Ne engedj el...

Az az igazság, miközben olvastam ezt a könyvet csak úgy cikáztak össze-vissza a gondolataim vele kapcsolatban, de most hogy itt ülök a laptopomnál azzal az elhatározással, hogy írok róla ezt-azt, de most egyszerűen semmi nem jön.

Mondjuk, emlékszem arra, hogy nagyon sokáig nem érdekelt ez a könyv. Nem is tudom pontosan már miért is, de ha jól emlékszem, maga az író, vagyis pontosabban a neve riasztott vissza. Tudnotok kell rólam, hogy szinte már fájdalmasan európai gondolkodású vagyok - ezt utálom is magamban. Igyekszem befogadni a különböző kultúrákat, meg szeretek róluk olvasni, mert érdekesnek találom (a kultúratudományos szakirányt is ezért vettem fel anno), de megélni, teljesen befogadni nem tudom őket. Egyszerűen képtelen vagyok rá, és ez zavar. Még az észak-amerikai irodalom - ami a legközelebb áll az európai irodalmi hagyományokhoz - , szóval ezt még viszonylag gond nélkül fogyasztani tudom, de a távol-keleti irodalom.... hát, az nem csúszik le a torkomon. Na, és ezért is történt az, mikor megláttam Kazuo Ishiguro nevét a borítón, nemes egyszerűséggel ignoráltam ezt a könyvet - mert ez nekem úgyse menne. A csöppet sem európaian hangzó névre pedig még rátett egy lapáttal maga a cím is (bevallom, bennem valami csöpögős love story képe élt: jaj, Jose Armando ne engedj el! - De igen, Fernanda Lucrezia, mert megcsaltál Rodrigoval miközben amnéziád volt...), és még ott volt az előző kiadás borítója egy csomó fura, és számomra félelmetes gyerekfejjel... szóval, ez aztán triplán a nem, köszi - kategória.

Ám hogy pontosan mikor és miért meg hogy is kezdett érdekelni engem ez a történet, nem tudom a választ. Egyszer csak azt vettem észre, hogy nagy lendülettel ráklikkeltem a molyon a könyv adatlapjára, és kívánságlistára tettem. Azt tudom, hogy magabiztosabb lettem a könyvvel kapcsolatban, mikor megtudtam, hogy bár a szerző származását tekintve valóban japán, de hatéves kora óta Angliában él, és ráadásul a regénye angol nyelven íródott - gondoltam, akkor ez valami olyasmi lehet, amit talán képes vagyok befogadni, vagy legalább az emészthető kategória. És aztán jött a fülszöveg elolvasása, amiben felbukkantak olyan kifejezések, mint a világtól elzárt magániskola (juj, imádom a magánsulikról szóló történeteket) , a diákok furcsa módon a külvilágról szinte semmi sem tudnak (wow, ez az elszigeteltség még érdekesebb) , félreértések, zavaró ellentmondások meg sötét titok (áh! ) - ugye milyen izgalmasan meg érdekesen hangzik? Tudtam, innen már nem lesz menekvésem.

Igazából, nem is most rögtön terveztem elolvasni ezt a könyvet. Úgy voltam vele, hogy majd egyszer - a közeljövőben valamikor. Aztán rájöttem, hogy hogyan képes az ember teljesen véletlenül és akaratlanul elolvasni egy könyvet - hát így, ahogy én csináltam: éppen a karácsonyra kapott könyveimnek kerestem helyet a polcaimon - köztük ennek is - , és valamiért kinyitottam az első oldalán, és megakadt a szemem az első mondaton... és aztán már csak arra ocsúdtam fel, hogy ott ülök az ágy szélén, a karácsonyra kapott könyveim teljesen neheztelve bámulnak rám (és még ráadásul az Anna Karenina is, aki aztán meg pláne nagyon mérges volt rám ), mert még mindig nem csináltam nekik helyet, én pedig Ishiguro könyvében a 134. oldalon tartok. hátizé...




Kathy H., a történet elbeszélője igazán tud mesélni. Jól kiragadja az idő végtelen teréből a megfelelő pillanatokat, eseményeket, mint apró színes gyöngyöket, hogy azokat az olvasóval együtt kösse össze egy képzeletbeli fonal mentén. Az elején szinte semmit sem tudunk, hogy mi fog ebből az egészből kisülni - de szépen, lassan összeáll a kép. Szerettem Kathy -t hallgatni, igazából nem is tudnám megmondani, hogy miért... egyszerűen csak szerettem. Talán jó meglátásai voltak. Talán, mert kevés szóval mégis képes volt sokat mondani. Nem ragozott semmit sem túl, nem nyúlt teátrális eszközökhöz, mégis (vagy éppen ezért?) végigsöpört rajtam ez a könyv.

De az az igazság, hogy azt sem tudnám pontosan megmondani, mit is éreztem olvasás közben. A történetben megjelenő rengetegsok elfojtott, mélyre temetett érzelem, és a tabutémák tömkelege miatt valami csendes, lélegzet visszafojtós, szinte definiálhatatlan hangulat telepedett rám... talán egy icipicit feszélyezett az egész regény, pont az előzőleg említett dolgok miatt. Itt senki nem beszélt szinte semmi lényegesről, állandóan tabutémák akasztották meg a beszélgetéseket, rengeteg fontos dolog végig kimondatlan maradt - s talán ezeknek a mozgatórugóiba való bepillantás, talán a szereplők közt kimondatlan dolgok kimondása előttem, mint olvasó előtt - szóval talán ezek miatt éreztem úgy magam végig, mintha titokban leskelődnék valaki után.

Persze, ezek után lehet hogy nem egyértelmű, szóval ezért leszögezném: nagyon örülök, hogy elolvastam ezt a könyvet. Tényleg. Habár, még azt nem tudom eldönteni, hogy a fentebb említett dolgok ellenére, vagy éppen ezek miatt - mindenesetre örülök, hogy a kezembe került. Szerintem sokat vesztettem volna, ha nem....

u.i. tök kíváncsi vagyok most a filmre, mert ezt a regényt el nem tudom képzelni a mozivásznon... úgy értem, ez inkább amolyan belső történet, vagy hogy is mondjam. Muszáj megnéznem, hogy megtudjam, hogy oldották meg...

Kazuo Ishiguro: Ne engedj el...
Eredeti cím: Never Let Me Go
Kiadó: Chartaphilus
Oldalszám: 304
Eredeti ár: 2990 Ft