Erről a könyvről, tudom, az álmatlan éjszakáim fognak eszembe jutni. Amikor hajnali háromkor kipattant mindig a szemem, szinte percre pontosan és az előttem álló unalmas órákat elűzve ezt a kötetet olvastam az éjjeli lámpa fényénél, és arra gondoltam mindig, hogy most pont arról olvasok, ami lehetővé tette azt, hogy csak ilyen kényelmesen, mindenféle tűzveszély és pislákoló, szemet rontó fény nélkül élvezhessem az olvasmányaimat miután leszállt az est. Graham Moore történelmi ügyvédes sztorija jó unaloműzőként szolgált egyébként számomra. Korrektül összerakott kompakt kis történet, amiről igazából csak ennyit lehet elmondani. 

Nem mintha akadtak volna vele problémáim, mert jól esett olvasni, ugyanakkor ha elérhető közelségben lett volna számomra egy könyvtár, akkor valószínűleg onnan vettem volna ki, és jól megveregettem volna a vállamat, hogy milyen jól is tettem ezt. Ez egy tipikusan egyszerolvasós könyv számomra, ami adott egy élményt, izgalmas is volt meg minden, de nagy valószínűséggel a mellettem eltöltendő hátralevő éveiben csak polcporoláskor fogom levenni. Szerintem egy meglehetősen korrekt iparosmunka: jó a felépítése, a fejezetek rövidsége folytán valahogy repülnek az oldalak, jól adagolja az információkat és úgy mutatja be a kort valamint a kapcsolódó személyeket, hogy az áramháborúval kapcsolatban tényleg több dolog is megmarad az emberben, mint egy fél délutánnyi wikipédiázás után. Néha valóban azon kaptam magam, hogy bizonyos szereplőknek olvasok utána éppen az interneten, amikor nem volt kedvem éa regénybe beletemetkezni. Képeket keresgéltem, hogy arcokat társítsak az oldalon felbukkanó nevekhez, random mód ellenőriztem bizonyos eseményeket Moore történetéből, szóval az iparosmunka fogalmát jelen esetben nem kell feltétlenül negatív előjellel gondolni. Meglehetősen érdekes ez a kor, és az áramháború eseményei is, különösképpen így, hogy nem sokat tudtam erről előzetesen, gimis tanulmányaimból csupán annyit tudtam, hogy Edison találta fel a villanykörtét és pont. Nos, a regénynek köszönhetően ezt is megtudtam, hogy azért ezt sem ilyen egyszerű kijelenteni. 

S persze, a regény mellett szólva még azt is mindenféleképpen el kell mondanom, hogy nem is akar több lenni ez szerintem, mint egy egyszeri remek kikapcsolódást nyújtó könyv. Nem próbál az élet nagy kérdéseiről lamentálni, nem akar mély egzisztencializmust belevinni a történetbe, ahogy a szerelmi szál is csak úgy benne van, mert az is valahogy így történt, de különösebben nem romantikázik oldalakat. A hangsúly az áramháborún van és azokon a feltalálókon, akik harcoltak az elsőbbségért egy olyan világ kialakulásának kezdetén, ami az akkori ésszel talán felfoghatatlanul más. Ma már az elektromosság annyira körülvesz minket, olyan szinten része az életünknek, hogy kétségkívül megbénulnánk nélküle. Alappillére a civilizációnknak. És ez pontosan itt kezdődött, itt alakultunk át - talán még maguk a feltalálók se sejtették, hogy micsoda világnak ágyaznak meg ezzel a találmánnyal; azzal, hogy megszelíditik az elektromosságot. 

 

Aki az elektromosságot uralja, az a nap felett fog uralkodni.

 

Ezeket az eseményeket egy fiatal ügyvéd, Paul Cravath szemén keresztül követhetjük nyomon, aki szintén valós személy, akárcsak a könyvben felbukkanó további alakok. Ez a frissen végzett, tapasztalatlan ügyvéd meglehetősen váratlanul kerül a történelmi események középpontjába, méghozzá azzal, hogy George Westinghouse őt bízza meg, hogy képviselje az Edisonnal szemben folytatott per során. A tét egymillió dollár, a kérdés pedig az, hogy ki találta fel az izzólámpát. 

Edison meglehetősen nehéz ellenfél még a tapasztalt ügyvédek számára is, hiszen szinte egész New York a zsebében van, saját kémhálózatot működtet, és a pereskedésben is meglehetősen nagy gyakorlatra tett szert az évek során. 

 

Szerintem aki szereti a történelmi regényeket, odáig van az ügyvédes sorozatokért, az bátran vágjon bele ebbe a kötetbe, mert nem fog csalódást okozni. Nincsenek benne ugyan emlékezetes karakterek vagy gondolatok, ez csak az eseményeket szórakoztató módon elmesélni hivatott történet, ami tökéletesen tisztában is van ezzel. Bármennyire is egyszerolvasós, azért mégis csak örülök, hogy megismerkedtem vele, mert a történelemnek egy olyan szeletébe nyertem így betekintést, amit magamtól nem biztos, hogy felkutattam volna. 

Graham Moore: Az éjszaka fénye

The Last Days of Night

Fordította: Orosz Anna

Agave Könyvek

415 oldal

Királyok veszte

 

A történetek sosem állandóak. Folyton változó, formálódó valamik, amik minden egyes újrameséléskor más-más alakot öltenek. A történetek velünk változnak. És persze, az sem mindegy, ki meséli el azt. Jenn Lyons könyve remekül megfogja ezt a formátlanságot még írott szövegként is, hiszen narrátoraink már az elején nem értenek egyet. Melyik momentummal kezdődött az a történet, amit elmesélni kívánnak? Honnan kell a mesélőnek felfejtenie a szálakat, hogy a történet megkapja a valódi elejét? Így kezdődik hát két különböző idősíkon ugyanaz a történet más-más narrátor szemén keresztül. Ezeket a sztorikat aztán olykor-olykor lábjegyzetben félbeszakítja egy harmadik, sokáig névtelenségbe burkolózó narrátor, aki különböző kiegészítéseket, értelmezéseket fűz hozzá, vagy éppen rávilágít arra, hogy mikor hazudik éppen a másik kettő elbeszélő. Bizonyos szempontból egy korrekten összerakott bölcsész fantasy ez, legalábbis ami az elbeszélés módját illeti, mindenképpen. 

Főszereplőnk és egyben egyik elbeszélőnk, Kihrin, aki rögtön az események közepébe ugrasztja hallgatóságát. Mindenféle előzmény vagy háttértudás nélkül egy rabszolgapiacon veszi kezdetét az a történet, amiről úgy gondolja, hogy mindenki hallani akar. De persze, hogy nem figyel annyira a részletekre, kihagy dolgokat és meglehetősen hanyag elbeszélőnek mutatkozik sok esetben, hiszen nem szabadakaratából mesél nekünk, hanem kényszerítik rá. Ezt a mesét szakítja félbe aztán fogvatartója, Karom - az alakváltó, aki az általa megölt emberek emlékeit és érzéseit magába építi. Kihrin történetét ő máshol kezdi, időben jóval előrébb, és olyan alakok szemén keresztül követi nyomon Kihrint és a vele megesett dolgokat, akik nos, már nem élnek. Karom elbeszélés módja egy majdhogynem mindent tudó narrátoréhoz hasonlatos, hiszen az általa használt narrátoroknak, akik egyben szereplői is a történetnek, mind belelát a fejébe és hátsó szándékaiba. Amit olykor persze megoszt velünk, olvasókkal is, de van, amikor nem. 

Karom története ott kezdődik, hogy Kihrin dalnokként dolgozik egy bordélyházban apjával együtt. Mellékkeresetként némi betöréseket is vállal egy tolvajbandának, hogy végre elég pénzt gyűjthessen és kijusson a város nyomornegyedéből. Egyszer azonban az egyik betörése alkalmából egy démonidézés kellős közepébe csöppen, és hamarosan szembe is kell néznie ezzel a félelmetes teremtménnyel, aki üldözőbe veszi őt. Innentől kezdve az élete gyökeresen megváltozik. 

Ugyanis felfigyel rá egy uralkodóház is, akik biztosak benne, hogy rokoni szálak fűzik őket Kihrinhez, így befogadják őt udvarukba. Ám itt az élet továbbra sem tejjel-mézzel folyó Kánaán, hiszen összeesküvésektől hemzseg az udvar. A brutalitás és a kegyetlenség pedig minden nap kéz a kézben járnak errefelé. Sajnos, Kihrin számára hamar kiderül, hogy elveszett hercegnek lenni korántsem olyan érzés, mint a mesékben szokás. 

Jenny Lyons nagyon jó és okos szerző, aki szuperül kihasználta a narrátorokkal való játékot, s tette ezt úgy, hogy tényleg egy nagyon érdekes összhatást eredményezett vele, ami számomra kiemelte a tucatfantasyk közül. És bár közel ezer oldal, mégis elérte azt, hogy szinte repüljön az idő az olvasása alatt, hamar bevonzott magával ebbe a világba. Ám mindezek ellenére mégis azt mondom, hogy olykor Lyons sok mindent túlságosan is túlgondolt. A könnyednek ígérkező kikapcsolódás egyre bonyolultabb és bonyolultabb szálakat hozott be magával, és amikor már a lélekvándorlásos dolog miatt a nevekre is több névréteg rakodótt, akkor aztán már tényleg elvesztettem a fonalat, hogy most pontosan ki kicsoda és mit és miért csinált. Leginkább a Kihrin által mesélt történet rugaszkodott el szépen, lassan a valóságtól, nehéz volt ott lépést tartanom a történésekkel. És mondjuk ezt nem feltétlenül írom a hibái közé, hiszen miért ne lehetne egy kicsit agyalósabb, mélyebb, összetettebb egy történet, de én addigra már teljesen belehelyezkedtem a kényelmes olvasó szerepébe, akinek nem kell ennyire agyalgatnia dolgokon a történet kapcsán, hogy most akkor ki is az, aki újjáéledt és mit is cipelt magával, milyen konfliktust is kell megoldania a szintén újjáéledt szereplők között. 

Sok tekintetben emlékeztetett engem egyébként Patrick Rothfuss A szél neve című csodás fantasyjére, amit nagyon szerettem olvasni sok évvel ezelőtt. Bizonyos megoldásokban, történetvezetésben és stílusban éreztem rokoni kapcsolatot ezzel a regénnyel, miközben olvastam, de mégsem éreztem a Királyok vesztét egy epigonregénynek. Hiszen mindemellett volt benne saját és - számomra - eredeti ötlet.

Látható, hogy igencsak vegyes érzéseket hagyott bennem maga után ez a történet. Egyfelől csodálom és elismerem, hogy tényleg egy nem mindennapi regény ez, aminek a világában jó ilyen hosszan kalandozni. Ugyanakkor mégse vagyok képes feledni azt az érdektelenséget részemről, ami a végefelé elhatalmasodott rajtam, amikor egyre kacifántosabb és kacifántosabb irányt vett a történet. A folytatását egyszer mindenképp elolvasom, de ehhez pihennem kell, úgy érzem. Jó lett volna "de" nélkül szeretni, mert bizony hiányoznak nekem ezek a belemerülős, komótos fantasyk. 

 

Jenn Lyons: Királyok veszte

The Ruin of Kings

Fordította: Sárpátki Ádám

Agave Könyvek

 719 oldal

Az éhezők viadala-trilógia

Panemben nem egyszerű az élet, főleg, ha az illető nem a Kapitóliumban, hanem valamelyik körzetben él. A nélkülözés mindennapos, a birodalom által kontrollált élet pedig természetes. Azt is csendes megadással tűrik, hogy minden évben egy valóságshownak álcázott viadal keretein belül a körzetből származó kamaszok kénytelenek legyilkolni egymást a kapitóliumiak szórakoztatására. Vajon mikor jön el az a pont, amikor ebből elég lesz?

Suzanne Collins trilógiája megkerülhetetlen sarokköve a kortárs young adult irodalomnak, hiszen ezekkel a könyvekkel robbant be igazán a disztópia-láz a kamaszok számára írt regények világába. Nyilván előtte is létezett már disztopikus környezetben játszódó YA történet, de igazán Az éhezők viadala hozta be a divatba, háttérbe szorítva ezzel a vámpír-vérfarkas és egyéb csodalényes vonalat, s ma már az egyik legsikeresebb és legütősebb young adult műfajnak titulálhatjuk. Ez persze nem lehet véletlen, hiszen a műfaj sajátosságai nagyon jól illenek a lázongással, a szülői hatalom folytonos megkérdőjelezésével, a világ megváltoztathatóságába vetett hittel nyakon öntött tinédzserkorhoz. Talán nem véletlen, hogy az utóbbi években ez a korcsoport sajátította ki igazán ezt a műfajt magának, hiszen alapvető szellemisége talán hozzájuk áll a legközelebb.

És mindez kezdődött azzal, hogy egy napon egy tizenhat éves lány önként jelentkezett szeretett húga helyett a viadalra. Katniss Everdeen már abban a pillanatban lázadt, hogy ezt megtette. A passzív, mindent eltűrő körzeti életben egyszer csak valaki azt mondja, "Állj! Őt nem veheted el tőlem!" és akkor megmozdul valami, a korábbi passzivitás eltűnik és a cselekvés lép a helyére. Katniss ezzel a tettével egy előre meg nem jósolható láncreakciót indít be.
Azzal, hogy ő választotta a sorsát és nem a sors választotta őt, másként lépett be a viadal világába. Meg tudta őrizni önmagát, miközben a túlélésért küzdött és végig tudatában tudott maradni, hogy a viadal tulajdonképpen micsoda is a valóságban: egy látszólag kulturált keretek között végrehajtott mészárlás, ami megosztja a körzeteket. Hiszen közvetlenül maguk a körzetek ölik egymást. A Kapitólium közreműködését ügyesen elrejti a mészárlás köré rendezett nagy show.

Collins regényének a sikerének szerintem az a legfőbb titka, hogyha lehámozzuk a tipikus YA kliséket a sztoriról, - mint a szerelmi háromszög, az érzelmi lamentálás hosszú oldalakon keresztül, a hétköznapi főhős, akiről mégis kiderül, hogy különleges hópihe stb - akkor egy nagyon okos és jó regényt kapunk, ami alapvetően a hatalom működéséről, valamint az elnyomó és elnyomottak viszonyáról mesél. És kétségkívül ez a legerősebb része az egésznek, mert mindezt nagyon realistán mutatja be, mellőzve mindenféle finomkodást és romantikus ábrándokat a szép és csodálatos jövőről.
A tipikus YA kellékek ugyan kicsit rontják az egész színvonalát, de mivel ezek a YA sajátosságai, ezért nem igazán róhatom fel őket, azt hiszem. De azért szeretném megjegyezni, hogy Katniss a mostani újraolvasásomnál rendkívül idegesített sokszor. Ő a lány, aki lángra lobbant, mégis az esetek nagy részében érzelmileg egy teáskanál szintjén van. Hihetetlen számomra, hogy valaki ennyire ne legyen tisztában önmagával és az érzéseivel. Persze, elképzelhető, hogy ez azért van így, mert túl hamar volt kénytelen felnőni. Olyan feladatot kellett ellátnia apja halála után, ami egyáltalán nem állt összhangban évei számával. A körülmények igazi túlélővé tették, aki a jég hátán is képes megélni. Talán, ezért is lett tökéletes jelkép ő bármelyik oldal számára, ezért voltak képesek alakját sokfajta üzenethez felhasználni: mert Katniss csak túlél mindenféle ideológia vagy magasabb cél nélkül. Pont ezért volt képes hiteles jelképpé válnia sokak szemében.
És ezt az üzenetet vagyis lehetőséget talán Cinna, Katniss stylistja fedezte fel legelőször a fiatal lányban. Cinna tisztában volt vele, hogy a vizuális megjelenés mennyire fontos, mennyiféle asszociációt és gondolatot képes elindítani az emberekben egy-egy ötlet a megjelenésben. Cinna volt, aki Katnisst lángra lobbantotta és vele a remény lehetőségét is az elnyomott körzetekben élő emberek lelkében. És számomra most ez volt igazán a fő kérdés, hogy vajon miért tette? Cinna éles esze és végtelen kreativitása már a vele való első találkozáskor feltűnt, valamint az is, amit csak sejtetni engedett, hogy ő valóban annak látja a viadalt, ami: mészárlásnak. Vajon az embersége tiltakozott ez ellen az esemény ellen? Vagy volt valami személyes kötődése is hozzá?

Az ókori római gladiátor harcokat idéző éhezők viadalát ugyanis a legtöbb néző - különösen a kapitóliumi polgárok - leginkább csak showműsornak látják, ami az ő szórakoztatásukra készül. Azzal, hogy az események nézői, a kamera által eltávolodnak az arénában történtektől. Szemlélőkké válnak és nem résztvevőkké. Számukra ez nem vérengzés, nem élet-halál harc, hanem egy verseny, amiért lehet izgulni. A műsor, amit a viadal köré szerveznek - interjúk, bemutatók, felvonulások - egy teljesen más fajta történetet kreál a valóság köré: és az arénában is a nézők csak azt látják, amit a kamerák mutatni akarnak, ráadásul azt is kommentárral. Bármi történik is, bárhogyan is éreznek a viadal résztvevői, ebből csak annyi jöhet át a nézőknek, amennyit a műsor készítői engednek és akár átértelmezve, más kontextusba helyeződve. Mert ez a hatalom (is) felismerte, hogy nem csupán panem et circenses kell a népnek, hanem történetek is.
Mert a történetek azok, amikből felépül a valóságunk. És ha a történeteken csavarnak, ferdítenek, átírnak, akkor az emberek valósága is változik vele, pontosan olyan irányban, amerre csak akarják. A történetek a legnagyobb politikai erők, amikkel tömegeket lehet mozgatni vagy éppen lenyugtatni. A történetek a valóság ragasztói.

Mindenki emlékezni fog ránk. Az emberek megjegyzik az arcomat, és a nevemet. Katniss. A lány, aki lángra lobbant.

Suzanne Collins trilógiájának az újraolvasása sok újabb ráismerést hozott a számomra, s mindeközben megőrizte azt a fotelba szegezős élményt is, ami anno hatalmába kerített az első olvasáskor. Nem hibátlan könyv, a young adult máz sajnos sokat ront az értékén, de ennek ellenére, ha hajlandóak vagyunk mögé látni, akkor egy tényleg érdekes történetet kapunk a hatalom működéséről és természetéről. Örülök, hogy újraolvastam.

Suzanne Collins: Az éhezők viadala, Futótűz, A Kiválasztott
The Hunger Games, Catching Fire, Mockingjay
Fordította: Totth Benedek
Agave Könyvkiadó

Az ötödik évszak

Nyilvánvaló, hogy totálisan botor és felelőtlen dolog olyan  kijelentéseket tennem januárban, mint "Ez lesz tutira az év könyve számomra" meg "Biztos vagyok benne, hogy az év végi TOP 5-ös listámon előkelő helyet fog elfoglalni" és hasonló dolgok. Mert még bármi jöhet. És őszintén remélem, hogy tényleg lesznek még szuper könyveim az idei évben nem kis számmal. Ugyanakkor vannak bizonyos könyvek, amik valahogy többek. Amiknél azt érzed, hogy nincs az a csillag mennyiség, amivel kifejezheted, mennyire tetszett. És azt gondolod, hogy képtelenség csak szavakkal elmondani, hogy mennyire jó volt olvasni. Nos, Az ötödik évszak, a Megtört föld-trilógia első kötete határozottan ebbe a kategóriába tartozik. 

Csak annyit tennék még hozzá, hogy az olvasása után már eltelt egy hét, és még mindig nem tudok másról beszélni a környezetemben. 

N. K. Jemisin regényében sokadjára jött el a világvége, méghozzá most sokféleképpen: személyes sorsokban és globálisan is. Ez a világ folyamatosan véget ér, hogy aztán újjáéledjen. Az évezredek során rengeteg civilizáció tűnt el az apokalipszis rettenetében, ám akadtak olyanok is, amelyek több katasztrófát is megéltek. Ezek a túlélők igyekeztek tanácsokkal ellátni az utánuk következő generációkat, hogyha eljön ismét a világvége, birtokukban legyen az a tudás, ami a túléléshez szükséges. Emberek ezrei ismerik ezeket a kőtáblákat, a rájuk vésett történeteket, az óvintézkedéseket, és persze köztük azt is, hogy az orogénektől óvakodni kell. Mert veszélyesek. Mert őrültek. Mert mások.
Az orogének nem hétköznapi emberek. Hegyeket képesek mozgatni, vulkánokat képesek létrehozni vagy éppen földrengéseket idézhetnek elő - azonban a képességük nem áldás, hanem egy olyan valami, ami miatt a társadalom kiveti őket magából, és az emberek a halálos lincselésektől sem riadnak vissza  velük szemben. Az orogének - ahogy felfedezik saját erejüket - többnyire nem élnek sokáig, ha csak nem csatlakoznak a Fulkrum által képzett orogénekhez, akik a fennálló hatalom akaratának alávetve élik életüket.
Az apokalipszis környékén illetve azzal összefonódva három nő, pontosabban három orogén korábbi élete is örökre véget ér. Életük a korábban ismert és megélt világuk végével kezdődik: Essun, egy békés falucska tanítóját halálra vert kisfia látványa fogadja otthonában. Csakis a férje tehette, aki lányukat is magával cipelte, ki tudja, hova... Másik elbeszélőnk, a gyermek Damaya orogén ereje éppen megmutatkozik, ezért szülei száműzik őt örökre otthonából a Fulkrumba, ahol megtanítják használni az orogéniáját. Szienitet, a feltörekvő, tehetséges orogént pedig felsőbb nyomásra utódnemzésre kényszerítik egy nagyhatalmú orogénnel - kapcsolatuk folyamán olyan dolgokra jön rá az orogének és a birodalom világáról, ami alapjaiban rengeti meg az eddig általa hitt dolgokat.

Jemisin világa fojtogató, megbabonázó és cseppet sem vidám. Nehéz nem a hatása alá kerülni, valahogy sodor magával és aztán betemet. Annyira jól, hozzáértően és profin összerakott világ ez, ami már ebben a kezdőkötetben is megmutatkozik. Az ismételten bekövetkező apokalipszisek, amelyek ott lihegnek folyton Rezdületlen nyakában, egy teljesen más társadalmi berendezkedést hoztak magukkal, ahol mindenki gyerekkora óta a világvégére, illetve annak túlélésére készül: vésztartakékokkal, óvóhelyekkel és az ősök által hátrahagyott tudással. Itt a világvégét nem lehet elkerülni, mert eljön, könyörtelenül - nincs az a szuperhős, aki megállíthatná. Ám minden ciklikus: ami végetér, később újrakezdődik. Ami meghalt, feltámadhat. Ami elmúlt, újra eljöhet. Soha nincs vége a körforgásnak.
És hát persze, ott van az orogének világa. Akik számkivetetten, lenézetten, a társadalom szégyeneiként kénytelenek tengetni életüket, és eltitkolni valódi kilétüket. Már ha tehetik persze. A három nő ereje bár különböző szakaszban van, ahogy életük is, mégis ugyanazt tapasztalják a többi ember részéről: a félelmet és a tömény gyűlöletet.  Jól bemutatta, hogy milyen érzés lehet egy ilyen típusú társadalmi kisebbséghez tartozni, milyen lehet az, ha valakit csupán származása (jelen esetben képessége) miatt nem vesznek emberszámba.
Tetszett minden, amit ebben a kötetben Jemisin megmutatott: a világ, a kérdések és a társadalmi problémák is. Okos könyv ez szerintem: szerettem a témafelvetéseit; meg azt, hogy érdekes, erős és okos nők voltak a főszereplői. Szerettem a narráció játékát, és szerettem azt is, ahogy a végén összeértek a szálak. Annyi mindent szerettem még benne, hogy az szavakkal most ki nem fejezhető. És ez igencsak meglepő dolog szerintem, mert Jemisin könyvét én alapvetően nem mondanám szerethetőnek már csak az atmoszférája miatt sem. De hihetetlenül zseniális, és alig várom, hogy elkezdjem Az obeliszkkaput.
Ezt a részt pedig muszáj volt megvennem magamnak, mert úgy éreztem, hogy kicsit sírva tudnám csak visszavinni a könyvtárba.

N. K. Jemisin: Az ötödik évszak
The Fifth Season
Fordította: Ballai Mária
Agave Kiadó
368 oldal

Vörös lázadás

A Vörös lázadás egy nagyon erős kezdőkötet, csak túl kell esni az első húsz oldalon, ami nem szól másról, mint hogy a főhős, Darrow mennyire izzad a hőszkafanderben. De miután a 21. oldalon végre letusol, utána tényleg teret kaphat ennek a világnak a zseniálissága és összetettsége. Meg olykor hátralapozhatunk az utolsó oldalra, hogy rácsodálkozhassunk minden egyes alkalommal, hogy Pierce Brown mennyire piszkosul jóképű.

"Én vagyok a szikra, ami lángra lobbantja majd a világot. Én vagyok a pöröly, ami leveri majd a láncokat."

Darrow születése óta lent él a Mars alagútrendszerében, ahol bányászként dolgozik. Sosem látta még az égboltot. Ám Darrow nemcsak bányász, hanem Vörös is - vagyis a társadalom legalacsonyabb rétegének a tagja. A Vörösökkel elhitetik az Aranyak, hogy sok-sok éve tartó munkájuk egyszer csak megtérül, és valamikor végre lakhatóvá varázsolják a bolygót. Addig is bányásznak, és életveszélyes körülmények között dolgoznak, miközben igencsak szűkös betevőjüket próbálják beosztani. Ám egy nap Darrow is rájön az igazságra: az Aranyak végig hazudtak. A Mars már egy nagyon is lakható bolygó, ahol a társadalom felsőbb rétegei nem is akármilyen életet élnek, miközben ők lent gürcölnek embertelen körülmények között a megélhetésért. Bár Darrow ennek tudatában továbbra is tenné a dolgát, de felesége Eo nem tud belenyugodni a tudatba. Eo elsuttogott vágyai végül Darrow vágyaivá válnak, mikor a lányt egy betiltott dal éneklése miatt felakasztják az Aranyak. Darrow bosszút esküszik, és nem érdekli, hogy meddig kell ezért elmennie. Neki már nincs vesztenivalója. 

A Vörös lázadásról az első benyomásom az volt, hogy talán ezt már olvastam valahol: benne van egy pici Vének háborúja, egy csipetnyi Végjáték némi Éhezők Viadalával hígítva. Persze, ezzel nem azt akarom mondani, hogy totálisan koppincs lenne az egész mert egyáltalán nem az, csak voltak momentumok, amelyek egy picit a fentebb említett könyvekre emlékeztettek. Emellett azért bőven voltak benne új dolgok és sajátos megoldások. 

Nagyon szerettem benne, hogy nagy hangsúlyt fektet a társadalmi kérdésekre és a politika működésére. Tetszett, hogy nem akar szépíteni vagy az optimista jövőkép jegyében elmaszatolni bizonyos dolgokat. Mert Pierce Brown világában nincsen semmi optimizmus. Nagyon jól ábrázolja azt, hogy miképp hitetik el bármelyik társadalmi réteggel saját fontosságát és nélkülözhetetlenségét, miközben észrevétlenül tartják őket elnyomás alatt. Legyen szó akár a Vörösökről, akik kvázi rabszolgasorba vannak taszítva a Mars felszíne alatti alagutak mélyén, és hosszú évtizedek óta csak a reményt kapják, hogy egyszer minden jobb lesz. Ha Arany vagy, annak is ára van. Aranyként meg kell feleljél bizonyos elvárásoknak születésedtől kezdve. Ha nem, akkor meghalsz. Erről gondoskodik az iskola. Ha sikerül életben maradnod, akkor meg kell tanulnod lavírozni a politikai élet útvesztőjében, különben... nos, igen akkor is meghalsz. 

Pierce Brown igazából végig azt sugallja, hogy a társadalmat úgy tudod leginkább az irányításod alatt tartani, ha mindenkivel sikerül elhitetned, hogy nyerhet, hogy előrébb juthat, hogy jobb lehet a helyzete. És hogy mindez csak rajtuk múlik. Pedig ez valójában hazugság, mert minden előre eldöntött. De a hitet meg kell hagyni, mert anélkül mit sem ér az egész. S persze ne feledkezzünk meg az ellenségképről sem, ami szintén nélkülözhetetlen egy társadalomban. Ellenség nélkül még a végén a tényleges vezető kerülne veszélybe. Az ellenség társadalmi szempontból szükséges és jó dolog: segít levezetni a dühöt, és lefoglalja az embereket a gyűlölködés - ahogy Umberto Eco írja az Ellenséget alkotni című esszékötetében: "Önmaga ​jobb definiálásához, úgymond, minden társadalomnak és minden egyénnek szüksége van ellenségre, akitől különbözhet. Erről tettek bizonyságot a náci és fasiszta típusú rasszista rendszerek, amikor – tűrhetetlen faji érveléssel – rettentő ellenséget találtak ki maguknak. És ugyanezt bizonyítják ma is mindazok a társadalmak, amelyek úgy keresnek valamiféle, ellentmondást nem tűrő közmegegyezést, hogy például a bevándorlók „másságában” lelnek ellenségre." És ezt a gondolatmenetet Pierce Brown remekül megfogta és adaptálta ebben a regényében. 

Ám nem csak a történet mögött meghúzódó ideológiát kedveltem, hanem főhősünk kitartását és eltökéltségét is. Az író Darrow kezébe a bosszú mindent elsöprő és soha nem nyugható erejét adta. Egy olyan hihető motivációt, hogy nem kérdőjelezzük meg soha, miért is csinálja. Darrow elveszített mindent, ami fontos neki, így úgy érzi, nincs már vesztenivalója. Csak a bosszú élteti, és bármire képes azért, hogy elérje, amit akar. Ahogy Darrow is mondta: ő lesz a szikra, ami lángra lobbantja a világot. És ezt mi is érezzük már attól a ponttól kezdve, hogy az Aranyak elveszik tőle a feleségét, Eo-t. 

A Vörös lázadás egy nagyon okos, nagyon erős kezdőkötet. Ugyan a sokszor kissé nyers és realisztikus leírásai nélkül örömmel meglettem volna, de így is körömrágósan izgalmas volt. A megfilmesítése állítólag tervben van, a forgatókönyv már kész - mondjuk, vannak kétségeim afelől, hogy mennyire lehetne ezt vászonra vinni. Mindenesetre a következő részekre is vevő vagyok, és ha esetleg a film is megjelenik egyszer csak, nem fogok nemet mondani egy mozira sem. 

Pierce Brown: Vörös lázadás   

Red Rising

Fordította: Török Krisztina

Agave Könyvek

424 oldal

Kilátás az erkélyről

Gaimannel az a baj, hogy ugyan tök királyságos ötletei vannak, a megvalósításuk nagy része mindig valahogy félrecsúszik. Legalábbis számomra. De mindig rá tud venni, hogy olvassak tőle újra, mert amikor én és a szövegei klappolunk egymással, akkor az nem csak olyan langyos, egynek elmegy módon történik ám, hanem akkor egész lényemmel odaadom magam a történetének, és éveken keresztül képes vagyok ezzel bezzegelni. Mint például az Óceán az út végénnel vagy a Szerencsére, a tejjel. Mind a két történet azt a Gaimant testesíti meg, akit folyton keresek a többi történetében, de nem találom sehogyse. 

A Kilátás az erkélyről című esszékötetével is így jártam, amely Gaiman összegyűjtött beszédeit, cikkeit, elő- és utószavait tartalmazza. Akárhogy is állok a történeteinek megvalósításához általában, azt semmiképpen sem szeretném tagadni, hogy Gaimant mennyire érdekes figurának tartom. Ezért igazán kíváncsi voltam arra, hogy ő vajon mit gondol az irodalomról, a könyvekről, a világról vagy úgy egyáltalán mi érdekli őt. S arra is kíváncsi voltam, hogy hogyan fogja ezt elmesélni. 

Nem mondanám, hogy rossz volt vagy hogy nem érte meg volna elolvasni, mert az hazugság lenne. Gaiman iszonyatosan nagy könyvmoly láttátok már azt az elképesztő könyvtárszobáját?, és a könyvszeretőktől én mindig szeretek olvasni olyan történeteket, amelyek elmesélik, hogy hogyan váltak azzá, akik most; milyen hatással voltak bizonyos könyvek az életükre, miért rajongtak, mit gyűlöltek. Az elolvasott könyvek által kreált élettörténetek is vannak olyan érdekesek szerintem, mint bármelyik király regény.  Ennek jegyében is voltak érdekes történetek a kötetben, mint például hogyan töltötte gyerekként a nyarait a könyvtárban, hogyan változott könyvtárazás közben az ízlése, vagy például melyek voltak életének legmeghatározóbb könyvesboltjai. Szerettem, amikor arról írt, mit jelent neki az olvasás vagy éppen az írás. Szerettem, hogy ő is ennyire hisz egy jó történet - vagy egyáltalán a szavak erejében. És szerettem azt is, amennyire ezekért a dolgokért lelkesedett. Ez minden soron átsütött. 

"Miközben e sorokat írom, megelevenedik előttem az összes könyvesbolt, polc és eladó. De legfőképpen a könyveket látom magam előtt, rikító, tarka borítóikat, lapjaikat, amelyeken végtelen számú lehetőség sorakozott. Vajon milyen ember vált volna belőlem ezek nélkül a polcok, emberek, helyek nélkül? Milyen lettem volna könyvek nélkül?"

Nem szerettem viszont azokat a dolgokat, amiket már sokan említettek előttem. Például, hogy sokszor ismételte önmagát. Hogy három-négy írás után megint szembejött velem ugyanaz a történet, ugyanazzal a konklúzióval. Vagy csak ugyanaz a megállapítás. Nyilván, ezek az írások különböző alkalmakra, eseményekre készültek, és legalább a fele beszéd volt az eredeti szándék szerint. Szóval, persze hogy vannak benne ismétlések (és ezzel alapjáraton nem lenne baj), de én olvasóként jobb szerettem volna, ha ezeket akár Gaiman akár egy szerkesztő lekezeli. Nem szerettem, hogy elég random módon lettek összeválogatva a szövegek, hogy nem láttam a gyűjteményben a koherenciát - természetesen Gaiman személyét leszámítva. Nem szerettem, hogy voltak ezek a dolgok, mert amúgy tök jó lett volna. 

Volna... Tessék, Neil már megint itt tartunk! Olyan jó ötlet volt ez a kötet, szóval nem értem, miért nem figyeltél arra, hogy ezek a szövegek tényleg egy igazi kötetet alkossanak. Miért nem alakítottál, húztál vagy toldottál vagy csak szelektáltál egy picit... Tudom, hogy jó lett volna, mert alapvetően érdekes és jó szövegek voltak ezek. 

Mindenesetre még mindig tartom azt az állításomat, hogy nem bántam meg.  Mentálisan rengeteg sok gondolatát aláhúztam, feljegyeztem, és mint írtam, azért szerettem is. Néhány történetéhez érdekes háttérinfókat is mondott, hogyan érlelődött benne, mi volt az elképzelése vagy egyáltalán hogy jött az ötlet. Szóval, így vagy úgy, azért mégis csak jó, hogy összegyűjtötték ezeket a szövegeket - kávézások mellé, úton-útfélen jól esett, ha kezembe akadt. 

Neil Gaiman: Kilátás az erkélyről

The View from the Cheap Seats

Agave Kiadó

414 oldal

Vének háborúja

A várható élethossz már jó ideje felkúszott a kilencvenéves határig, és azóta is ott stagnál. Kihoztunk magunkból mindent, amit lehetett, de aztán Isten megmakacsolta magát. Az emberek tovább élhetnek, és tovább is élnek, csakhogy öregemberként élik azokat az éveket. Ebben nem változott igazán semmi.

Vannak olyan témák az irodalomban, amelyekről pár évvel ezelőtt sose gondoltam volna, hogy érdekelni fognak valaha is. Ilyen például a science-fiction, amely jó sokáig kimaradt az életemből mint műfaj, ám az utóbbi időben egyre jobban érdekel - akár filmen, akár könyvben. Gondolom, sokat köszönhetek e téren Stephen Hawkingnak és egy hobbifizikus pajtimnak - utóbbival egy üveg bor mellett órákon keresztül beszélgetünk a párhuzamos univerzumokról, a húrelméletről vagy éppen a Higgs-Bozonról...  és gondolom ezeknek köszönhetően egyre inkább érdekel a csillagászat és az elméleti fizika is. Ezt tényleg nem gondoltam volna, hogy valaha leírom... Innen meg gondolom, egyenes út vezet a sci-fihez.

John Scalzi regényét sokan ajánlották nekem az "Ismerkedj sci-fi könyvekkel" nevezetű projektem keretében. Military science-fictiont már olvastam tavaly Orson Scott Card: Végjáték című regényének köszönhetően, és az úgy eléggé bejött, így hát nem is kellett sokáig győzködniük a többieknek, hogy ezt is mindenképp olvassam el. 

John Perry, a regény 75 éves főszereplője, még a történet elején csatlakozik a Gyarmati Véderőhöz, amely az emberiség űrbéli gyarmatait hivatott védeni és újabbakat szerezni számára. Az a szóbeszéd járja, hogy a GYV képes megfiatalítani az öregkort elérő újoncait, így ez eléggé csábítóan hangzik nem csupán John Perry, hanem nagyon sok idős ember számára. Perry, ahogy eléri az elvárt 75 éves kort, kilátogat pár éve elhunyt felesége sírjához, majd azonmód belép a hadseregbe, hogy felajánlja szolgálatait a GYV-nek. Ám a kiképzés utáni éles bevetéseken rájön, hogy a háború iszonytató brutalitásán nem lehet csak úgy továbblépni, és bizony nehéz embernek maradni ilyen körülmények között.

A Vének háborúja roppant mód szórakoztató regény volt: vicces és ötletes, továbbá izgalmakban sem volt hiány. Sok elgondolását felfedeztem egyébként a később írott Partials-trilógiában, különösen a Részlegesek tekintetében. Lehet, hogy Dan Wells innen merített ihletet? 
Bírtam Scalzi humorát is, amit elég sokszor megcsillogtatott a történet során - és én még az olvasás előtt azt hittem, hogy ez egy véresen komoly sci-fi regény lesz. Jó, persze - valahol komoly ez a maga módján meg alapvetően a feldolgozott témák is: öregség, háború, gyász stb. , de sokkal könnyedebb és hamarabb befogadható szerintem a hozzám hasonló kezdő sci-fi olvasók számára, mint ahogy korábban hittem.  A tudományos részek meg igazából nagyon elenyészőek, szinte mondhatnám, hogy nagyon nincsenek is - szóval ez tényleg egy habkönnyű sci-fi regény. 

John Perry egyébként jóarc, nagyon bírtam a karakterét: egy született vezetőalkat és harcos. Jól feltalálta magát a legváratlanabb helyzetekben is, bár sajnáltam, hogy itt - a Végjátékkal ellentétben - nem helyezett az író nagy hangsúlyt Perry katonai fejlődésére. Ő egyszerűen csak kiváló lett meg ügyes, és szinte egyik oldalról a másikra nem volt számára olyan stratégiai feladat vagy hirtelen döntés, amit ne tudott volna jól meghozni. És ez egy picit zavart. Jobban örültem volna, ha Scalzi fektet ebbe egy kis energiát, hogy kibontsa. 

Mindent összevetve jó volt, hogy elolvastam, de ha már military science fiction, akkor én mégis csak a Végjátékra szavazok. #TeamEnderWiggin meg ilyenek. Amúgy aki hozzám hasonlóan ismerkedni szeretne a sci-fi regényekkel, annak ezt egy jó kezdésnek tartom: könnyed, érthető és humoros is, garantáltan nem üli meg a gyomrot. Nekem kicsit felejthető kategória is volt, ezt már most érzem. Olyan egyszer-elolvasod-pár-hét-múlva-elfelejted típusú szerintem, de azért kellenek az ilyenek is olykor. igen, tudom.... már megkaptam a Scalzi-fan ismerőseimtől, hogy izé vagyok.

John Scalzi: Vének háborúja
Old Man's War
Fordító: Pék Zoltán
Agave Kiadó
252 oldal 

 

Én, Lívia

"Néha elgondolkodom azon, hogy fognak rám nézni az emberek. Országom anyjaként, ahogy a férfiak hívnak, avagy egy szörnyetegként? Tudom, hogy a szóbeszédet senki nem meri a szemembe mondani. Vannak, akik azt hiszik, többszörös gyilkos vagyok. Irigyelnek, és gyűlölik a hatalmamat. Rómában visszatetszést kelt, ha egy nőnek ekkora befolyása van, még akkor is, ha nagyon óvatosan él vele."

Vannak bizonyos témák, amikért totálisan odáig meg vissza vagyok, és egyáltalán nem kell lyukat beszélni a hasamba ahhoz, hogy megnézzem magamnak. Ilyen hívószó nálam például - többek között - az ókor. Legyen szó akár a Római Birodalomról vagy a görögökről, egyszerűen ide vele! Nem tudom, honnan jön ez a zsigeri imádat, valószínűleg a gyermekkorom és elsősorban édesapám tehető ezért felelőssé. A családi mendemonda szerint én már pár hetesen az Iliászt hallgattam - bizonyára csak a hexameterek ritmusa bűvölhetett el még akkor, nem pedig a történet, de tény, hogy a gyerekkoromat akkor is végigkísérte a görög-római mondavilág és a kisgyereknyi ésszel felfogható történelem is - mindez édesapámnak köszönhetően.  Emlékszem, hogy később felső tagozatosként, a tanórák keretén belül is mennyire elbűvölt a történelemnek ez a szelete - például szabadidőmben, puszta szórakozásból lerajzoltam a Római Birodalom térképét (a Traianus korabelit), hogy megtanuljam a részeit és nagyobb városokat is. Biztosan találhattam volna amúgy sokkal szórakoztatóbb elfoglaltságot is, de akkor imádtam szöszmötölni ilyesmikkel. 

Így, hogy elárultam most már az előzményeket, talán megértitek, miért is csaptam le erre a könyvre rögtön, főleg miután PuPilla is megírta a élménybeszámolóját, amiben olyan lelkesen, rajongósan mesélt róla, hogy engem is totálisan magával ragadott a lelkesedés - ami sajnos, csupán a könyv 50. oldaláig tartott részemről... 

Hogy őszinte legyek, nem igazán van kedvem szidni a könyvet, így tényleg nagyon rövid leszek, és kimondom már most: nekem ez túlságosan limonádé volt - ah, ez tudom, hogy most szörnyen fellengzősen hangzik, higgyétek el, nem annak szánom. De egyszerűen nem találok rá jobb szót: minden súlyosabb, komolyabb téma csak lebegett a levegőben, mintha az írónőt baromira untatta volna, hogy ezeket bele kell írnia - ellentétben Augustus szépségét bekezdéseken át tudta részletesen ecsetelgetni, amivel nem is lenne probléma, csak így szerintem az arányok nagyon eltolódtak. Amivel persze, újfent nincs baj - romantikus könyv mégis ez csak történelmi díszlettel, oké, akkor igyekeztem így olvasni. 

Aztán persze, a romantika is háttérbe szorult, és mi maradt? Igazából egy kiwikipédiázott életrajz, csak éppen még vagy 150 oldalon keresztül nyújtva. És az volt még az igazán rossz hír, hogy sajnos szerintem Phyllis T. Smith nem ír jól... Mindent a számba akart adni, hogy kiről mit kell gondolnom, de arra sajnos már képtelen volt, hogy meg is győzzön ezekről. A karakterek felépítésénél és kapcsolataik átalakulásainál  is úgy éreztem, hogy csak kapkodott, nem gondolta át ezeket alaposan, és ez nagyon kellemetlen utóízt hagyott bennem. A hozzávalók adottak voltak minden tekintetben szinte, de képtelen volt homogén egésszé összegyúrni. S ami a legfájóbb, számomra Lívia alakját se tudta igazán átadni, nem éreztem azt a csodálatot, amit az erős és eszes hősnők szoktak bennem kelteni. Még az ő alakjával talán menthető lett volna a szememben a regény, de nem bírta mégsem a hátán cipelni, ehhez túl kevés volt. 

Mindent összevetve szerintem nagyon érződik, hogy ez egy első regényes szerző. Persze ettől még lehet jó, sokaknak nagyon tetszett amúgy, szóval elképzelhető, hogy én vagyok túl finnyás. De ha az ókorban játszódó, könnyed regényt keresel, én például Antoinette May: Pilátus feleségére szavazok. Az tényleg egy igazi kapu arra a korra. Én anno az olvasása után még heteken át rajongtam érte. Most sajnos, ez elmaradt. 

 

Phyllis T. Smith: Én, Lívia

I am Livia

Fordította: Ballai Mária

Agave Kiadó

380 oldal

Ready Player One

Azt hiszem, enélkül a könyv nélkül nem tudtam volna meg, hogy a világ első videojátékát, a Tennis for Two-t,  1958-ban készítették - illetve a fene gondolta volna, hogy a nyolcvanas években ennyire rengeteg játék futott.... 

Ernest Cline regénye a manapság annyira divatos, szuperszexi geek-kultúra hullámát lovagolja meg, és minden kockaságot igyekszik belesűríteni ebbe a történetbe, ami csak eszébe juthat egy, a nyolcvanas éveket mániákusan szerető írónak. Kicsit kétkedve fogadtam a regény alapelképzelését, nem igazán tudtam elképzelni, hogy egy virtuális térben történő cselekmény hogyan lehet mégis érdekes, és nem süllyed a YouTube-os gamer videók unalmába. 

Szerencsére nem történt ilyesmi. Bár azt a véleményemet azért szeretném fenntartani, hogy a Ready Player One korántsem egy egyedülálló, különleges, sosem-olvastam-még-ilyet regény, ahogy a molyon jó pár értékelés beállítja. Szóval, én előre szólok: nem különleges, nem rengeti meg a regényekről alkotott alapvető elképzelését az embernek, hanem egy csak egy olvasmányos regény. 

Nagyjából a jobbik fajtából. 

2044-et írunk, és a valóság elég ronda egy hely. Az emberiség nagy részéhez hasonlóan a gimnazista Wade Watts is azt a kiutat látja zord környezetéből, hogy bejelentkezik az OASIS-ba, a világméretű virtuális utópiába, ahol az avatárján keresztül mindenki szabadon tanulhat, dolgozhat, és szórakozhat. Ugyancsak az emberiség nagy részéhez hasonlóan Wade is arról álmodozik, hogy ő találja meg elsőként a virtuális világ elrejtett kincsét. A szimuláció tervezőjeként ismert James Halliday ugyanis ördögi feladványt hagyott maga után, amelynek leggyorsabb megfejtője szédületes vagyonra és hatalomra tehet szert. A Halliday által kifundált feladatok sikeres teljesítéséhez a popkultúra megszállott ismeretére van szükség, Wade pedig éppúgy otthon van a Gyalog galoppban, mint a Pac-Manben, a Rush életművében vagy az animékben. Amikor a tizennyolc éves srác hosszú évek kitartó munkája után megoldja az első feladványt, hirtelen a figyelem középpontjába kerül, és ez életveszélybe sodorja. Egyes játékosok ugyanis még a gyilkosságig is hajlandóak elmenni a mesés nyeremény megszerzéséért.

Az alapsztori szerintem iszonyatosan jól kitalált, rengeteg potenciált tartalmaz, amit az író olykor-olykor ki is használ, de vannak bizony benne hiányosságok. Ezek nagy részét szerencsére én nem éreztem olvasás közben, mert az izgatottság és kíváncsiság annyira vitt, hogy sok mindenre nem figyeltem közben, de így visszatekintve sajnos egyre több a szájhúzogatás részemről. 

Ám bevallom, leginkább azért vagyok elkeseredve, mert annyira, de annyira királyul indult az egész! És a végefele? Szépen, lassan átment ebbe a nyálas young adult vonalba; kiszámítható lett, klisés és unalmas... Nagyon nagy kár érte, pedig tényleg király regény lehetett volna. Így inkább csak jó regény maradt.

A szerelmi szál totál felesleges és céltalan volt szerintem újfent. Most vagy én vagyok az anti-romantikus, vagy mostanában az írók tényleg csak ilyen kis langyos nyálfergetegeket képesek alkotni romantika terén, némi klisével meghintve. A végén levő nyálas, didaktikus kis epilógus, amiben a szerelem legyőzte a virtuális teret, hát... blöööööeh - mondanám, de mivel úrinő vagyok, ezért csak finoman elfintorodok. 

 A szereplők ráadásul iszonyatosan papírmasékra sikeredtek, nincs mögöttük semmi... csak az OASIS és az Easter Egg rejtélye mozgatja őket. Egyről se tudnék mondani egy, kifejezetten az adott karakterre illő tulajdonságot, és ez azért elég gázos. Így igazából semmi se működik közöttük - nem csupán a szerelem, hanem úgy alapvetően semmilyen interakció. Lelketlenül bolyonganak a regény világában, és követik az író parancsait. 

De mindezt leszámítva jó regény ez, csak felejthető. Őrülten király az alapötlet, csak a kivitelezés siklott ki néhol. Nem is értem, hogyan, hiszen Cline az elején megmutatta, hogy tud ő írni... de aztán a közepétől körülbelül erős zuhanórepülésbe kezd benne minden, és a cselekmény is egyre kiszámíthatóbb lesz. Az utolsó fejezeteket már komolyan mondom, szinte felesleges is volt végigolvasnom, úgyis tudtam mi hogy lesz majd.

De mindezen hibáit leszámítva nagyon olvastatta magát, és nagyon jól vissza tudta adni a geek-kultúra alapvető jellemvonásait, és olykor egy-egy félmondat erejéig sikerült is bepillantást adnia a hardcore gamerek világába. 

Így a végére pedig csak annyit tudnék mondani, hogy sürgősen meg kell néznem a Gyalog Galoppot, illetve ellent kell állnom annak a kísértésnek, hogy letöltsem magamnak ismét a World of Warcraftot, mert még egy újabb hobbira most tényleg nincs időm. 

Hát, kösz Cline!

 

Ernest Cline: Ready Player One

Kiadó: Agave Kiadó

Fordította: Roboz Gábor

Oldalszám: 508 

Óceán az út végén

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nagyon szeretem azt, amikor úgy kezdek bele egy regénybe, hogy szinte semmit sem tudok a történetéről. Valahogy úgy érzem ilyenkor, hogy az a könyv a szemem láttára kel életre. Persze, az ilyesfajta olvasáshoz némi bátorság is szükséges vagy legalább valami fogózópont (mint például az író maga), amitől legalább tudom, hogy milyen típusú történetre számíthatok. Persze, azt hiszem mondanom sem kell, hogy az ilyen olvasások nem sülnek el mindig jól (sőt, legtöbbször egyáltalán nem...), hiszen elég nagy a mellényúlás veszélye. Gondolok itt például a legutóbbi ilyenre, a Házasság céljából című remekre...

Gaiman regényéről szintén semmit sem tudtam, csak annyit, hogy vonzott a címe. Számtalan történetet képzeltem mögé, ám az az igazság, hogy ezekre már nem emlékszem igazán, mert a Gaiman által írt történet vette át saját fantáziám termékeinek a helyét. 

S hogy milyen volt a könyv? Sötét, mágikus és valahogy idegenül ismerős...

"A gyermekkori emlékeket néha elfedi és betakarja mindaz, ami később rárakódik, ahogy egy felnőtt zsúfolt szekrénye alján az elfeledett gyerekkori játékokat, de sohasem vesznek el végleg."

Amúgy meg letehetetlen. Talán ebben közrejátszott a rövidsége is ( hiszen alig 180 oldal), de tény, hogy egy éjszaka alatt elolvastam.  Gaiman mágiával és csodákkal átitatott világa - ahogy már a többi regényeinél megszoktam - néhol fojtogatott a sötétségével, ám most úgy bevont magához, hogy egyszerűen képtelen voltam becsukni a könyvet és kilépni a történetből. Számomra ez a kisregénye sokkal jobban működött, mint az Amerikai istenek. Ott túl sok volt az üresjárat, és eléggé túlírtnak is éreztem. Az Óceán az út végén pont a rövidsége folytán működött ennyire - nem éreztem, hogy Gaiman plusz 60 oldalt ki akarna sajtolni a történetből, mert az mégis csak jobban mutat. (vagy nem tudom, hogy ilyenkor mi lehet benne a mozdító erő...)  Ez a története amúgy eredetileg egy novellának készült, s írás közben teljesedett ki egy kisregénnyé.

Most gondolom, írnom kéne valamit a történetről, de az az igazság, hogy szerintem ezt mindenkinek magának kéne felfedeznie, így lenne a legizgalmasabb. Oké, tudom... ez most eléggé lustaságnak tűnik, de tényleg nem erről van szó. Higgyétek el, úgy lesz a legjobb, ha kinyitjátok a könyvet, és követitek ezt a névtelen narrátort az út végén lévő farmra, gyerekkorának meghatározó helyére, ahol a kis tó magában rejti az óceánt; s engeditek, hogy magával ragadjon benneteket is gyerekkori emlékeinek mágiával és ősi titkokkal átitatott, sötétlő örvénye.

A regény tele van jól célzott metaforákkal - amiket mindenki megnyugtatására itt most nem fogok boncolgatni (igen, ez viszont a lustaság) - , amelyek a történetet csak tovább mélyítik. A másik legnagyobb erőssége szerintem az, ahogy a névtelen narrátor hétéves kori énjének szemén keresztül láttatja a felnőttek sokszor érthetetlennek tűnő világát, és a teljes alárendeltséget. Illetve ahogy rámutat a két világ -mármint a felnőttek és gyerekek világa - közti különbségekre, hogy mennyire más prioritásaink voltak egykoron, s mennyire másképp láttuk akkoriban a minket körülvevő világot. 

"A felnőttek se úgy néznek ki, mint amilyenek belülről. Kívülről nagyok, közömbösek, és mindig tudják, mit csinálnak. Belülről olyanok, amilyenek mindig is voltak. Amilyenek a te korodban voltak. Az igazság az, hogy nincsenek felnőttek. Az egész kerek világon egyetlenegy sincs."

Gaiman kisregénye szerintem elég jól sikerült, és elolvasása után még napokig járt a fejemben. Igaz, bevallom nem szerettem ebben a sötét, titkokkal teli világban tartózkodni (olykor szabályosan rettegtem), de mégsem engedett el engem. Egyszerűen lenyomott a víz alá, bele egyenesen az óceánba. S még a mai napig is motoszkálnak a fejemben a kérdések... ám a legfőbb mégis talán az, hogy kik lehettek valójában Hempstockék? Ez egyszerűen nem hagy nyugodni.

Neil Gaiman: Óceán az út végén
The Ocean at the End of the Lane
Fordította: Pék Zoltán
Kiadó: Agave
Oldalszám: 192

Amerikába jöttem

Régóta tervben volt nálam Gaimantól az Amerikai istenek, igazából nem is tudom már, hogy miért: talán, mert anno tetszett a Csillagpor meg a Sosehol; talán, mert ezt a könyvét sokan dicsérték; de az is lehet, hogy azért, mert az ölni-kell-érte-annyira-kaphatatlan - kategóriába tartozik/tartozott (és mint tudjuk, a vágyakozás mértéke és az elérhetőség valószínűsége nálam szinte kivétel nélkül fordítottan arányos), de persze ki tudja, az is lehet, hogy ez mind egyszerre váltotta ki belőlem azt, hogy én ezt iszonyatosan el akartam olvasni.
S alig két évre rá: lőn.

"Öreg istenek vagyunk ebben az istenek nélküli, fiatal világban."

Az Amerikai istenek cselekménye egy börtönben kezdődik, ahol Árnyék - egyébként igen beszédes névvel rendelkező - főhősünk éppen utolsó napjait tölti. Ám szabadulása előtt nem sokkal közlik vele a hírt, hogy a felesége életét vesztette egy autóbalesetben. Így Árnyék - a börtönigazgató engedélyével pár nappal hamarabb szabadulván - elindul, hogy részt vegyen a temetésen. A repülőútját egy meglehetősen furcsa alakkal kell megosztania, aki munkát ajánl a számára (miután természetesen, lefestette előtte Árnyék abszolút kilátástalan helyzetét a munkaerőpiacon) : hogy legyen a testőre. Árnyék végül beleegyezik. A fura alakkal - aki különben Szerda névre hallgat - való találkozás után Árnyék különös események közé csöppen: régi és új istenek háborúja közeleg, és Árnyéknak döntenie kell, hogy vajon melyik oldalra áll...

Igazából, nem tudom mit gondoljak pontosan a könyvről. Gaimanról viszont tudom, hogy nagyrészt szeretem. Mármint nem rajongva vagy ilyesmi, de az a két könyve, amit eddig olvastam, kellemes élményt okozott - hú, ez aztán micsoda hivatalos megnevezés... na, mindegy. Szóval, kíváncsisággal vegyes várakozással kezdtem bele az Amerikai istenekbe, és meg kell mondjam, az első száz oldal engem teljesen magába szippantott. Tudjátok, van az úgy, amikor elkezdtek olvasni egy könyvet, és szinte rögtön sikerül kizárni magatokból a külvilágot, annyira körbefon az atmoszférája. Na, velem pont ez volt. Hurrá, hurrá - ujjongtam magamban, és szinte rekord gyorsasággal haladtam a könyvben, hogy húú, na ennek mi lesz a vége, mert annyi potenciált láttam ebben a sztoriban, hogy hihetetlen. Aztán az iszonyatosan jó kezdés után egy mélyrepülés vette kezdetét: nem arra kanyarodott a történet, amerre én számítottam, és egyre kezdtem elveszíteni az érdeklődésem, voltak olyan részek, amiket szinte szabályosan untam. Na - gondoltam - már ebből se lesz semmi jó. És mikor már végképp biztos voltam a csalódásomban, előbukkantak megint olyan részek, amiket iszonyatosan élveztem, és ugyanazt kezdtem érezni, mint az elején. Ekkor pedig már abban voltam biztos, hogy a számomra unalmas részek csak rövid intermezzok voltak. És akkor megint jött a csalódás.... és igazából a kapcsolatom végig ilyen hullámzó maradt egészen az utolsó oldalig.

"- Ez a világ egyetlen országa - törte meg Szerda a csendet - , amely azon rágódik, mi is valójában.
- Micsoda?
- A többi tudja magáról, micsoda. Soha, senkinek nem kell megkeresnie Norvégia szívét. Vagy felkutatnia Mozambik lelkét. Ők tudják, kicsodák."

Egyet kell értsek Ronenával, aki Gaiman regényének túlírtságára hívta fel a figyelmet (többek között). Valóban sok felesleges kitérő volt (legalábbis én az általam unalmasnak tartott részeket annak titulálom), s ezeknél sokszor indokolatlanul sokat időzött. Sokat gondolkoztam azon, hogy miért is unhattam ezeket a részeket - szeretek ugyanis mindent megindokolni magamnak - , és arra jutottam, hogy azokból a részekből mintha hiányzott volna az a fajta lendület vagy (egészséges mértékű) misztikum, ami jó lett volna, ha a regény egészét jellemzi, nem csupán itt-ott. Bár hogy őszinte legyek, azért itt is akadtak olyan részek, amiket élveztem: például az a tipikus amerikai kisvárosi hangulat szerintem egészen jól átjött. Kár, hogy a regény egészéhez képest elég elhanyagolható hangsúlyt kapott. A másik dolog, ami csöppet zavart engem is - még akkor is, ha megindokolta a végefelé, hogy miért is van ez - , az Árnyék jelleme volt. Nehéz volt így olvasni ezt a könyvet egy olyan főszereplővel, aki tényleg csupán egy árnyék, egy dróton rángatott bábu, és ennél nem több. Az istenek meg egyszerűen annyira titokzatoskodtak folyton, hogy őket meg aztán pláne nem lehetett megismerni. Ők csak simán ott voltak, és titokzatosak voltak... és pont. Hogy őszinte legyek, néha vissza kellett lapoznom pár mellékszereplő istennél, hogy most akkor ez melyik is? Ő felbukkant már egyszer? És ez közel hatszáz oldalon keresztül elég gázos.

"Nem csak a boldog befejezés nem létezik, mint olyan (...) Hanem egyáltalán nem léteznek befejezések."

Mondjuk azért ez ne tévesszen meg senkit. Nem volt borzalmas könyv, és a közösen eltöltött jó pillanataink hatására a "szerintem-nem-rossz-könyv" -felé billen a mérlegem. Nemcsak a hangulata miatt, hanem felbukkantak benne egészen érdekes gondolatok, a sztori mögött, a vallásról, mint olyanról. Meg maga az elgondolás is jó szerintem - ebben teljesen pozitívan csalódtam - , én egy ideig abban a hitben voltam, hogy ez is egy olyan könyv, ahol csak egy bizonyos mitológia helyeződik át a modern korba, és erre tessék: igazi multikulturális egyveleg jött össze, mindenféle korból, mindenféle vallásból, felvillantva az egyes istenek mögött húzódó háttértörténeket is.
Hmm-hmm... de azért mégis kár érte.

Neil Gaiman: Amerikai istenek
Kiadó: Agave
Eredeti cím: American Gods
Fordította: Juhász Viktor
Oldalszám: 647
Eredeti ár: 3980 Ft

A lány, aki lángra lobbant

A Futótűz elolvasása után alig vártam, hogy a kezembe vehessem a sorozat befejező részét. Annyi kérdés tolongott a fejemben, annyi lehetséges véget végiggondoltam, de bevallom, erre és így, nem számítottam...

Magától értetődően, aki nem olvasta a sorozat második részét, de szerepel a tervei között, kérem, ne olvassa el az alábbi bejegyzést, de lehet, még annak se kéne elolvasnia, aki bár olvasta a második részt, de a harmadikat még nem (de szeretné), mert óhatatlanul is elárulok itt olyan dolgokat, amiket inkább jobb a saját felfedezésünkre hagyni. Cselekményt egyébként nem írok, csak pár gondolatot, amik az olvasás közben keringtek a fejemben. És igen, ezek a gondolatok akár spoileresek is lehetnek.

A kiválasztott már az első oldalain meglepett, mert a Tizenharmadik körzet, ahová Katniss került, és ami az ellenállás központja lett, korántsem olyan idilli, mint ahogy én azt elképzeltem. Azt hittem, hogy a Kapitóliumtól levált körzet egy teljesen más, jobb hely lesz, és teljes szívemből szurkolhatok nekik, hogy megnyerjék a háborút. De már az első fejezet elolvasása után leesett a dolog: egyáltalán nem különbözik semmi lényegesben a Kapitóliumtól, sőt! Véleményem szerint a Tizenharmadik körzet sokkal inkább kontrollálja az embereket, hiszen életük minden egyes percét a vezetőség irányítja, és a kegyetlenkedés sem áll tőlük távol. Te jó ég, ki mellé álltak Katnissék? - kérdeztem magamtól nem is egyszer olvasás közben. Itt semmi se jobb: ugyanúgy irányítják, manipulálják a népet, Katniss továbbra is egy eladható termék marad, és itt még annyi boldogság sincs, mint a Kapitólium által irányított Tizenkettedik körzetben volt. A napok monotonságban telnek, nincs szórakozás, se vidámság, se színek... csak a föld fojtogató mélye, és az állandó kontroll.

Aztán elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon egy igazán szép és jó rendszer, ahol minden tökéletes, valóban szembeszállt volna a Kapitóliummal? Egy olyan világ, ahol az emberek valóban szabad akarattal rendelkeznek, ahol a boldogság mindenki számára elérhető, ahol a kegyetlenkedés ismeretlen fogalom, szóval egy ilyen világ valóban véres háborúba kezdett volna egy másik hatalommal? Hát nem. Egyáltalán nem. Éldegéltek volna szépen tovább a maguk boldogságában, és kész.
Elnyomó hatalommal csak egy másik elnyomó hatalom képes birokra kelni, egy idilli rendszer nem lett volna képes elviselni a háború borzalmait - rögtön vesztettek volna. Tehát a Kapitólium versenytársa csak és kizárólag egy ahhoz hasonlatos hatalom lehet. Voltak egyébként erre utaló jelek már az előző részben is, amikor Katniss tudtán és akaratán kívül a forradalom jelképévé vált, egy olyan forradalomévá, amihez Katniss csupán az arcát adta, beleszólása nem igen volt. De ezeket a jeleket, bevallom, akkor még nem vettem észre, csak a harmadik könyv elolvasásával világosodott meg minden előttem.

És aztán azon is gondolkodni kezdtem, hogy az ellenállás, a forradalom mikor csapott át demagógiába? Már a kezdet kezdetén az volt? Katniss is ellenálló volt vajon? Az utolsó kérdésre szerintem igen a válasz. Katniss valóban ellenálló lett már az első könyv végén, amikor új szabályokat erőltetett rá a viadalra. Ám Katniss ezt nem az egyetemes jó érdekében tette, vagy nem az elnyomottaknak akart ezzel üzenni: ő csak magára és Peeta-ra gondolt. Nem volt benne semmi magasztos, társadalmat jobbá tevő gondolat - ő csak élni akart. S ebben, illetve a további tetteiben sok más ember is megtalálta a saját élni akarását: nem a társadalomét, a sajátját. S a sok ember közös akarata végül egy nagy masszává alakult, amit egy másik hatalom igyekezett meglovagolni - és valahol itt kezdődött szerintem az egész... Mert amint valami egyetemessé, közösségé alakul, óhatatlanul elveszik benne az egyén - beleértve az egyéni vágyakat, célokat, akaratot - , és ha az egyén elveszik, amikor már nem számít, hogy én mit akarok, vagy te és te meg te mit akarsz, hanem "mi mit akarunk" lesz belőle, akkor az már nem ugyanaz. Első pillantásra egyszerű összeadásnak tűnik az egész egyenlet, de vigyázzatok, mert csalnak! Az egyenletben nagyon apró, szabad szemmel alig látható számokkal még is le van írva, hogy milyen óriási kivonások történnek az egyéni célokból, hogy az egyenlőségjel másik végén ott díszeleghessen a "mi célunk"...

Egy háború sosem hozhat megnyugvást, nem hozhat magával boldogságot, sem felszabadulást. A háborúknak mindig lesznek vesztesei, köztük ártatlanok is, akik már soha nem élhetik nyugodtan az életüket, akik a győztesek felől mindig atrocitásoknak, kegyetlenkedéseknek lesznek kitéve - és vagy alkalmazkodnak, vagy meghalnak. S ez az egyetemes cél, aminek eredménye a háború, az egyénre is visszahat. Ami ellen Peeta még az első részben foggal, körömmel küzdött az éhezők viadalának előestéjén, hogy az arénában is ugyanaz maradjon, aki most, hogy megmaradjon embernek...
Nos, ez nem mindig és nem mindenkinek sikerült.

Igaz, hogy nagyon szomorú voltam A kiválasztott olvasása közben, és végig csak sajnálkoztam és dühös voltam a kialakult helyzetre, és teljes mértékben kiütött, mikor elolvastam az utolsó oldalakat is, de! Ennek ellenére mégis azt mondom, hogy ez a legzseniálisabb befejezés, ami történhetett volna. Így Collins sorozata már egyértelműen és magasan kiemelkedik a tucat ifjúsági regények közül. Ez azoknál sokkal több.
Zseniális!

Suzanne Collins: A kiválasztott
Eredeti cím: Mockingjay
Fordította: Totth Benedek
Oldalszám: 352
Kiadó: Agave
Eredeti ár: 2980 Ft

"Az Idő széles szárnya nyílt, csukódott..."

Dan Simmons: Hyperion bukása

Igazából, nem is tudom, hogy hol kezdjem. Ugye, múltkor Simmons totálisan meggyőzött arról, hogy ez a sci-fi cucc jó is lehet. Aztán októberben az Agave megjelentette a sokak által várt folytatást, én pedig ezt is elolvastam.

"Az áradat huligánok morajló, kiabáló, rikoltozó masszájává vált; a tömeg össz-IQ-ja ezzel jóval a legszerényebb értelmi képességű tagjának IQ-ja alá csökkent. A csőcseléket a szenvedélyük hajtja, nem az eszük."

A bejegyzés lehet, hogy egyeseknek a spoiler-határon túllép, de nem nagyon, csak egy picit. De lehet, hogy még annyira sem. Igazából, ezt csak azért írom, mert nem tudom, hogy itt most hol is van pontosan a spoiler határ, de nem szeretnék senkit se megfosztani semmiféle felfedezésre váró élménytől (ez az alábbi bekezdésre vonatkozik).

Hogy őszinte legyek, az elején eszméletlenül hiányoltam azt a csudajó narrációt, ami az előző kötetben megfogott. A Hyperionban ugyanis a hét zarándok mesélte el egymásnak - illetve nekünk olvasóknak - a saját történetét, és ebből fakadóan igazi narrátor-tobzódásban lehetett részünk, hiszen a narrátorok sok mindenben különböztek egymástól: másképp közelítették meg saját történetüket, más felépítést használtak, és teljesen más stílusban adták elő ezeket nekünk. Sőt, ha műfajilag címkéznénk, mindegyikük története más-más besorolást is kapna.
Na, és ehhez képest ezt a kötetet kezdetben túl egyszerűnek éreztem (mármint a narráció szempontjából). Nyomon követhettük a hét zarándok közös kalandjait, majd későbbi szétválását - meg később még egyéb szálakat is - egy szenvtelen, szimpla E/3-as elbeszélő módban, illetve Joseph Severn (vagyis John Keats kibrid új identitása) történetét pedig egy személyesebb jellegű, E/1-es elbeszélői módból ismerhetjük meg. Szóval, nagyban sajnálkoztam magamban, hogy sokat vesztett a narráció a varázsából a korábbi kötethez képest, és aztán leesett a dolog. Ez mégsem olyan egyszerű - vagyis az, de van benne egy csavar: tulajdonképpen ez a két elbeszélő egy és ugyanaz. Az E./3.-as narrációjú részeknél ugyanúgy J. Severn a narrátor, hiszen ő álmodik ezekről a történetekről, nem vesz részt bennük, csak mint külső szemlélő. És hát persze, hogy álmodik - gondoltam magamban - hiszen Simmons ennek a regényének a címe is Keats azonos című művére utal, amelynek alcíme: Dream, vagyis álom! (fú, mennyi "cím" egy mondatban...) Ha jól emlékszem, Keats-től csak a Hyperionnal foglalkoztunk az egyetemen, a folytatása csak szóba került, hogy tudjuk, van ilyen is. Biztos érdekes lenne megnézni, hogy ezen kívül milyen kapcsolódási pontok vannak még a két mű között (mert biztosan van).

Ám Simmons regénye nem csupán Keats művét idézi meg: számos híres történet, illetve kép elevenedik meg a lapokon, amiket jó lett volna kijegyzetelni olvasás közben, de mivel nem tettem, ezért a legtöbbjét sikeresen elfelejtettem. De emlékszem például, hogy a regény valamelyik jelenete kísértetiesen emlékeztetett egy Bosch-festményre, a Shrike fája kapcsán Dante Isteni színjátékának egyik jelenete elevenedett meg előttem, illetve (de ezt a spoiler miatt nem árulom el, hogy hol) Jézus keresztre feszítése is eszembe jutott. Az Időkripták egymást keresztező, olykor egymásba mosódó, kifacsart, kitekert idősíkjai pedig Escher -képeit idézték fel bennem. (Escher képeire egyébként a szöveg több ponton is utalt)

Maga a szöveg számomra annyira sűrű volt, hogy őszinte leszek: szerintem ennek a könyvnek igen kis százalékát voltam képes teljes egészében felfogni (gondolok itt az intertextuális utalások tömkelegére, a filozofikus mondanivalóra, vagy éppen az összefüggések átlátására). Tényleg sokszor éreztem olvasás közben, hogy itt most valami nagyon lényeges, valami nagyon mély gondolatiság jelenik meg, és érzem, hogy ott van, csak nem tudom elkapni. Vagyis hát nem mindig, nem teljes egészében.

Az MI-k megfoghatatlan, emberi érzékelésünk birtokában elképzelhetetlen világát Simmons olyan zseniálisan alkotta meg, hogy csak ámultam és bámultam a lapok fölött: a szöveg egyre sűrűsödött, szinte már összenyomott. Hangos volt, nehéz, és én kicsi voltam.
Aztán Ummon megszólalt: a szöveg tipográfiája teljesen megváltozott. A folytonos nagybetűk, a szöveg a programozásban használt jelzésekkel tagolása - egyszerűen kirítt a sorok közül. Nem csupán kinézetében - mint az olvasás alatt rájöttem - , hanem kifejezés módja is teljesen különbözik a regény világában megszokott "hús-vér" emberekétől. Ummon hol a delphoi jósokhoz, hol egy mindenható istenséghez hasonlatos. Mondataiban egyszerre van jelen a mindenség és a semmi.

A Hyperion bukása méltó folytatása a korábbi kötetnek, sőt: az írói zsenialitás szerintem csak tovább fokozódik. Nem egyszerű könyv, de nem is egyszer olvasós. Az ilyen könyveknél érzem azt igazán, hogy mennyire keveset is tudok az irodalomról, a filozófiáról, a világról és a mindenségről.

(a poszt címe Keats: Hyperion című művéből van)

Kiadó: Agave
Eredeti cím: The Fall of Hyperion
Fordító: Huszár András
Oldalszám: 635
Eredeti ár: 3480 Ft