
Fordította: Nagy Gergely
Gabo Kiadó
640 oldal