A művészet démona

William Somerset Maugham: Az ördög sarkantyúja

kiolvastam: 2010. október 26.

Már húsz perce itt ülök a monitor előtt, s azon gondolkodom, hogyan is kezdhetnék hozzá ehhez a bejegyzéshez. Azt hiszem, ez az igazán jó könyv védjegye, mert olyankor mindig bajban vagyok a bejegyzés elkezdésével: csak halogatom, halogatom, próbálok innen-onnan közelíteni felé, de egyik megoldást sem tartom igazán tökéletesnek. Persze, ilyenkor nem arról van szó, hogy nem gondolok semmit ezzel a regénnyel kapcsolatban, hanem pont az, hogy annyi, de annyi minden cikázik a fejemben, hogy nem tudok egyetlen egy apró kis gondolatszikrát kiragadni, hogy "na, már pedig te fogsz a többiek élére állni". Ha igazán jó könyvet olvasok, akkor ezt nem tudom megtenni.
Talán, akkor most próbáljunk meg belevágni a közepébe:

Maugham regénye, ahogy a fülszövegből megtudjuk, Paul Gauguin életrajzát hivatott elmesélni, akit ha másról nem is, de Tahitin készült csodálatos és meseszerű festményei miatt biztosan ismerjük. Maugham regénye nem igazán ragaszkodik a tényekhez: számára nem az a lényeg, hogy hitelesen és pontosan elmesélje hogyan is élt Gauguin, hanem az, hogy milyen ember is volt. S Maugham ebben iszonyatosan nagyot alkotott! Úgy értem: elég nehéz színre vinni az igazi emberi reakciókat, mert mi van akkor, ha azok nem lesznek szimpatikusak az olvasó számára? Ilyenkor a legtöbb író szépítget, igyekszik megértetni az olvasóval, hogy miért is történt ez vagy miért is mondta. De Maugham nem. Ő nem próbálja hősét mentegetni, még egy kicsit sem. Sokszor mondja, hogy megtehetné, de nem akarja. Ő ilyen és kész, ez van. S ennek ellenére mégsem érezzük azt, hogy le kell tennünk a könyvet, mert nem bírjuk elviselni a főhőst: inkább olvassuk tovább, s elmerülünk a regény világában, és élvezzük azt, hogy itt lehetünk.

A mesék, mondák iránti hajlandóság vele született tulajdonsága az emberiségnek. Mohón csap le mindazokra a csodálatos vagy titokzatos eseményekre, amelyek az embertársaik közül valamilyen okból kimagasló egyének pályafutását tarkítják, ezek köré aztán legendákat sző, amelyekben fanatikusan hisz. Ez a regényesség küzdelme az élet hétköznapisága ellen. A legenda epizódjaiból lesz aztán az az útlevél, amelynek segítségével a hős legbiztosabban éri el a halhatatlanságot.

S Maugham regénye ezért is nyerte el a tetszésemet, mert mindig is úgy gondoltam, hogy szimpatikus főhős nélkül nem lehet jó a regény, nem lesz annyira magával ragadó. Úgy látszik tévedtem: tényleg nem muszáj szimpatikusnak lennie, csak ne legyen buta! Szerencsére, Gauguin esetében butaságról korántsem beszélhetünk: persze, lehet hogy műveletlen, de nem ostoba. Maugham Gauguin alakján keresztül mutatja be számunkra a zseniség mibenlétét, hogy vajon mit jelent az, ha valaki zseni? S milyen lehet egy igazi zseni?

Furcsa módon, én mindig azt gondoltam, hogy a zseniket kiveti magából a társadalom, mert egy egészen természetes emberi reakció folytán, nem képesek elviselni, ha valaki sokkal okosabb, tehetségesebb valamiben, mint az átlag. Persze, erre is számtalan példa van, de az író nem egy ilyen zsenit állít regénye középpontjába, hanem egy olyat, aki saját maga dönt úgy, hogy neki nincs szüksége a társadalomra, mindenki hagyja békén, mert csak nyűgöt jelent számára, ő csak és kizárólag alkotni akar, a többi dolog nem érdekli. Hidegen hagyják a társadalmi konvenciók, az együttérzés, a részvét, a szeretet, s minden olyan emberi érzés, amit nemesnek, szépnek hiszünk. Az elbeszélő többször is úgy beszél a festőről, mint akit valami ősi démon kerített hatalmába, s nem ereszti: talán a művészet iránti igazi elhivatottság tényleg azt követeli meg az embertől, hogy kivonuljon a civilizációból és csak az alkotásnak éljen? Hogy a cél lebegjen mindig a szeme előtt, s ne érdekelje más emberek véleménye?

Érdekes volt az is, ahogy színre vitte a festőnek az életrajzát: nem a kezdet kezdetétől kezdte mesélni, hanem valamikor negyvenéves korától. Az elbeszélő még nyárspolgárként ismerte meg őt, mikor nem volt több egy egyszerű, szürke tőzsdeügynöknél. S meglepődünk narrátorunkkal együtt, mikor ezt az unalmas, csöndes emberkét legközelebb már Párizsban találjuk, ebben a színes kavalkádban, ahová azért jött, hogy végre teljesüljön élete legnagyobb vágya: festhessen. Elbeszélőnk még pár évig nyomon követi Gauguin (a regényben Strickland néven szerepel) életét, majd elvesztik egymást szem elől. A festő utolsó éveit már mások elbeszéléséből rakja össze, akik Marseille -ben és Tahitin találkoztak vele.

Felnéztem és megláttam a sziget körvonalait. Rögtön tudtam, hogy ez az a hely, amit egész életemben kerestem. Amint közelebb értünk, úgyszólván emlékezni kezdtem rá. Most, mikor itt kóborlok, minden olyan ismerősnek tűnik. Meg mernék esküdni, hogy én már éltem itt egyszer.

A regény legszebb részei kétségkívül az egzotikus Tahitin játszódnak: mind cselekményben, mind leírásokban gazdagabbak, megkapóbbak. Ahogy rákerestem a Google -n pár Tahitin készül fényképre, a lélegzetem is elakadt! Az a hely, tényleg maga a Paradicsom! A hófehérben játszó homokos tengerpart, a kristálytiszta, világítóan kék tengervíz egy olyan hihetetlen világot jelenít meg, ami számomra tényleg csak a fényképekről létezhet. S Gauguin bárhogyan is élt itt, azért mégis csak irigylem: hiszen egy ilyen helyen lakni, ahol bár nyüzsöghetnek a turisták, de azért mindig marad olyan része, ami a Nyugalom Szigete marad, tényleg mesébe illő. S korábban tényleg el se tudtam képzelni az ottani tájat, de Maugham leírásai annyira magával ragadóak voltak, hogy olyan érzésem volt, mintha én is ott teremtem volna ezen a csodálatos tengerparton.

Sehogy sem tudok igazat adni azoknak a festőknek, akik dölyfösen kijelentik, hogy a laikusnak sejtelme sem lehet a festészetről, tehát műveik iránt érzett megbecsülését azzal mutatja leginkább, hogy befogja a száját, és előveszi a csekk-könyvét. Ez nevetséges félreértés; eszerint a művészet nem más, mint olyan ügyeskedés, melyet teljesen csak a szakmabeliek érthetnek meg. Holott a művészet az érzések megnyilatkozása, márpedig az érzések olyan nyelven beszélnek, amelyet mindenki megérthet.

Csodálatos könyv volt, finoman árnyalt humorral, gyönyörű leírásokkal, elgondolkodtató mondatokkal az emberekről, a kapcsolatokról, a művészetről, s az alkotásról. Tetszett, hogy nem csupán a festészetre vonatkoztak a gondolatok, hanem Maugham úgy fogalmazott, hogy tényleg bármelyik művészeti ágnál megállja a helyét. Maugham -től az első regényem volt, de biztosan nem az utolsó! Ez a pasas tényleg egy zseni! Az értékelésemben 9 pontot ért el!

Kiadó: Kulturtrade Kiadó
Eredeti cím: The Moon and the sixpence
Fordította: Devecseriné Guthi Erzsébet
Eredeti ár: 299 - Ft
ISBN: 963 7826 10 6

Fülszöveg:

A regény főhősének sorsa lényeges vonásaiban Gauguin, a tragikus sorsú francia festő életrajzával egyezik, de Maugham nem művészbiográfiát akart írni, hanem egy sajátos emberi magatartást s az úgynevezett „zseni-típust” bemutatni; Gauguin hányatott élete ehhez csak alkalmas nyersanyagul szolgált. A szerző saját életébe fonva meséli el a különös történetet, melynek olykor maga is aktív szereplője. Charles Strickland, az ízetlen, műveletlen tőzsdés 40 éves korában rövidke levelet ír feleségének, melyben közli, hogy örökre elhagyja. A szerző utána megy, hogy visszahozza, s felfedezi a józan polgárok számára hihetetlen valóságot: azért hagyta el biztos megélhetését, kényelmes életét, hogy festő lehessen. Strickland Párizsban öngyilkosságba kerget egy nőt, tönkreteszi a férjét, majd több évi nyomor és éhezés után Tahitiba megy, ahol végre megtalálja, amit keresett: igazi hazáját, a buja tájat, a nyugalmat, a magányt, itt végre elfogadják olyannak amilyen, s bár félbolondnak nézik, dolgozni hagyják. Itt festi meg legnagyobb műveit.