2010. december 14., kedd

Többszörösen tükröződve

Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

kiolvastam: 2010. december 13.

Niffenegger, az előző könyvéhez képest egy merőben más történettel jelentkezett, amely mind hangulatában, mind műfajában eltér Az időutazó feleségétől. Igazából, összehasonlíthatatlan a kettő, ezért nem is tudom megmondani, hogy vajon melyik könyve sikerült jobban.

A Highgate temető ikrei, mint a címből is sejthető egy ikerpárról szól, Juliáról és Valentináról, akik nagynénjük halála után egy gyönyörű, ódon lakást örököltek a híres temető szomszédságában. Furábbnál furább szomszédok veszik őket körbe: egyfelől ott van a felső szomszéd, a kényszerbeteg Martin, aki már ki tudja mióta nem mer kilépni a lakásából; az alsó szomszéd, Robert, aki nagynénjük szeretője volt, s élete és munkája is a Highgate temető körül forog; valamint ott van a legfurább szomszéd is - vagy inkább lakótárs- , nagynénjük szelleme, aki ott ragadt a lakásban, s kommunikálni próbál régen látott unokahúgaival és néhai szerelmével.

Számomra maga a történet nem okozott katarzist, de még azt se mondhatnám, hogy lebilincselően érdekes volt. Az indítása jó volt, de aztán valahogy megrekedt azon a ponton, nem építette fel azt a szép ívet, amit a kezdés ígért. Bár, egyáltalán nem volt unalmasnak nevezhető, s még azt se mondanám rá, hogy semmitmondó történet, mert nem az. Ez inkább az én szubjektív véleményem, s talán azért alakult ez ki, mert másra számítottam - hogy mire, azt nem tudnám megmondani.

Bárcsak emlékeznék a temetésemre! Akkor kerülhetett rá sor, amikor Elspeth alaktalan porként hempergett a lakás padlóján. Vajon kötelességtudóbbnak kellett volna lennie Istennel szemben? Most már mindörökre itt marad a lakásában? Azon gondolkozott, vajon meg tudja-e ölni magát az, aki már meghalt.


Talán, Elspeth - a nagynéni- alakja volt az, aki miatt egy kicsit visszás érzéseim keletkeztek olvasás közben. Hiszen egy olyan dolgot megteremteni a könyv lapjain, amit igazából még senki se tapasztalt, de mindenkinek van erről az egészről egyéni elképzelése, a legnehezebb dolog, mert könnyen csalódást okozhatunk az egyes olvasóknak. Igazából, nehezen tudom megfogalmazni, hogy pontosan mire gondolok ezzel kapcsolatban, hiszen azt se tudom szavakba önteni, hogy mi az elképzelésem a szellemvilágról, s hogy egyáltalán: hiszek-e az itt ragadt lelkek mítoszában. Ezt az egészet megfogalmazni nem tudom, csak viszonyítani vagyok képes: leírnak valamit, s erre én vagy azt mondom, hogy "igen, én is így képzeltem" vagy " nem, ez valahogy nem az igazi". S számomra most az utóbbi volt.


Aki rémtörténetre vágyik, az azonban csalódhat Niffenegger könyvében, mert annak ellenére, hogy egy szellem kísért a lakásban, egyáltalán nem erről szól. Inkább a gyász feldolgozása, szeretteink elengedése s ezek nehézségei a könyv főtémája. Ezek a lelki folyamatok lüktetnek a felszín alatt, ezek visznek életet a történetbe. Az írónő különös érzékenységgel ábrázolja alakjainak hétköznapi, s olykor egészen különös vagy éppen ellentmondásos érzéseit, gondolatait. Tetszett, ahogy megrajzolta őket, még akkor is, ha ezek közül kevés szereplőt tartottam igazán érdekesnek.

Az Internet elterjedése lehetővé tette, hogy Martin letegyen a külvilágról. Vagy, hogy még pontosabban fogalmazzunk, az Internet lehetővé tette, hogy Martin az egész külvilágnak csak annyi szerepet engedjen, amennyi feltétlenül szükséges a saját világa fenntartásához. Márpedig az ő világa csak a lakás falai között létezett.


Aki a legjobban felkeltette kíváncsiságomat, az a felső szomszéd, Martin volt. Valami nagyon, nagyon halvány sejtésem lehet róla, hogy milyen lehet kényszerbetegként élni - hiszen, nekem is megvannak a saját babonáim, amik mások számára jelentéktelennek tűnnek, de nekem igenis fontosak (pl. ha vizsgázni megyek, mindig az ötös trolira szállok fel, vagy mielőtt elmegyek itthonról, kétszer megyek körbe a lakásban, hogy leellenőrizzem mindent elzártam, eloltottam, becsuktam stb). Úgy gondolom, ezzel nem csak én vagyok egyedül, hiszen bárkinek lehetnek ilyen fontos apróságai az életében. Bár, egy igazi kényszerbeteg élete sokkal többről szól, mint pár apró babona - az ő életüket már tényleg megnehezítik a kényszercselekvések, szinte mindenben csak akadályt jelentenek a számukra, s nem tudnak sehogy se megszabadulni ezektől segítség nélkül. S az ezzel a betegséggel járó problémákat Niffenegger nagyon jól érzékelteti velünk Martin alakján keresztül, s pont emiatt lesz ő számomra a legérdekesebb szereplő mind közül.

Nehéz megmondani, mi tette az ikreket igazán különlegessé. Az emberek zavarba jöttek, ha együtt látták őket, pedig nem is tudták pontosan, miért. Az ikrek nem egyszerűen egypetéjű ikrek voltak, hanem úgynevezett tükörképi ikrek (...) Lényegében egyetlen teremtmény voltak, teljes egész, de tele belső ellentmondásokkal.


Persze, érdekes volt még a két iker, Valentina és Julia kapcsolata is. Nekem csak testvéreim vannak, s közülük a két idősebbel a legszorosabb a kapcsolatom, bár ez még mindig meg sem közelíti Valentina és Julia egymás iránti ragaszkodását. Mi, a legjobb barátnőkként gondolunk egymásra, ők viszont úgy érzik, egyek. Egyetlen lélek két testben. Érdekes dolog, hogy az ikrek mennyiben másként viszonyulnak egymáshoz, mint a sima testvérek: mennyivel zártabb, kisajátítóbb a kapcsolatuk, mennyire másként gondolkodnak a másikról, s önmagukról is. Azért én úgy gondolom, hogy ikerként -főleg egypetéjűként- élni jóval nehezebb (bármennyire is gyönyörű és sokszor irigylésre méltó két ikertestvér kapcsolata), hiszen az identitáskeresés útja számukra sokkal rögösebb és hosszabb is, ha ugyan rá mernek lépni erre az útra.

Igazából, a regény legnagyobb erősségét az atmoszférájában látom. Niffenegger egyszerűen olyan hangulatot teremtett - már megint-, ami egyszerűen beszippantja az embert: megszűnik számára a külvilág, és csak a regényben él. Képtelen vagyok rájönni, hogy ezt hogyan képes elérni, de tényleg már-már szuggesztívnak nevezhető ez az egész stílus, amit megjelenít. Engem már az első oldalaktól megfogott, hiába nem tetszett később a történet, de a hangulata még mindig fogságban tartott, és nem engedett egy kicsit sem a szorításából. Egyszerűen a markába kerültem.

Szóval, Niffenegger ismét egy remek könyvet hozott össze, amit nem feltétlen neveznék tökéletesnek, de mindenféleképpen egy jó regénynek mondanám, amely valamilyen módon mégis képes megfogni az olvasót. Remélem, azért az egy-két szubjektív "problémám" ellenére kitűnt Nektek, hogy mennyire szerettem olvasni ezt a könyvet. Az értékelésemben 7 pontot ért el!

Kiadó: Athenaeum Kiadó
Eredeti cím: Her Fearful Symmetry
Fordította: Gálvölgyi Judit
Oldalszám: 417 oldal
Eredeti ár: 3490 Ft
ISBN: 978-963-293-076-3

Vélemények:

2 hozzászólás:

Eszkimókiai írta...

Jaj, ezt a könyvet én is olvastam, és néhány helyen ugyanolyan érzéseim támadtak, mint Neked. Például nekem is letehetetlennek bizonyult, minden "hibája" ellenére. Ha valami nem is tetszett annyira, azért még olvastam tovább, mert egyszerűen volt egy hangulata, de számomra a befejezés elrontotta kicsit a történetet. Elspethtől valahogy nem vártam volna ezt, miután kiderült a kapcsolata a lányokkal...

Heloise írta...

Ó, hát igen - a befejezés az meg aztán pláne el lett cseszerintve szerintem is :-SS Örülök, hogy Neked is hasonló élményed volt a könyvvel kapcsolatban, mert anno ezt mindenki úgy imádta, én meg tiszta fekete báránynak éreztem magam, hogy azért voltak vele problémáim :-(
Különben érdekes, az atmoszférájára még mindig emlékszem :-)
Az időutazó feleségét olvastad? Mert ha nem, azt viszont nagyon tudom ajánlani :-)

Related Posts with Thumbnails