Amit elfújt a szél

Margaret Mitchell: Elfújta a szél
Annak ellenére, hogy a könyvet most olvastam el először életemben, mégis korábban elkezdődött már a történetünk. Persze nem valami nagy dologra kell itt gondolni, csupán pár emlékfoszlányra, valahonnan sok évvel ezelőttről. Emlékszem például arra, ahogy négy-ötévesen ott ültem Mamám konyhájában, és a tévében folyton ott volt ez a szépséges, karakán asszony: Scarlett O'Hara (oké, lehet, hogy nem folyton, de emlékeim szerint elég sokszor), aki állandóan pofozkodott (oké, lehet, hogy nem állandóan, de az emlékeimben csak azok a jelenetek maradtak meg, amelyekben Scarlett jól odasózott valamelyik hapsinak, hogy csak úgy csattant). Vicces, hogy Mamámnál olyan gyakran láttam ezt a filmet, hogy én sok éven keresztül abban a hitben voltam, hogy az Elfújta a szél nem is film, hanem sorozat. Tudjátok, olyan mint a Dallas... Persze, aztán már kicsit érettebben felvilágosultam, de halál komolyan mondom, én tényleg sokáig ebben a hitben éltem.

Aztán emlékszem még arra is, mikor Mama késő este ágyba került, Margaret Mitchell könyve szintén elég gyakran került a kezébe; persze, ekkor még túl apró voltam ahhoz, hogy egy ilyen pofozkodós, zöldszemű lány története érdekeljen, inkább maradtam a mesekönyveimnél. Arra a pillanatra, hogy személyesen is megismerjem Scarlett O'Hara kisasszonyt még jó pár évet kellett várnom, s most, hogy már megtörtént, végre megértettem, hogy Mamám mit imád rajta ennyire, mert most már én is imádom.

Miss O'Hara kisasszonnyal 1861 áprilisában találkoztam először, amikor egy ragyogó tavaszi délutánon a két Tarleton fivérrel ült az árnyékban a ház nyitott teraszán gyönyörűséges zöld ruhájában, melynek szoknyarésze szélesen terült el körülötte, s majdnem a földig ért, éppen csak apró zöld cipőcskéjét hagyta szabadon. Scarlett kissé butácska volt ekkor, no meg hiú és akaratos, nem érdekelte semmi más, csak a férfiszívek bolondítása. Egészen addig a pillanatig, amíg egy férfiszív nem hódolt be neki teljesen, és a Scarlett által várt szerelmi vallomás helyett eljegyzett egy másik hölgyet. Ashley Wilkes volt ez a bizonyos, és ezután Scarlettet nem érdekelte más, csak ő; nem létezett más többé a szívébe, csak ő; és nem uralta más férfi a gondolatait, csak ő.
Aztán kitört az amerikai polgárháború, amely tomboló, viharos orkánként söpört végig egész Délen, s elfújta örökre azt a világot, amelyben Scarlett butácska kislányként üldögélhetett a verandán gyönyörűséges zöld ruhájában és apró, zöld cipőcskéjében... és elfújt még annyi, de annyi minden mást is.

Scarlettet eleinte nem igazán szerettem. Nem utáltam, de nem is szerettem, inkább csak értetlenül fogadtam azt, hogy miért pont ő a főhősnő? Az elején folyton arra gondoltam, hogy inkább egy idegesítő mellékszereplőnek lenne jó, és Melanie -nak kéne a helyében lennie. Aztán, ahogy haladt előre a történet, elkezdtem őt is csodálni a szívósságáért, a kitartásáért, az élni akarásáért, sőt: a hibáiért is. S aztán, valahol a közepe táján már úgy gondoltam, hogy mennyivel jobb, hogy mégis ő a főhősnő, és nem Melanie, mert Scarlett mennyivel gyarlóbb, mennyivel emberibb... S a végére már tényleg igazán megkedveltem.

Én is igazat adok azoknak, akik szerint Margaret Mitchell regényét nem lehet elintézni egy "romantikus regény" címkével, mert egyáltalán nem az, nem csupán az. A polgárháború, és a déliek veszteségei, a vereség utáni talpra állás sokkal nagyobb hangsúlyt kap, mint azt egy sima romantikus regénytől várnánk - sőt, egészen az Ötödik részig valóban inkább a történelmi regény címkét aggatnám rá, már ha tényleg annyira szükséges ez a címkézés...Mondjuk, voltak néha egészen érdekes részek, ahol felszaladt a szemöldököm, így például a rabszolgatartás túlontúl édeni és ártatlan dologként való beállítása, vagy a négerek éretlen szellemi képességeire való olykori utalgatások...

Margaret Mitchell regénye abszolút kedvenc lett, és tutira újraolvasós, és már én is beléptem a Rhett Butler rajongók táborába.
Egyébként a regény valahogy Kathleen Winsor Amber című regényére emlékeztetett (vagy ha fordított sorrendben olvastam volna, akkor az Amber emlékeztetett volna az Elfújta a szélre...), nem tudom, hogy egyik hatással volt-e a másikra, vagy a másik az egyikre, vagy az egész hasonlóság csak véletlen, esetleg az én kis képzeletemben létezik.
Mindegy, nem is érdekel - a lényeg: kedvenc könyv született.


Kiadó: Európa
Eredeti cím: Gone with the Wind
Fordította: Kosáryné Réz Lola
Oldalszám: 1177
Eredeti ár: 3500 Ft