Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza
Kiolvastam: 2009. szeptember 20.
" Azok a rítusok és hiedelmek, amelyeket 'Az idő megújítása' cím alatt csoportosítottunk, végtelenül sok változatot alkotnak, és azzal nem is áltathatjuk magunkat, hogy összefüggő és egységes rendszerben kíséreljük meg a bemutatásukat. Ám dolgozatunk célja nem is kívánja meg, hogy e megújítás minden formáját bemutassuk vagy akár morfológiailag vagy történetileg elemezzük. Nem kell most tisztáznunk, miként alakult ki a naptár, s ugyancsak nem kell felvázolnunk olyan rendszert sem, amely magába foglalná a különböző népek eltérő felfogását az 'évről'. A legtöbb primitív társadalomban az Újév azonos az új termésre helyezett tabu visszavonásával: ezzel a kijelentéssel a termés ehetővé és ártalmatlanná válik a közösség számára. Ahol több gabona- és gyümölcsfajta terem, és egymást követő évszakokban érnek be, ott gyakran több újévi ünneppel találkozhatunk. Ez azt jelenti, hogy az idő felosztását azok a rítusok határozzák meg, amelyek az élelemkészletek megújítását irányítják. Azok a szertartások szabják meg tehát az időegységeket, amelyeket a közösségi élet folytonosságának teljességét hivatottak fenntartani."
Fülszöveg:
Az örök visszatérés mítosza az archaikus társadalomban élő és a modern ember világmindenséghez fűződő viszonyát tárgyalja. Az archaikus ember egyetlen olyan mozdulatot sem tesz, amelyet korábban ne tett volna már egy felsőbb szellemi lény, egy démon, egy istenség. Élete így mások cselekedeteinek szakadatlan ismétléséből áll. Ezáltal a mindenséghez kötődik, amelynek történelmét végtelen szertartásokból éli át újra és újra, s amelyhez az idő szokványos folyásáról megfeledkezve örökké visszatér.
Az archaikus közösségből kiszakadt, 'történelmi' vagy modern ember vigasztalanul állna a történelem rémületével szemben, ha nem fogadna el valaminő világszellemet, hiszen tudása, mellyel felismerte emberlétének végleges voltát, nem kárpótolja a rászakadó szenvedésekért. A modern embert csak olyan szabadságfilozófia menti meg, amely nem zárja ki az isteni létezést. Ez a filozófia az archetipikus ismétlés hagyományos szellemét meghaladó zsidó-keresztény vallásos élményben: a hitben adatott meg az ember számára. A modern ember a bűnbeesés embere, s az archetípusok ismétlésének paradicsomából kiűzetve egyetlen segítsége maradt: a kereszténység. Az örök visszatérés élménye által az archaikus emberhez hasonlóan részese lehet a teremtésnek.
Értékelés:
Először a szerzőről ejtenék meg pár szót: Mircea Eliade (1907-1986) világhírű vallástörténész és író, Bukarestben született, ott kezdte tudományos pályáját. 1940 és 44 között az Antonescu-kormány képviseletében diplomáciai szolgálatot teljesített Lisszabonban és Londonban. A háború után Párizsban a Sorbonne-on, majd a chicago-i egyetemen tanított. Vallástörténeti kutatásaiban az ember mítoszokban megnyilvánuló önképét, a vallás szerkezetét és kultúraformáló szerepét, az egzisztenciális egységet alkotó individuumok jellegezetességeit vizsgálja.
Eliade könnyű nyelvezete még a kissé képzeletlenek számára is megfelelő olvasnivalót nyújt. Persze, ettől mondanivalója tudományos, de a nyelvezete megkönnyíti a megértését, amit ráadásul rengeteg, különböző kultúrákból vett példával támaszt alá, ami tovább szélesíti az olvasó látókörét.
Sok érdekes dolgot megtudhat belőle a kedves olvasó, s szokásaink, időfelfogásaink miértjeire is választ kaphatunk ebből a tanulmánykötetből, amely négy fejezetből áll: 1. Archetípusok és ismétlés 2. Az idő megújítása 3. szerencsétlenség és történelem 4. A történelem rémületében
Az érdekességeket és a címben feltett kérdésre adott választ nem lövöm le, járjon mindenki utána! Érdemes!
Összegzés:
Érdekes, könnyen és gyorsan olvasható, külcsínyre is megfelel a kívánalmaknak! De végül az értékelésemben csak 7 pontot ér el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése