2010. augusztus 2., hétfő

Üvegvilág


Jodi Picoult: Törékeny

kiolvastam: 2010. augusztus 1.


Belegondoltunk-e már, hogy mennyi minden lehet törékeny körülöttünk? És nem, most nemcsak a poharakra, az ablaküvegre, a tányérokra vagy más ilyesféle dologra gondolok, hanem az emberi kapcsolatokra is. Bármilyen erős is egy barátság vagy szerelem, mégis tud olyat tenni vagy mondani az ember, hogy elpattintson valamit azon, az egyébként mindig sziklaszilárdan álló, erős falon, amely eddig mindig körülfogott minket és védett. Egy apró kavics pattan a gyenge ponton és már el is indul az a megállíthatatlan hajszálrepedés, ami szépen lassan pókhálóként fonja körbe a már nem is olyan erős falat. S innen már nincs visszaút, előbb-utóbb rommá válik minden.

Vajon mikor és miért lenne hajlandó bárki is eltörni egy köteléket, ami egy másik emberhez fűz minket? Egy olyan emberhez, aki sokat jelent nekünk? Erre sokszor csak legyint az ember, hogy ez vele nem történhet meg. Pedig az élet sokszor szolgál meglepetésekkel, s olyan helyzeteket teremthet, ahol az ember már csak a végén veszi észre, hogy csupán romok maradtak körülötte.

Charlotte és Piper nemcsak jóbarátnők, hanem a legjobbak. Mindent megosztanak egymással, s ha baj van vagy csak beszélgetni szeretnének az éjszaka kellős közepén, mindig számíthatnak egymásra. Mint például akkor, mikor Charlotte és férje régóta próbálkoztak összehozni egy közös gyermeket, de az csak nem akart sikerülni. Piper elvállalta, hogy Charlotte nőgyógyásza lesz és segít a házaspárnak megoldani a gyermekvállalás kérdését. De még mielőtt elkezdte volna szedetni barátnőjével a termékenységfokozókat, Charlotte megfogant. Ám pár hét múlva kiderült, hogy ez a hihetetlen örömhír problémákat is hoz magával: ugyanis a magzat egy igen súlyos és ritka betegségben szenved, amit Osteogenesis imperfectaként, másnéven csonttörékenységként ismerünk.

A kislány a Willow nevet kapja születésekor, ami fűzfát jelent. A névválasztás nem véletlen: hiszen a fűzfa hihetetlen hajlékonysága sokszor megóvja a fát a törésektől – ez a név lesz a kislány amulettje, s reménykednek, hátha megvédi őt a betegsége következményeitől, bár erre elég kicsi az esély. Ahogy a kislány cseperedik, egyre több törést szenved, egyre többször kell menni vele a kórházba. De nemcsak ebből áll az élete: egy nagyon bájos kislánnyá fejlődik, akinek a lexikális tudása nemhogy a kórtársaiét, de sok felnőttét is meghaladja.

Ám Charlotte, az anyuka egyszer csak hat év után úgy dönt, hogy ez így nem jó. Perelni fog, méghozzá Willow miatt: kártérítést követel. S az alperes nem lesz más, mint legjobb barátnője és egyben nőgyógyásza: Piper.

„Az ember mindig más családot akar. A lényeg, hogy ne olyan legyen, mint a meglevő. Tökéletes gyereket, rajongva szerető férjet, foggal-körömmel ragaszkodó anyát szeretnénk. Éldegélünk felnőtt babaházainkban, és nem is sejtjük, hogy életünk megszokott díszletei egyik pillanatról a másikra átrendeződhetnek.” (249.o.)

A nővérem húga c. regényéhez képest ezt sokkal, de sokkal depresszívebbnek találtam. Ez az az atmoszféra, amiért Picoult-tól eddig nem mertem olvasni semmit se. Tényleg, az egész egyszerűen úgy rám telepedett, hogy már tényleg fojtogatott, még akkor is, mikor nem volt a kezemben a könyv. Itt már eltűnt a báj, a jókedv: mindenkinél volt valami probléma, mindenki elveszített valamit, barátnőjét, férjét, önbizalmát, boldogságát, önfeledtségét vagy a helyét a világban. A per mindenki helyzetét fenekestül felforgatta, s általában nem a legjobb irányba.

Komolyan, Chalotte-ot egyszerűen nem tudtam megérteni: miért kellett ezt az egészet végigcsinálnia? Hiszen Willow nagyszerű kislány, aki soha, egyetlen szóval sem panaszkodott az életkörülményeire, s egészen a perig boldog volt. Bár, nekem nemhogy fogyatékkal élő gyermekem, de egészséges gyermekem sincs, így tényleg el sem tudom képzelni mennyi nehézséggel járhat ez az egész, de annyit biztosan tudok, hogy soha, semennyi pénzért nem volnék hajlandó nemhogy kimondani, de még gondolni se, hogy kár volt a gyermekemnek megszületnie. Ezt a világ legnagyobb kegyetlenségének gondolom. S igazából, most a történethez visszakanyarodva, a pernek az okát sem értem. Hiszen a regény elején én egy boldog családot láttam. Igaz, voltak problémák, de alapvetően boldogok voltak. Akkor meg mire volt ez az egész jó? Hiszen, ahogy elindult a per, csőstül jöttek a problémák: s nemcsak Willow sérült meg benne, hanem szinte mindenki. Hát, ennyit megért az a pénz? Én ezt nem igazán hiszem, még most sem...

Charlotte számomra annyira ellenszenves szereplő volt, hogy rányomta az egész regényre a bélyegét. Nemcsak a perről van szó, hanem ahogy Willow-hoz hozzáállt: ő mindig csak egy beteg gyereket látott benne, akivel problémák vannak. Pedig ha nem így fogja fel a dolgot, akkor nem egy csonttörékeny gyereke lett volna, hanem egy hihetetlenül okos és bájos kislánya, akire a kelleténél jobban kell vigyázni. De Charlotte inkább a mártírszerep mellett döntött, s közben azt észre se vette vagy nem is érdekelte, hogy hány emberen gázol át, s mindeközben legnagyobb lánya, Amelia bulimiás lesz, és vagdosni kezdi magát, mert nem kapja meg anyjától a kellő odafigyelést. Ekkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy vajon emiatt kit fog majd beperelni? Hiszen a lelki betegségek is rengeteg pluszköltséggel járhatnak...

„Ó, mennyien lehetünk! Összetört gyerekek anyukái, akik soha több nem tudnak szabadulni a gondolattól, hogy mi lett volna, ha nem hagyják szenvedni a kicsiket. Azok az anyukák, akik elengedték őket, soha nem látott kisbabáikat vélik fölfedezni a mi összetört gyerekeinkben.” (209.o.)

A regény, az abortusz problémáját is alaposan körbejárja, különböző nézeteket ütköztet egymással, s szerintem érdekes végkövetkeztetésekre juthatunk. Persze, nekem megvolt eddig is a véleményem ebben a témában, én egyértelműen abortuszellenes vagyok, de itt szerintem nem is az a lényeg, hogy most ez a regény bármiről is meggyőzze az embert, hanem gondolatokat közvetít erről-arról az oldalról, s így ezen a kérdéskörön kicsit jobban járathatjuk az agyunkat, kicsit jobban belegondolhatunk ebbe az egész problémába.

„Itt nincs jó döntés. Vagy meghagyod, és egész életedben nyögsz a fájdalom alatt, vagy elveteted, de akkor belül marad meg ugyanaz az örökös fájdalom. Nem döntöttem rosszul, de jól se.” (208.o.)


Picoult regénye ismét alaposan elgondolkodtatott, bár az előző regényéhez képest sokkal nagyobb indulatokat váltott ki belőlem, egy-egy szereplőre jóval szélsőségesebben reagáltam. Most valahogy a mellékszál se okozott felüdülést, az egész regényből sütött a reménytelenség, a depresszió és a meg nem elégedés. Jó regény, szerintem, bár rangsort, az általam eddig olvasott Picoult regények közt, még nem tudnék állítani, mert mindkettő jó volt, bár különböző okokból. Az értékelésemben 7 pontot kap, de csak azért, mert majdnem depresszióba taszított.

A könyvért köszönettel tartozom az Athenaeum Kiadónak!

Vélemények:

2 hozzászólás:

PuPilla írta...

A Nővéresm húgánál én is tartottam a nyomasztó hangulattól, ennél a könyvnél meg épp nem gondoltam volna erre. Még nem olvastam, várólistás, de nagyon kíváncsi vagyok rá. Annyira nem taszít, hogy depresszív lesz, mert nagyon érdekes a téma megint, az élethelyzet, még ha ellenszenves is az anya. Jók néha a felzaklató könyvek is.

Remélem olvasol még majd Picoult-kat!

Heloise írta...

Egyébként tényleg nagyon jó könyv, és valóban ismét érdekes témát vett elő. Az, hogy azt írtam, túl depresszív, ez tényleg csak a személyes véleményem, lehet, h más meg pont A nővérem húgától feküdne ki. :-) meg azért ehhez hozzátartozik az is, hogy nálam tényleg vannak olyan témák (pl. válás, folytonos veszekedések, abortusz), amik tényleg nagyon, de nagyon ki tudnak borítani, s Picoult ebben a könyvében pont ezeket boncolgatta rendesen.
Igen, Picoult könyvei tervbe vannak véve még, bár szerintem várok velük pár hetet-hónapot. Még a Tizenegy percre vagyok nagyon kíváncsi :-)
Majd kíváncsi leszek a Te véleményedre is a könyvről!

Related Posts with Thumbnails