A híd túl messze van

Igazából nem voltam biztos benne, hogy erről a féltégláról akarok-e írni bármit is, de végül úgy döntöttem, mégis fogok, de csak amolyan széljegyzetként, mert hát annyira nem tetszett, hogy igazából azon kívül, hogy szerintem ez egy fostalicska, nem igazán tudok mást mondani.

A történetről röviden: András és Klára szeretkeznek. Néha meg nem. Ebben az esetben az irodalom legbanálisabb párbeszédeit produkálják. Ja, és mellesleg kitör a második világháború is....
És ennél többet szerintem felesleges írnom a cselekményről.

Különben már amikor megláttam az alcímet, elbizonytalanított. Hallgatnom kellett volna a megérzéseimre ezzel kapcsolatban. Hiszen, aminek a borítóján ez áll: "Amit lerombol a történelem, felépíti a szerelem." (vagy fordítva? fene tudja már...) - nos, ez alapján már biztos lehettem volna, hogy nem nekem való könyv, mert igen, ez pontosan olyan történet, amilyet az alcímből sejteni lehet. Bár esetemben, minden várakozásomat alulmúlta. Öhm, de tudjátok mit? Beszéljenek helyettem a könyvből vett idézetek most kivételesen, amelyek szerintem kiválóan reprezentálják, hogy mik is voltak vele a problémáim. És legalább én se pötyögöm dühtől vörös fejjel a billentyűzetet, és így kisebb az esély, hogy a szövegem a bloghoz nem méltó heveny anyázásba fulladna.

"András is bátorkodott hozzáfogni az evéshez. Kapros sajtkrémmel megkent, levágott héjú puha fehérkenyér volt. Egyedül a papírvékony zöldpaprika szeletek utaltak arra, hogy a szendvics Magyarországon készült." - jah, hát ez a titka, hogy miért is ilyen vastag ez a könyv különben. Basszus, még a kaják leírása is benne van...! és ez az idegesítő sztereotíp izé... mert Magyarországon aztán minden egyes szendvicsen ott virít a zöldpaprika... Jah, és miközben megesszük, csárdást járunk kalocsai hímzésű fejkendőinkben.
De oké, oké, nyugalom - ez még nem ok a kiborulásra... hiszen eredetileg nem a magyarok voltak a célközönség, hanem az amerikaiak, és bár fura ebbe belegondolni, de ebben az esetben most mi számítunk egzotikumnak. És ezzel együtt járnak a sztereotípiák is. Szóval, no problem.
Lendüljünk tovább!

„Mikor András felébredt a hajnal szürke ködében (…) kiment és spárgaillatú vizeletével hosszú ívben megöntözte a hátsó udvart.” - na, ezt olvasva valahogy úgy sipítottam, mint Janice a Jóbarátokból: Ó-te-jó-ég!
Mindig is tudni szerettem volna, hogy az aktuális főhősnek milyen illatú a vizelete... (különben ez a rész is teljesen funkciótlan volt, mint oly' sok minden más... ez egy egész bekezdést elfoglalt, és tudjátok mi lett a vége? András visszafeküdt aludni a hajnal szürke ködében. )


„A szerkesztő elárulta neki, hogy András építésznek készül, ám zsidó diákoknak nehéz bejutniuk a magyarországi építészeti intézményekbe. A numerus clausus, amely a húszas években hat százalékban korlátozta a zsidó diákok számarányát, ma már ugyan nincs hatályban, de még mindig befolyásolja az egyetemek felvételi gyakorlatát. (..) A tanításra, szállásra, ellátásra a budapesti zsidó közösség szervezete, az Izraelita Hitközség adta össze a pénzt.”(20.o.) később: „András zsidónak született, és huszonkét éve viseli ennek az identitásnak a köpönyegét. Nyolcnapos korában körülmetélték (…) Zsidó gimnáziumba járt Debrecenben, érettségi után pedig egy zsidó folyóiratnál helyezkedett el. A budapesti zsidó negyedben lakott Tiborral és vele együtt járt a Dohány utcai zsinagógába. Őt is elérte a numerus clausus kísértete, családját és otthonát elhagyva Párizsba kellett jönnie.” (57-58.o.) - nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én elsőre felfogtam, hogy zsidó. De azért köszi az ismétlést, Julie! Meg a többi ötvenet is.... András zsidó volta különben olyasmi attribútum volt, mint Edward és az ő gyönyörű külseje a Twilight -ban.

"- Klára - szólalt meg. - Meghaltam volna? Itt vagy még?
- Itt vagyok. Nem haltál meg.
- Most mit kellene tennünk?
- Semmit. Csak feküdjünk itt egy kicsit.
- Jó - felelte, és csak feküdt ott. " (132.o.) - előzmény: András és Klára szeretkeztek. A párbeszéd alatt éppen nem. Azt hiszem felesleges kommentálnom a dolgot.

"- Milyen borzalmas születésnapod lett!
-Szó sincs róla – felelte András, és megcirógatta a haját – Egész nap együtt voltam veled.
-A táncteremben van valami a számodra. - jelentette ki Klára. - Születésnapi ajándék.
-Nincs szükségem ajándékra. - közölte András.
-Mégis ott van.
-Majd ideadod máskor.
-Nem. - felelte Klára – A születésnapodon kell megkapnod, ha már egyszer hazajöttünk. -Lejövök veled. (…)
-Úristen – kiáltott fel András. - Mi ez?
-Nézd csak meg! - felelt Klára.
-Nem merem!
-Szedd össze a bátorságod!” - erre igazából csak annyi a reakcióm: András! Nézd már meg azt a szerencsétlen ajándékot az istenért!!
De lehetséges hogy ez így első látásra nem tűnik idegesítőnek, de amikor már ötven oldalon belül a századik hasonló párbeszédet olvassa az ember, akkor igenis felmegy benne a pumpa... bennem legalábbis abszolút.

A szerelmi jeleneteikből inkább nem idéznék, nincs nálam most felmosóvödör. De azért még egy utolsó idézetet bemásolok: "Párizs a szerelem városa. Mindannyiunknak szerelmeskedni kéne." - fúazanyja.

S igazából még vagy hússzor, ha nem harmincszor ennyi idézettel is telepakolhatnám a bejegyzést, különösebben keresgetnem se kéne utánuk, elég csak találomra kinyitnom... És bár már legalább egy hónapja olvastam a könyvet, de egy momentumot se tudnék mondani, amiért azt mondanám, hogy megérte, hogy a kezembe vettem. Sajnálom a dolgot, mert hát na... mégiscsak a II. világháború a témája, és meg lehetett volna ezt szépen is meg jól is írni. Kár hogy szerintem nem jött össze.

Julie Orringer: Láthatatlan híd
Eredeti cím: The Invisible Bridge
Fordította: Kepes János
Kiadó: Libri
Oldalszám: 654
Eredeti ár: 4990 Ft