Ha az utcán nekem szegeznék azt a kérést, hogy mondjak egy könyvet, ami megváltoztatott valamilyen szinten (tudom, tudom - ez elég szélsőséges példa, nem valószínű, hogy bárki letámadna ezzel, de tegyük fel), kapásból a Harry Potter-sorozatot mondanám. Tudom, kicsit unalmas válasz, de tényleg így van. A Bölcsek köve volt életem első olyan könyve, ami miatt képtelen voltam aludni éjszaka, mert annyira érdekelt, hogy mi lesz a vége. És emlékezetem szerint ez volt az első olyan könyv, amiért rajongtam, méghozzá annyira, hogy amint elolvastam a negyedik kötetet, rögtön újra kezembe vettem az elsőt (mert akkor még csak az első négy kötet volt kapható magyarul, és még a megfilmesítés is jó pár évet váratott magára), és ez így ment nem is tudom meddig...
Természetesen, A Gyűrűk Ura sem maradhat ki a sorból, hiszen ez a trilógia volt rajongásom következő tárgya, ekkor már olyan tizenhat éves lehettem. Teljesen rabul ejtett a világa, egyszerűen imádtam. Ahogy Tolkien -t is. Ennek a hatására vettem kezembe életem legfurább olvasmányát: egy Magyar-finn szótárt. Igen, az elejétől a végéig... és a szépen hangzó szavakat kijegyzeteltem egy kis füzetkébe.
A másik Jane Austen: Büszkeség és balítélet című regénye volt - nem emlékszem pontosan hány éves is lehettem, mikor először elolvastam, de valószínűsítem, hogy gimis éveimben történt. Mr. Darcy volt az első regényhős, aki megdobogtatta a szívemet - pedig nem voltam soha az a fajta tini, aki folyton plátói szerelembe esik egy énekes, színész, akrobata, tigrisszelídítő és még ki tudja milyen híres ember miatt. Azért bevallom, örülök, hogy Mr. Darcy -ra esett a választásom.
Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátéka is valamilyen szinten ebbe a kategóriába sorolható. A gimiben a Hamleten és a Rómeó és Júlián már réges-rég túl voltunk ekkor, és egyik sem lett a szívem csücske - valahogy nem ragadtak magukkal. Aztán egy nyári estén leemeltem Anyu polcáról a Szentivánéji álmot (nem is tudom már milyen indíttatásból...), és rájöttem - szeretem a drámákat, és Shakespeare -t is. Azon a nyáron végigolvastam az otthon fellelhető valamennyi Shakespeare -kötetet (vagyis az életmű elég nagy százalékát), de a Szentivánéji álom mindig is az örök kedvencem marad. Imádtam betanulni az általam kiválasztott dialógusokat, monológokat - és bár nincs színészi tehetségem, de a hálószobám magányában a cicánknak tartott előadásaimkor mégis azt éreztem, hogy talán van. (de nem, egyébként nincs.)
Igaz, hogy Vámos Miklós Apák könyve című regényét alig pár hónapja olvastam, de érzem, hogy megmozdított bennem valamit. A családi anekdoták, az ősök tisztelete, a tudat, hogy honnan is jöttünk - mind-mind nagyon fontos része az életemnek, és ezt nagyrészt Édesapámnak és Nagypapámnak köszönhetem, akik soha nem fogynak ki az izgalmas és érdekes történetekből, mindig van mit elmondaniuk egy-egy családi összejövetel alatt. S Vámos Miklós könyve mintha ezt az egészet igazolta volna előttem: ha nem ismerjük a múltunkat, mégis honnan tudnánk merre tartunk?
Ám a legnagyobb tanítómesterem, és egyben egyetlen papír-barátnőm nem más, mint Anne
Shirley. Hajlamos vagyok olykor a pesszimizmusra (na, jó... nem olykor, szinte mindig), ám Anne megtanított arra, hogy bármilyen apró, hétköznapi dologban is megtalálhatjuk azt a csodát, amire a lelkünknek szüksége van, és ekkor máris könnyebb hinni önmagunkban, és úgy általában mindenben. S legyen bármennyire is kegyetlen a hozzánk az élet, ha tág teret engedünk a fantáziánknak - szárnyalhatunk. Egészen a végtelenségig.A bejegyzés az Olvasás 7 hete című esemény kapcsán született, melynek találékony kiötlője Andiamo.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése