Tartozom egy vallomással: az általános iskolai irodalom órákat végigunatkoztam, annak ellenére, hogy a tanító néni igazán kedves és mosolygós hölgy volt, és én voltam az egyik kis kedvence (no, hát ez nem dicsekvés, csak egy picit .-) ): folyton versenyekre kellett járnom - akár akartam, akár nem - , sőt egyszer mikor hármasra írtam az egyik témazárómat (ó, micsoda emlék! Még ma is emlékszem arra a szomorú napra, amikor kikaptam a kijavított dolgozatomat... ) , stikában megengedte nekem, hogy javítsak, és szemet hunyt a rossz jegy fölött - értsd: nem került bele a naplóba. Szóval, igazán szerencsés voltam, de mégsem élveztem sem a nyelvtan- , sem az irodalomórákat. Egyszerűen dögunalmasnak tartottam, hogy az olvasókönyvben levő olvasmányainkat 45 percen keresztül hangosan fel kellett olvasnunk, méghozzá annyiszor, hogy a tanév végére kívülről fújtam az olvasókönyvet. Egyszerűen semmi kreativitás nem volt közel s távol... S aztán még ott voltak a kötelező olvasmányok. Már akkor is lázadó voltam olyan tekintetben, hogy egyszerűen ki nem állhattam, ha valamit muszáj. Olyankor előtört belőlem a csakazértsem. Persze, hol volt ekkor még a tinédzserkor, szóval néhány átsírt éjszaka után az eminens tanuló énem mégiscsak győzött. Elolvastam a kötelezőket, egyetlen rossz szó nélkül, sőt még élveztem is.
De tudjátok, már akkor úgy éreztem, hogy nem tudnak mit kezdeni ezzel a kötelező olvasmány -dologgal... Minden hónapra megvolt a kötelező adag, hogy mennyit kell elolvasni A két Lottiból, a Lassie-ből stb. - amit persze sose tudtam betartani, mert mindig valami tök izgi résznél ért véget a havi apanázs, így igazából jóval hamarabb elolvastam a könyveket, mint kellett volna. Na, de nem is az adagokkal volt igazából a gond, hanem ami ezután következett... szóval miután elolvastuk az az évi kötelezőt, egy hihetetlenül fantáziátlan fogalmazást kellett írni, és kb. minden évben az alábbi címek közül választhattunk: Képzeld el, hogy Te vagy XY szereplő, meséld el a történetedet! vagy: Írj jellemzést XY szereplőről! Jaj, hogy uuuuuuuuutáltam ezeket! Semmi kihívás, semmi élvezet nem volt bennük... És kb. a dolgozatok megírásában ki is merült az olvasmány feldolgozása. Néha még a filmeket is megnéztük a nyári szünet előtti utolsó irodalomórán. Fúúúú.... Őszintén szólva, igazából nem is csodálkozom azon, hogy az osztálytársaim nagy része nem szeretett olvasni ( a jelenről nem tudok nyilatkozni, de azért remélem, hogy ha nem is mindenki, de néhányan
rátaláltak az olvasás csodáira).
Először is egy alapos módszerváltásra lenne szükség szerintem, melynek egyik fő célkitűzése lenne, hogy élvezetessé tegyék az olvasmányok feldolgozását. (Bár, ha jól sejtem ez nem csupán a tanító nénik kreativitásán múlik, hiszen bizonyos dolgokban az ő kezük is meg van kötve) Az irodalom a fantázia és a kreativitás birodalma, s az irodalomóráknak ezt kéne visszatükrözniük már általános iskolában is. Tisztában vagyok vele, hogy ez jóval nagyobb munkával járna a pedagógusok részéről, de szerintem hamar megtérülne a befektetés. Legalábbis én szeretnék ebben hinni.
A másik dolog, amit előttem is jó néhányan elmondtak: maguk a kötelezők. Szerény személyem még az alsó tagozatos olvasmányokkal totálisan meg volt elégedve, de a felső tagozatos kötelezők... hát... erről mindig eszembe jutnak azok a délutánok, amikor sűrűn záporozó könnyek között hajoltam az Egri csillagok fölé, és olvastam.... közben folyton néztem az órát, és számoltam vissza a perceket, hogy még mennyi van hátra Édesanyám által szigorúan kiszabott vasárnap délutáni olvasási időmből (Ez azért kellett, mert máskülönben le nem ültem volna olvasni azt a könyvet. Nem én!)... és ez így ment végtelen hosszúságúnak tűnő hónapokon keresztül. Az Egri csillagok volt életem első borzalmas könyvélménye, és az volt benne a legrosszabb, hogy nem hagyhattam félbe, muszáj volt végigolvasnom... Higgyétek el nekem, ez embertelen volt! Azon az ominózus nyáron nem is vettem könyvet a kezembe... Hogy ezen a sokkon mégis túllendültem az kizárólag a szüleimnek és nagyszüleimnek köszönhető, akik imádtak/imádnak olvasni. Így pár hónapi "gyógyulás" után visszatértem az olvasás birodalmába. Most, hogy belegondolok: mekkora mákom volt/van!
Kicsit elkanyarodtam a témától... szóval, azt szerettem volna írni, hogy a kötelező olvasmányok listáján változtatni kéne. Az általános iskolai irodalomórának véleményem szerint az lenne a feladata, hogy 1. megtanítson olvasni 2. megtanítson szöveget érteni 3. megszerettesse az olvasást. Jókai, Gárdonyi, Molnár Ferenc mind-mind Nagy Írók, de: nem feltétlen alkalmasak arra, hogy egy kisgyermekkel megszerettessék az olvasást. Hogy miért is? A történeteik ritmusa túl lassú ahhoz, hogy a mai rohanó világban élő gyerekek információéhségét kielégíthessék. A másik dolog: ezek a világok, történetek annyira távol állnak a mai gyerekek érdeklődési körétől, mint Makó Jeruzsálemtől. Ezekhez a művekhez érni kell. S ezt tapasztalatból mondom: Jókait én egyetemi éveim alatt szerettem meg: huszonegy évesen már képes voltam értékelni (mit értékelni, egyszerűen odáig voltam) híres-hírhedt tájleírásait is, egyszerűen elvesztem a regényeiben, szinte ittam a szavait (pedig általános iskolásként meg gimisként is módszeresen átlapoztam a nem szorosan a cselekményhez tartozó leírásokat, egyszerűen az őrületbe kergetett vele).
Az igazán élvezetes, igényes ifjúsági (és valóban ifjúsági, nem pedig annak kikiáltott) regények listája - ezt is írták már előttem páran, és én mélységesen egyetértek - igazán fantasztikus ötlet. Jó lenne, ha a tanuló saját érdeklődési körének, ízlésének megfelelően választhatná ki az olvasmányát az adott tanévben a pedagógus által összeállított listából... szerintem sokkal murisabb lenne így a dolog, és esetleg az év végén élménybeszámolót is tarthatna olvasmányélményéből, hátha ettől a többi diáknak is kedve szottyan a nyáron elolvasni a könyvet.
Igazából, a középiskolai irodalomóráim már sokkal jobbak voltak: nagyon fiatal tanárnőnk volt, nem az a naivan lelkes fajta, inkább az a komoly-de kreatív példány. Az órái alatt úgy éreztem, hogy kinyílt előttem a világirodalom hatalmas, színes és csodás könyve. Imádtam, hogy egy csomó érdekességet belevitt az órákba, az életrajzoknál sose felejtett el egy-egy korabeli szóbeszédet megemlíteni "Irodalmi Pletykarovat" címszó alatt (ez a személyes kedvencem volt). Rengeteg képet és egyéb szemléltetőeszközt hozott be az órákra, az irodalmi irányok változásainak miértjeit nem bemagoltatta velünk, hanem igyekezett, hogy logikus gondolkodással saját magunk jöjjünk rá a következményekre és az okokra is, továbbá fontos dolognak tartotta azt is, hogy az adott kor történelmével is tisztában legyünk, és ez szintén frenetikus volt, mert így megtapasztalhattuk, hogy a különböző órák tananyagai igenis összefüggnek, és hihetetlenül jó érzést adott, amikor egy az egyben láttuk a dolgokat. Ó, de még mennyire!
Bár, angol-német, és nem pedig humán tagozatosok voltunk, nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a gimis tananyag nagy részét ne a tankönyvből, hanem egyenesen az adott irodalmi művön keresztül tapasztalhassuk meg. Persze, ezzel nem aratott mindig osztatlan sikert, sokszor panaszkodtunk, hogy nyelvtagozatos létünkre a humánosoknál háromszor (olykor négyszer) több kötelező olvasmányunk van egy évben. Én személy szerint nem is a kötelezők számától voltam felháborodva, inkább a visszakérdező dolgozatoktól... komoly, de kreatív tanárnőnk igyekezett kikerülni azt a problémát, hogy egyesek esetleg a Kötelezők röviden híres-neves könnyebb utat választanák, ezért a számon kérő dolgozatokban olyan kérdéseket tett fel, amikre csak az tudott válaszolni, aki valóban elolvasta az adott könyvet (vagy még az sem... :-) így írtam a Hamletből kettes dolgozatot). Minden ilyen számon kérő óra előtti szünetbe az alábbihoz hasonló párbeszédektől zengett az egész osztály:
- Te, milyen illatot érzett Anna, mikor először belépett Vizyék lakásába?
- Várj, mindjárt megnézem, felírtam a füzetembe....
Szóval, igen... ez nem volt a szívem csücske. De végül is túléltem, és a magyar szakon kötöttem ki, olyan olvasmányokkal a hátam mögött, amelyek jolly joker -nek bizonyultak nem is egyszer az irodalomtörténeti vizsgákra való felkészüléseim folyamán.
Megtanított még arra is, hogy miképp rakjak össze egy jól felépített, épkézláb feleletet; hogyan lehet feltűnésmentesen elterelni a témát az olyan dolgokról, amikről fogalmam sincs, és tényleg olyan lexikális tudást adott, amit még az egyetemi éveim során is vígan felhasználhattam.
Szóval, köszönöm Tanárnő! Mindent nagyon köszönök!
A bejegyzés az Olvasás 7 hete című esemény keretében született, kitörpölője: Andiamo.
(képek forrásai:
jaj, gyerekek! Fogalmam sincs, fáradt vagyok... a weheartit.com -ról szedtem le őket még vagy ezer évvel ezelőtt, pontosabb linket nem tudok adni. De majd a jövő héten megkeresem a pontos helyüket, és kiírom, cserkészbecsületszó! )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése