A párkapcsolatok kémiája

Johann Wolfgang Goethe: Vonzások és választások

kiolvastam: 2010. április 9.

Goethe neve az irodalom nagy klasszikusai között foglal helyet világszerte, de tudnunk kell, hogy nemcsak ennek élt: számos esszét írt a képzőművészetekről, az esztétikáról, a természettudományokról, a színházról és szinte minden olyan témáról, ami a XVIII. -XIX. században fontosnak, érdekesnek számított. Igazi felvilágosult személyiség volt.

Regényét, a Vonzások és választásokat, amely 1807 körül íródhatott, sokan Az ifjú Werther szenvedéseinek a rokonművének tartják, lévén hogy rengeteg hasonlóság van kettejük közt, s egymásra is játszanak. S maga Goethe is ezt egy „magasabb szintű Werther”-nek nevezte megírása után nem sokkal. Eredeti címe egyébként: Wahlverwandschaften, ami egy kémiai folyamatra használt szakterminus, s ezt magyarra úgy fordíthatnánk, hogy cserebomlás. Érdekes módon egyedül a magyar fordító tért el a cím eredeti jelentésétől, minden más nyelven pontosan lett lefordítva. Lehet, sejtette hogy a marketingjének nem igazán tesz jót egy ilyen cím.

A cserebomlás terminusa az író természettudományos érdeklődésének bizonyítéka (habár, mint mondotta egyszer: a kémia állt tőle a legtávolabb): s ezt most az emberekre alkalmazza, úgyhogy megnézi mi történik négy ember lelkében, mikor összekerülnek. S ezzel a témájával egyébként, egy újfajta regény módszertanát előlegezi meg, ami később Zoláéknál fog felbukkanni.

Hozzá kell tegyem még azt is -posztmodern elmélet ide vagy oda- Goethe műveit nem lehet vizsgálni az életrajza nélkül, hiszen szorosan összefonódik a kettő! Az író nem egy levelében, naplójában, esszéjében említi alkotásai és az élete közötti összefüggéseket. Bár nem azt mondom, kétségkívül enélkül is sok mindent megért belőle az ember, de rengeteg kérdésre nem kap választ enélkül, illetve sok érdekességről lemarad. S hogy mi ne essünk ebbe a hibába, szeretnék Nektek egy picit beszélni ennek a regénynek a megírási körülményeiről: történt egyszer, nagy sokára, hogy nagy lángelménk házasságra adta végre a fejét, s feleségül vette jó ideje mellette élő szerelmét, Christiane Vulpiust. Ám a házassága után nem sokkal Jénában megismerkedik egy fiatal, ártatlan lánykával, Minna Hertzliebbel, aki rögtön rabul ejti a szívét.

A Vonzások és választásokban egy olyan helyzetet teremt, amely nagyon hasonló saját életéhez: van egy házaspár, Eduárd (=Goethe) és Charlotte (=Christiane) akik boldogan élnek, mígnem egyszer csak betoppan az életükben a férj régi jó barátja, a Kapitány aki teljesen leköti Eduárd figyelmét. Ám hogy Charlotte se unatkozzon, meghívják egy távoli rokonukat Ottiliát (=Minna), a fiatal, csinos leánykát. Ezután a párok kezdenek szépen lassan átrendeződni: Eduárd-Ottilia, Charlotte-Kapitány. S ezután az író, jó természettudós módjára, objektívan figyeli, vizsgálja alakjait, hogy vajon milyen végkimenetele lehet ezeknek a kapcsolatoknak, hogyan alakulhat a sorsuk.

Hogy őszinte legyek, ezt a regényt, ha az olvasói szemszögemből nézzük, azt kell mondjam: nem igazán tetszett. Főleg azért, mert Goethe annyira mesterséges helyzeteket teremt, olyan művi párbeszédei vannak, hogy abszolút hiteltelen volt számomra az egész. S a szereplők sokszor annyira hűvösek, érzéketlenek voltak jó pár dologgal szemben, amin egy normális ember megrökönyödött, felháborodott, toporzékolt, szenvedett volna. De ők nem, csak álltak és néztek. S akárcsak a marionett bábuk, akkor mozogtak, akkor éreztek, amikor Goethe azt akarta: s ő sokszor nem gondolt a való élettel. Leginkább egy laboratóriumhoz tudnám hasonlítani az egész regény világát.

De viszont azt el kell ismernem, hogy Goethe tudatossága előtt le kell emelnem a kalapom! Eszmétlen dolog szerintem az, hogy a regényben minden, de mindennek jelentése illetve jelentősége van: semmi sincs ott véletlenül! S ennek valamennyi része kiderül később a cselekmény során, de nagy részüket csak alapos utánajárással lehet felfejteni. S így olyan életképtelen helyzetek nyernek jelentést, amitől az ember eleinte csak forgatta a szemét, de miután utánanézett, meghajtja a fejét Goethe előtt. Egyetlen tárgy, egyetlen falevél, név vagy mondat sem véletlenül van ott és úgy. S ilyen szintű tudatosságra szerintem tényleg csak a zsenik képesek.

Summa summarum:
Gondban vagyok az értékelésnél , mert bár elismerem Goethe írói nagyságát, de ez a könyv mégse jött be. Kicsit szemforgatós volt olvasni, és sokszor átsuhantak a fejemen a „na, persze” illetve a „na, nehogy már!” gondolatok. De! A könyvben sokszor felbukkannak olyan gondolatok mindenféle témakörből, amik abban az évszázadban középpontba kerültek, s ezek nagyon tetszettek, sőt többször is elolvastam őket egymás után. De azért, mert mégis csak írnom kell valami pontszámot, úgy gondolom, hogy 5 pontot adok neki.