Az olvasás 7 hete - Negyedik hét

Ahány ember, annyi szokás - és annyiféle olvasás. S persze, ezt nem csupán a műfajra értem, hanem arra is, hogy maga az olvasás nem egy olyan tevékenység, amit csak egyféleképp lehet végezni. Van, aki az olvasást arra használja, hogy "elmeneküljön" a szürke hétköznapok elől, van, akinek az az elsődleges célja, hogy művelődjön általa, és van olyan is, aki az olvasást a különböző irodalomelméletekkel való játéknak tekinti, van, aki gyönyörködni szeretne a nyelv ékességében, és van, aki az emberiség vagy éppen a saját problémáival való szembesülést szeretné megkapni az olvasástól, és még biztos rengeteg más opció is létezik, sőt van olyan is, hogy valaki minderre képes, az éppen aktuális hangulata/problémái vagy egyéb más tényezők határozzák meg, mégis melyiket fogja alkalmazni. Egy azonban biztos: egyik tevékenység sem kevesebb a másiknál - legalábbis én úgy gondolom, hogy az évszázadok során elég könyv született ahhoz, hogy mindenki maradéktalanul boldog lehessen egyéni olvasásmódjával.

Aztán itt van a szépirodalom vagy szórakoztató irodalom kérdése is, ami valamilyen szinten összefügg azzal, hogy ki mire használja az olvasást - nyilván a jelenlegi irodalomelméleteket figyelembe véve, aki az ezekkel való játéknak tekinti az olvasást, nem igazán tud mit kezdeni teszem azt Cassandra Clare Csontvárosával, de ugyanez igaz visszafele is: aki az olvasást, mint menekülést szeretné megélni, nem fog tudni elmerülni mondjuk Esterházy Péter Termelési-regényében - s ez nem a könyv hibája, de nem is az olvasóé. Egyszerűen nem találkoznak össze a horizontok. De természetesen, ezzel nem azt akartam mondani, hogy rossz könyv, mint olyan nem létezik - mondjuk az állandó kliséket felhalmozó, csupán panelelemekből építkező, gyatra fogalmazásmódú regények (pl. Romana meg Tiffany könyvek és társaik ) nyilván nem lesznek jó könyvek. De ez a kérdés, hogy konkrét könyvek esetében miképp beszélhetünk (vagyis inkább beszélnék, mert ugye ez az egész szubjektív vélemény) jóról vagy rosszról, messze vinne most - és nem is ide szerettem volna kilyukadni.

Visszakanyarodom inkább a szépirodalom és szórakoztató irodalom témaköréhez, és közben őszintén remélem, hogy nem tűnök túl csapongónak - mert én igazán igyekszem követhető formába önteni ezt az egészet, de most valahogy nem sikerül, mert mire begépelek egy gondolatot, addigra a fejemben már három-néggyel előrébb vagyok, és elfelejtem a köztes lépéseket :-) Szóval, bocsi.

Én ebben a kérdésben - mármint szórakoztató irodalom vs. szépirodalom - egyébként totálisan Svájc vagyok - szívesen olvasom mindkettőt, hiszen egyaránt képesek megadni nekem azt, amire éppen aktuálisan szükségem van. (Persze, az már más kérdés, hogy én nem igazán szeretem az irodalomnak a bipoláris felosztását, úgy gondolom, ez nem igazán képes lefedni a valóságot.) Szépirodalmat veszek elő, ha el szeretnék merülni a nyelv szépségeiben, ha gondolkodni is szeretnék olvasás közben, vagy éppen a műveltségemet szeretném bővíteni.

Ha sok könnyed könyvet olvasok egymás után, érzem, hogy szükségem van a szépirodalomra - egyszerűen szomjazom utána. (s ugyanezt figyeltem meg az angol nyelvű könyvet elolvasása után is.) De ez igaz a másik irányba is: a szórakoztató irodalom után is vágyakozom, ha túl sok volt a gondolkodásból (ez most kicsit hülyén hangzik, de remélem, értitek mire gondolok), ha teljesen feltelítődtem a csodálatos szavakból, metaforákból, hasonlatokból. Hogy ne legyen csömöröm a sok gyönyörtől, ilyenkor előveszek valami könnyed olvasmányt - és félreértés ne essék, attól, hogy valami szórakoztató irodalom, korántsem jelenti azt, hogy igénytelen a fogalmazásmódja vagy csupa kliséből épül fel.

Úgy hiszem, hiba teljesen elzárkózni az ilyesfajta könyvektől, hiszen van olyan, ami csak azért tartozik bele ebbe a kategóriába, mert még nem került az irodalomtudósok szeme elé. Ha az emberek elzárkóztak volna ettől az irodalomtól, mi lett volna pl. Jókaival vagy a Brontë -nővérekkel? Persze, ezzel nem azt mondom, hogy az irodalomtudomány szempontjából mindegyik szórakoztató irodalmi mű értékes - sok olyan van, amit tényleg csak olvasni jó - , de meg kell adni nekik az esélyt. Nagyon jó példa erre a Harry Potter-sorozat, amivel foglalkoztunk az egyik félévben egy előadás keretein belül, és három vagy négy értékes szakdolgozat is született már belőle (és még csak a mi egyetemünkről van szó, a többiről nem tudok nyilatkozni), de ott van még Agatha Christie is, akinek a művei szintén témák voltak az egyik félév előadásában, sőt még egy szemináriumon is. És nem, nem olvasásszociológiai szempontból... És félreértés ne essék, nem az irodalomtudósok véleményét tekintem etalonnak, egyszerűen csak arra akarok rávilágítani, hogy belekerülhetnek a kánonba eleinte szimplán szórakoztató irodalomnak titulált művek is.

De emellett a szépirodalmat sem szabad elintézni egy legyintéssel, hogy azok a "sznobok könyvei" - nem. Egy szépirodalmi műről is lehet negatív véleményt megfogalmazni - elvégre, mint olvasó, ehhez joga van bárkinek - de egy biztos, és ez számomra vitán felül áll: a szépirodalom az alapműveltség része, és ezért (is) törekedni kell a megismerésére. (itt elsősorban klasszikusokra gondolok) Kosztolányi, Babits, Karinthy, Bródy, Jókai, Mikszáth, Gárdonyi - csak hogy néhány példát említsek, s mellettük természetesen, még ott vannak a külföldi óriások is. De az alapműveltség még csak egy dolog - gondoljunk bele abba is, hogy nem hiába maradtak benne a köztudatban több évtized, évszázad óta: valamit nagyon tudhatnak, és nem hiszem, hogy csak az irodalomtudósok igényeit képesek kielégíteni, hanem az olvasókét is - elvégre: miért zárná ki egy szépirodalmi mű a szórakoztatást? S miért fosszuk meg magunkat ettől, amit ők adhatnak? Persze, sokszor meg kell dolgozni az élményért, nem adják oda csak olyan egyszerűen - de megéri. S hogy mit kaphatunk tőlük többségében? Kiváló jellemábrázolást, nagy volumenű történeteket, nyelvi játékokat, ámulatba ejtő leírásokat és katarzist. De olyan igazit.

Úgy hiszem, egy könyv elsődleges célja az, hogy kielégítse olvasója elvárásait - bármilyen módon olvas is az illető. S ha ez megvan, akkor az egy jó dolog - és tök mindegy, hogy most a szépirodalmi olvasmányok vagy a szórakoztató irodalom soraiból került ki. A lényeg: élményt adott.

Viszont, amit egyáltalán nem tudok elviselni, az az, ha valaki lenézi egyik vagy másik irodalmat. Milyen jogon? Miért kell általánosítani? Miért mondják, hogy a szépirodalom unalmas és száraz; a szórakoztatónak pedig miért kell megkapnia az igénytelenség bélyegét? Azt hiszem, az ilyesfajta dobálózások helyett, inkább olvassunk.

És legyünk nyitottak - mert az mindig jó dolog, és érhetnek meglepetések.
A bejegyzés Az Olvasás 7 hete című esemény keretében született. Az olasz játék magyarra való átültetése Andiamo érdeme.

az első kép forrása:
www.bookstorecouture. tumblr.com
A második pedig passz, ezt már régóta lementettem magamnak, de nem találom, honnan.