2010. június 14., hétfő

Egy szál rózsával emlékezz!



Gabriel Garcia Marquez: Szerelem a kolera idején

kiolvastam: 2010. június 13.

A Szerelem a kolera idején egy életen át tartó, reménytelennek tűnő szerelem története, ami egy elhervadhatatlan vörös rózsaként bontogatja szirmait az olvasó szeme előtt, akit egyre csak bódít az illata, minél jobban halad előre a könyv lapjain. Florentino Ariza, a regény főhőse, mikor meglátta fiatalkorában Fermina Dazát, rögtön beleszeretett, s ettől a szerelemtől nem tudott szabadulni élete végéig. Olyan szépnek látta őt, már akkor és olyan vonzónak és a közönséges halandóktól annyira különbözőnek, hogy sohasem értette, mások miért nem részegülnek meg cipősarkának kopogásától, miért nem dobban meg a szívük Fermina ruhafodrainak zizegésétől, miért nem őrül bele a szerelembe az egész világ hajfonatának forgószelétől, kezének röptétől, nevetésének visszhangjától. Mert ő ezt tette, ötvenegy éven keresztül.

Marquez regénye tényleg az olvasó szívéhez szól! Olyan szívekhez, melyek ha nem is olyan kitartóan, de égtek már a plátói szerelem tüzében. Hiszen ők tudják, hogy az ember vágya által teremtett káprázat alól a legnehezebb kiszabadulni, vagy talán nem is lehet teljesen. Valami mozdulatlan várakozás, boldog reménykedés tölti el ilyenkor a szíveket, melynek varázsát csak az a pillanat törheti meg, mikor szembesülnünk kell a valósággal. Ez történt Fermina Dazával is, aki több éven keresztül táplált mély érzéseket a férfi iránt, ám mikor szemtől szembe egyszer Florentino leszólította a piacon, csupán a képzeletében létező férfi árnyalakját látta, s ezután elhalt benne az iránta érzett szerelme.

Így Fermina tovább tudott lépni, élni kezdte az életét. Feleségül ment egy neves doktorhoz, Juvenal Urbinohoz, akinek társa volt élete végéig. S bár adódtak nehézségek házasságukban: olyan akadályok is eléjük gördültek, amiken úgy látszott képtelenek túljutni, de végül rájöttek arra, hogy vagy így élnek együtt vagy sehogy, vagy így szeretik egymást vagy sehogy, hiszen a szerelemnél nincs nehezebb dolog a világon.

Marquez csodálatos képekkel dolgozik: örökre bevésődnek az ember emlékezetébe. Ilyen a titkos szerető a szegénynegyedben, aki egy rózsaszállal a kezében várja a szeretett férfi halálhírét. Vagy az édesanya és a szerető sírján burjánzó rózsabokrok vöröse, melyek végül meghódítják az egész temetőt. Vagy az aszály perzselő hőségébe fulladt utcák, ahol száraz falevelek kavarognak a hirtelen támadt szélben.

A történet és annak alakjai teljesen időtlenek és mégis időben létezők. Időtlen, mert ahogy olvassa, és olvassa az ember, nem érzi sehol sem az idő múlását, mintha minden állandóság és mozdulatlanság lenne (hogy hány év telik el egyes események közt, azt nagyon ritkán hozza tudomásunkra a narrátor). Ezt az érzést talán az is erősíti, hogy a szereplők alig szólalnak meg a regény során. Végig a narrátor meséjét hallgatjuk, melyet csak ritkán tör meg egy-egy szereplő által megfogalmazott mondat. S mégis minden időben létező a regényben, hiszen egy tárgy, egy pillanat, egy alak nem csak abban a momentumban jelenik meg a szemünk előtt, amikor feltűnik a történetben, hanem megtudjuk későbbi sorsát, a jövőben eljövő jelentőségét is.

Juvenal Urbino halálával kezdődik a történet, s hármuk korábbi évei visszatekintésként jelennek meg a lapokon, majd újra visszatérünk a jelenbe és a kezdőkép részletei már jelentésekkel telnek meg számunkra, s Fermina Daza és Florentino Ariza alakjai úgy tűnnek fel a szemünk előtt, mint akiken nem látszódik, hogy öregednének. Inkább egyre áttetszőbbek lettek az idők során, emlékké váltak, egy letűnt kor árnyaivá lettek, míg a folyón el nem mosta őket a feledés.

Fülszöveg: „Florentino Ariza egy szokványos házasság szüzességétől fosztotta meg, amely ártalmasabb volt, mint az eredendő szüzesség vagy az özvegyi önmegtartóztatás. Megtanította rá, hogy semmi sem erkölcstelen, ami az ágyban történik, ha arra jó, hogy fenntartsa a szerelmet. És még valamire, ami attól kezdve az élete lett: meggyőzte arról, hogy az ember a maga kiszámolt homokszemeivel jön a világra, és azok a szemek, amelyeket bármi okból, önmaga vagy más miatt, szándékosan vagy kényszerűségből nem használ fel belőlük, örökre elvesznek…”

Összegzés:

Gyönyörű szerelmi történet, ami nem csöpögött, s teljesen belefeledkeztem. Bár vannak benne néha meredek dolgok, de ezt Marquez mégis úgy tálalta, hogy meg se botránkoztatott különösebben. Minden olyan természetesnek tűnt, még az a fanatikus rajongás is, amit Florentino táplált Fermina iránt. S a nyelvezete pedig egyszerűen gyönyörű! Az értékelésemben 9 pontot adok!

Vélemények:

6 hozzászólás:

Norin írta...

Annyira gyönyörű címet adtál a bejegyzésednek:), és maga poszt is nagyon szép, felkeltetted az érdeklődésemet, bár én már láttam a filmet, és az nme igazán nyerte el a tetszésemet:(

Heloise írta...

Köszönöm, habár a címet a könyvből néztem ki, szóval ez Marquez bácsi "találmánya", de örülök ha tetszett a poszt :-) hát, a filmet, őszintén bevallom nem láttam, mert ahogy elolvastam, úgy gondoltam, h ezt egy film képtelen visszaadni. A történet maga szerintem tényleg nem különleges, inkább a nyelvezet meg az a sok bölcsesség, ami benne van az a lényeges. :-) Ha olvasni szeretnéd, mindenképp egy nyugodt időszakot válassz, mert ezt tényleg csak lassan érdemes olvasni.

Miestas írta...

Heloise : Nem rossz a film, én is láttam, talán a filmből kicsit több humor jön át mint a könyvből .

Szépséges bejegyzés !

Heloise írta...

oh, igen? Akkor majd még kicsit várok, h ülepedjen a friss élmény, és aztán majd megnézem a filmet is. :-)

köszönöm szépen *pirul*

Vera írta...

Fermina Daza, nem Danza. :) Amnúgy egyetértek mindenben, imádom a könyvet. Nálam 12 pont a 10-ből.

Heloise írta...

Ooops, köszi szépen, javítom is! Nem is értem, hogy miért ezt írtam, pedig tudom hogy Daza *homlokcsapkodás*

Igen, MArquez valóban csodálatosat írt, szerintem is :-)

Related Posts with Thumbnails