Igazából, sose gondoltam bele, hogy esetleg a könyvek kiválasztásában szerepet játszana az, hogy milyen hónapot is írunk - pedig de. Nem valami radikális dologra kell gondolni, inkább csupán arra, hogy nyári hónapokban szívesebben olvasok könnyed könyveket: amik megnevettetnek, elszórakoztatnak. Ez annak köszönhető szerintem, hogy nyáron mivel legtöbbször iszonyatosan meleg van, és én ettől csak szenvedni tudok a panelkatlanban (hiába van klímánk, azért az sem mehet mindig, mert égbeszökő lenne a villanyszámlánk), ezért nincs türelmem a súlyosabb könyvekhez (sőt, őszintén bevallom, mikor olyan nagyon-nagyon, de olyan igazán meleg van, úgy abszolúte a könyvekhez sincs türelmem, ilyenkor csak látványosan szenvedek).
Ősz végén, tél elején, mikor már nagyon várom az első hóesést, szeretek olyan történeteket keresni, amelyekben tombol a zimankó - így egyre jobban várom a havat. Például tavaly a Crowfield átka volt a hóesést váró könyvem. Meg általában télen szoktak lekerülni a polcomról a kicsit komolyabb, kicsit fajsúlyosabb könyveim is, amiket nagyon szívesen olvasok egy haaatalmas bögre forró tea mellett, takaróba beburkolózva, és így elmélkedem a dolgokról nagy sóhajtások közepette. Na jó, nem is. Nem szoktam sóhajtozni.

Hogy miképp változtak az olvasási szokásaim, erre nem igazán tudnék válaszolni... Borzalmas a memóriám (bár, azt hiszem, ezt már párszor leírtam... mondom én, hogy borzalmas) . Viszont azt bizton elmondhatom, hogy régen sose volt olyan, hogy egyszerre több könyvet olvastam volna, nem is igazán tudtam elképzelni a dolgot, hogy hogyan is lehetséges féllábbal az egyik világban lenni, féllábbal meg a másikban... Szerettem, ha teljes egészemben kizárólag egy történet rabja vagyok, egészen a végéig. Aztán, hogy mégis hogyan is történt, hogy mainapság már kettő-három, sőt szélsőséges esetekben akár négy-öt-hat-hét könyvet is olvasok egyszerre, fogalmam sincs. Egyszer csak így találtam magam. Néha szeretem, de mostanában inkább elegem van ebből, és szeretnék visszatérni az egyszerre-csak-egy-könyv dologhoz, amit reményeim szerint a mostani megkezdett olvasmányaim befejeztével meg is fogok valósítani.

S hogy hol szeretek olvasni? Leginkább itthon az ágyamban a paMacskáimmal körülvéve, hason fekve vagy ülőhelyzetben - bár, eléggé mozgékony vagyok, így sose tudok félóránál tovább megmaradni egy pozícióban, muszáj változtatnom a testhelyzetemet: felhúzom a lábam, hátamra fekszem, felülök, majd megint hasra fekszem, keresztbe fekszem az ágyon és így tovább, és így tovább.... Olykor két-három óra is eltelik, mire sikerül megtalálnom egy közel tökéletes helyzetet, ami aztán azt eredményezi, hogy elalszom, mert annyira tökéletes. Nehéz a bányászok élete, én mondom!
De az olvasós fotelemben is szeretem eltölteni az időt a könyveim társaságában, elvégre, ha már ez a neve, akkor csakis ilyen célokra való. Ez egy kagylóformájú rattan fotel, ami irtózatosan kényelmes - sajnos elég görbén ülök, sehogy se sikerült megtanulnom a helyes testtartást, amiből következik, hogy a sok üléstől általában meg is fájdul a hátam. De ezt a fotelt mintha csak nekem találták volna ki: tökéletesen követi a hátam vonalát, így akár órákat is eltölthetek benne, mégsem fájdul meg. (fizetett hirdetésünket olvashatták)
De azért néha szoktam trolin, buszon, villamoson is olvasni. Mondjuk ott néha bezavarnak bizonyos hanghatások - pl. hangosan nevetgélő tinilányok, kiabáló kismamák, ordító gyerekek, zsémbeskedő idősek... szóval, számomra ott nem volt mindig leányálom az olvasás, olykor igazi kihívásnak éreztem. Hiába, nem igazán szeretem a háttérzajokat. Én inkább amolyan otthon-olvasós típus vagyok, azt hiszem.

A bejegyzés az Olvasás 7 hete elnevezésű esemény keretében született, melynek kitörpölője Andiamo volt. Köszönöm, hogy részt vehettem! És a szervezésért pedig külön köszönet illeti a Nagyfőnököt!
*taps*
*balra el*

Az olvasás 7 hete - Hatodik hét

Tartozom egy vallomással: az általános iskolai irodalom órákat végigunatkoztam, annak ellenére, hogy a tanító néni igazán kedves és mosolygós hölgy volt, és én voltam az egyik kis kedvence (no, hát ez nem dicsekvés, csak egy picit .-) ): folyton versenyekre kellett járnom - akár akartam, akár nem - , sőt egyszer mikor hármasra írtam az egyik témazárómat (ó, micsoda emlék! Még ma is emlékszem arra a szomorú napra, amikor kikaptam a kijavított dolgozatomat... ) , stikában megengedte nekem, hogy javítsak, és szemet hunyt a rossz jegy fölött - értsd: nem került bele a naplóba. Szóval, igazán szerencsés voltam, de mégsem élveztem sem a nyelvtan- , sem az irodalomórákat. Egyszerűen dögunalmasnak tartottam, hogy az olvasókönyvben levő olvasmányainkat 45 percen keresztül hangosan fel kellett olvasnunk, méghozzá annyiszor, hogy a tanév végére kívülről fújtam az olvasókönyvet. Egyszerűen semmi kreativitás nem volt közel s távol... S aztán még ott voltak a kötelező olvasmányok. Már akkor is lázadó voltam olyan tekintetben, hogy egyszerűen ki nem állhattam, ha valamit muszáj. Olyankor előtört belőlem a csakazértsem. Persze, hol volt ekkor még a tinédzserkor, szóval néhány átsírt éjszaka után az eminens tanuló énem mégiscsak győzött. Elolvastam a kötelezőket, egyetlen rossz szó nélkül, sőt még élveztem is.

De tudjátok, már akkor úgy éreztem, hogy nem tudnak mit kezdeni ezzel a kötelező olvasmány -dologgal... Minden hónapra megvolt a kötelező adag, hogy mennyit kell elolvasni A két Lottiból, a Lassie-ből stb. - amit persze sose tudtam betartani, mert mindig valami tök izgi résznél ért véget a havi apanázs, így igazából jóval hamarabb elolvastam a könyveket, mint kellett volna. Na, de nem is az adagokkal volt igazából a gond, hanem ami ezután következett... szóval miután elolvastuk az az évi kötelezőt, egy hihetetlenül fantáziátlan fogalmazást kellett írni, és kb. minden évben az alábbi címek közül választhattunk: Képzeld el, hogy Te vagy XY szereplő, meséld el a történetedet! vagy: Írj jellemzést XY szereplőről! Jaj, hogy uuuuuuuuutáltam ezeket! Semmi kihívás, semmi élvezet nem volt bennük... És kb. a dolgozatok megírásában ki is merült az olvasmány feldolgozása. Néha még a filmeket is megnéztük a nyári szünet előtti utolsó irodalomórán. Fúúúú.... Őszintén szólva, igazából nem is csodálkozom azon, hogy az osztálytársaim nagy része nem szeretett olvasni ( a jelenről nem tudok nyilatkozni, de azért remélem, hogy ha nem is mindenki, de néhányan rátaláltak az olvasás csodáira).

Először is egy alapos módszerváltásra lenne szükség szerintem, melynek egyik fő célkitűzése lenne, hogy élvezetessé tegyék az olvasmányok feldolgozását. (Bár, ha jól sejtem ez nem csupán a tanító nénik kreativitásán múlik, hiszen bizonyos dolgokban az ő kezük is meg van kötve) Az irodalom a fantázia és a kreativitás birodalma, s az irodalomóráknak ezt kéne visszatükrözniük már általános iskolában is. Tisztában vagyok vele, hogy ez jóval nagyobb munkával járna a pedagógusok részéről, de szerintem hamar megtérülne a befektetés. Legalábbis én szeretnék ebben hinni.

A másik dolog, amit előttem is jó néhányan elmondtak: maguk a kötelezők. Szerény személyem még az alsó tagozatos olvasmányokkal totálisan meg volt elégedve, de a felső tagozatos kötelezők... hát... erről mindig eszembe jutnak azok a délutánok, amikor sűrűn záporozó könnyek között hajoltam az Egri csillagok fölé, és olvastam.... közben folyton néztem az órát, és számoltam vissza a perceket, hogy még mennyi van hátra Édesanyám által szigorúan kiszabott vasárnap délutáni olvasási időmből (Ez azért kellett, mert máskülönben le nem ültem volna olvasni azt a könyvet. Nem én!)... és ez így ment végtelen hosszúságúnak tűnő hónapokon keresztül. Az Egri csillagok volt életem első borzalmas könyvélménye, és az volt benne a legrosszabb, hogy nem hagyhattam félbe, muszáj volt végigolvasnom... Higgyétek el nekem, ez embertelen volt! Azon az ominózus nyáron nem is vettem könyvet a kezembe... Hogy ezen a sokkon mégis túllendültem az kizárólag a szüleimnek és nagyszüleimnek köszönhető, akik imádtak/imádnak olvasni. Így pár hónapi "gyógyulás" után visszatértem az olvasás birodalmába. Most, hogy belegondolok: mekkora mákom volt/van!

Kicsit elkanyarodtam a témától... szóval, azt szerettem volna írni, hogy a kötelező olvasmányok listáján változtatni kéne. Az általános iskolai irodalomórának véleményem szerint az lenne a feladata, hogy 1. megtanítson olvasni 2. megtanítson szöveget érteni 3. megszerettesse az olvasást. Jókai, Gárdonyi, Molnár Ferenc mind-mind Nagy Írók, de: nem feltétlen alkalmasak arra, hogy egy kisgyermekkel megszerettessék az olvasást. Hogy miért is? A történeteik ritmusa túl lassú ahhoz, hogy a mai rohanó világban élő gyerekek információéhségét kielégíthessék. A másik dolog: ezek a világok, történetek annyira távol állnak a mai gyerekek érdeklődési körétől, mint Makó Jeruzsálemtől. Ezekhez a művekhez érni kell. S ezt tapasztalatból mondom: Jókait én egyetemi éveim alatt szerettem meg: huszonegy évesen már képes voltam értékelni (mit értékelni, egyszerűen odáig voltam) híres-hírhedt tájleírásait is, egyszerűen elvesztem a regényeiben, szinte ittam a szavait (pedig általános iskolásként meg gimisként is módszeresen átlapoztam a nem szorosan a cselekményhez tartozó leírásokat, egyszerűen az őrületbe kergetett vele).

Az igazán élvezetes, igényes ifjúsági (és valóban ifjúsági, nem pedig annak kikiáltott) regények listája - ezt is írták már előttem páran, és én mélységesen egyetértek - igazán fantasztikus ötlet. Jó lenne, ha a tanuló saját érdeklődési körének, ízlésének megfelelően választhatná ki az olvasmányát az adott tanévben a pedagógus által összeállított listából... szerintem sokkal murisabb lenne így a dolog, és esetleg az év végén élménybeszámolót is tarthatna olvasmányélményéből, hátha ettől a többi diáknak is kedve szottyan a nyáron elolvasni a könyvet.

Igazából, a középiskolai irodalomóráim már sokkal jobbak voltak: nagyon fiatal tanárnőnk volt, nem az a naivan lelkes fajta, inkább az a komoly-de kreatív példány. Az órái alatt úgy éreztem, hogy kinyílt előttem a világirodalom hatalmas, színes és csodás könyve. Imádtam, hogy egy csomó érdekességet belevitt az órákba, az életrajzoknál sose felejtett el egy-egy korabeli szóbeszédet megemlíteni "Irodalmi Pletykarovat" címszó alatt (ez a személyes kedvencem volt). Rengeteg képet és egyéb szemléltetőeszközt hozott be az órákra, az irodalmi irányok változásainak miértjeit nem bemagoltatta velünk, hanem igyekezett, hogy logikus gondolkodással saját magunk jöjjünk rá a következményekre és az okokra is, továbbá fontos dolognak tartotta azt is, hogy az adott kor történelmével is tisztában legyünk, és ez szintén frenetikus volt, mert így megtapasztalhattuk, hogy a különböző órák tananyagai igenis összefüggnek, és hihetetlenül jó érzést adott, amikor egy az egyben láttuk a dolgokat. Ó, de még mennyire!

Bár, angol-német, és nem pedig humán tagozatosok voltunk, nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a gimis tananyag nagy részét ne a tankönyvből, hanem egyenesen az adott irodalmi művön keresztül tapasztalhassuk meg. Persze, ezzel nem aratott mindig osztatlan sikert, sokszor panaszkodtunk, hogy nyelvtagozatos létünkre a humánosoknál háromszor (olykor négyszer) több kötelező olvasmányunk van egy évben. Én személy szerint nem is a kötelezők számától voltam felháborodva, inkább a visszakérdező dolgozatoktól... komoly, de kreatív tanárnőnk igyekezett kikerülni azt a problémát, hogy egyesek esetleg a Kötelezők röviden híres-neves könnyebb utat választanák, ezért a számon kérő dolgozatokban olyan kérdéseket tett fel, amikre csak az tudott válaszolni, aki valóban elolvasta az adott könyvet (vagy még az sem... :-) így írtam a Hamletből kettes dolgozatot). Minden ilyen számon kérő óra előtti szünetbe az alábbihoz hasonló párbeszédektől zengett az egész osztály:
- Te, milyen illatot érzett Anna, mikor először belépett Vizyék lakásába?
- Várj, mindjárt megnézem, felírtam a füzetembe....

Szóval, igen... ez nem volt a szívem csücske. De végül is túléltem, és a magyar szakon kötöttem ki, olyan olvasmányokkal a hátam mögött, amelyek jolly joker -nek bizonyultak nem is egyszer az irodalomtörténeti vizsgákra való felkészüléseim folyamán.
Megtanított még arra is, hogy miképp rakjak össze egy jól felépített, épkézláb feleletet; hogyan lehet feltűnésmentesen elterelni a témát az olyan dolgokról, amikről fogalmam sincs, és tényleg olyan lexikális tudást adott, amit még az egyetemi éveim során is vígan felhasználhattam.
Szóval, köszönöm Tanárnő! Mindent nagyon köszönök!


A bejegyzés az Olvasás 7 hete című esemény keretében született, kitörpölője: Andiamo.

(képek forrásai:
jaj, gyerekek! Fogalmam sincs, fáradt vagyok... a weheartit.com -ról szedtem le őket még vagy ezer évvel ezelőtt, pontosabb linket nem tudok adni. De majd a jövő héten megkeresem a pontos helyüket, és kiírom, cserkészbecsületszó! )

Az olvasás 7 hete - Ötödik hét

Ha jobban belegondolok, minden könyv hat rám valamilyen szinten - van, amelyik jobban, és van, amelyik kevésbé. Igazából nem a könyv színvonalán múlik legtöbbször, hogy a két lehetőség közül melyik következik be: hanem inkább attól, hogy vajon mennyire képes válaszolni életem aktuális Nagy Kérdéseire (mert ilyen is mindig van ám :-) ), mennyire passzol az adott hangulatomhoz, és hát úgy egyáltalán a lelkivilágomhoz. Bár, erre az egészre tuti recept nincs, olyan is volt már, hogy csak úgy megtörtént a nagy egymásra találás.

Ha az utcán nekem szegeznék azt a kérést, hogy mondjak egy könyvet, ami megváltoztatott valamilyen szinten (tudom, tudom - ez elég szélsőséges példa, nem valószínű, hogy bárki letámadna ezzel, de tegyük fel), kapásból a Harry Potter-sorozatot mondanám. Tudom, kicsit unalmas válasz, de tényleg így van. A Bölcsek köve volt életem első olyan könyve, ami miatt képtelen voltam aludni éjszaka, mert annyira érdekelt, hogy mi lesz a vége. És emlékezetem szerint ez volt az első olyan könyv, amiért rajongtam, méghozzá annyira, hogy amint elolvastam a negyedik kötetet, rögtön újra kezembe vettem az elsőt (mert akkor még csak az első négy kötet volt kapható magyarul, és még a megfilmesítés is jó pár évet váratott magára), és ez így ment nem is tudom meddig...

Természetesen, A Gyűrűk Ura sem maradhat ki a sorból, hiszen ez a trilógia volt rajongásom következő tárgya, ekkor már olyan tizenhat éves lehettem. Teljesen rabul ejtett a világa, egyszerűen imádtam. Ahogy Tolkien -t is. Ennek a hatására vettem kezembe életem legfurább olvasmányát: egy Magyar-finn szótárt. Igen, az elejétől a végéig... és a szépen hangzó szavakat kijegyzeteltem egy kis füzetkébe.

A másik Jane Austen: Büszkeség és balítélet című regénye volt - nem emlékszem pontosan hány éves is lehettem, mikor először elolvastam, de valószínűsítem, hogy gimis éveimben történt. Mr. Darcy volt az első regényhős, aki megdobogtatta a szívemet - pedig nem voltam soha az a fajta tini, aki folyton plátói szerelembe esik egy énekes, színész, akrobata, tigrisszelídítő és még ki tudja milyen híres ember miatt. Azért bevallom, örülök, hogy Mr. Darcy -ra esett a választásom.

Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátéka is valamilyen szinten ebbe a kategóriába sorolható. A gimiben a Hamleten és a Rómeó és Júlián már réges-rég túl voltunk ekkor, és egyik sem lett a szívem csücske - valahogy nem ragadtak magukkal. Aztán egy nyári estén leemeltem Anyu polcáról a Szentivánéji álmot (nem is tudom már milyen indíttatásból...), és rájöttem - szeretem a drámákat, és Shakespeare -t is. Azon a nyáron végigolvastam az otthon fellelhető valamennyi Shakespeare -kötetet (vagyis az életmű elég nagy százalékát), de a Szentivánéji álom mindig is az örök kedvencem marad. Imádtam betanulni az általam kiválasztott dialógusokat, monológokat - és bár nincs színészi tehetségem, de a hálószobám magányában a cicánknak tartott előadásaimkor mégis azt éreztem, hogy talán van. (de nem, egyébként nincs.)

Igaz, hogy Vámos Miklós Apák könyve című regényét alig pár hónapja olvastam, de érzem, hogy megmozdított bennem valamit. A családi anekdoták, az ősök tisztelete, a tudat, hogy honnan is jöttünk - mind-mind nagyon fontos része az életemnek, és ezt nagyrészt Édesapámnak és Nagypapámnak köszönhetem, akik soha nem fogynak ki az izgalmas és érdekes történetekből, mindig van mit elmondaniuk egy-egy családi összejövetel alatt. S Vámos Miklós könyve mintha ezt az egészet igazolta volna előttem: ha nem ismerjük a múltunkat, mégis honnan tudnánk merre tartunk?

Ám a legnagyobb tanítómesterem, és egyben egyetlen papír-barátnőm nem más, mint Anne Shirley. Hajlamos vagyok olykor a pesszimizmusra (na, jó... nem olykor, szinte mindig), ám Anne megtanított arra, hogy bármilyen apró, hétköznapi dologban is megtalálhatjuk azt a csodát, amire a lelkünknek szüksége van, és ekkor máris könnyebb hinni önmagunkban, és úgy általában mindenben. S legyen bármennyire is kegyetlen a hozzánk az élet, ha tág teret engedünk a fantáziánknak - szárnyalhatunk. Egészen a végtelenségig.



A bejegyzés az Olvasás 7 hete című esemény kapcsán született, melynek találékony kiötlője Andiamo.

Az olvasás 7 hete - Negyedik hét

Ahány ember, annyi szokás - és annyiféle olvasás. S persze, ezt nem csupán a műfajra értem, hanem arra is, hogy maga az olvasás nem egy olyan tevékenység, amit csak egyféleképp lehet végezni. Van, aki az olvasást arra használja, hogy "elmeneküljön" a szürke hétköznapok elől, van, akinek az az elsődleges célja, hogy művelődjön általa, és van olyan is, aki az olvasást a különböző irodalomelméletekkel való játéknak tekinti, van, aki gyönyörködni szeretne a nyelv ékességében, és van, aki az emberiség vagy éppen a saját problémáival való szembesülést szeretné megkapni az olvasástól, és még biztos rengeteg más opció is létezik, sőt van olyan is, hogy valaki minderre képes, az éppen aktuális hangulata/problémái vagy egyéb más tényezők határozzák meg, mégis melyiket fogja alkalmazni. Egy azonban biztos: egyik tevékenység sem kevesebb a másiknál - legalábbis én úgy gondolom, hogy az évszázadok során elég könyv született ahhoz, hogy mindenki maradéktalanul boldog lehessen egyéni olvasásmódjával.

Aztán itt van a szépirodalom vagy szórakoztató irodalom kérdése is, ami valamilyen szinten összefügg azzal, hogy ki mire használja az olvasást - nyilván a jelenlegi irodalomelméleteket figyelembe véve, aki az ezekkel való játéknak tekinti az olvasást, nem igazán tud mit kezdeni teszem azt Cassandra Clare Csontvárosával, de ugyanez igaz visszafele is: aki az olvasást, mint menekülést szeretné megélni, nem fog tudni elmerülni mondjuk Esterházy Péter Termelési-regényében - s ez nem a könyv hibája, de nem is az olvasóé. Egyszerűen nem találkoznak össze a horizontok. De természetesen, ezzel nem azt akartam mondani, hogy rossz könyv, mint olyan nem létezik - mondjuk az állandó kliséket felhalmozó, csupán panelelemekből építkező, gyatra fogalmazásmódú regények (pl. Romana meg Tiffany könyvek és társaik ) nyilván nem lesznek jó könyvek. De ez a kérdés, hogy konkrét könyvek esetében miképp beszélhetünk (vagyis inkább beszélnék, mert ugye ez az egész szubjektív vélemény) jóról vagy rosszról, messze vinne most - és nem is ide szerettem volna kilyukadni.

Visszakanyarodom inkább a szépirodalom és szórakoztató irodalom témaköréhez, és közben őszintén remélem, hogy nem tűnök túl csapongónak - mert én igazán igyekszem követhető formába önteni ezt az egészet, de most valahogy nem sikerül, mert mire begépelek egy gondolatot, addigra a fejemben már három-néggyel előrébb vagyok, és elfelejtem a köztes lépéseket :-) Szóval, bocsi.

Én ebben a kérdésben - mármint szórakoztató irodalom vs. szépirodalom - egyébként totálisan Svájc vagyok - szívesen olvasom mindkettőt, hiszen egyaránt képesek megadni nekem azt, amire éppen aktuálisan szükségem van. (Persze, az már más kérdés, hogy én nem igazán szeretem az irodalomnak a bipoláris felosztását, úgy gondolom, ez nem igazán képes lefedni a valóságot.) Szépirodalmat veszek elő, ha el szeretnék merülni a nyelv szépségeiben, ha gondolkodni is szeretnék olvasás közben, vagy éppen a műveltségemet szeretném bővíteni.

Ha sok könnyed könyvet olvasok egymás után, érzem, hogy szükségem van a szépirodalomra - egyszerűen szomjazom utána. (s ugyanezt figyeltem meg az angol nyelvű könyvet elolvasása után is.) De ez igaz a másik irányba is: a szórakoztató irodalom után is vágyakozom, ha túl sok volt a gondolkodásból (ez most kicsit hülyén hangzik, de remélem, értitek mire gondolok), ha teljesen feltelítődtem a csodálatos szavakból, metaforákból, hasonlatokból. Hogy ne legyen csömöröm a sok gyönyörtől, ilyenkor előveszek valami könnyed olvasmányt - és félreértés ne essék, attól, hogy valami szórakoztató irodalom, korántsem jelenti azt, hogy igénytelen a fogalmazásmódja vagy csupa kliséből épül fel.

Úgy hiszem, hiba teljesen elzárkózni az ilyesfajta könyvektől, hiszen van olyan, ami csak azért tartozik bele ebbe a kategóriába, mert még nem került az irodalomtudósok szeme elé. Ha az emberek elzárkóztak volna ettől az irodalomtól, mi lett volna pl. Jókaival vagy a Brontë -nővérekkel? Persze, ezzel nem azt mondom, hogy az irodalomtudomány szempontjából mindegyik szórakoztató irodalmi mű értékes - sok olyan van, amit tényleg csak olvasni jó - , de meg kell adni nekik az esélyt. Nagyon jó példa erre a Harry Potter-sorozat, amivel foglalkoztunk az egyik félévben egy előadás keretein belül, és három vagy négy értékes szakdolgozat is született már belőle (és még csak a mi egyetemünkről van szó, a többiről nem tudok nyilatkozni), de ott van még Agatha Christie is, akinek a művei szintén témák voltak az egyik félév előadásában, sőt még egy szemináriumon is. És nem, nem olvasásszociológiai szempontból... És félreértés ne essék, nem az irodalomtudósok véleményét tekintem etalonnak, egyszerűen csak arra akarok rávilágítani, hogy belekerülhetnek a kánonba eleinte szimplán szórakoztató irodalomnak titulált művek is.

De emellett a szépirodalmat sem szabad elintézni egy legyintéssel, hogy azok a "sznobok könyvei" - nem. Egy szépirodalmi műről is lehet negatív véleményt megfogalmazni - elvégre, mint olvasó, ehhez joga van bárkinek - de egy biztos, és ez számomra vitán felül áll: a szépirodalom az alapműveltség része, és ezért (is) törekedni kell a megismerésére. (itt elsősorban klasszikusokra gondolok) Kosztolányi, Babits, Karinthy, Bródy, Jókai, Mikszáth, Gárdonyi - csak hogy néhány példát említsek, s mellettük természetesen, még ott vannak a külföldi óriások is. De az alapműveltség még csak egy dolog - gondoljunk bele abba is, hogy nem hiába maradtak benne a köztudatban több évtized, évszázad óta: valamit nagyon tudhatnak, és nem hiszem, hogy csak az irodalomtudósok igényeit képesek kielégíteni, hanem az olvasókét is - elvégre: miért zárná ki egy szépirodalmi mű a szórakoztatást? S miért fosszuk meg magunkat ettől, amit ők adhatnak? Persze, sokszor meg kell dolgozni az élményért, nem adják oda csak olyan egyszerűen - de megéri. S hogy mit kaphatunk tőlük többségében? Kiváló jellemábrázolást, nagy volumenű történeteket, nyelvi játékokat, ámulatba ejtő leírásokat és katarzist. De olyan igazit.

Úgy hiszem, egy könyv elsődleges célja az, hogy kielégítse olvasója elvárásait - bármilyen módon olvas is az illető. S ha ez megvan, akkor az egy jó dolog - és tök mindegy, hogy most a szépirodalmi olvasmányok vagy a szórakoztató irodalom soraiból került ki. A lényeg: élményt adott.

Viszont, amit egyáltalán nem tudok elviselni, az az, ha valaki lenézi egyik vagy másik irodalmat. Milyen jogon? Miért kell általánosítani? Miért mondják, hogy a szépirodalom unalmas és száraz; a szórakoztatónak pedig miért kell megkapnia az igénytelenség bélyegét? Azt hiszem, az ilyesfajta dobálózások helyett, inkább olvassunk.

És legyünk nyitottak - mert az mindig jó dolog, és érhetnek meglepetések.
A bejegyzés Az Olvasás 7 hete című esemény keretében született. Az olasz játék magyarra való átültetése Andiamo érdeme.

az első kép forrása:
www.bookstorecouture. tumblr.com
A második pedig passz, ezt már régóta lementettem magamnak, de nem találom, honnan.

Az olvasás 7 hete - Harmadik hét

Ahogy állok a hálószoba közepén, lassan körbehordozom a tekintetem a polcaimon. Néha köszönésképpen biccentek egyet néhány régi jó barát felé, vagy végigsimítok a gerincükön, mintha csak a vállukat karolnám át. Próbálom őket egymás mellé rendezni, hogy ne legyenek olyan magányosak a sok ismeretlen könyv között - persze, ez nem mindig jön össze, mivel a kedvenc könyveim elég különböző műfajt és témát ölelnek fel (s mint tudjuk most már, én eszerint rendezem elsősorban a polcaimat).
Miután végigköszöntöttem minden ismerőst, jöhetnek az új világok, új történetek. S hogy éppen mire van szükségem, azt az aktuális hangulatom határozza meg - ahogy ez általában lenni szokott. Bár vannak olyan esetek, amikor még az éppen olvasott könyv vége felé villámcsapásszerűen hasít belém a gondolat, hogy nekem most konkrétan melyik könyvre van szükségem, és megfigyeléseim szerint, az ennyire előre eltervezett olvasmányok mindig hihetetlenül jól esnek, már az első oldalakon beszippantanak. De sajnos nem mindig van ennyire konkrét elképzelésem, és ekkor ritkán sül ki belőle ennyire feledhetetlen élmény. De azért néha bejön. Annyi bizonyos, hogy nem szeretek hosszan megragadni egy témánál, egy műfajnál, vagy egy szerzőnél gyors egymásutánban, mert ilyenkor eltűnik valami az élményből... nem tudnám megmondani, hogy pontosan mi is ez... de szeretem a változatosságot, és nagy szerencsémre ezt bizton érezni szoktam, hogy most szépirodalomra vagy éppen szórakoztatóra van-e szükségem. És ez is már nagy segítség sokszor. Mert mint minden valamirevaló könyvmoly, én is a bőség zavarában szenvedek, amit kedves bloggertársaimnak köszönhetek legtöbbször, és természetesen a molyoknak is. Örülök, hogy így van, és annak is, hogy valószínűleg életem végéig nem fogok kifogyni az olvasmányötletekből, mert mindig lesz miből válogatnom.


Persze, olykor közbeszólnak különféle határidők, amik néha módosítják a választásaimat - így például a recenziós könyvek vagy éppen valami molyos kihívás. De legyen akár szépirodalom vagy szórakoztató, a könyv stílusa, hangulata nagyon fontos a számomra, sokszor fontosabb, mint maga a történet. Pontosabban körülhatárolni nem tudnám, hogy ezen belül mire gondolok, de ha ezek klappolnak, képesek megfogni, akkor annak a könyvnek nyert ügye van nálam. A történet terén nincsenek nagy elvárásaim ilyenkor. Viszont ha ez nincs meg, akkor annak a könyvnek valamit nagyon kell tudnia más szempontból, hogy elnyerje tetszésemet. Érdekes módon a szereplők nálam ritkán játszanak egy-egy könyv megítélésénél. Ezt azért tartom furcsának, mert elvileg ők a kalauzaim abban a világban, illetve történetben, mégis képes vagyok elsiklani felettük, ha pro és kontra érveket kell gyűjtenem a tetszett-nem tetszett képzeletbeli listámba. Persze, nem azt mondom, vannak olyan szereplők, akik annyira energikusak, hogy muszáj valahogy viszonyulnom hozzájuk - s ilyenkor billenthetnek a mérlegemen erre, vagy éppen arra. De a jó stílus még ezt is képes ellensúlyozni: most hirtelen csak a Harry Potter sorozat jut eszembe példaként, hogy ott a főhőst, vagyis Harry- t mennyire nem szerettem, megszámlálhatatlanul sokszor idegesített fel - s ez mégse számított. Ettől függetlenül az az egyik kedvenc sorozatom.
Szóval, nálam mindenekfelett a stílus vagy a hangulat játszik. S hogy a nekem megfelelő hangulat alatt mit értek? Nos, ezzel is valahogy úgy vagyok, mint a stílussal - nem igazán tudnám pontosan körülhatárolni, de azt bizton elmondhatom, hogy szeretem, ha képes vagyok átvenni, és akár egy buborék, körülvesz engem, és nem ereszt még napok múlva sem.

A bejegyzés az olasz mintára Andiamo által kitörpölt Olvasás 7 hete című esemény kapcsán született.

képek forrásai:
1. http://chicken-pops.tumblr.com
2.whitelovecat.tumblr.com

Az olvasás 7 hete - Második hét

A könyveket mindig is gyűjtöttem - kezdetben szüleim elhatározásából - pontosabban ők gyűjtötték számomra a könyveket, mivel éppen nyiladozó értelmem erre még nem gondolt, maximum a bébikajára meg az alvásra - , aztán a könyvgyűjtés szintén az életem részévé vált, akárcsak az olvasás. A mai napig nem telik el úgy születésnap, karácsony, Húsvét, névnap, gyereknap, "mert megérdemlem" nap, hogy ne kapnék legalább két-három könyvet páromtól, tesóimtól, szüleimtől - meg olykor magamtól. Kezdetben a könyv amolyan kiegészítő ajándék volt (aminek már akkor is nagyon örültem) a labdák, kisautók, plüssök meg egyéb játékok mellett, ma már viszont kizárólagos ajándékká nőtte ki magát.

Persze, nem csupán ajándékba kapok könyveket, hanem magam is jó sokat vásárlok. Mielőtt megismerkedtem volna a moly könyves közösségi oldallal és a könyvesblogosok körével, kevesebb könyvet vettem magamnak - talán havonta egyet vagy kettőt - , de ennek egyik nagy előnye volt, hogy a megvett könyveket én rögtön el is olvastam, nem porosodtak hónapokig, évekig olvasatlanul a polcomon. Aztán két évvel ezelőtt a könyvvásárlás mértéke jelentősen megnőtt esetemben - egyre több és több könyv került be a látómezőmbe, egyre több könyv érdekelt, és lassan eljutottam abba az állapotba, hogy havonta 10-15 könyvvel gazdagodik az itthoni könyvtáram - és ezek közül sajnos jó pár könyvnek türelmesen várnia kell a sorára.
Már korábban a molyon többekkel beszéltük, hogy én is azok közé a könyvmolyok közé tartozom, akik nem csupán a könyvespolcaikon tartják a könyveiket, hanem az ágyneműtartóban, a ruhásszekrényben is - többek közt. Ezekre a nem látható helyekre általában olyan könyvek kerülnek, amelyek már (vagy még) nem tartanak különösebb számot az érdeklődésemre. Ezek csak olyan besuvasztott könyvek, mindenféle rendszer nélkül. Ellenben a polcaimon található könyvek téma, illetve műfaj szerint vannak csoportosítva - illetve ennek a szándéka látszódik. Több-kevesebb sikerrel összejött ez a rendszerezés, de a helyhiány miatt nem teljesen tökéletes. Ennek ellenére kívülről fújom mindegyik könyvem helyét, szóval nagyjából át is látható számomra - és végülis ez a lényeg.

Bár arra nem nagyon emlékszem, hogy pontosan melyik könyv volt gyűjteményem alapítótagja, de a könyvtárba tett első látogatásom még a mai napig elevenen él az emlékezetemben. Második osztályos voltam, amikor az osztályfőnökünk az egyik délután elvitt az iskola könyvtárába beíratni az osztályt. Azelőtt még sose voltam könyvtárban, így amikor beléptem az ajtaján teljesen lenyűgözött a sok-sok polc, rajta a rengeteg könyv - úgy éreztem, mintha egy teljesen más világba csöppentem volna bele. Ahogy becsukódott mögöttem az ajtaja, elhaltak a kinti zsibongások, és kellemes csend telepedett ránk. Még mindig emlékszem a kedves könyvtáros nénire, aki mosolyogva elmagyarázta mindannyiunknak, hogy mi is a helyes viselkedés a könyvtárban, melyek azok a könyvek, amik kikölcsönözhetők, és mit jelent az, hogy helyben olvasható. Nagyon megszerettem ezt a helyet már az első látogatásom alkalmával, és éltem is a kölcsönzés lehetőségével: Alfred Edmund Brehm: Az állatok világa című könyvét vittem magammal, majd mosolyogva integettem a könyvtáros néninek, mikor kiléptem az ajtón, hátrahagyva azt a különös, csendes világot - de tudtam: ide sokszor fogok még visszatérni. S így is lett: szinte minden délután meglátogattam ezután Katika nénit - vagyis a könyvtáros nénit - , és egészen addig olvasgattam ott, míg Anyu értem nem jött. A napok, hónapok, évek múlásával annyira összebarátkoztunk Katika néni és én, hogy hétvégére már helyben olvasható könyveket is hazavihettem. Mikor hatodik osztályos lettem, a könyvtár átköltözött egy jóval kisebb terembe - bár, én inkább nem is teremnek nevezném hanem egy lyuknak. Valami apró raktárhelyiség nyújtott otthont ezután a könyveknek, és Katika néni is elment, helyette egy nagyon kiabálós, szigorú tanár néni lett az iskolai könyvek őre, és ezután már egyre ritkábban jártam a könyvtárba, nyolcadikosként pedig már be sem tettem többé a lábam. Rossz volt a légkör, és a kivehető könyvek száma is egyre csökkent, a végén már csak helyben olvasható könyvek voltak - amiket persze már nem vehettem ki -, és az apró raktárhelyiségben egymás szájában lehetett csak olvasni egy kerekasztalt körülülve. Nem szerettem.

A rossz emlékek miatt a gimiben csak hébe-hóba látogattam a városi könyvtárunkat - voltak időszakok, amikor hetente jártam, de aztán volt, hogy hónapokig felé sem néztem. Aztán jött az egyetem időszaka, amikor kénytelen voltam intenzíven igénybe venni az egyetemi és a megyei könyvtárat - eleinte nagyon nem tetszett a dolog, az egyetemi könyvtárat egy hideg gépezetnek éreztem, amiből teljes mértékben hiányzik az otthonosság érzése - ha tehettem, inkább a megyei könyvtárból vettem ki a könyveket. Nagyon sokáig csak szakkönyveket, kötelezőket kölcsönöztem, igazából eszembe sem jutott, hogy a saját szórakoztatásomra is kivehetnék könyveket. Aztán másfél évvel ezelőtt már ilyen könyvek is csücsültek a kikölcsönzött stócom tetején: eleinte csak egy-egy, végül már több - s bár előtte is komoly gondot okozott a könyvtári limit (lévén, hogy rengeteg könyvet kellett kivennem az egyetem miatt), ez később csak fokozódott. S bár az egyetemi könyvtárral még a mai napig nem barátkoztam meg, de ezért bőven kárpótol a megyei könyvtár és a közelemben levő fiókkönyvtár hangulata és az itt dolgozó kedves könyvtárosok - főleg az utóbb hely az, ahová tényleg szívesen járok: bár apró könyvtár, de mégis otthonos és családias a hangulat.

És mintha a könyvvásárlás és a könyvtár nem lenne elég, nem is olyan régen a párom egy e-könyv olvasóval lepett meg (erről itt írtam bővebben), amit eleinte fenntartással fogadtam, de ma már nagyon összebarátkoztunk, és tényleg örülök, hogy van ilyenem, és nem kell a laptop meg a számítógép fejet fájdító, szemet rontó monitorját igénybe vennem bizonyos könyvek, dokumentumok olvasásánál. Pupillához hasonlóan, engem is az őrületbe lehet kergetni azzal, amikor azt hiszik, hogy mivel nekem már e-könyv olvasóm van, nincs szükségem az igazi könyvekre, hogy azt hiszik nem fogok többet papírkönyvet venni, hanem az elektromos kütyünél maradok. Nem, erről szó sincs - ez egy nagyon jó kiegészítő, de nem fog soha kizárólagos olvasási eszközzé válni. A kettő egyáltalán nem zárja ki egymást, attól, hogy van egy Kindle -öm nem jelenti azt, hogy le kell mondanom a könyvekről - legalábbis nem láttam ilyet a Kindle Users's Guide -ban. De ha valaki igen, akkor légyszi szóljon.

A bejegyzés az olasz mintára Andiamo által kitörpölt Olvasás 7 hete című esemény kapcsán született. A részletekről itt tájékozódhatsz.

képek forrása:
1. http://www.flickr.com/photos/earthly_muse/5940873039/
2. http://vi.sualize.us/view/ec2d02896d03b470a9ed9d760dbb6766/
3. http://fromme-toyou.tumblr.com/page/2

Az olvasás 7 hete - Első hét

Az irodalom, és úgy általában a könyvek szeretete olyan természetességgel van jelen az életemben már a kezdetektől fogva, akárcsak a levegővétel. Ez nem is csoda, tekintve, hogy családom szinte minden egyes tagja igazi könyvmoly, nagy része ráadásul hivatalosan képzett könyvmoly. Azt hiszem, nem is tudnám elképzelni könyvek nélkül a gyerekkort (sem). Mindig is csodálkoztam a házunkba először belépő játszótársaim első reakcióján, mikor megpillantották a nappalink hatalmas könyvespolcára besuvasztott könyvek garmadáját, melyek egy része katonásan, szinte bepasszírozva csücsült szorosan egymás mellé rakva, másik része (mivel már nem fért el rendesen) kissé dekadens módon fektetve tornyosult az állított könyvek tetején, vagy egy nagy kupacban valahol a földön. És ez még csak a nappali volt. A lenyűgözött játszótársak "Nektek mennyi könyvetek van!" felkiáltására mindig arra gondoltam, hogy vajon mit szólnának, ha megpillantanák nagypapáim könyvtárszobáit (mert bizony mindkettejüknek van/volt), ahol a fal egy apró négyzetmétere sem látszódik ki a könyvektől, csak a padlót és a plafont lehet látni. A másik gondolatom meg persze az volt, hogy "ez miért olyan meglepő mindenkinek?" Persze, egy idő után már hozzászoktam a meglepett felkiáltásokhoz, de ennek ellenére számomra még manapság is nehéz elképzelni egy otthont könyvek nélkül.

Szüleim, nagyszüleim már a kezdetektől fogva belém plántálták a könyvek iránti tiszteletet és szeretetet, így igazából nem is emlékszem már mikor kezdődött a szenvedélyem az olvasás iránt. Talán, nem is volt igazi kezdet... A családi mendemonda szerint az első könyvélményem nem egy mesekönyvhöz fűződött, hanem Homérosz Iliászához. Pár hetes voltam, amikor édesapám elkezdte felolvasni nekem, és én csak feküdtem csöndben a hasán, csodálkozó szemekkel hallgatva gyorslábú Akhilleusz haragjának történetét.

A lefekvés előtti felolvasások egész gyermekkoromat végigkísérték, édesanyám akármennyire is elfáradt a nap végére a sok munkától, az esti mesére mindig szakított időt. Még a mai napig emlékszem arra, ahogy bebújtam az ágyba, magamra húztam a virágillatú takarómat, és onnan irányítottam édesanyám kezét a gyerekszobai könyvespolcon: "Ne azt, abból tegnap meséltél! A mellette levőből most inkább!" S akkor fáradtan odaült az ágyam szélére, együtt kiválasztottuk a mesét, és amikor elkezdett felolvasni, elcsendesedtem, lehunytam a szemem, s az ágyat, a gyerekszobát hátrahagyva egy teljesen más világban kalandoztam királyfik, csizmát viselő kandúrok, királylányok, mézeskalácsházak között. A kedvenc mesekönyveim közé tartozott a Csip-Csup Csodák - igazából már nem is emlékszem, hogy mi volt annak a könyvnek a pontos címe, de Kalánka nénire emlékszem. Volt is egy kedvenc mondatom, amit édesanyámnak a mesélés közben többször újra fel kellett olvasnia, amikor ahhoz a részhez értünk, mert annyira tetszett, ahogy hangsúlyozta. A mondat így hangzott: "És akkor hoppá! Hirtelen összezsugorodott." Szegény Anyu, bizonyosan pár hónap elteltével már nagyon bánta, hogy megvette ezt a meséskönyvet - , a Hetvenhét Magyar Népmese - ebből annyiszor volt felolvasva az évek során, hogy teljesen lerongyolódott a végére. Pedig mi vigyáztunk rá, de a gerincének a borítása így is letört, néhány lap pedig kiesett belőle - , Benedek Elek mesekönyve - ezt nagymamámtól kaptam egyszer gyereknapra. Gyönyörű, színes illusztrációkkal tarkított mesekönyv volt, a kedvencem belőle a Szélike királykisasszony története volt, és a Szóló szőlő, a mosolygó alma és a csengő barack meséje. Ezeknél volt kinyitva a legtöbbet - és még bizonyosan voltak még kedvenc mesekönyveim, de az idő távlatából már csupán ezek maradtak meg az emlékezetemben. És az esti felolvasások rituáléja.

A könyvek már a kezdetektől fogva annyira megbűvöltek, hogy ovis koromban elhatároztam, hogy megtanulok olvasni, én bizony nem fogom megvárni az iskolát! Ebben nagymamám volt a segítségemre - neki köszönhetően egy nyár alatt elsajátítottam a betűvetés és az ákombákomok kiolvasásának tudományát, és ezután már én olvastam fel az esti mesét a kishúgomnak. Ha jól emlékszem, akkor az első önállóan kiolvasott könyvem Gerald Durrell: Léghajóval a világ körül című regénye volt, azóta a leghőbb vágyam körbeutazni a világot - ez sajnos még nem teljesült. Ezután nyaranta rengeteget olvastam, volt egy úgynevezett Kincses füzetem is, amibe folyamatosan írogattam az olvasmányélményeimet - nem is tudom, hova lett...

A bejegyzés az olasz mintára Andiamo által kitörpölt Olvasás 7 hete című esemény kapcsán született. A részletekről itt tájékozódhatsz.

(A képek forrásai:
1. http://jazzyjenn.tumblr.com/post/2996254507
2. http://pinterest.com/pin/54094770/ )